Dr. Praznovszky Mihály: SÉTA A MAGYAR ÍRÓKKAL FÜREDEN A 20. SZÁZADBAN

Balatonfüred egyik „hívószava” a reformkor. Mindenki tudja, mondja, ismeri, hogy a magyar reformkor egyik érdekes helyszíne, a magyar nyelvű színjátszás, a Balaton-hajózás, s persze az Anna-bál híres települése. És persze a magyar irodalomé is, hiszen az írók, költők vendégként, látogatóként, gyógyulóként rendszeresen feltűntek Füreden.

És a magyar irodalom jelenléte, alkotókban és művekben ugyanígy jelen volt s van a 20. században s tovább.

Ez a virtuális séta most végigvezeti az érdeklődőt azokon a fontos helyszíneken, amelyek nagy szerepet töltöttek be a város és a magyar irodalom kapcsolatában. Várost mondunk, de ne feledjük, egy kis községről van szó, amelynek egy része a fürdőtelep – vagy más néven a Savanyúvíz – vonható ebbe a körbe. Éppen ezért, amikor azt mondaná valaki, hogy más magyar városokban is hasonló nagyságú a kortárs irodalom jelenléte, ne feledjük: pár ezer fős településről van szó, amely ma sem érti el 15 ezer fős lakosságot. Ami mindenkor kiemeli: az a fürdőhely jellege s annak értékei: a gyógyvíz, a friss levegő, a Balaton csodája és persze a Szívkórház, annyi magyar alkotó életének megmentője. Nagyon úgy néz ki, hogy a múlt században a teljes magyar irodalmi közélet kivétel nélkül megfordult Füreden.

 

1. Déry Tibor szobra

Tagore sétány

Felirata:

Déry Tibor

1894–1977

 

Közel a vízhez, a park szélén áll a sok vihart megélt író és hasonló kálváriákon átment szobra.  A szobor Sigmond Olivér alkotása. Először Déry Tibor arácsi házának kertjében állították fel 1979. október 28-án, majd tíz évvel később áthozták ide a parkba és 1989. augusztusi 15-én felavatták.

Hogyan s miért történt, azt majd kiderül az arácsi Déry-ház meglátogatásakor. Először Illyés Gyula és Keresztury Dezső avatta, a parton pedig Lőrincze Lajos mondott beszédet. Hogy a történet még kacifántosabb legyen, a két avatás között a szobor egy ideig a Lóczy gimnáziumban állt.

 

Déry-szobrot avattak az író füredi nyaralójában

Vasárnap délelőtt ünnepélyes szoboravatót tartottak Balatonfüreden, Déry Tibor nyaralójában, az író születésének 85-ik évfordulója alkalmából.

Rácz István, füredi tanácselnök köszöntötte a megjelenteket, köztük Szász Andrást, a megyei tanács elnökhelyettesét és Wolfort Sándort, a füredi pártbizottság első titkárát.

Az íróra emlékezett Illyés Gyula. Beszédét azzal kezdte: A Tamás-hegy nem nagy magaslat, mégis Parnasszusnak tekinthetjük, mióta Déry itt megtelepedett. Az itt töltött 15 év volt az író legharmonikusabb korszaka, melyben eljutott összegező főműve megírásához. Köszönetet mondott a betegsége miatt távollevő feleségnek, aki megteremtette Déry számára azt a belső nyugalmat és alkotólégkört, melyben dolgozhatott.

Keresztury Dezső a Kulturális Minisztérium, a Magyar Írószövetség és a Magyar PEN-klub nevében beszélt az emlékünnepségen. „Ez a ház élő ház ma is, élő ház lesz mindig, Déry szelleme itt fog lebegni a Balaton szellemének részeként” — mondotta.

A beszédek után leleplezték Déry bronzból készült mellszobrát, melyet Zsigmond Olivér készített. Az ünnepségen szavalt Horváth Judit gimnazista, majd Déry írásaiból olvasott fel Kalász Berta gimnazista. A füredi általános iskolások kórusa énekelt, Horváth Ernő vezényletével.

Napló, 1979. október 30.

Balatonfüreden szoboravató lesz augusztus 19-én délután öt órakor a Tagore sétányon. Déry Tibor szobrát Sigmond Olivér szobrászművész, készítette és Lőrincze Lajos nyelvész professzor avatja fel. Az avatón közreműködik Jancsó Adrienne előadóművész.

Napló, 1989. augusztus 14.

 

Déry Tibor: A napok hordaléka

1966. október

Pecsét néni szőlőjének szélén ülök, magosan a Balaton fölött, a talaj egy füves gyűrődésén. A tó egész keleti medencéjét belátni, a kenesei fehér sziklák is idesejlenek az őszi párában, jobb kéz felől a macskahátú Tihanyi-félsziget dorombol, de még azon túl is idecsillan a víz Boglár, Fonyód felől. Melegen süt a nap, melegebben, mint augusztusban.

Miről mi jut eszedbe? Tudjuk, hogy a serdülő kamasznak még egy mészáros fehér kötényéről is a másik nem, a nő, a szerelem. S az írónak az őszről? A gyümölcs vagy a hervadás? Ezen mérhető le – úgy nagyjából – az optimizmusa, a világhoz való bizalma. De talán az életkora is. A kamasz lírikusnak nyilván más jut eszébe, mint egy öreg prózaírónak, bár az én nemzedékem fiatalabb korában is inkább a tragikumot fürkészte, mint a rózsaszín hajnali fényeket. S nemcsak a városi, dekadens költők voltak rosszkedvűek és hamar csüggedők, de falun a lányok és legények is gyakrabban ugrottak a kútba szerelmi bánatukban, mint manapság. S főképp ősszel ugrottak. Kevesebb volna ma a szerelmi bánat? Vagy kevesebb volna a szerelem?

