Idén azért jó lenne még elmenni Törökországba, mondtam B.-nek, miután a nyár legnagyobb részét külföldi csavargásokkal töltöttük, ja, jó lenne, hagyta rám, majd pár nap múlva megállapítottuk, hogy még mindig nem intéztünk semmit, mi lenne, ha inkább csak lemennénk pár napra, mondjuk maximum kettőre a Balatonhoz egy szezonzáró lángosozásra. Igyekeztünk visszarázódni a megszokott munkás hétköznapokba.
Hétfő este e-mailt kaptam: a Fiatal Írók Szövetsége lehetőséget kapott, hogy három szerzőjük Törökországba, Malatyába utazhasson egy irodalmi fesztivál meghívottjaiként.
A levél szavai egyre potyogni kezdtek, nem bírtam követni, a szívembe előbb értek el, teljes tűzijáték – és lelkesedés áradatot robbantva, az agyam viszont a szavak értelmezésénél ragadt le. A dátumok, október 9-12.-ig stimmelnek. Nincs semmi program beírva. Kész csoda. Jó, akkor megyünk. Malatyába. A legeslegkedvencebb országomba: Törökországba. Útitársaim: Korsós Gergő és Körösztös Gergő költők lesznek.
Kilencedikén délelőtt indultunk, az átszállás az általam igen jól ismert Sabiha Gökcen nemzetközi repülőtéren volt, ami európai viszonylatban a kilencedik legforgalmasabb repülőtér. A szervezőnek, Esra Arinak hála azonban minden gördülékenyen ment. Örömmel láttam újra kedvenc, “török Lipóti” pékségemet, a Simit Sarayit – aki csak teheti, el ne mulasszon itt enni egy peynirli vagy ispanakli börek-et, és hozzá erős fekete teát inni. Ha már az ételek: Törökország keleti része, Gaziantep városának ételei az UNESCO világörökség részét képezik. Egy külön tudósítást írhatnék arról, milyen sokféle ételt ettünk négy napos ott tartózkodásunk idején, de most legyen elég annyi, hogy Körösztös Gergő az egyik lakoma-ebéd végén úgy nyilatkozott, hogy az elmúlt húsz percben folyamatosan orgazmust élt át. Kedvencem az antepi pisztáciás baklava hideg kecskesajt krémmel és forró rózsavizes – cukros öntettel. A cigköfte egy másik különlegesség, ami fűszeres-paradicsomos kuszkusz golyókból áll, pitába tekerve jégsalátával, mentalevelekkel, spenóttal, gránátalma sziruppal meglocsolva. Szóval, nem éheztünk, az biztos.
Vissza az irodalomhoz, a lényeghez. A budapesti reptéren tudtuk meg, hogy Krasznahorkai az idei Nobel-díjas, ezenkívül rengeteget repültünk, átszálltunk, várakoztunk, ismét repültünk kisebb-nagyobb turbulenciával megspékelve. Másnap (a bőséges reggeli után) megismerkedtünk a fesztiválra invitált kortárs török szerzőkkel is, név szerint: Ertugrul Rast (1986), Gökce Özel, Dilara Ayse Akdeniz (1992), Betül Aydin (1992), Can Acer (1994), Furkan Katuc (2004). Közös nyelvünk nem igazán akadt: a török-angol tolmács segítségével tudtunk csak kommunikálni. Az aznapi program szerint délután háromszor egy órás beszélgetéseken vettünk részt a fesztivál keretei közt, a könyvtár dísztermében, ahol két másik török szerzővel együtt különféle témákról esett szó, mint például a Palesztin helyzet, a költővé válás folyamata, a kortárs avantgárd irodalmi alkotások, és alkotók kihívásai.
A török közönség érdeklődve hallgatott bennünket (messziről jött ember azt mond, amit, ugye…). A palesztin helyzetről szóló diskurzuson vettem részt: a pódiummal szemben, a falon egy hatalmas Atatürkről készült festmény türkizkék szemével néztem farkasszemet, miközben igyekeztem legjobb tudásom – és empatikus képességem minden morzsáját latba vetve, diplomatikusan fogalmazni úgy, hogy közben azt éreztem: a velem szemben ülő közönségből szinte bárki többet tudna mondani a veszteségről, a fájdalomról, a közel-keleti emberek kihívásairól.
