Kolozsváron 2008-ban jelent meg a Korunk és a Komp-Press Kiadó gondozásában A meghajlás művészete címmel az erdélyi fiatal, akkor még kezdő szerzők antológiája, majd ezt követte, 6 évvel később, 2014-ben az Erdélyi Híradó Kiadó és a Fiatal Írók Szövetsége által kiadott Mozdonytűz. Fiatal írók antológiája.
Azóta felnőtt egy nemzedék, az említett antológiák szerzői közül néhány már ismert, több kötetes szerzővé érett, ugyanakkor a Mozdonytűz óta eltelt újabb 6 év, közben színre lépett egy teljesen új generáció is, velük együtt pedig egy újfajta költészet van kibontakozóban. Kevésbé jellemző a posztmodern cinizmus, paródia és pasztiché, helyét egy reflexívebb irónia, fokozott őszinteség és újfajta érzékenység vette át. Ezt az átalakult érzelmi struktúrát sokan kísérelték meg leírni, ezek közül a legintegratívabbnak a metamodernizmus javaslata bizonyult. A címtelen föld antológia az erdélyi költészet új irányait és kísérleteit gyűjti össze, amelyeken tetten érhető a metamodern érzékenység.
Ide tartozik az utóbbi időben sokat vitatott „újkomolyság” fogalma, az ökológiai- és társadalmi tudatosság és reflexió, testiség és testtudat kérdései az információ korában, a popkultúra vs. magaskultúra, de szűkebb értelemben a kisebbségi lét, az ellentmondásos kelet-európai realitás problémakörei a 21. századi globalizált világban.
Mit jelenthet a hitelesség az azonnaliság és avulás korában? Hogyan kell viszonyulnom a környezetemhez a közösségi média és a fake news sűrűjében? Hogyan és mivé alakultak át emberi kapcsolataim? Mik a kilátásaim a túlnépesedett világban erdélyiként és kisebbségiként, nőként és férfiként? Mi az, amiért felelősséget kell vállalnom? Hogyan kell egyszerre lépést tartanom a világgal, döntéseket hoznom, és valamilyen módon viszonyulnom kultúrához, hagyományhoz, valláshoz, családhoz? Valóban közeleg a világvége? Ha igen, mi lesz utána? Ha meg nem, akkor mi jön még?
Ilyen és hasonló kérdések foglalkoztatják az (fiatal) erdélyi költőket, akik a legkülönbözőbb versnyelveken alkotnak a vallomásos költészettől a formai játékon át a poszt-apokaliptikus- és biopunk víziókig. A kisebbségi tapasztalaton túl – vagy épp abból adódóan – érzékelhető egyfajta, "otthonról hozott" (poszt)irónia, ami nem funkciója, hanem inkább előfeltétele versbeszédüknek. Szintén felfedezhető egy, ezt erősítő, komplex kulturális- és társadalmi háttér, illetve az ezeket ellenpontozó nyers őszinteség és lelki realizmus.
Elsősorban a legfiatalabbak sorolhatók ide, akik az elmúlt években kezdtek publikálni, mint Gál Hunor, Gothár Tamás, György Alida, Juhász-Boylan Kincső, Kali Ágnes, Kemenes Henriette, Kulcsár Edmond, Mărcuțiu-Rácz Dóra, Ozsváth Zsuzsa, Sánta Miriám, Sárkány Tímea, Sztercey Szabolcs és Vass Csaba; majd azok, akik Mozdonytűz körül bukkantak fel, mint André Ferenc, Győrfi Kata, Kulcsár Árpád, Serestély Zalán, Székely Örs és Varga László Edgár; de itt a helye azoknak az is, akik már jó ideje alkotnak, de mostanában új hangokon szólaltak meg, mint Benke András, Borbély András, Fischer Botond és Gondos Mária Magdolna; valamint a Meghajlás művészetében is helyet kapó Horváth Benji, Láng Orsolya és Visky Zsolt.
Az antológia teljes előszava itt olvasható:
https://www.helikon.ro/metamodernizmus-az-erdelyi-fiatal-liraban/?fbclid=IwAR34FjNJAA5Pjbviac6zBcOnGhwsfLcTeDky6EnG50wibYwh7ADSiLpSp80
Borbély András
Totemállam
Az állam neve Trianon Köztársaság.