Mindegy, most boldogítón süt a nap a tündöklő tájra, s én boldog vagyok (majdnem). Majdnem, mert alattam az arácsi úton sok az őrjöngő, kereplő motorkerékpár, a közeli tangazdaságban egy traktor gyakorlatozik, a fejem fölött szuperszonikus repülőgépek, s Fűzfő felől az enyhe, nagyon enyhe szél orromba sodorja a gyár egész kénköves bűzét. Legyünk tárgyilagosak: csak tíz-húsz percenként egy pofáravalót. Azért tetszik most nagyobbnak a lárma, mint nyáron, mert mégiscsak ritkulnak már a fák lombfalai?

A beteljesülést, a szüretet érezni minden porcikánkban. Hátam mögött harkály kopog egy diófán, ez is le van már verve. A mandulafák megszedve. A szőlőkben körös-körül is mindenütt megvolt már a szüret, T.-ékében még csak az előszüret, de a prés felől onnét is száll már a must szaga, a földnek, a víznek, a levegőnek is mustszaga van. S mintha az egész Tamáshegyet a must selyemhangú pezsgése födné be, s a méhek, darazsak, muslincák vékonyabb kísérete, az egész napsütötte táj zizeg. De az emberek ezúttal kivételesen halkabbak a természetnél, nem énekelnek, mint ahogy a népszínmű előírja, bár nem is káromkodnak. Kevés lesz az idén a bor, de jó.

A szomszédban egy szép fehér ló ekekapát húz a sorok között. Lent, a szőlő végében L. úr, a gazda baktat, egy nagy puttony a hátán, szalmakalap a fején: a termékenység allegóriája. A termékenység allegóriája délelőttönként a Hajógyárban dolgozik.

A must forrás közben, mielőtt murcivá érik, megzavarodik, megfehéredik, ilyenkor majomtejnek nevezi az itteni nép.

S a nap változatlan erővel és épségben süt, a rezgő égen még egy bárányfelhő sem látszik. Az arácsi kis fehér templomban delet harangoznak, olyan angyali ártatlansággal, mintha még nem találták volna fel a termonukleáris bombát.  Harangoznak, dél van, haza kell menni, vidékiek lettünk.

Feleségem a baluszter végében guggol, ahol a nyáron néhány kis tő mályvarózsát ültetett el. – Hogy hajt!... hogy hajt! – mondja csodálkozva. – Mint a bolond.

Érés és enyészet közben, a téli halál előtt is már hajthatatlan konoksággal a természet a tavaszra készülődik.

 

2. Hamvas Béla emléktáblája

Tagore sétány

A tábla szövege:

„Az ember Isten kertjében él”

Hamvas Béla emlékére a tábla mellett álló fát Sava Babić (Belgrád) ültette 2000. március 22-én.

Hamvas Béla igazi emlékét Balatonfüreden (vagy Arácson) a szépséges Koloska-völgyben lehet megtalálni. Szép séta vezet a nevezetes hársfához, ahol eligazító feliratok segítenek bennünket a történet felidézésében.

 

Hamvas Béla: Fák 

A győző.

Ez a hársfa a Bakony egy völgyében nő, ott, ahol a völgy megszűkül és a déli oldalon tíz-tizenkét tonnás sziklák a hegyoldalból merednek elő. A Mag két szikla közé esett. Amíg azt a vastagságot, amit a kövek engedtek, elérte, csaknem akadálytalanul nőhetett. De nem tartott soká. Akkor nekifeszült a köveknek, és szétnyomta őket. Most felülről rázuhant egy ház nagyságú szikla és eltakarta. A hárs kibújt alóla. Gyökereivel az alsó kövekbe megkapaszkodott, és elkezdte a sziklát nyomni fölfelé. Amelyik kő útjában állt, azt megrepesztette. Két helyen, közvetlenül a törzs mellett, asztal nagyságú tömbök zuhantak rá. A Fa rájuk borította kérgét, rájuk ömlött, mint az élő láva, és a két tömböt egyszerűen megette. Az alatta levő köveket szétmorzsolta úgy, hogy gyökereivel átölelte őket és szorította, mint az óriáskígyó, míg a kövek megfulladtak, vagyis darabokra omlottak, évekig tartó halálos szorításban kinyomta belőlük az ellenállást. Most a hársnak három derék vastagságú gyökere van. Az egyik több kanyarulat után, amit a sziklatömbök között tesz, egyenesen belefúródik a hegyoldalba. A másik szétágazik negyven vagy ötven szálra, ötvenujjú rettentő marok, melynek fogásába belenyög a sziklagerinc. A harmadik gyökér félig meztelen, mert a kövek kigurultak alóla, s a víz a földet kimosta, olyan ez a csupasz gyökér, mint a felvágott hasból kiboruló belek tömege. És fölötte három ember vastagságú négyemeletes egyenes törzs rohan bele a térbe, magával rántja ágainak és leveleinek roppant tömegét, él, mint egy halhatatlan nevetés.

Jó lenne tudni, mit gondolt ez a hársfa önmagáról, amikor még mag volt. Szabályos és arányos akart lenni, mint minden fa, ideális fa, mint minden lény, ideális lény. De nem volt álmodó. Egy álmodót a sziklák elnyomtak volna. Nem volt hóbortos. Egy hóbortos türelmetlenségében már megszökött volna. Megszökni annyi, mint a sorsot megtagadni. A sorsot megtagadni annyi, mint gyengének lenni. Gyengének lenni annyi, mint legyőzetni. Lehet látni ilyet, álmodó fákat, akik behunyt szemmel gondolnak egy életre, ami nincsen sehol. Zaklatott arcú fák, elsüllyedve a titkolt elégtételekbe. Túl rossz nekik az élet, nem, mert rossz, hanem mert könnyebb képzelődni, mintha beleakarja magát sorsába, ahogy a ragadozó belemarkol a húsba, ahogy a repkény sötét ölelésében megfojtja azt, amibe belekapaszkodott. Látni hóbortos fákat, akik, mint a bolondok csavarják ágaikat, és ésszerűtlen mozdulatokat meredeznek, idétlen táncmozdulatokat tesznek, gúnyt űznek magukból, mert nincsenek magukkal egy véleményen. Vannak patetikus fák, vannak komorak, magányosak. Vannak idióta fák, obszcén, perverz, buta fák. Elvégre a fák arculata félre nem érthető.

