Pataki Viktor Az emlékezet rétegei című monográfiája, amely Oravezcz Imre költészetében vizsgálja az emlékezet működését, kétségtelenül az Oravecz-recepció megkerülhetetlen darabjává fog válni, hiszen invenciózus líraértelmezési technikáival újabb és újabb rétegeit képes megmutatni az Oravecz-versek értelmezésének, annak ellenére is, hogy számos jeles kutató számos kritikát és tanulmányt szentelt már a szóban forgó életműnek. A könyv voltaképpen Pataki doktori értekezésének átdolgozott, kibővített változata. Nem is olyan régen jelent meg a Tempevölgy gondozásában a Mészáros Mártonnal közösen jegyzett Álom anyaga című tanulmánykötet, amely Oravecz Imre prózájával, közelebbről a később Rög gyermekeinek elnevezett regénytrilógiával foglalkozott, és amely szintén a korábbi disszertációból, illetve a Mészárossal közösen tartott konferencia-előadásokból nőtte ki magát.
Az emlékezet rétegei nemcsak líraértelmezéseket tartalmaz, hanem Pataki annak is részletesen nyomába ered, hogy az eltérő kiadásokban filológiailag milyen eltéréseket találhatunk. Oravecz munkáinak ugyanis több kiadása is elérhető. A korai munkák első kiadásai után a szerző művei a Jelenkor kiadónál láttak napvilágot egységes formában, majd a Magvető kiadó vette át az életmű gondozását. Ennek első darabjaként jelent meg 2016-ban a Távozó fa, majd az első kötettől, a Héjtól kezdve sorban minden mű. A monográfia fejezetei sorban tárgyalják az életmű egyes köteteit, így az Előszó után a Héjról szóló fejezetet olvashatjuk. A fejezet első része irodalomtörténetileg igyekszik elhelyezni Oravecz debütáló kötetét. Pataki úgy fogalmaz, hogy „nem annyira Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes vagy Weöres Sándor lírája lehetnek jellemzők, mint inkább Paul Celan”. Tehát a Héj versei olvashatók akár a Paul Celan versekre történő intertextuális emlékezésre is, de a szerző hazai allúziókat is talál, például József Attila szöveghelyek is megidéződnek [A kéz] című versben, vagy számos önidézetet is felfedez a kötet egyes ciklusai között, amelyek, mint egy héj keretezik a címnélküli ciklust.
A kötet második fejezete, amely az Egy földterület növénytakarójának változása című kötettel foglalkozik, szintén kapcsolódik az emlékezet témájához, ugyanis a Trakl Budapesten című ciklus a Héj című kötet képalkotó technikáira utal vissza. Érdekes textológiai tény, hogy a kötet első kiadásában még szereplő (Palatkvapii iskola) című ciklus a későbbi kiadásokból kimarad, hiszen ezeknek a költeményeknek a továbbgondolása lesz a későbbi Hopik könyve című gyűjtemény, amely külön nem képzi Pataki monográfiájának tárgyát. A téma fontosságát jelzi, hogy egy teljes alfejezetet szentel neki a könyv: ekkor jelennek meg Oravecz életművében a prózaversek, ilyen például a sokat elemzett A chicagói magasvasút montrose-i állomásának rövid leírása, vagy a Roncstelep.
A következő fejezet a harmadik kötettel foglalkozik, azaz az 1972. szeptember cíművel. A kötetben található prózaversek adják magukat egy antropomorfizáló olvasásmódnak, amely jószerével uralja is a kötet kritikai visszhangját. A legtöbb értelmezés egy pár szakításának szórványos történeteiként olvassa a költeményeket, Pataki azonban megpróbálja kimozdítani a kötetet ebből a megkövesült kritikai szólamból: „Az 1972. szeptemberben az emlékezés és a felejtés (de)konstruktív műveletei olyan nyelvi-poétikai produktumként tételezett másikra (te) irányulnak, amely már nem képzelhető el valós (női) alakként, arcként, mert az »a médium közömbös materialitásába« íródik be” – így Pataki.
A Halászóember című művel foglalkozik a monográfiai a következő tanulmányban, amelyet a legtöbb értelmezés a regénytrilógia előzményeként olvas. Pataki itt is új értelmezési útvonalakat igyekszik kitaposni, véleménye szerint az emlékezet ebben a műben nem referenciális elemekre mutat (emlékezés Oravecz tényleges szülőhelyére, Szajlára), hanem egyfajta textuális emlékezet lép itt működésbe, az életmű korábbi darabjaival lépnek a versek párbeszédbe. Ezek az „időszembesítő” költemények számos gyermekkori emléket idéznek fel. Az emlékezes sajátos működése (eltérőképpen idéződnek fel azonosnak tekinthető események) is megjelenik itt, például az Övezetek és a Kőfal című vers esetében.
A monográfia utolsó fejezete nem egy konkrét kötettel foglalkozik, hanem Oravecz különböző köteteiben (A megfelelő nap, Távozó fa) megjelenő Madárnaplókkal. Jól tudjuk, hogy a romantika óta a madár a költő allegóriájaként is funkcionálhat (lásd például Percy Bysshe Shelley To a Skylark című versét), így az Oravecz-költemények is metapoétikus színezetet nyernek. A vizsgálódás kérdése továbbá, hogy természetlírának tekinthetők-e ezek a tárgyias versek, illetve az emlékezés és a felejtés miként hozható összefüggésbe a versekben megjelenő nyomokra és hiányokra. A Tarna című versben olvashatjuk: „Fogoly-lábnyomok horgolt csipketerítője / a szűz hó borította jégen”.
Pataki Viktor monográfiája tehát bátran mer új értelmezési lehetőségeket kiaknázni, de mindezt úgy, hogy mindvégig párbeszédet folytat az Oravecz-értelmezés szakirodalmával. Átgondolt kompozíció jellemzi a szép kiállású kötetet, egy-két dolgot hiányolhatnak csak Oravecz olvasói: a Hopik könyve részletesebb értelmezéseit, valamint a legújabb kötet, az Alkonynapló feldolgozását.
