Harminc éve (1996) készült el a Tapolca melletti Diszelben álló Stankovics-malom felújítása az 1990-ben Vörösváry Ákos és további támogatók által létrehozott Első Magyar Látványtár Alapítvány kiállításainak otthonául. Az addig Budapesten és vidéki helyszíneken bemutatott gyűjtemény 1997 óta látható Diszelben, mindig megújuló rendezésben. Látogatható a Bán Mariann Emlékszoba, valamint a Gyökér Kinga ügyvéd, a Látványtár társalapítója, Vörösváry Ákos 2023-ban elhunyt felesége tevékenységét bemutató kamarakiállítás is. A 2025. évi időszaki tárlat egy másik jubileumra, Vörösváry Ákos ötven évvel korábban rendezett, első kiállítása múzeumtörténeti kontextusára tekintett vissza, és rangos díjat nyert.
1973 és 1983 között Kovács Ákos etnográfus volt a Hatvany Lajos Múzeum vezetője. Új szemléletű kiállításokat rendezett, és védnöksége alatt jöttek létre Hatvanban Vörösváry Ákos (szül. 1948) első kiállításai is 1975-től kezdve Korniss Dezső, majd Gulácsy Lajos rajzaiból, illetve magyarországi népi faszobrokból. A két Ákos együttműködését 2025-ben kiállítás mutatta be Diszelben.[i] Az Andrási Gábortól Török Tamásig jeles művészettörténészekkel kollaborációban megvalósított kiállítás 2026-ban Jerger Krisztina-díjat nyert.[ii]
A hatvani kiállítások nyomán, 1983-tól Vörösváry Ákos évente már a fővárosban rendezett tárlatokat a hagyományos taxonómiát felülíró logikával.[iii] Néhány projektje több helyszínre is utazott: a Gross-Bettelheim Jolán művészetét bemutató kiállítás Budapesten, Kecskeméten, Miskolcon, 1996-ban Passauban volt látható. Az 1925-től harminc éven át az Egyesült Államokban élt, s idehaza elfeledett művészt Vörösváry az 1992. évi Artexpón is bemutatta. Az amerikai városkép korai modern látványát felidéző, sokszorosított grafikai munkáiból számos lap talált vevőre. A művész fényképezőgéppel járta Clevelandet, majd átköltözése (1938) után New Yorkot, és a felvételek alapján készített grafikákat. A fotókat az Egyesült Államokban előhívatta, és a száznál is több felvételt albumban hozta haza 1956-ban. Ez az album került Vörösváry gyűjteményébe később. A kollekcióból 2001-ben a Mai Manó Ház együtt mutatta be a fotókat és a grafikákat.[iv] A művész hagyatékából a Látványtár berendezési tárgyakat, például csillárt, íróasztalt is birtokol, amelyek így egy életet is megidéznek.
Vörösváry vendégkiállítása az 1992-es Artexpón és később további helyszíneken kortárs alkotóknak is bemutatkozási lehetőséget nyújtott, és a Látványtár gyűjteményébe számos kortárs mű bekerült. A kollekció így az ezredfordulóra mennyiségében és minőségében egyaránt katalogizálásra érett, zajlott az alapítvány törzsanyaga és a nem megtartandó művek szétválasztása. Kialakult Vörösváry gyűjteményéből a Látványtár intézményi anyaga, amely kvázi közgyűjtemény, hiszen az alapítvány törzsgyűjteménye nem idegeníthető el. Ebből műtárgyat még cserélni is csak a kuratórium egyhangú hozzájárulásával és új műtárgy fejében lehet. Nincs is erre nagy igény, a kollekció így tükrözi alapítója ízlését és koncepcióját. A Látványtár azért jött létre, hogy hosszú távú, a személy életének változásaitól független keretet biztosítson Vörösváry gyűjteményének. Az alapítvány a kollekció mellett Altorjai Sándor (1933–1979) képzőművészeti hagyatékával jött létre 1990-ben, a rendszerváltás utáni első alapítványok között. 1991-től a kiállításokat sem Vörösváry rendezte gyűjtőként, hanem a Látványtár mint intézmény, például Pannonhalmán és a Tihanyi Apátságban.
A kortárs szekcióban számos fénykép és művészileg átalakított fotó is szerepel, például a Látványtár alapítói között lévő Lugosi Lugo Lászlótól vagy éppen Maurer Dórától. Steffanits István segítségével külön fotókiállításokat is rendeznek. Ezek sorozatát 1999-ben kezdték el, a Szubjektív című tárlattal. A cím a választás jellegére és a fotóobjektív kifejezés által sugallt operatőri semlegesség és a felvételek személyessége közötti feszültségre is utalt.