A koloskai hárs heroikus fa. Nem szép. De az az élet erejének nagyszerűsége nincs ilyen sem Homérosznál, sem szoborban, sem beethoveni zenében, sem nietzschei filozófiában, sem caesari sorsban. Ez a néma küzdelem, amit egyedül küzdött százötven évig itt, kedvezőtlen hegyoldalon, rohamos esők, marcangoló szél, lezuhanó kövek között, óriási tömbök alatt egy szűk völgytorokban, meg kellett magát feszítenie, elvesztette minden formáját, meg kellett alkudnia, nem volt szabad könyörületet ismernie, pillanatra sem, kegyetlen nyugalommal, előrelátással, kitartással és kitartással tudott csak szüntelenül nőni, s ma, mikor már győzött, harcán már túl van, ráncosan, megviselve, megnyomorítva tud ilyen egészséggel nevetni, nevetni. Mit tudnak még neki mondani az életről ezek után, amin ő nem nevet? – mivel fenyegethetik még? – mitől félhet még? történhetik még vele valami, aminél rettenetesebbet nem győzött le és nem élt át? Mi az meghalni? Mi az félni a haláltól? Már nem fél. Soha, egy pillanatig sem volt boldog, de nevet azon, aki ezért sajnálja. Nem ismeri mi a bőség. Nem tudja, csak álmából, hogy mi a nyugalom. A béke idegen neki. A gazdagságról nem is tudja, hogy van. Kényelem? Mi az? Sovány, szikár, inas, megércesedett lény. Egy gonosztevő elvetemültségével és egy bölcs körültekintésével. Ha ember lett volna belőle, olyan életet élt volna, mint Attila vagy Dzsingisz kán, de úgy evett volna, mint Gargantua, és olyanokat nevetett volna, mint Falstaff, és olyan nyugodtan élt volna, mint Borgia. Ha állat lett volna, meg lett volna benne az oroszlán királyisága, a tigris vérengzése, az óriáskígyó ereje, az elefánt nyugalma, a zerge izmossága és a sas biztossága. Ha költő lett volna, olyan verseket írt volna, hogy meggyulladt volna a papiros. Ha zenét írt volna, olyan lett volna, hogy a hegyek táncoltak volna rá. Ha az emberben ma lenne érzék az iránt, ami fensőbbrendű, ennek a fának papja lenne – fiatal karcsú fiú, aki énekelne és áldozatot mutatna be neki, fényes nyári reggeleken megállna előtte, meghajolna és visszanevetne rá.

 

3. A füredi panteon emléktáblái

Gyógy tér

Nehéz megmondani, ki és mikor állította ez első emléktáblát Balatonfüred híres Panteonjában, emléket állítva így a város irodalmi, művészeti, tudományos személyiségeinek. Az biztos, hogy már 1941-ben felmerült a létrehozásának a terve.  De nem tudjuk pontosan, mert sok táblán nincs ott az állítás dátuma, de valószínűleg Zákonyi Ferenchez köthetjük. Mostani sétánk során csak az irodalmi emlékjelek előtt állunk meg, ami persze nem jelenti azt, hogy ne figyelnénk fel a több tucat további táblára is.

 

 ADY ENDRE

 Avatás: 1958. szeptember 6.

Avatta: Fodor József költő

Felirata:

1912 és 1917 között évente Balatonfüreden keresett pihenést a magyar szociális forradalom előfutára, a kor legnagyobb költője: Ady Endre 1919. Őrizze emlékét ez a tábla is.

Hazafias Népfront és Megyei Idegenforgalmi Hivatal 1958

Elég ellentmondásos a tábla szövege. Sok évszámot tudunk esetleges füredi tartózkodásairól, de csak ez igazán hiteles. 1917. május 14-én már itt volt Csinszkával, június 10-én utazik haza. Állítólag járt itt 1901-ben, majd 1912-ben.

Schmidt Ferenc orvos a barátja, aki a szanatórium főorvosa lett, szerinte minden évben járt itt, hetekig pihent a szanatóriumban.

Testvérének írta füredi napjairól: „Gyönyörű itt, jó itt”. Ady Lajos aztán maga is eljött ide a feleségével. A füredi hangulat inspirálta két versét: Nagy szárazság idején, Véresre zúzott homlokkal; valamint két novelláját: Muskétás tanár úr, A Három Muskétás lány.

 

Thiery Árpád: Az emléktábla mellé 

Tegnap este leplezték le Balatonfüreden a magyar költészet egyik kimagasló alakjának, Ady Endrének emléktábláját. Az ilyen ünnepi alkalmak mindig elgondolkoztatóak. Az ember ilyenkor megáll egy percre a költő emléke előtt. A szenvedélyes Ady-kutatók, a kortársak, az ismerősök ilyenkor beletúrnak az emlékezetbe, kutatják az elmosódó arcvonásokat, keresik, idézik a régi-régi, az idők során megfakult emlékeket.

Az utóbbi esztendők Ady-kutatásai számos, jelentős eredményt hoztak. S ugyanakkor Ady és a Balaton kapcsolata is – az újabb kutatások nyomán – sokkal gazdagabbnak, sokkal mélyebbnek látszik, mint azt eddig bárki is gondolta volna.

A költő Balaton-parti emlékeinek kutatását a Veszprém megyei Tanács Idegenforgalmi Hivatala vette gondozásba, és már ezidáig is nem egy értékes, eddig ismeretlen adatra, körülményre derült fény. S a jelek szerint minden bizonnyal a balatoni vonatkozású Ady-kutatások nem tekinthetőek befejezettnek.

Dr. Schmidt Ferenc, a költő kezelőorvosának véleménye és állítása szerint Ady Endre tulajdonképpen már 1912-ben járt Balatonfüreden. A kortárs, a költő kezelőorvosa ezt mondja Ady Endre első balatonfüredi látogatásáról:

1912-ben a balatonfüredi szanatórium főorvosának hívtak meg. Balatonfüredre Ady Endre is elkísért és néhány hetet töltött akkora füredi szanatóriumban. Ady nagyon megszerette Balatonfüredet, és minden évben itt töltött heteket, sőt némely alkalommal egy-két hónapot.

