Minden rendben volt itt, amíg csak meg nem érkeztek a dominikaiak. Az udvar végében éjjel-nappal nyitva állt a kapu, a legtöbben csak aludni jártak ide. Csupa tiszta, nyugodt ember. Ismerkedtek a világgal, tanultak, de volt olyan is, aki már dolgozott.
Nemegyszer maga Bige kapitány, a táborparancsnok is velünk vacsorázott. Tolmácsolnom se kellett, mind beszélték a nyelvet, akik csak körülülték: Márton atya, a Misszió lelkésze, Bánáti nevelőtanár, és a gépírókisasszony. Még Varnyú úr, a hites fordító törte leginkább a franciát, de ő ugye féltucat nyelvet bírt, nem volt érkezése elsajátítani az akcentusokat.
Az asztal végében ültek a diákok.
– Bombola úr – fordult hozzám a desszertnél a kapitány. – Mi foglalkoztatja a fiatalokat?
– Vitatkoznak, kérem – vonogattam ilyenkor a vállam.
A táborparancsnok megértőn bólintott és minden este kijelentette:
— Majd megnyugszanak.
Tapasztalt ember volt Bige úr, tudta, időbe kerül, míg ciklon után kisimul a tenger.
Kávézás közben pedig már Márton atya is a forradalmat magyarázta. Ő maga ugyan semmit nem látott belőle, ez azonban nem zavarta a kapitányt. A szemtanúk – mondogatta nemegyszer – sohasem tárgyilagosak.
A hites fordító és Hunyiné, egy régi, világháborús menekült felesége, helyeseltek. Csak a nevelőtanár hallgatott.
A tábor többi lakója sem okozott gondot Bige kapitánynak. Egyszerű emberek voltak, nem beszélték a nyelvet, és idegenben ugye nem sok vizet zavarnak, akik nem tudják megmondani a véleményüket.
Nyelvtanfolyamra jártak, a diákok kivételével mind alapfokon. Volt közöttük három cigány, egy törpe, két nyomorék. A cigányok mind a hárman tüdőbajosok. Elkülönítettük őket, róluk, úgy tudtuk, nem a Karitász fog gondoskodni, hanem a Vöröskereszt.
Nem volt itt csak két nehézfiú a dominikaiak érkezése előtt. Két kártyás, akik a pályaudvar környékén fosztogatták a parasztokat. Ezek Amerikába készültek, de nem volt, aki jótálljon értük és az amerikaiak visszadobták a kérvényüket.
Innen majd’ mindenki tengerentúlra készült eredetileg; azután az egyiknek foltot találtak a tüdején, a másiknak rossz volt a foga.
Sok minden kiderül egy emberről a lágerélet alacsony égboltja alatt. Párttagot, elmebeteget, azt, aki iszákos volt vagy erkölcstelen, főként, ha nem volt végzettsége vagy túl volt már a hatvanon, nem fogadták be a befogadó államok.
Akik itt maradtak, tudták: beletörődtek, elfogadták mára sorsukat. Egyetlen nézeteltérést kellett elsimítanom két hónap alatt.
Aznap Bige úr bejelentette, hogy vacsora után mindenki maradjon a helyén. Ő azalatt – a többség kérésére – átkutatja a szekrényeket. Lehetséges – magyarázta –, hogy Keletről beépített ügynökök útján figyelik a menekülttáborokat.
Az emberek tudomásul vették a felsőbb helyről érkező határozatot, csak Bánáti, a nevelőtanár tiltakozott. Titokban kellett levezetnem a vizsgálatot.
Vaj lett volna a tanár úr fején? „Maga mit gondol, Bombola?” – kérdezte a kapitány, én meg csak vonogattam a vállam. Politikai tiszt voltam én is odaát, de nem voltam bolond, bevallottam.
„Ilyen emberekre van szükségünk” — mondta akkor Bige úr. Nem is csalódtak bennem. Rend volt itt, nyugalom. Az elégedetlenkedőknek hamar elintéztem a dolgát. Mióta itt vagyok, egyetlen csikket nem találtak az udvaron.
De akkor, váratlanul, mint kék égből a ménkő, megérkeztek a dominikaiak.
*
Emlékszem, egész nap esett az eső; a hadsereg meg csak hozta őket. Este a parancsnok magához hivatott:
– Mit csinálnak? – kérdezte.
– Hallgatnak – feleltem neki én. Ruhástól döglenek az ágyakon.
– Nézze, Bombola – mondta akkor Bige úr. – Tudja maga, hogy a Dominika merre van?
Megmutatta. A feje fölött nagy térkép függött a falon.
– Maga még akkor nem volt sehol. Egy reggel beállított ide a táborba a dominikai követ. Házat, földet ígért, telepeseket keresett. A legelesettebbek jelentkeztek, egy hétre rá fel is kerekedtek. Azután nem lett se ház, se föld. Légihídon hozta vissza őket a Vöröskereszt.
Mire megebédeltünk, esteledett. Az étkeztetésnél is be kellett vezetnem a turnusokat. A dominikaiak pedig csak hallgattak tovább.