Két évvel ezelőtt, 2023-ban Malatyát is súlyosan érintette a földrengés. A mai napig látszanak összedőlt épületek romjai. Az út szélén többször láttunk konténer házakat, amikben a földrengés után szállásolták el az otthontalanná váltakat. Kicsinek éreztem magam. A szavak megint esetlenné váltak. Jó lenne megtalálni azokat a szavakat, amik a leginkább kifejezik, amit akkor éreztem. Nem sikerül.
Igyekeztem tehát arról gondolkozni inkább, hogy a médiában közölt híráradat mennyire képes érzelmi elhidegülést, kiégést eredményezni: hogy egyszerre minden zúdul, hirtelen a háborús képsorok közé természetesen ékelődik egy időjárásjelentés, Apenta üditőreklám, bébizsiráf születés, hogy egyszerre éljük a saját életünket és közben távolról empatizálunk másokkal – már ha képesek vagyunk túllátni azon, hogy ezek nem csupán hírek, hanem anyákról, apákról, fiatalemberekről van szó, akik ugyanúgy igyekeznek boldogulni az életben, mint bárki más, mondjuk mi. A hírek közt mégis mintha inflálódna. Hogy milyen megélni a totális elvesztését mindennek? Vannak saját tapasztalataim, boldog ember, aki azt állítja, ő márpedig soha, semmit nem vesztett még el, de ezek európaiként egészen másfélék. Ha nem is a tapasztalat, de bízom benne, hogy a megélt érzelem szintjén igenis tudunk kapcsolódni.
A pódiumbeszélgetések rávilágítottak egy fontos kulturális különbségre: míg nálunk ezek tényleg hasonlítanak moderátor és alkotó közti beszélgetésre, kérdezz-felelek párbeszédre, Törökországban “you have ten minutes speech”, mondta a tolmács, vagyis, miután elhangzott egy rövid kérdés, a török szerzők közül sokan elővették a jegyzeteiket, és hosszasan tárgyaltak egy interjút, amit előzőleg készítettek, egy szerző életútját, vagy művészeti stílusok eszköztárát. Az elején, azt hiszem, sikerült is zavarba hoznom azzal a moderátort, hogy a kérdésére válaszolva készségesen visszaadtam a mikrofont, várva a következő témát, ő pedig meglepve, más szavakkal, de ismét feltette ugyanazt a kérdést. Azért a végére lassan rájöttem, mit is várnak, és meséltem a kötetemről, amiben egy menekült lányról írtam (Vadoma, 2022, FISZ). Erre reflektálva kaptam kérdéseket a közönség soraiból, és kíváncsian kérdezte is valaki, hogy meg lehet-e vásárolni török nyelven (sajnos, nem).
A beszélgetések közti szünetekben a könyvtár igazgatója látott minket vendégül az irodájában, ahol az óriási, sötétbarna, lakkozott íróasztala mögött a Török Kulturális Intézet zászlaja és a török nemzeti zászló magasodtak, mögöttük a falon hatalmas festmény Atatürkről, középen a török zászló, jobb oldalt Erdogan. Néhányan egészen nyugodtan rágyújtottak, uzsonnaként fekete teával és mazsolával kínáltak.
Körösztös Gergő elmesélte a közönségnek élményét arról, miképpen hasonlít a horgászat és a versírás abban, hogy mindkettő feszült, meditatív, elmélyült figyelmet igényel, egy másfajta tudatállapotot. A költészet által nem megtaláljuk, hanem elveszítjük önmagunkat, és ez az önelveszejtés a teljes szabadság állapota – ez egyébként jól rárímel a szúfi filozófiára is. Eszembe jutottak a szúfi táncosok – hosszú, hófehér ruhába öltözött férfiak, fejükön piros turbánnal, kezüket szélesre tárva, lassan forognak, forognak, forognak, arcukat az ég felé emelve. A ruha szinte meghosszabbodva lebeg körülöttük, mint egy álomban. A forgásban arcukat Allah felé tartják – és egészen átadják magukat. Olyanok, mintha már nem is a földön állnának, repülnének.
Korsós Gergő főleg arról beszélt, miképpen maradhat releváns a szépirodalom az AI, a politika, a közösségi média világában, hogyan lehetséges a költészet eszközeivel beszélni politikai eseményekről. Számára fontos az avantgárd művészetén belül különösen is Ernst Jandl verse, amelyben egy háborús eseményt mesél el, mely alkotásban kihagyja a magánhangzókat – reflektálva arra, hogy a szavaink töredezettek, végesek olyan tragédiák során, mint a háborúk. Fontosnak tartja az irónia, és a humor szerepét az alkotásokban, mely a fesztiválra hozott “Megmászni a Démontornyot apával” című versében is erőteljesen megjelent, és amit a törökök is felderülve fogadtak. “Seytan Kulesi”-ként fordították, vagyis szó szerint “Sátánvár”. Megmászni a Sátánvárat apával.