Dr. Schmidt Ferenc nagyon jól ismerte Ady Endrét, a balatonfüredi utazás előtt már két esztendővel, 1910-ben találkoztak. 1910-ben a városmajori szanatóriumban egy délelőtt a költő felkereste későbbi kezelőorvosát, és elmondta, hogy rabja az alkoholnak, és kérte, hogy dr. Schmidt vállalja el gyógyítását, illetve kezelését.

A költő elmondta az orvosnak, hogy egy alkalommal Párizsban a kelleténél többet ivott, és ebben a túlzott mámorban szebb verset írt, mint máskor. Akkor beszélte be magának, hogy csak az alkohol mámorában tud fenségeset és maradandót alkotni.

Dr. Schmidt Ferenc ekképpen emlékezik erre a találkozásra:

– Egy feltétel alatt vállalom a kezelést – mondtam. – Mi az? – kérdezte. – Bezárom egy szobába – folytattam – és oda engedelmem nélkül teremtett lélek be nem mehet. Ady gondolkodott egy ideig, azután azt felelte, hogy ő ezt nem tudja vállalni, és elment.

Egy hét múlva azonban ismét felkeresett. Elfogadta feltételeimet, vállalta a kezeléssel járó szigorításokat. Három hónapig nem ivott semmiféle alkoholt. Az első másfél hónap múlva kiengedtem a szobájából. Szabadon járhatott a szanatórium területén, érintkezhetett a többi beteggel és ismerőseivel. Amikor három hónap elmúltával elment, azzal az ígérettel hagyta el a szanatóriumot, hogy az alkoholfogyasztásra vonatkozó tanácsomat kinn az életben is megtartja.

A kezelőorvos elmondása szerint Ady Endre nem tartotta be ezt az ígéretet, amely pedig talán életének meghosszabbítását is jelenthette volna. Délután hagyta el a szanatóriumot. Barátai már várták, és Ady az estét velük töltötte. Az esti mulatság Nagy Endre kabaré estjével kezdődött, és egy Andrássy úti kávéházban folytatódott nagy pezsgőzés közepette. Füstbement a költő ígérete, és a három hónapos önmegtartóztatás, javulónak induló egészsége semmivé lett.

A költő a kortárs elmondása szerint a szanatóriumban eléggé zárkózott volt. Betegtársai is kerülték, és Adyra szemmel láthatóan mély hatással volt, hogy abban az időben sok kritikus élesen bírálta verseit, és bírálták életmódját is. Ady a szanatóriumban is dolgozott, a Nyugat számára írt több verset, de az alkotásban nagyon rapszodikus volt. Az elgondolt, vagy néhány sorban vázolt verseket sokszor a lap megjelenése előtt közvetlenül, a sok-sok sürgetésre néha szinte pillanatok alatt fejezte be. Mindez persze azzal a nyomasztó lelkiállapottal magyarázható, amely ezekben a hónapokban különösen uralta a költőt.

Ady Endre és kezelőorvosának barátsága innen kezdődött, és ennek a barátságnak eredménye volt, hogy a költő elkísérte Balatonfüredre kezelőorvosát. Bár a három hónapos kezelés után dr. Schmidt Ferenc megszűnt Ady Endre kezelőorvosa lenni.

Esténként sokat sétáltak a Balaton partján. A költő olyankor kiöntötte az orvos előtt a lelkét. Ady nagyon szerette a barátait, de az emberekkel szemben általában félénk volt. Ezt a félelemérzetet valószínű a költőt ért sok támadás és kritika váltotta ki. Baráti körében viszont felmelegedett, nem egyszer bohém volt.

Dr. Schmidt Ferenc ekképpen emlékezik a Balatonfüreden közösen eltöltött időkre:

Évtizedek után is meghatódva emlékezem azokra az órákra, napokra és hetekre, amelyeket Ady Endrével töltöttem. S mint drága relikviákat őrzöm dedikált fényképeit: „Schmidt Ferencnek, kedves jó doktoromnak, szeretett barátomnak: Ady Bandi", és az 1917 augusztus hetedikén úgy az ő mint Ady felesége – Csinszka – dedikált fényképeit ... Emlékszem, hogy mindig a szanatórium rendelőjében, az íróasztalomon dolgozott. Ott írta halhatatlan verselt. Amikor Balatonfüreden az első páciensem elment, ötven korona honoráriumot tett le az asztalra. A beteg távozása után Ady lecsapott az asztalon heverő ötven koronára: „Ez az enyém! Ugye? Hiszen az ’én’ asztalomra tették!” – kiáltotta nevetve.

Meghatódva emlékszem vissza, hogyan kesergett, amiért többi írótársa nehezen, vagy egyáltalában nem értette meg. Panaszkodott, és nagyon fájt neki, hogy verseiből paródiákat írtak. Érzékeny ember volt. Emlékezem viszont, hogy egy alkalommal kérésemre Vaszary Ernő, akkori fürdő-igazgató gyermekei, baráti körben Ady verseit szavalták a költő jelenlétében. Ady könnyezve ölelte magához a gyermeket, és jót emlékezem, hogy akkor mondta: őt majdcsak a későbbi nemzedék fogja megérteni.

Ez a néhány sor csupán egy-egy mozzanat a költő életéből, egy kortárs emlékezései alapján. Ez is gazdagítja Ady Endre belátom kapcsolatainak anyagát. S Veszprém megye méltán érez némi büszkeséget, hogy népünk egyik legnagyobb költőjét mély, erős szálak fűzték ehhez a tájhoz, a Balatonhoz, hogy ezen a tájon talált élete utolsó éveiben – ha rövid időszakokra is – megnyugvást.

Napló, 1958. szeptember 7.

  

BERDA JÓZSEF

Avatás: 1986. május 18.

Avatta: László Gyula egyetemi tanár

Készítette: Sigmond Olivér szobrászművész

Felirata:

„Ó jó kedvet adó forrás! Ne száradj ki soha és légy időtlen időkig szomjúságot csillapító vigaszunk.”