Hamarosan megtudtuk ennek is az okát. A hétvégén bizottság jött értük, és egy egész csoport cakkumpakk hazament.
A táborban csak ekkor kezdődött el a módszeres kihallgatás:
– Mi a szándékuk? – kérdeztem ezeket a szerencsétleneket.
– A szándékunk?
– Hát! Elhatározzák végre magukat? Vagy maguk mindenkit követnek, aki csak idejön és leadja a szöveget?
Fel kellett táplálnunk őket, sok volt közöttük a sérült, a beteg.
– Vigyázzon, Bombola úr – mondta az orvos – nem hősök ezek, nekem elhiheti. Közveszélyesek.
Hát ebben, hogy csak a közveszélyesek maradtak itt a nyakamon, igaza lehetett. Elég volt megnézni a testüket borító sebhelyeket!
Két parasztfiú volt közöttük, Pánczél és Kollár, mind a ketten nagy, melák gyerekek. Egy este behívattam őket a szobámba. „Oly messze van hazám” – énekelte dülöngélve a Pánczél.
– Térj eszedhez! – ráztam meg a barátját. – Mi bajod? Hát nem látod, hogy jót akarok neked?
– „Holdfényes májuson, muskátlis ablakon” – vonította a másik – „továris ájmál cuhauze…”
Valamit tennem kellett, néhányat már elkaptak közülük. Egy Mező nevű srác a ruharaktárakban garázdálkodott, a barátja meg, a Kicsi, feltört egy fűszerüzletet.
Minden forradalomban a felszínre kerül a salak. Ezek is: hol sírtak, mint a szopósmalac, hogy haza akarnak menni a mamához, hol meg kimentek az utcára és véresre verték a bennszülötteket. A nyelvtanfolyamra nem járt közülük senki sem.
Egyik nap odajön hozzám ez a Kollár:
– Azt mondta – kérdi –, hogy jót akar nekem?
– Hát!
– Ide figyeljen – fogta suttogóra a hangját. – Szóval, én ezt a hites fordítót ismerem.
– A Varnyú urat?
– Azt. Ott lakott a Nagykörúton.
– Mi van vele?
– Az van, hogy nem engedett kilőni az ablakon.
– Menj – mondtam neki –, tartsd a csap alá a fejed.
– Nem érti?!
Megragadta a karomat.
– Eressz el! – szóltam rá.
– Sarokablak volt – mondta –, nekünk az kellett, sarokablak. Ezek meg, ezek a kokárdás patrióták, kizártak minket. Erre jól emlékszem, ez még egy pohár vizet sem adott.
Az idegenlégió toborzói már hetek óta ott tanyáztak a bejárat előtt. Nem volt nap, hogy ne tűnt volna el egy-két emberem. Egyszer aztán fülön csíptem az egyiket:
– Csak egyet mondj meg – kérleltem –, mi történt ott Dominikában? Mitől ment el így az eszetek?
– Hát nem tudja? – kérdezte sötéten.
Magyar ember volt, aki a házat meg a földet ígérte. Azelőtt kerékpárüzlete volt a Pozsonyi úton. És most eladta őket. Minden főért félezer dollárt kapott.
– Ezért mégy a légióba? Az talán nem emberkereskedelem?
– Ezért – felelte. – Hová mennék, ha egyszer mindenütt rabszolgák az emberek.
Minden reggel jelentettem Bige kapitánynak egy-két ilyen esetet. Aznap csak annyit mondott, hogy figyelmeztessem Varnyú urat. Nemrég kapta meg a forradalmároknak szánt ajándéklakást. Nehogy most valami baj legyen.
De erre már nem került sor. Éjfél után Kollár riasztotta a körletet:
– Meneküljünk! – kiabálta rekedten. Körülvették a lágert a páncélosok!
Elhitték neki, ez volt az egészben a hihetetlen. Fejvesztett rohangálás támadt, percek alatt kiürültek az épületek.
A Kollárért kijöttek a mentők. Kényszerzubbonyt húztak a melákra, „édesanyám!” – kiabálta – „visznek!”.
Kikísértem. Piszkos hajnal volt, szemetelt a köd a lámpák fényburája alatt. Ember vagyok én is: elszorult a torkom és kicsordult a könny a szememből, amikor rám virradt ott kint a kapuban.
*
Másnap a parancsnok már kora reggel hívatott.
Márton atya és Hunyiné ültek az irodán. Azt hittem, valami fejmosás következik, felelősségre vonás, de azután a kapitány csak annyit mondott, hogy a Városi Nőegyletet várjuk, és hogy a hölgyek nyilván meg kívánják tekinteni a menekülteket.
Így is történt, ránk kopogtak, mi felálltunk. Bige úr kézcsókkal üdvözölte a küldötteket.
– Közeleg a nagy nap – szólalt meg egy szép, magas asszony. Arra gondoltam, hogy mi lesz itt, ha feloszlatja a tábort a Vöröskereszt. Azután kiderült, hogy csak a szeretet ünnepe közeleg.