Bár a fotó nem külön gyűjteményi egység, a kiállítások hozadéka számos szerzemény Nagy Krisztától Lovas Ilonán át Hecker Péterig. A fiatal kortársak iránti fogékonyságot jelzi, hogy Karácsonyi Lászlótól röviddel a diplomázása után vásároltak fotókat, ezek közül az egyik bő évtizeddel később a 2016. évi kiállítás vivőképe lett. Egyéni fotókiállítás is helyet kapott: Benda Iván 1997 és 2011 között balettelőadásokon készített felvételeit lehetett látni. Az 1977-től az MTA Művészettörténeti Kutatóintézetének fotósaként dolgozó Makky Györgytől képzőművészeti fotómunkák, művészportré-fotók, továbbá egy olaszországi ablaktisztító tevékenységét dokumentáló fotósorozat is a kollekcióba került. Frankl Aliona fotója szorosan kötődik a Balaton-felvidék kultúrájához: a fülkeborokat és a feszületet megörökítő felvétel Vörösváryéknak a Dékmár-hegy tövében lévő, ún. alsó pincéjében készült.
Szobrokra és grafikákra szintén külön hangsúlyt fektet Vörösváry. A grafikai anyagban a klasszikusok, például Farkas István párizsi Correspondences mappája és az ismert mai nevek, például Almásy Aladár, Banga Ferenc vagy Orosz István mellett több száz lap található az ötvenes–hatvanas évek képcsarnoki anyagából is. Fontos egység a plakátoké is.
A fotó-, a szobor- és a grafikagyűjtés terén előny volt, hogy Vörösváryt nem kötötte bevett gyűjtői értékrend. Gyerekkorától gyűjtött mindenfélét. Képzőművészeti alkotásokat is tizenévesen, még előítéletek nélkül kezdett gyűjteni. E tekintetben jót tett neki az akkori időkben hátrányos polgári családi háttér. Tíz testvér egyikeként, osztályidegenként nevelkedett, s ezért nem megfelelési kényszerből és nem nagy pénzen kezdett el gyűjteni.[v]
A gyűjtemény külön egységét képezik a piros-fehér-zöld motívumra készült művek. A pfz-gyűjtemény a rendszerváltás előtt indult gyarapodásnak. Az anyag felöleli Pinczehelyi Sándor a nemzeti színek parafrázisára épülő műveit is, de a pécsi alkotó ötletétől függetlenül alakult ki. A pfz-gyűjtemény ma művészeti és mindennapi tárgyak óriási halmazát öleli fel. Ez az egyetlen egység, ahol Vörösváry gyakorlatilag minden felbukkanó tárgytípusból bőséggel szerzeményezett, s így az több ezer darabra rúg.
A többi gyűjteményi egység csak látszólag határtalan és kaotikus. A gyűjtés ötletei spontának, a kollekcióba azonban nem véletlenszerűen kerülnek be a tárgyak. Ezért a gyűjtemény csak részben rokonítható a klasszikus Kunst- és Wunderkammerek fogalmával, Vörösváry maga nem is látja megalapozottnak e párhuzamot. Mivel gyerekként kétségtelenül kitömött medve, párduc és krokodilok között nőtt fel, a preparátor nagyapa és a gyűjtő apa miliője nyilvánvalóan hatott rá, ám saját felnőtt kollekciója nem egy elvarázsolt kastély világa. Komoly fegyverkollekciója volt például, de megvált tőle, mert huszonévesen kiábrándult ifjúkora meghatározó szenvedélyéből, a vadászatból.
Néhány gyűjteményi egység provenienciája is tanulságos. A Moholy-anyag Hevesy Iván, a Gulácsy-rajzok Keleti Artúr gyűjteményéből származtak. A mintegy száz darab Gulácsy-rajzot 1971-ben vette meg Vörösváry a fegyvergyűjtemény árából. További ötven művet az eladó visszatartott, s minden alkudozás ellenére másnak adott el. Harminc évvel később Vörösváryt egy napon otthonában üzenet fogadta, hogy az akkori vetélytárs vevő most megválik a rajzoktól. Eddigre az ötven darab már három részre oszlott a családon belül, s Vörösváry csak az egyik harmadhoz jutott.