Nincsenek területi határai, az időben van.
Állam az időben, előbb rögződés a kollektív traumához, majd a traumatizáción keresztül átélt prehistorikus időtapasztalat.
A traumatikus múlt nem múló jelene kitátja száját a jövőre és föleszi, szétrágva az utópiákat.
Megfertőzi az eljövendő idők rothadásának álma, fölreped a tumor és szárnyat bont – a turul.
A jövő szétrohadásával megszűnik a jelen tapasztalása.
Ami marad, az abszolút múlt, prehistorikus arché.
Egy totemállat helyettesíti a népi demokratikus testet és a király dinasztikus testét.
Az (anti)demokratikus parlament kiüríttetik, a köztársaság alanyai mauzóleummá alakítják és elhelyezik benne a totem nem emberi kéz alkotta ikonját.
Közép-Kelet minden múltja és kezdete már a Nyugat fetisizmusával fertőztetett meg, a félperifériák igazi gyermekei ezért inkább a prehistorikum gyermekei.
A totem a fétis ellentéte, ezért minden fétis száműzetik és elfojtásra kerül, mint tiltott érzékfeletti élvezet.
Közép-Kelet a Nyugat prepatriarchális archéja, tiszta anya(g)i leszármazás.
A vérségi elv szentséggé avatása rontotta meg a Nyugatot, a fasiszták, a liberálisok, a gyermekgyilkosok és erőszakolók, a tudósok, a művészek, a papok, a demokraták, a technokraták, a monarchisták, a bolsevisták, az uniósok mind a nyugati vér(engzés) kifinomult bajnokai.
A logosz és a logika, a mítosz és a misztika a vér nyelvén beszél.
A tőke misztikája és a vérengzés mágiája ugyanannak az érmének a két oldala.
A vezér kultusza és az individualitás-fétis ugyanannak az éremnek a két oldala.
A jogrend vágya és a túlhatalom, az élvezet és a kegyetlenség ugyanannak az éremnek a két oldala és a vér nyelvén beszél.
A vér a Nyugat legrejtettebb, legabsztraktabb fétise.
Egyetlen eredendő vérzés van, a női vérzés.
Közép-Kelet gyermekei átlátnak a nyugati gyarmatosítás és öngyarmatosítás, kizsákmányolás és vérengzés színházán, és visszaérkeznek az emberállat testének kromatikus és hullámzó tagolódásához, melyben a test még nem az apai vérvonal által meghatározott.
A totem a vértelenített, kromatikus-hullámzó test modellje, nem vizuális, hanem zenei rajzolatlánc, akár a preödipális erotika.
Egy zenei test elrendezése, térbe írt ritmusként átélt anya(g)iság.
A totemállam fölmenti a fiúkat és az apákat a háború és a nemzés néprendészeti kötelezettsége alól, és feltárja a szülés és születés zenei-formai aspektusát, bevezeti a szabad anyai származást.
Nincs többé tartalom, csak anya(g), nincs identitás.
A test ki- és áthordása, formálódása és térbeliesülése az igazi titok, a bensőleg átélt forma és a forma destituációjaként átélt testalanyiság/anyagiság, nem a kezdet és a cél, vagy a rendeltetés és a haszon.
Közép-Kelet gyermekei madarak, egyszerűen madarak.
Hazájuk határai tisztán vizuális reprezentációval nem határozhatók meg, a hagyományos államok által felügyelt légtér techno-metaforája geometrizálja, méri és felparcellázza ugyan a leget, de nem ismeri a levegő mélységeit.
A madaraknak a levegőben is vannak fészkeik, törzs nélküli fákon, ágain a semminek.
Nem transzcendens eredetű, az eredetnek nincs eredete.
Az eredet innen van a kezdeten, a teológián, az eszkatológián.
Nem a virtualizáció, hanem a totemizáció az alapgesztusa, egyszerűen: külpontosítás és formai-zenei preparáció.
