Több mint tizenegy esztendővel ezelőtt, 2014. február 3-án hunyt el hirtelenül doktor Pienták Attila író és irodalomtörténész. 1973. július 29-én született, negyvenéves volt a halálakor. Azóta tartozom az emlékének ezzel a nekrológgal.
Irodalmi barátság volt a miénk, a Miskolci Egyetem hallgatóiként a szépirodalom révén ismerkedtünk meg, és mindvégig az határozta meg kapcsolatunkat. 1993 őszétől másfél tanéven keresztül én szerkesztettem az egyetemi lap irodalmi rovatát, ő pedig adott oda kedvemre való szatirikus rövidprózákat, nálunk jelent meg először írása. Ottani működésem alatt alighanem tőle közöltem a legtöbb szöveget.
Miskolcot elhagyván Budapesten, az Eötvös Loránd Tudományegyetemen folytatta tanulmányait. Diplomája megszerzése után doktori iskolába járt, szemináriumot vezetett. Tanára, Sipos Lajos irányításával részt vett Babits Mihály műveinek kritikai kiadásában és több más, Babitscsal kapcsolatos kötet szerkesztésében. Az irodalom elkötelezett híve volt, nagy munkabírással, szakmai alázattal foglalkozott vele. Egy ideig a Petőfi Irodalmi Múzeumban dolgozott, előbb a hangtárban, velem is készített felvételt, majd a kézirattárban. Miután azt a munkáját elveszítette, más állására nem emlékszem, gondolom, többé már nem sikerült elhelyezkednie.
Bennem jó ideig az őt felfedező szerkesztőt látta, valamiféle mentorát. Aztán értékelni kezdte a költészetemet, több kötetemről is írt kritikát. Tartottuk a kapcsolatot, kocsmafélékbe ültünk be társalogni. Keddi műhelytalálkozónkon is megfordult. Egymáshoz nem jártunk föl, életében én nem voltam náluk, ő is csak egyszer nálunk, akkor whiskyt ivott. Ritkán találkoztunk, hol azért nem kerestük egymást, mert éppen nagy munkában voltunk, hol meg azért, mert nem voltunk jó passzban, nem ment az írás, és így nem akartunk egymás szeme elé kerülni. Így volt ez élete utolsó idejében is, a halála előtt körülbelül négy évvel találkoztunk és körülbelül egy évvel váltottunk elektronikus üzenetet utoljára.
Állandó viseletévé vált az öltöny-nyakkendő, ami természetesen állt neki. A rendezett külső szenvedélyes személyiséget rejtett. Mintha játszott volna gitáron, és egyszer kiderült, hogy rajong a punkrockért. A galamboktól annyira viszolygott, hogy a Ferenciek terén elbújt előlük, amint várt rám. A cápákkal kapcsolatosan ambivalens érzései voltak, erősen vonzották, ugyanakkor rettegett tőlük. Állhatatos barát és szerelmes volt.
Még a bölcsészkaron beleszeretett az egyik tanítványába, egy ideig együtt jártak. Kapott ajándékba a lánytól egy ezüst cigarettatárcát, amit nagy becsben tartott, mintha emiatt kezdett volna dohányozni. A lány nemsokára szakíthatott vele, Attila azonban nem tudott továbblépni, még hosszú éveken át vágyakozott utána. Akkortájt merülhetett bele az ivásba. Alkoholista lett, ám titkolta. Ha nem ivott, hallucinációk gyötörték, például hogy egy kövér majom ül és dobol a mellkasán. Szenvedett, elkérte pszichiáterem telefonszámát, de nem kereste föl. Sebezhetőbb volt másoknál, talán mert korán elveszítette édesanyját. Testvére nem volt, haláláig édesapjával élt a Nyugati pályaudvar közelében, a Podmaniczky utcában, alkoholbetegségét talán még előle is titkolta, amíg tudta. Aztán egyszer váratlanul rosszul lett otthon, mentő vitte el, és kórházba érkezése után körülbelül nyolc órával meghalt.
Szépírói munkássága külön tanulmányt igényelne, foglalata három novellás- és egy verskötet, közülük kettő posztumusz. Egyik legemlékezetesebb története, hogy a Ludwig Wittgenstein-hasonmás-versenyen szeretne indulni maga a gondolkodó, a Logikai-filozófiai értekezés szerzője, ám erre nem kerül sor, mert elbizakodottságán felbőszülve kihajítják a vetélkedő színhelyéül szolgáló kocsmából, a Szépökörből.