Különös hátterű a gyűjtő Patkó Imre által létrehozott, ötvenlapos Bartók-mappa. Vörösváry gyűjteményének kincse volt a mappa egy példánya, amelytől 1980-ban azért vált meg, mert így jutott első autójához, egy kombi Ladához. Ennek százezer forint volt az ára, és az eladó elfogadta a mappát cserébe. A Látványtár alapítása után felkínálták a mappa másik példányát, s azt az alapítványi törzsanyag számára vette meg.
Ország Lilihez, Anna Margithoz, Bálint Endréhez a gyűjtői példaképnek tekintett Kolozsváry Ernő révén 1971-ben jutott el Vörösváry. Ország szürrealista művei közül első látásra megtetszett neki jó néhány. Ezek hosszasan a gyűjtemény büszkeségét jelentették, s csak azért vált meg tőlük, mert túlesett ezen a stíluson, és Kolozsváryval elcserélte őket más művekre. Bálint viszont rendre kifogásokat talált a kiválasztott művek eladására, s végül másnak adta azokat. Vörösváry Kornissnál kárpótolhatta magát, akitől kulcsfontosságú műveket szerzett meg. Korniss néhány ezer forintos festményeit havi ezerforintos ütemezésben törlesztette. A legdrágább képet Vörösváry tízezer forintért vette, s ezt már egy összegben kérte a mester. Vörösvárynak két rokokó faszobrot kellett eladnia, hogy ki tudja fizetni. Ugyanígy vásárolt Román Györgytől (akinek első vevője volt) és Anna Margittól is. Az élményt sikerült tovább is adnia. Számos gyűjtő nála látta először vagy kedvelte meg e ma már elismert, akkoriban még idegenkedéssel szemlélt alkotók műveit. A legjobb példa Nudelman Lászlóé, aki numizmatikai cserék révén ismerte meg Vörösváryt, s látogatásai során figyelt fel a Korniss-képekre, amelyeknek utóbb elsőrangú gyűjtője lett.
A Látványtár kap ajándékokat Diszel lakóitól is: Márton-napkor novemberben, a falu búcsúja idején nyílt napot tart, a falu apraja-nagyja eljön, látják, milyen sok néprajzi, népi iparművészeti tárgy tűnik fel a kiállításokon, s ennek nyomán saját tárgyaikból is adnak. [vi]
Vörösváry kiállításainak további érdekessége az installációs jelleg. A rendező szinte önálló alkotói szerepet nyer.[vii] Az alkalmi enteriőrök, a heterogén tárgyak egyéni kombinációja Vörösváry hozzáadott értéke. A néprajzi, iparművészeti és szépművészeti tárgyak tudatos keverése a posztmodern fordulat óta nemzetközileg is elfogadott
A tárlatokat gyakran katalógus kíséri. Az első, 1991. évi katalógus részleteket közöl az alapító okiratból, ahol a nyolc aláíró kifejti, hogy „nem gyönyörködtetni akarunk, legalábbis a szó polgári értelmében nem”. Az 1997-es Mindenkinek kenyér és rózsa című kiállítás kiadványa is túllép a tárlat dokumentációján, s a gyűjtés kérdéséhez is értékes információkat szolgáltat, míg a Látványtár 15. évfordulójára más gyűjtőket is bemutató könyv jelent meg.[viii] A Látványtár legfrissebb kötete 2023-ban jelent meg Irodalmi pipatórium címmel. A pipagyűjteményt Vörösváry Ákos édesapja több száz tételesre fejlesztette (kiállítva a Néprajzi Múzeumban 1989-ben), majd Vörösváry tágan véve dohányzástörténetivé bővítette (kiállítva az egri várban 1996-ban, és azóta többször), és most a gazdagon illusztrált és tervezőgrafikailag is igényes kiállítású könyv Németh István Péternek a magyar irodalom dohányzáskulturális vonatkozásairól szóló tanulmányával kísérve mutatja be.
[i] https://www.latvanytar.com/akos-akos
[ii] https://amu.hvg.hu/2026/06/26/kihirdettek-az-uj-jerger-dijasokat
[iii] https://www.latvanytar.com/korabbi-kiallitasok
[iv] Ld. Faludy Judit interjúja a gyűjtővel, https://multesjovo.hu/wp-content/uploads/aitfiles/f/i/file_57_3.pdf
[v] Vö. Gellér B. István interjúja a gyűjtővel a Balkon 2004/5. számában, https://balkon.art/1998-2007/
[vi] https://orszagut.com/kepzomuveszet/a-mugyujtes-nem-maganugy-1738
[vii] A Műcsarnok 2015-ben A létra címmel kiállítást rendezett Vörösváry Ákos installációiból.