Berda József 1902–1966. A természet gyönyörűségét, a honi tájak szépségét himnikus szárnyalással éneklő költő 1962-ben egész versciklust szentelt a jó doktorral megáldott Fürednek és gyenge borízű, gyomorgyógyító savanyúvizének

Városi Tanács 1985

A plakettet később helyezték el.

Berda József: Üzenet Balatonfüredre

A szép szenvedélyesség szelleme éljen itt,
hogy meggyógyítsd tested-lelked sebeit!

  

Berda József: Füredi fellángolás

Bármily testet gyógyító savanyúvized;
ennél is több, lelket gyógyítóbb
bátorságra bűvölő borod, mely Pannónia
gyöngyeként mosolyog reánk most, mikor
tüneményes tájad remetéjeként köszönti
egyik szent szerelmesedet a máshol
feltámadt újabb helikoni társaság,
Keszthely helyett immár Balatonfüreden!

 

Berda József: Balatonfüredi változatok

 Szerencse

Most kitisztított kalapomra, sérült
kezemre pottyant egy-egy verébpötty.
Lám, míly szerencsét hozott ez a jó
doktorokkal megáldott Füreden!
Egészség s jószerencse éltesse a
betegeket s emberségükkel munkálkodó
orvosainkat is egyaránt; „legbabonásabb”
jókívánatom szerint, ámen.

Sajnos

Öreg ember majdnem mind büdös,
főként a lábuk...
Míg a kegyetlen halál
– nem durrant rájuk!

Örömünknek oka

Hál’ Isten nem kaszárnya ez,
inkább szívet-ideget gyógyító gyógyulda,
egészségre szárnyat adó öröm, sőt:
tiszteletet parancsoló ékes épitmény!

Feneségről

Szórakozott vagy? Sajnos,
inkább idegbeteg.
Aki bűnös ezért; a rossz
fene ott egye meg!

Nevetésként

Elszaladt a pocakom, nyilván
így lett jobb; ettől még
meg nem halok.
Hát hízzanak helyettem
a jobb sorsra méltó
sovány fiatalok!

Hatvan év szégyene

Szokatlan érzés, hogy hatvan éves
vagyok s még furcsább, hogy
bácsinak neveznek.
Mit tehetsz mindez ellen most
már? Hát „bácsi” lettem én is s ezen
nagyokat nevetek!

Két lóhoz

Most nem loholtok kirakodás
közben, testetek téli gőze is
enyhül, hogy végül tovább
bírjátok a hajrát elpusztulásotok
utolsó pillanatáig!

Morzsaosztogatáskor

Ne repüljetek el előlem, verebecskéim,
hisz’ én is veréb vagyok, kit
bárki bármikor lecsúzlizhat;
de inkább ilyen legyek, mint
a más madár fészkébe piszkító, díszes
tollú büdös banka!

Az adjunktusra

Nem doktori szakmahivatalnok, sokkal
több vagy te annál! Hivatásod boldog
szerzetese, ki inkább szereti mások életét,
mint saját boldogulását!

Savanyúvíz

Mintha Füred oldottabb bora
folydogálna titkos földi
ereken által, – olyan az ízed.
Savanyú víz vagy bár, de majdnem
gyenge borízű ital: ideg és gyomorgyógyító!
Ó, jókedvet adó forrás! ne száradj ki soha
és légy időtlen időkig szomjúságot
csillapító vigaszunk!

Gyarlóság

Kedvelt fámat vizeltem le; tán
így él majd tovább.
A hideg hófuvásban, inkább ő éljen,
mint oly sok kártékony galád!

Egy kedves kutyáról

Szultánnak becéznek a füredi
gyerekek, holott nem vagy török te sem.
Én magyaribb rangra emellek:
Balatonfüred polgármestere leszel ezentúl,
bár ez a titulus kissé avúlt már. -
Mindenkihez odasompolyogsz, minden
emberhez nyájas, barátságos vagy,
te emberfeletti, négylábú,
csodálatos szinész!

Szívkórház, 1962.

A költőről

1902-ben született Budapesten. Autodidakta; volt lakatosinas, kifutó, könyvügynök stb. Költői világa egyben valódi környezete is: Újpest. Versei régen főként a Nyugatban, Széphalomban, az Est-lapokban és a Szép Szóban jelentek meg. 1944-ben Baumgarten-díjas. Hosszú évek óta az álláshoz nem kötött, független kenyérkereső életét éli.

Berda Rousseau leckéjét látszik megvalósítani, amikor a civilizáció eszményeitől elfordulva a szabad természeti ösztönök világába vágyódik vissza. Az élet elemi örömeinek hitvallójaként Szép kacsa dicséretét zengi ódai hangon, a Vizafogó piócás állóvizére, patakban sulykoló vénasszonyára ír siratót, derék cipészeken, tímármestereken tölti ki epigrammatikus kedvét, és nemzedéktársai indulásához hasonlóan a természetben keres harmóniát, ám ott nem kozmikus erőktől ittasan, hanem rövidnadrágban, túrabakancsban és nagy indulatok helyett görcsös botjával fölfegyverkezve jelenik meg. Nagyon is földönjáró vágyait jóízű ételek, italok, vaskos testi gyönyörűségek ajzzák föl, és e fantáziától nem háborgatott bukolikus világban a legfőbb boldogságot a Piaci éjszaka kocsihúzó lovainak, holdsütötte paprikás-petrezselymes társzekereinek személytelen harmóniája testesíti meg:

Mily szépséges éjszaka volt az, s mily
szép voltál te, ki pityókos voltál kicsinyt,
mikor sütött a hold és ütött a toronyóra odafönn!
Ördög tudja, mi volt akkor; szép volt mégis,
megható volt, s oly illatos, mint az a sok teli szekér
petrezselyem és paprika, mely úgy szállt szét az éjszakában,
úgy ömlött szerteszéjjel illata, mint a hangtalan szerelem,
mely megható és kimondhatatlan, a szív
már csordulásig van.

Piaci éjszaka

Berda költészete az élet vegetatív élményeinek himnusza, de a nagy erkölcsi célok, szellemi eszmények iránti szkepszisének és kispolgári optimizmusának a háború utáni megfáradt, számon kívül maradt fiatalság helyzete ad hitelt.

