„Hányféle szégyen és képzelt dicsőség / hálójában evickélünk, pedig / napra kellene teregetnünk / mindazt, mi rejteni való.” – Pilinszky János Milyen felemás című versének sorai a feltárulkozás egyetemes igényét fogalmazzák meg, melynek révén a minduntalan elodázott (ön)megértés hamarabb következhet be. Terék Anna lírája a kommunikáció ezen imperativuszára hagyatkozásként is olvasható: nyelviesíti a mindennapok normalitásként megélt tragikumát; benne a(z ön)reflexió szövegszervező erővé, a komor bizonyosság paradox módon a megszólaló ént stabilizáló életerővé válik.
A Háttal a napnak kötet címe (és borítója) jelzi e kettősséget; a szintaktikai egyensúly is arra mutat, mindkét határozó egyaránt fontos: hogy a fény hiánya helyezi a tárgyakat, az élőket új megvilágításba. A félrefordított fej, a mozdulat lehet a szembesülni gyenge árnyékemberé, ugyanakkor egyénítésre alkalmas képi beállítás, amely a körvonalak alapján azonosíthatóvá teszi az arcot. (A korábbiakhoz hasonlóan a borító Antal László munkája, ahogyan az illusztrációk is.) Az előző kötet, a Halott nők (Forum–Kalligram, 2017) borítóképét Pataky Adrienn így elemzi tanulmányában: „…baljós hangulatot áraszt erőszakospiros színével és az ezen elhelyezkedő arcok, csontok, tenyerek képével – mintha egy nagy tenyér öt letört, különálló ujját látnánk, amelyek nemcsak egymástól különülnek el, hanem önmagukban is fragmentáltak.”[1]
A 2017-es kötet versvilága, így borítóképe is eltér a tavaly megjelenttől. Utóbbi színei semlegesek, a Nemes Nagy-verseket felidéző sziluett, noha tömbszerű és mozaikos egyszerre, mégiscsak egyetlen, megszólítható alakot formáz. A testtájak közül a kéz, a tenyér e helyütt is kiemelt szerepű: a testtől elkülönítve a hátsó borítón látható, várakozó, üres, tehetetlenül, megadón lóg mindkettő. E testrész a mottóként választott bibliai idézetben jelenik meg szövegszerűen először, amelybe beleolvasódik a megelőző képi tapasztalat; a teremtés aktusa ismétlődik a szavak által. Izajás könyvének negyvenhatodik fejezetében az adott szöveghelyen Isten Sionhoz beszél: „Így panaszkodott Sion: »Elhagyott az Úr! Megfeledkezett rólam!« / De megfeledkezhet-e csecsemőjéről az asszony? És megtagadhatja-e szeretetét méhe szülöttétől? S még ha az megfeledkeznék is: én akkor sem feledkezem meg rólad. / Nézd, a tenyeremre rajzoltalak; falaid szemem előtt vannak szüntelen.” (Iz 46, 14–16) Isten önmagára rajzolja, önmagába vési Sion (hegyének) képét. Az ábra metonimikusan választott népe egészét jelöli, feledhetetlenné téve létezésüket. A kötetet efelől és az „Apámnak” ajánlás felől értelmezve fordított teremtéstörténetet olvashatunk, minthogy a gyermek írja élővé, emlékezete révén az apai figurát és annak képmásait. Ez az „emlékállítás” a gondoskodó szeretet gesztusa; a lírai én közelít megszólítottjaihoz (élőkhöz, holthoz), önmagához szelídíti őket, egyanyagúvá lesz velük, hogy a gyászmunka részeként elbúcsúzhasson végül, végre.
