A February egy screamo, emo, post-hardcore, nyomokban midwest emo elemeket is tartalmazó banda. 2023 áprilisában alakultak Las Vegasban. Az emo közösség hamar felfigyelt rájuk, miután kiadták első albumukat (2024), amely a legősibb őszinteségtől, mint formától, aligha elválasztható. A zenéjükben dominálnak a nyers vokálok, artikulálatlan üvöltések, koszos dobok, melankolikus gitárbontások (amelyek nem restek torzzá tornyosulni), személyes szövegek és a kaotikus energiák.
Az album nyitószáma egy 16 másodperces őshüllő-szerű üvöltés. Az egész zenekar kontrollálatlan ordítása előrevetíti az album nyelvi és zenei atmoszféráját. Mintha egy pecsétként szolgálna az albumon, hogy „sziasztok, mi vagyunk a February, és ennek a projektnek a fő motivációja, az az, hogy a fájdalmunkat zenévé traszformáljuk”. Fontos megjegyezni, hogy a zenekar tinédzserekből áll (3/4 részben lány zenekar). Ami ezt a nyitást még kísértetiesebbé és esettebbé teszi, az az ebből fakadó „fiatalságenergia”. Mintha a hangok tónusában ott lenne a felnőtt lét előtti stagnálás, annak a küszöbén való megrekedés, ezen a korridoron történő járás.
Ezután az albumborítóról szeretnék beszélni, mivel az LP kezdetén hallható üvöltés melletti első benyomásunk az illusztráció, aminek a stílusa, színei és az összhatása egy híres regényre engednek asszociálni, amely a Le Petit Prince. Ez a választás és az üvöltésből fakadó ártatlanság, gyermekiség élesen elhatárolja a screamo és post-hardcore műfajokban hallható srceamektől a zenekart, sokkal inkább midwest emos hatást kelt.
Az IDGAF számban a „Memories so fragile and / faiding away with time / I’m nailed to this adult-sized bed” sorok is utalnak a felnőtté válás nehézségeire, ráadásul monologizálva hangzanak el, ami egy természetes gondolatfolyam benyomását kelti. A gitárok szellősek, a kávázás feszültséget teremt, és az egész keverés koszossága, ahogy a háttérben elveszik a beszéd, egy tudatos koncepcióra utalhat. Miután a spoken word rész véget ér egy hirtelen váltással ugrik a scream az előtérbe, mintha a tudatosság/felettes én helyébe lépne a düh és a kétségbeesettség, zavarodottság.
Az albumról az abszolút „sláger”, az egyértelműen a No Way…. A szám eleji gitártéma egy midwest emos alternatív hangolásban született (FACGCE), ugyanabban, mint a műfaj himnusza, az American Football – Never Meant. Sokak szerint ezzel a hangolással gyakorlatilag egy teljesen új hangszert lehet létrehozni, ami alá is támasztja, hogy miért olyan nehéz bármihez is hasonlítani ezt a riffet. Az építkezés ennél a számnál is zseniális, a dob az első verze alatt helyenként a negyedek helyett be-bejátszik rövid tizenhatodokat, amivel nem hagyja, hogy bárkit is álomba ringasson a picit bágyatag ének. Aztán természetesen az első refrén alatt már fel-felbukkannak a scream vokálok, de még mindig az ének a domináns. Azután az „I love you, but you never / Look at me when you say goodbye” sorok már hangszalag-pusztító erővel, de mégis alázattal hangzanak. Eszméletlen finomságokról van szó, artikulációs és hangsúlytechnikai apróságokról, ami eldönti egy-egy sornak az érvényét. Az „I love you” például kontrollálatlan őshüllő sikoly, viszont amikor már nem a saját érzéseiről beszél, hanem a címzettről („when you say goodbye”), akkor a dühöt felváltja a tisztelet és az alázat, ami az emberi kapcsolat értékéből fakad, és abban a pillanatban el is csuklik a scream. Ezt nem lehet, vagy legalábbis hatalmas színészi képzettség kell hozzá, hogy valaki tudatosan csinálja.
Összességében mondható, hogy az album egy elképesztő nyitás volt, az emo szubkultúra egyből felfigyelt rájuk, a zenekar már a legnagyobb fesztiválokon játszik, és élőben sem kell aggódni afelől, hogy az albumon érzékelhető atmoszférát ne tudnák átadni.