Társadalmonkívüliségével párhuzamos irodalmonkívülisége. Nemcsak az irodalmi életben áll irányokon és csoportokon kívül, hanem művészete is lemond az irodalmias díszítő elemekről. Rövid lélegzetű szabadverseiben a hétköznapi élőbeszédre emlékeztető, gyakori enjambement-jai által rendkívül közvetlen stílus idézi az idillt, a kispolgári csodákat. A költői képet vagy sajátos stílusalakzatot éppoly kevéssé ismeri, mint a szertelenséget a mindennapokban. Egy-egy verse ilyenformán egyetlen ívű kurta himnusz – kötött formájú, rímes versei viszont egyhangúak, mert éppen a természetes élet utáni vágyat jól éreztető naiv felfohászkodás változik bennük szokványossá. Nemegyszer azonban egész költészetének tehertételévé válik programszerű tartalmi igénytelensége.

Életművében mintha pikareszk regények hősének állomásain időzne, – mintha költői önarcképét egy Kakuk Marcira hasonlító lírai hős vonásaival festegetné. Első kötetének művészi jegyei ezért is bizonyultak lezártnak, maradandónak. Látszólag gyermekien együgyű életszemlélete még sincs híján a tudatosságnak, s ezt a tényt három világnézeti kiállása is indokolja. A húszas-harmincas évek fordulóján számos verse jelzi, hogy a testi boldogság derűjét a katolikum nevében a lélek békéjével kívánja összekapcsolni. Az imperialista világháború alatt részben az üldözöttekért ír harcos humanitású verseket, részben a rémuralmat ostorozó politikai költészete alakul ki. Újabban hol érdesebb, hol harsányabb dialógus-hangja jelzi, hogy költészete a közösség problémáira is érzékenyebb lett. Égni! Elégni! (1964) című kötetében epigrammatikus kedvvel lázad a mindennapok és a közélet erkölcsi tisztaságáért, groteszk húrján pedig az öregedés, az elmúlás művészi fintorainak ad hangot.

A magyar irodalom története

 

FALUDY GYÖRGY

Avatás: 2020. szeptember 18.

Felirata:

„...Boldog, hogy ahogy kell, úgy éle.”

Faludy György 1910–2006

Kossuth-díjas költő, író, műfordító

 Születésének évfordulója alkalmából állíttatta Balatonfüred város önkormányzata 2020

2000-ben Faludy György Salvatore Quasimodo-emlékdíjat kapott az olasz költő, Salvatore Quasimodo tiszteletére Balatonfüreden évente meghirdetett költőversenyen és nemzetközi költőtalálkozón.

 

Faludy György: Kirándulás a Koloska-völgybe

A múltkor a Koloska völgybe
indultunk, esős délután,
s ahogy ballagtunk felfele,
szemközt a dombhát méregzöldje
mozdult, mint Macbeth erdeje.

– Ahá – gondoltam –, még megismer
s így járul elém kegyesen.
S a kedves kezét kézbe vettem,
hogy a kis tisztást megkeressem,
mely évről évre fekhelyem.

Majd a lányt rútul cserbenhagyva,
ugrattam árkon-bokron át,
öreg füvekhez lehajoltam,
harangvirágba beszagoltam,
megcirógattam a mohát.

Egy fára másztam – ágbogáról
a tájat néztem, mialatt
madárfüttyöket utánoztam,
s becsaptam három arrajárót,
meg egy domboldal madarat.

De a hőscincért nem találtam.
Majd jött a kedves, én leszálltam,
és kergetődztünk és futottunk,
míg tisztásunkhoz eljutottunk,
ahol két horhos összefolyt.

Pásztordalt rögtönöztem ottan
s a kedvest csókra csábítottam
(a hely szelleme szuggerált)
és így lihegtünk a berek
alján, boldog ősemberek.

Aztán lementünk a kocsmába,
kibontottuk a csomagot:
füstölt lazac volt benne, sonka,
rétes, gyümölcs meg csirke combja,
egyszóval: íz, szín, illatok.

Bort ittunk súlyos csillagfényben
és én a kedvesnek meséltem,
mit láttam itt, mit tettem ott: –
csak nagy sokára vettem észre:
mindenki engem hallgatott.

Füredre vagy húszan kísértek,
mikor beszédem véget ért.
Éjfél rég elmúlt. Verset írtam
– elég jó verset – s szinte sírtam
az örömtől. De nem ezért.

Azért vert boldog nászdalt szívem,
mert a természettel portáján
még tegeződöm, jó rokon,
és az erdő nem aszpirinem,
se sportpályám, de otthonom.

Boldog voltam, hogy szálló évek
permet esőjén, a robot
porán s aljában kormos égnek
lelkem kohói egyre égnek
s kedvemnek lángja még lobog.

Boldog, hogy dogmák kéz-bilincse,
spanyolcsizmás elméletek
hagytak még bennem életet
s fejemből képet, képzetet
nem öltek ki a képletek.

Boldog, hogy szolga sose lettem,
álszent lakáj, fejbúbig báb,
sem bamba népség, vakhit fattya,
ki első szóra úgy hullatja
el énjét, mint a bélsarát.

Boldog, hogy ahogy kell, úgy élek,
iszom, szeretkezem, mesélek,
költő, vad, ifjú, csupa láz
s a föld, a táj, a nép, az élet
ismer, ujjong és harsonáz.

Boldog, hogy elmondhatják rólam,
ha rám néznek, az emberek:
„Van benne abból egy kevéske,
mi fajtánk terve, mintaképe,
ős-dúca volt – de elveszett.

Nézzen hát rá, ki idelát!
Mert megy – ahogy jött, messze helyről –
torzó volt ő is ideát;
torzó; de őrzi az emberről
való Plátói Ideát.”

(Balatonfüred, 1949 nyarán)

 

GÁRDONYI GÉZA

Avatás: 1975. július 26., az Anna-bál napján

Avatta: Szász András, a Veszprém Megyei Tanács elnökhelyettese

Felirata:

Balatont álmodom, s melléje magamat

Gárdonyi Géza (1863–1922)

Az író többször járt Balatonfüreden, a balatonfüredi Anna-bálokról Anna báli emlék című novellájában emlékezett meg.