Az inkább történettöredékeket, mintsem képeket felvillantó hosszú versek nem rendeződnek ciklusokba, mint az előző kötetben, melyek az olvasási folyamatot előzékenyen befolyásolnák. A szövegvilág ilyenformán kitágult, a mindenkori vershelyzetet, beszélői pozíciót merevíti ki a kötetcím, az idő- és térjelölők ehhez a mozdulatlansághoz térnek vissza. A könyv belső intertextualitása tehát egyrészt oly módon nyilvánul meg, hogy ugyanazon motívumok, alak(zat)ok más-más kontextusban tűnnek fel, eltérő értelmezési irányokat nyitva. A nap központi metafora a kötetben, pozíciója az első, Gombostűk című költeményben rögzül („Csak a közepe sötét az égnek. / …az a lefelé csúszó nap / nem hagyja lecsukódni / a szemet. // Mintha azt akarná / …ne lássak mást, / ne fussanak ki a fejemből / a gondolatok.”), amiként a befogadó tekintet is. Fenyegető égitest, noha a fény világából ered, nem a világosságot terjeszti; a halált hozza el („…keresem, hogy / a nyugalom hol reped, / hol fog a napok közé / lépni és beszorulni a / halál.” [A sónak egyszerű]). A nyitó mű apokaliptikus jelenetezésű, sorai visszautalnak a borítóképre, további jelentéssel gazdagítják azt: egybeláttatják a lírai beszélőt és a megszólítottat („Az arcomat maga felé / fordítom, és többé / nem mozdítom / a nyakam.”), vagyis az apa alakja a férfi princípiumot jelképező toposszal helyettesíthető. A Gombostűk növekvő, alig észrevehetőn pulzáló fénytelensége evokálja a „melankólia reszkető fekete napját”[2], valamint a Harmadnapon kötetbeli Pilinszky-vers, az Apokrif első szakaszának antropomorfizált, ugyanakkor állati létezőhöz hasonlított napképzetét[3] („És látni fogjuk a kelő napot, / mint tébolyult pupilla néma és / mint figyelő vadállat, oly nyugodt.”).
Jelöli a kötetben a hétköznapi idő múlását, egyúttal időtleníti a versbeli létezőt. Szinekdochés jelentés-összefüggésben a (feketéllő) nap az ember(i tekintet), a mindenkori Másik túlvilági előlege (maradéka?). Az ő nyomait, mintegy napfoltokat, deríti fel, olvassa vissza testéből és azon kívüli jelekből a lírai én, hogy azután önmagát meghatározhassa. A Háttal a napnak kötet alaptapasztalata egy Varga Mátyás-vers (lehet. bármikor) szavaival, hogy „nincs hová a nap elől. mert / minden lélegzetvétel rekkenő nyári vasárnap, / amikor nem történik. olvad az aszfalt. és / pattogó buborékokból a méreg.” Nincs hová „az üres június” elől, mert a nap önmagunk („Mintha a bőröm alatt is csorogna.” [Gombostűk]), a Másik („Nézem az eget, / néz vissza rám a nap. […] „A tekintetemet várta, / hogy megtaláljam a szemét, / és végre eloldjam magamtól.” [Kitömött zsebek; A sónak egyszerű]); kettejük sérült találkozásának időleges káprázata, sebeik tökéletes illeszkedése („Nem te fájsz, / nem te hiányzol. / Ez is csak apám. / Valami belőle jövő régi fájdalom, / ami rajtad keresztül tör / utat magának bennem.” [A sár fölött]; „Az estéhez hegeszti / az ég alját a nap. / Kapar belülről valami, / és nem találja a belőlem / kivezető utat.” [A szív mögött]).
A fentiekben az alakzat tágan értett metaforaként mutatkozik meg. Az általa jelölt viszonyrendszer folytonos mozgásából következően a hermeneutikai élmény csak utólagos lehet; a félelem vezette sodródásból való kilépéssel a megbocsátás és elengedés (elengedettség) révén a gyógyulás felé („Ebben a csorgó fényben / egész nap azt kerestem, / merről indul el a megbocsátás.” [Kitömött zsebek]; „Sütött be az ablakon a nap, / a fénnyel is valahogy összeértem, / belemosódtam az életbe” [A sár fölött]).