– Tokány úr, a magyar hentes tombolát javasol – mondta a szép, magas asszony. A Nőegylet felállítja a fát. Minden menekültnek pipereszappant és borotvakrémet ajándékoz a Karitász.
– A beszédet én mondom – szögezte le Bige kapitány. – A Páter celebrálja az éjféli misét, Bombola betanítja az énekeket. Hunyiné…
– Sajnos… – lehelte az asszony.
– Sajnos?
– Az Alpokban töltjük az ünnepeket.
Úgy volt, hogy a menekültek nevében a hites fordító köszönti majd a vendégeket. Varnyú úr azonban búcsú nélkül elhagyta a körletet.
– Látogassuk meg! – javasolta Kicsi.
– Minek?
– Hát, kilövünk az ablakon. Itt lehet!
Nem volt könnyű a dolgom. Mezőn, a zsebmetszőn kívül nem volt hallása senkinek. A tanár a leveleket írta, hirtelen sürgős lett nekik, mind írattak vele egy-egy karácsonyi levelet. A két kártyás, mint mondták, túlóráztak az ünnepek alatt, ügyeletesek.
A diákokra számítottam leginkább, de hiába: már mindet meghívták, lányos házaknál töltik az ünnepeket.
Apránként mindenki kimentette magát. Kollárról nem volt hír, a Pánczél meg, a barátja, búskomorságba esett. Az orvos belázasodott, nem maradtak a körletben csak a közveszélyesek.
Meg kell mondanom, hogy akkor már nekem is volt menyasszonyom. A sekrestyés lánya, saját lakással a templom háta mögött.
– Jöjjön csak, térjen be kérem, Bombola úr – hívogatott az após, valahányszor átsétáltam a téren. – Mi egyenruhások szót értünk, nem igaz?
Mert akkor már azt is tudta, hogy hadnagyi rangban hagytam el a Néphadsereget. Arról példálódzóit, hogy ő ugye már öregember, és hogy mennyire szeretett volna egy fiúgyermeket. Hát én meg nem a táborban, hanem a sekrestyén töltöttem az ünnepeket.
Nem lett ott se tombola, se beszéd. Nem voltak ott csak dominikaiak. Fekete volt tőlük a terem.
A menyasszonyommal aznap aludtam először. Hát másnap hajnalban zörgetnek az ablakon, hogy jöjjek azonnal, nagy baj történt. Mozgósították a hadsereget.
Kint még szürkült, de éjjel leesett a hó; mégsem lett egészen fekete a karácsony. Lépegettem, véges-végig ezen a mély, puha szőnyegen. Az éjjel csak az állás meg a lakás járt az eszemben, de most megfogadtam, hogyha minden sikerül, szépen élem le ezt a kis maradék életet.
A körletben időközben már helyreált a rend. A katonák letépték az ablaknyílásokból a matracokat, összesöpörték az üvegcserepet.
– Bombola úr! – szóltak rám.
– Mi van, Pánczél?
– Meglátogatnám, kérem a Kollárt.
– Azt mondja, mi történt! Mit csináltak itt, emberek?
Az meg csak vonogatta a vállát:
– Összeültünk egy páran, az ünnep után. Beszélgettünk, megpróbáltuk névsorba szedni az elesetteket. A tanár úr pedig fölvéste a falra a neveket.
– Azután beállított egy légiós, és akkor elkezdtek zúgolódni az emberek. Mert ez aztán megmutatta a hátát: véresre volt verve. Afrikában korbáccsal verik az embereket.
– Akkor törték fel a pincét. Ládában álltak a borok.
– Maguk meg leitták magukat!
– Inni, ittunk. Énekeltünk, a Kicsi sírt, tetszik tudni, az a szőke gyerek, akinek mind a négy testvére elesett.
– És a többiek?
– Fenn alszanak az emeleten. Én meg szeretném felkeresni a Kollárt. Küldenék a hozzátartozóinak is egy levelet.
A kapun befordult a táborparancsnok kocsija.
– Mi történt itt? – kérdezte sápadtan a kapitány.
– Én is még csak tájékozódom, Bige úr.
– Nem volt itt? – kérdezte. – Helyes!
Őrt állítottak, lezárták a kapukat. Új korszak kezdődött: a nevelőtanárt elbocsátották, az új vezetőség nem vacsorázott velük: szóra se méltatta az embereket.
Mindegy volt ez már akkor mindenkinek. Tél volt, begubództak. Szövögették a szökési terveket. „Forradalmunk szégyenei” írta róluk a missziós hetilap. „Vannak szerencsére közöttük igazi szabadságharcosok. Mint Bombola Elemér, akiből lám máris székesegyházunk sekrestyése lett.”
Így múlt el a karácsony. Kollárt hazatoloncolták, Kicsi pedig még a Szentestén felakasztotta magát. Ott himbálódzott egy lámpavason, amikor a Nőegylet hölgyei megtekintették a körletet.