A bensőleg átélt anarchikus eredet rögzítése és bebalzsamozása egy vagy több külponton, melyből nem sarjad fejlődés és leszármazás, aggregáció és központosítás.
A születés, az élet, a halál és a népélet nem más, mint testek anyagi-zenei elrendeződése az időben, ezen kívül semmi.
A totem az idő szerve, a szív a közös fül és a totem alanyi megfelelője.
Így a seggvakarás ugyanolyan fontos politikai gesztus, mint a baráti kézfogás.
A totemállam mint köztársaság nem államforma, hanem az állam destituálásának formája.
A destituáció nem pusztán erőszak, hanem balzsamozás, muzealizálás és totemizáció, az állam rituális kitömése, befagyasztása, elvadítása.
Hagyni, nője be a fű, a cserje, a moha, a cihere az akadémiákat, könyvtárakat, múzeumokat, intézeteket.
Változzanak elvadult tanyákká az egyetemek, disznókkal és kutyákkal együtt járjunk iskolába, ahol nincsenek többé tanárok, mindenki alany és anyag, egymástól tanulunk, ha tudunk.
A totemállam az időben a garancia, hogy a kisebbség egyszer s mindenkorra preparálásra kerül és megmarad, sőt kiterjesztésre kerül.
A népszaporulat növelése helyett a kettős kisebbségi totem-állampolgárság adományozása minden anyaországinak.
Az alkotmányok tűzre vettetnek, egy alkotmány marad, a turul totemikus ikonja, a vértelenített és külpontosított ikonanya, s körülötte a vad gyíksurrogás az elhagyott erdőmélyi templomokban.
Lángoljatok, félperifériák!
Láng Orsolya
egy strucctenyésztő nyara
Albert Camus-nek és Németh Gábornak
a francia orvostanhallgató az aznapi híreket böngészte
mellettem, míg a sofőr hangosan hallgatta a zenét
néha átkiabált valami választ a mellette ülő lánynak
honnan van ilyen jó kocsija, kérdezte váratlanul a francia
talán a pénzügyben dolgozik, vagy biztosítási ügynök
először meg sem hallotta, hasítottunk az autópályán
aztán, hogy az építészmérnöki egyetem hallgatója
a barátnője pedig IT-fejlesztést tanul, ő is diák
a francia elismerő csettintést hallatott, amelyet
levágólagos á hang követett, majd: akkor bizonyára
gazdagok a szülők, hát, ahogy vesszük
jött a feszengő, némiképp mégis büszke válasz
mindez románul, az egyik félről lágy, könnyű akcentussal
ez a csettintés aztán az út végéig többször visszatért
mindannyiszor a helyi viszonyokra, a szembeötlő
különbözőségekre vonatkoztatva, vagyis olyan dolgokra
amelyek egy helyinek megszokottak, akkor is, ha kényelmetlenek
egy jövevény számára újszerűek, de az érintettség hiányában
kényelmesek, ú. m. pl. gazdasági helyzet, szociálpolitikai berendezkedés
kulturális szokások
azon is csodálkozott, hogy kisebbségi létemre ilyen jól
beszélek az ország számomra idegen nyelvén
pedig meg kell hagyni, ő jobban beszélt
Marseille, ezt is úgy ejtette, ahogy
egyikünk sem tudta volna utána mondani
félhangon futotta át a legfrissebb támadásról szóló rövidhírt
amit elsőre megértettem, egy szó volt: couteau
s amit másodjára: mort
ismertem ezt a nyelvet, idegen volt, mégis jól ismertem
kibomlott körülötte a szemantikus mező
egyből láttam a kiszáradt, poros hegyoldalt a megsemmisítő
verőfényben, a dűnéken hatalmas fekete ciprusok
a kőszínű masztixfák övezte roppant, sima öböl
ahol az ember jelentéktelen, a víz súlyos és néma
a nap gyilkos tüze
hullámokban zúdul alá
a tengerparton minden reggel olyan, mintha
a világ első reggele volna
és minden nyári este a világvégét ünnepli
multiples coups és radicalisée
jobban odafigyelve még ezeket is kihámoztam
pár sorral alább kiderült, a tettes már ott nőtt fel
helyi lakos, másodgenerációs
egy rendőr lőtte le, miután
több szemtanú szerint Allah Akbart kiáltott
miután kiszálltunk, együtt mentünk még egy darabon
az albérlete és a központ egy irányba esett
még megkérdeztem tőle, miért pont ide