Míg a Halott nők lapjain – mint Pressburger Csaba fogalmazott a kötet fülszövegében – „…haldokló, tetszhalott, élőhalott nők szólalnak meg, a sírástól szaggatottá váló lélegzetvétel rapszodikusságával”, a Háttal a napnak egyedüli élő, hozzáférhető beszélőjének jelenléte az odafordulásban négyféleképp (ami az egy másik neve) tapasztalható (uram, Jóisten, apám, Szabolcs); az ő egyetlen lélegzetvétele minden, amit „[h]a sikerül bent tartani / tán eltűnik az összes / emlék, ami lehúzza / a föld felé a lábat” (Kitömött zsebek). Az elképzelt jelenet, melynek utolsó pillanatképe az énvesztés, a légvétel szünete, a halálvágy kifejeződése. Sajátos inverze Fodor Ákos haikujának, amely a szeretetviszony, a szerelem én-alapító, kiteljesítő erejéről vall: „( / milyen érvényes / lett arcom: két tenyered / zárójelében! )”
A Terék-versekben, melyekben az említett képsor felbukkan, a kapcsolódás áldás helyet átok, a felek (félemberek) létérzése egymás közelében az öröm helyett a félelem. Ez az eredendő, otthonos, ezért újraélni vágyott lét- és világtapasztalat („két nagy tenyerével / takarja be az arcomat, / és nyomja vissza / a számba a kifújt levegőt.”). A Kitömött zsebek soraira játszik rá később A sár fölött egy szakasza, a többszörös referencia eredményeként pedig a konkrét és az absztrakt jelölő (Szabolcs, „uram”) egymásba tűnik át. A mottóban szereplő óvó tenyér menedék, földi negatív képe az embertelenség – embernélküliség, emberellenesség –, a hiányoknak, ragaszkodásoknak való kiszolgáltatottság metonímiája (például Üres tenyerek; A napfényre vissza).
Hogy a megszólítottak alakmásai egymásnak, a megszólaló fel-/lecserélhetősége implikálja („…olyan férfiak simogatják / az arcomat, akik magukban / újra és újra más nőket / illesztenek elém. / Sosem vagyok elég, mert félek.” [A napfényre vissza]). A vers formai képe, az „illesztenek elém” új sorba tördelése arról tájékoztat, a lírai én a nyelvnek is alárendeltje.
A kötet nyitó verse napszakjelöléssel indul (délután), és a könyv azzal zárul (az utolsó költemény címe Reggel). A versek a világosságból „megvilágosodásig” íródtak. Az időre vonatkoztatottságuk látszólagos, sokkal inkább lét és nemlét közötti határokat jelölnek, melyek a szövegekben folytonosan újrarendeződtek, megragadhatatlanná váltak. A szemlélődés iránya az égtől, a tűztől, az égető fájdalomtól halad a víz alá, majd a felszín fölé, a fájdalom emléke felé. A víz archetípus – csakúgy, mint a nap tüze – elveszejt az önismereti út során („Nem néztem anyámra, / én a tengert néztem, uram, / mert valahogy feketedett a széle” [Gombostűk]). Megváltozott halmazállapotban (jég) a félelem kitükröződéseiként válik jelentésessé, ám végül maga is megtartó elemként segíti az újjáalakulást.
A záró versben a vízzel eggyé válik a lírai én, az apa és Szabolcs figurája („Nézek utána, / árnyéka hosszú folyó: / miközben távolodik, árad. / Aljáról úszok fel, alig látszom, / elfeketedtem a vízben.”). Előbbi átlényegül, utóbbiak felszámolódnak – így sűrűsödnek ellentétes jelentések egyetlen képbe. A folyó az emlékezés vize (kanyarog), egyszersmind a felejtés és a reményteli, az áramlásra ráhagyatkozó új élet metaforája („A folyó sem kanyarog magától, / hanem hajlítja valami. / Mondjuk, hajlítja / hosszú kezeivel az Isten, / és messziről, hunyorítva nézi / a hajlás mintáját, / és vár valamire.” [Mielőtt a dolgok zuhanni kezdenének]).
[1] Pataky Adrienn: Lírai kiengesztelődés. In: Alföld Online, 2018. 04. 21. http://alfoldonline.hu/2018/04/lirai-kiengesztelodes/
[2] Gérard de Nerval: El Desdicbado. (Ford.: Kálnoky László.) https://www.magyarulbabelben.net/works/fr/Nerval%2C_G%C3%A9rard_de-1808/El_Desdichado/hu/11169-El_Desdichado
[3] Egy közelmúltbeli interjú/beszélgetés során a szerzői önközlés újabb szövegközi kapcsolatot tárt fel a kötetnyitó vers és a Pilinszky-életmű között: A Kocsis Zoltánnak ajánlott, Gérard de Nerval című négysoros („Folyópart, amely nem folyópart. / Emlék, mely sose volt napkelte. / Aztán valami vizesárok, / s egy tüzes gombostű a fejben.”) záró képe a Terék-versben centrális jelentőséggel bír; ott a „csupán” érzéki kép minél pontosabb körülírása építi fel a művet.