Ismét egy bőséges lakoma, majd az estét egy kávézóban töltöttük, ahol zenés-irodalmi esten olvashattuk fel a műveinket – a magyar alkotásokat egy török színész adta elő. Emlékszem arra az izgalomra, amivel a közönség arcát figyeltem, s közben szorongtam: még az általam magyarul leírt szavak sem adják vissza teljesen azt, amiről írni próbáltam, sőt, talán egészen más kerekedett ki belőle, mint ami az én fejemben-szívemben volt, szóval már eleve a magyar szavak sem pontosak, akkor a fordítás során mennyire ferdülhetett el a jelentés? Mi lesz, ha egyáltalán nem megy át? És mi lesz, ha nemhogy nem megy át – de valami teljesen mást értenek majd? Feszülten figyeltem a hallgatóságot. Ők pedig – a szokásos közönséghez híven – jöttek-mentek, volt, aki végig figyelt, más néha fülelt, majd tovább beszélgetett, török kávét, teát kortyolgattak, valaki rendelést adott le, mások hangosan nevettek, a pincérek hozták-vitték a tányérokat, valaki öngyújtóért kotorászott a farzsebében, más gyorsan, görnyedten átsunnyogott a felolvasó előtt. De sokan érdeklődve figyeltek. Megtapsolták. Megkönnyebbültem: hátha legalább pár szó pontos volt.
Szombaton Malatya fontos városrészeinél olvastuk fel a műveinket magyarul – ezekből YouTube felvétel készült, a felolvasás alatt fut a török fordítás. A városban megint szembesültünk az összedőlt épületek romjaival, egyébként a szokásos török forgatag: sokan az utcákon siettek vagy bóklásztak, árusok hosszú sorai, fogócskázó gyerekek, a dzsámi melletti lugas alatt a padokon tíz-tizenöt idős férfi is üldögélt, ujjaik közt misbahát morzsolgatva diskuráltak. Másik kezükben az elmaradhatatlan tulipánvirág formájú üvegpohárka, benne fekete tea. Ebben az országban valahonnan tényleg mindig előkerül egy pohár fekete tea.
Évek óta megnyugtatóan hat rám ez az ország: a vidámságuk, a közvetlenségük, a “ha Allah is úgy akarja” (insha’allah) mentalitásuk, az összetartásuk. Törökország rengeteg nehézséget vészelt át az elmúlt években: polgárháborúk a szomszédos országokban, tíz milliós menekültáradat, erőteljes Covid-járvány, gazdasági válság, terrortámadások, puccskísérlet, földrengések. Ilyenkor aggódni szoktam: mi lesz velük? Mi lesz, ha elvesztik azt a törökös jókedvet, reményt, ami olyan különlegesen áthat itt mindent? Évente egyszer-kétszer járok itt, és végül újra megnyugszom: nem változtak semmit. Ertugrul, az egyik török költő mesélte, hogy a földrengés után pár nappal a feleségével együtt érkeztek, hogy segítsenek a bajba jutottaknak. Mikor leszálltak az Ankarából érkező buszról, a helyiek – szó szerint a romok közt – teával és étellel kínálták őket. Persze, köszönik a segítséget, de előbb pihenjenek egy kicsit a hosszú út után.
Vasárnap nehéz szívvel, de hazajöttünk, feltöltődve, hálásan, lelkesen, egy hétre előre teletömve étellel-itallal. Nem tudtunk elégszer köszönetet mondani. Hatalmas élmény volt más nemzet kortárs szerzőivel találkozni, még ha olyan keveset is tudtunk beszélni. Bízom benne, hogy a jövőben is lesz még lehetőség a török-magyar kapcsolatokat erősíteni. Főleg, hogy Furkan Katuc költő tájékoztatott bennünket arról, hogy nem messze Isztambultól, Zonguldak városkában a héten adták át a “Török magyar barátság parkját”.
Négy napig rocksztárnak érezhettük magunkat, “hajtottuk a dicsőséget”, ahogy Korsós Gergő verse szól, csak nem a Sátánvárban, hanem Malatyában.