Városi tanács, Balatonfüred, Veszprém Megye Tanácsának Idegenforgalmi Hivatala 1975

 

Gárdonyi Géza: A Balaton

Csakhogy újra látlak, égnek ezüst tükre,

égnek ezüst tükre, szép csöndes Balaton!

Arcát a hold benned elmélázva nézi,

s csillagos fátyolát átvonja Tihanyon.

Leülök egy kőre s elmerengek hosszan

az éjjeli csendben az alvó fa alatt.

Nem is vagyok tán itt, csupán csak álmodom:

Balatont álmodom s melléje magamat.

 

Gárdonyi Géza: Anna báli emlék

A Malom-utca csakolyan kisvárosi utca, amilyen ezer meg ezer van Magyarországon; alacsony házak, hepehupás kövezet, az ablakokban cserepes virág; a kapu tetején alvó macska; egyik-másik ház előtt úri ruhás, de mezítlábas gyerekek.

Az utcában ismerik egymást a lakók, köszönnek egymásnak és pletykáznak egymásról. Ha bérkocsi robog át az utcán, könnyű gurgulására azonnal ablakhoz sietnek a lakók, és kíváncsiak nézik, hol áll meg? Beteg van-e valahol? Vagy úri vendég érkezett valahová?

Mert csendes szokott lenni az utca, legfeljebb ha a gyermekek hívják kiáltva egymást, vagy ha a vargalegény danol rajta végig ünnepnapon; vagy ha a kőmíves kutyája idegen kutyát pillant meg az utcán s vele összeverekedik.

A Malom-utca e napon is csak olyan, mint mindig, tíz esztendeje, száz esztendeje. Az udvarokból eperfalomb hajlik ki. Az utca árnyékán egy ház előtt gyermek-csoport ül. És az ablakok tárva vannak.

De íme, érkezik egy figyelmet keltő zörgéske: aprókerekű bolti szekér. Vonja egy mezítlábas széletlen szalmakalapú inasgyerek. A szekérkén cimbalom csillog, egy barnára fényezett új cimbalom. S a szekérke után egy zöldkötényes mesterember ballagdál pipázva.

Egy karcsú kisasszonyka előzgeti őket, de persze ő a házak mellett lépdegél. Rózsaszínruhás fekete szemű leány; a fején tavalyi divatú Florentin-kalap, és a kezében fehér napernyő. Úgy lépdegél, mintha tojáson járna, s olykor mosolygó pillantást vet a cimbalomra.

– Jaj, vigyázzunk! – szólal meg minden zökkenőnél.

– Ne féljen kisasszonyka, – nyugtatja olykor komoly arccal a kötényes iparos. A
gyermekek egyszerre fölmozdulnak. 

– Cimbalom! – kiáltja az egyik.

– A mi utcánkba hozzák! – kiáltja a másik.

Csak egy ölbeli kisgyerek marad a földön, hátul nyitott ingű félmeztelen csöppség. De azt is felkapja egy tíz éves, rövidre nyírt hajú leány; gyakorlott kézzel üti le a ráragadt port a hátuljáról, s megindul a gyermekraj vidám zsibongással a cimbalom után.

A muskátlis ablakokban egy-egy fej jelenik meg, ahogy a cimbalom arra halad. S kíváncsi kérdések állítják meg a fehér napernyős kisasszonyt:

– Magukhoz-e Cilike?

– Hozzánk, – feleli Cilike boldog arccal, – de csak béreltük. Öt koronát fizetünk érte minden hónapban.

– Hát tud-e már rajta?

– Hogyne: hiszen már négy hónapja tanulok.

És Cilike mosolyogva bólint. Lépeget tovább a cimbalom után.

De a következő ablaknál megint megállítja egy kikönyöklő öreg asszonyság:

– Nini Cilike... Talán bíz magukhoz...? 

– Hozzánk, – feleli Cilike a napernyőjét összecsukva. Tetszik tudni, hogy ma az öregmama neve napja van.

– Igaz ám: Anna van ma.

– Aztán ő taníttatott cimbalomra. Majorossy kisasszonyhoz jártam. Aztán a kisasszony azt ajánlotta, hogy vegyek cimbalmot, vagy béreljek. Hát béreltünk. Öt korona. De jó cimbalom: igazi „Schunda”.

– Egészséges az öregmama? Mert épp ma éjjel álmodtam felőle, hogy a temetésén voltam. Cilike mosolyogva rázta a fejét:

– Nem hal az meg soha. Ámbár ahogy mondani szokta: „Mán én gyerekek meg vagyok halva, csak éppen, hogy a lélek mindennap visszaszáll egy-két órára a testembe.”

– De hiszen borzasztó régen fekszik!

– Tizenegy esztendeje. De azért csakúgy elbeszélget velünk, mint aki egészséges. Még nevet is olykor. De megyek már... 

– Hát most meglepik.

– Meg. Arra gondoltunk a mamával, hogy a neve napján állítjuk be a cimbalmot. Aztán én megtanultam a nótáit, amiket emlegetett. Tetszik tudni az Anna-bál... „Mikor én lány vótam gyerekek, aztán az Anna-bálon könyörögtek, hogy danojjak egyet. Mer ojjan hangom vót mint a kerti fülemilének. Oszt mondok, ide hát a cigányt. A sok cigány mögém áll. Én meg (kezembe a kis csipkés zsebkendő) rákezdtem, hogy Cserebogár, sárga cserebogár... hát még a falevelek is attul rezegtek. Akkor szeretett meg az uram.”

Mind a ketten mosolyogtak, mert Cilike az öregasszony hangját utánozva mondta el az idézetet. Ismerik azt a szomszédok mind. Az öregasszony mindig az emlékeit beszéli, s az Anna-bál az emlékeinek középső gyémántja. Mert hát akkor ő volt a bál legszebbje, és akkor szerette meg az ura. De hát hol van már az az Anna-bál! és hol van azóta az ura! Az ura földesúr volt, később elszegényedett és falusi nótárius lett belőle. Az öregasszony kis penzió-pénzéből él a család ma is. A leánya is öregasszony már. Az unokája meg férjhez-menő leány.