miért pont ezt az országot választotta, hogy éveket töltsön itt
az egyetem miatt, mondta, sokkal olcsóbb, mint bárhol
és már nem is érzi magát egyedül, hiszen lassan külön kis
negyedük van benne a franciáknak, akik közül
legtöbben arabok
jólesett egy közös idegen nyelven csevegni
és hogy hevenyészett összetartozásunkat egy finom
és odaillő utalással megpecsételjem, egyúttal
utólagosan is legitimálva rácsodálkozását
a drága autóra, amelyben olcsón utazhattunk
megvillantottam egy másik, emelkedettebb dimenzióját
a bekebelezhető javaknak
és megemlítettem Camus nevét
tőle ismerem a couteau szót, mondtam
tudja, kiről van szó, mondta, nem túl határozottan
bár nem olvasott tőle semmit
nem érdekli az irodalom, vonta meg a vállát
persze, bólintottam buzgón, nem is azért, csak
mintegy mellékesen jutott eszembe
annyira lesújtott, hogy az első francia, akivel
beszélgetek, nem ismeri a prototípust, a sok
másolat és hamisítvány közül nem villan ki vakító
egyértelműségével az eredeti
késpenge egy tengerparton heverő test kezében
aztán elkanyarodott a bentlakások felé, a kőfal mellett
hiába néztem utána, nem fordult vissza
azt hiszem, telefonálni kezdett
kihulltam a fejéből, ahogy hátat fordított
mintha soha nem is találkoztunk volna
bár kétségtelen, egy ilyen alkalmi úton együtt utazók
a kénytelenül megosztott téren kívül nem osztoznak másban
kivéve, ha úgy alakul az utazás maga, hogy az megpecsételi
sorsukat, közös véget kerekít a párhuzamos életeknek
mint a leszakadó Szent Lajos király hídja
álltam ott a sarkon még egy darabig
ismerősöm, akihez megérkeztem, egy struccokról szóló
természetfilmet hozott szóba, amelyet azelőtt látott egy francia adón
tudtam-e például azt, kérdezte, hogy a násztánc napokig eltarthat
az egymást választó példányok pihenés nélkül üldözik egymást
étlen-szomjan a sivatagban, addig, ameddig ki nem fulladnak
akkor egymásba esik hím és nőstény, bódultan egyesülnek
a tojásokat felváltva őrzik, a nőstény nappal, a hím éjszaka
a fekete kakas szinte láthatatlan a sötétben
talán akkor több a leselkedő veszély is
aznap éjjel strucctojásokkal álmodtam
hogy ezeket a tojásokat és a forró homokdűnéket a szobámban őrzöm
nagy teljesítményű izzók fényében
a francia orvostanhallgatóval együtt
és amikor kikelnek, kinyitjuk nekik az ajtókat, és szélnek eresztjük őket
ráuszítjuk a világra ezeket az oszlopokon közlekedő
antropocén dinoszauruszokat
rájuk bízva a boldogulás útjait
Kali Ágnes
Nekemet
hétfő és csak közmunkásokat látok
takarítják a földet
nem ilyennek képzeltem a tisztulást
hogy más szemetét
az a blokkszálloda Vamán
hogy mi oda sosem
mindig sátorral
közel a parthoz
esély se legyen
elvegyülni rendes családok között
hogy sosem nejlonszatyor
inkább hétszer átfestett bőrtáska
két kocka camembert uzsonnára
az esti sajttál maradéka
tea helyett schweppes
az esti gin tonic maradéka
szegénynek is csak stílusosan szabad lennünk
s a leégett cigiddel
gyújtottad a következőt
igazából csak azt az egy hetet nem értem
azt a hétfőtől hétfőig
más csinálja a reggelit nekemet
pontosan összeszámoltam
hat szép
öt cigiző
négy szakállas
három elvált
két nős
és az az egy
aki úgy elment hogy meg sem érkezett
és évek óta utána takarítunk
Serestély Zalán
a föld
Az az igazság, a rút igazság, hogy az ember szétszabdalja az ásványok örökéletű holttestét, visszaél az alvó növények helyzetével, s felfalja őket vagy leszakítja a virágjaikat, az állatok álmát pedig álnokul lidérccé változtatja. Megfosztja a lovat élete egyetlen percétől – attól a vége nincs, hangyaléptékű perctől, amelyet nem nyújt meg emlék, se remény –, odaköti a kocsirúdhoz, s akkortól az állat örökre a kocsis honi rendszerének avagy a Szent Szövetségének a foglya.
Borges
mondják hogy halott föld
nem hiszem hogy halott
mondják hogy élő föld
nem hiszem hogy élő
mondják csak az élő szenved
nem hiszem hogy ne szenvedne más is
élni-halni kevés
itt szoktak valamit
élet és halál dialektikájáról
halálhoz viszonyuló lét
léthez nemigen viszonyuló halál
szép de gyanús
a meghalás puszta tényét
– porból porrá –
mi sem oldja
megsemmisülünk – ennyi
itt szoktak valamit a semmiről
hogy a semmi nem semmi
szép de gyanús
biztos vagyok benne
hogy meg akarok halni
mi egyéb adna értelmet annak
hogy annyian nem bántottatok
vagy aprószentek táján sűrűn kértétek bocsánatom
hogy ti egy kisbácsi kukoricaföld és egy körtefa
nem hagytatok éhen veszni fél éven keresztül
Kr. u. 2011-ben
amikor éhen vesznem
a piac szabályai szerint
nemhogy muszáj
de szinte kötelesség lett volna
szép de gyanús
egyébként meg mi értelme
az értelemnek is
mi értelme
hogy kizsigerelünk felkoncolunk bármit
korlátolt kétes csekély csökkent értelménél fogva
vegyétek vissza az értelmem
vegye csak vissza aki adta
a törzsfejlődés a teremtő a történelem a világszellem
vagy bármely hasonszőrű
(-szőrtelen?) fabula
tervszerűség és uralkodás málhájáról
hogy élni nem csak szabad
de közteher
bánom is én
csak vegye vissza
néha azt szeretném
értelmetlennek és holtnak lenni
mint a kő a csorba csákány
a tengeri homok vagy az a medvebocs
akit szebenben rendőrfegyver terített ki
értelmetlen és holt mint a halál
mely elsimította pofáján a szorongást
s mint hidegség
elernyesztette kódolt-kényszeredett vérét
itt szoktak valamit a mentségemre
hogy nem elég ha a világ identikus
de jó ha hasonlatos
szép de gyanús
a medve halott a halál halott
biztos vagyok benne
hogy élni akarok
hogy amikor a piac szabályai szerint
éhen veszned nemhogy muszáj
de szinte kötelesség volna
bár annyi törődés szorulna belém
mint egy kisbácsi kukoricaföldbe
szép de gyanús
végül is innen tudom
hogy semmi értelme az akarásnak
szándékaimtól függetlenül jöttem a világra
s haldoklom szándékaimtól függetlenül
amit a szánt szándék ügyében tehetnék
ahhoz gyáva vagyok vagy kimért
szép de gyanús
valaminek hát lennie kell
mert a föld nem élő és nem holt
mert a kaptár nem élő és nem holt
mert egy hangyát ha kiveszek a bolyból
nem hangya többé
mert az élet él és a halál halott
s ennek mi értelme
mert az értelem
mint fékevesztett mirigy
az értelmet túltermelte
mert hiába hogy nincs mivel fájjon
szenved a hal és felébred a kő ha zúzzák
valaminek hát lennie kell
élet és halál alatt
szökőkút fagyott eksztázisa
szervetlen rend
az értelem húsa
erjedő arcod
hely ahova hazaérnek
a testevesztett protézisek
a tányér vagy lábszárcsont hajszálrepedései
hogy aki a medve bőrére ivott
annak élni kell
végtére is
csak ha gyilkos
halhatatlan