– Tessék átjönni, – mondja Cilike.

–  De át is megyek, – feleli az öregasszony. Megnézem, hogyan örül a cimbalomnak az asszonynéni?

Ezalatt a cimbalom-szekér megállt a Malomutca 76-ik számú kis ház előtt. S a fiú kibujt a hámból. A mester pedig a reteszt kereste az ó zöld kapun.

Cilike szapora lépésekkel vált át az utcán. 

– Csak egy percet várjanak, – mondja a zöldkötényesnek. Előbb megköszöntjük az öregmamát, aztán majd kiszólok.

S belebben.

Az utcai szoba az övék. Tágas fehérfalu. Három ágy benne, s avult bútorok.

Az egyik ágyban egy fehérhajú öregasszony fekszik, egy időtlen idős pergamenszínű múmia. Az arca oly érzéstelen és oly szögletes, mintha fából faragták volna, abból is csak elnagyoltan. A szemöldöke is szürke már, a szeme pillája is. Száraz kezében zsebkendő. Ha légy száll feléje, bágyadt mozdulattal emeli rá a zsebkendőt.

Cilike gyors kézzel teszi le a florentin-kalapot, és széket visz a falhoz, ahol egy tüllel leborított aranyrámás kép lóg.

Az agg asszony unatkozó szemmel kíséri a leány mozgását és álmos hangon kérdi:

– Mit csinálsz Cilike?

A leány nem felel. Leoldja a tüllt. A falon alátűnik a vedlett aranyrámában egy méltósággal néző szőkeszakálu atillás magyar ember. Egy csudásan szeplős ember, akinek még az inge gallérja is szeplős.

A szobába ezalatt egy másik öregasszony is belépett, egy fehérkötényes kövérke asszonyság, akinek a szeme épp olyan fekete, mint Cilikének, és az orra is épp olyan fitos, csakhogy immár cseperke gombává kövéredett az arca közepén. A kövérke asszony odaül az ágy szélére, és megfogja az agg nő kezét:

– Kedves mama, ma van a neve napja. Isten éltesse.

S fölemeli a csontig hervadt kezet: megcsókolja. Ráhajol az arcra, oda is csókot nyom.

– Igazán? – hebegi az agg nő. – No, nézd... 

A hangja is olyan fakó, mint az arca. Bágyadt szemén ólomszínű árnyék ül.

Cilike is megcsókolja.

– Igazán öregmama. És én ma olyan köszöntőt mondok, amilyet még nem hallott.
Azzal kiszól az ablakon:

– Behozhatják!

Az agg nő fölül az ágyban és nyugtalanul pislog. A leánya, – a kövérke asszony, – a háta mögé igazítja a párnát. Négy párnát is tesz oda, hogy ülhessen.

S a cimbalom bevonul. Cipeli a zöldkötényes ember meg az inasgyerek.

A szoba közepén felfordítják a cimbalmot, s belesrófolják a lábakat.

– Ide, ide az ágy elé! – mondja Cilike izgatottan.

A szobaajtóban kíváncsi szomszédok jelennek meg. Két asszony, aztán egy pápaszemes és bozontos szakállú csizmadia alak, pipásan és műhelyi ingben. Aztán egy fiatal tanítóképzősféle, aki csak a küszöbig bátorkodik, s onnan kíséri szerelmes tekintettel Cilike mozdulatait.

– Tessék beljebb, – mondja a ház asszonya.

S beljebb vonulnak a szobába. Befurakodik a csecsemőt tartó kisleány is. Néhányan leülnek, a többi (mert nincs szék csak négy) az ajtó mellett marad.

Cilike feljebb tűri a rózsaszínű blúz ujját, és kezébe fogja a cimbalom-verőket.

A szoba lágy cimbalomhangokkal telik meg. Bevezető futamok összevissza, de aztán méltóságos mély búgással szólal meg a nóta: Cserebogár sárga cserebogár.

Az ágybeli agg-asszony a párnákra könyökölten bámul az unokájára. Bágyadt szemébe az életnek fénye gyullad bele. Fehér ráncos arca mosolygóvá válik. És bólogat.

Cilike buzgón veri a nótát. Mikor odaér, hogy nem kérdezi a nyarat, hosszan pengeti, cifrázza a vékonyát. Aztán végigcikáznak a verők a húrokon s folytatódik a nóta.

A gyülekezet ámuló csendben hallgatja. A zöldkötényes iparos elégedetten pislant. A szemüveges csizmadia is bólint. Az ölbeli gyermek repülőn mozgatja a karocskáját a cimbalom felé, de a tíz éves néni lefogja:

– Csitt! – susogja, – mert kikergetnek!

Cilike verői alatt új nóta fakad a cimbalomból: „Mezítláb a cigánylegény...” Ez már vígabb valamivel.

A tekintetek földerülnek. A szemüveges csizmadia vidáman köpint ki az ablakon. Az agg asszony a fejét rázogatja. S még következik valami négy nóta, az öregmama kedves nótái.

Hallgatja a fehérhajú asszony a párnára könyökölten.

Aztán Cilike megáll a nóta végén. 

– Mit muzsikáljak még öregmama?

Az agg nő pislog, a kezében levő fehér zsebkendővel egyet törül a szemén, aztán elsimít egy fehér fürtöt a homlokáról:

– Azt az elsőt, – motyogta fogatlan ajkkal. 

– Istenem mikor leány voltam... Füreden az Anna-bál... iszen beszéltem már nektek... kint a csillagos ég alatt... olyan karcsú lány voltam, mint te, Cilike. Aztán könyörögtek a fiatalok, hogy daloljak egyet, hát csak kiállottam a középre oszt mondok: Ide cigány mögém... Az a szőke ember ott a falon, akkor még pelyhező bajszú legény volt... Azt verd el még egyszer Cilike... 

A leány megpengette a cimbalmot s újra a cserebogárt játszotta. Az öregasszony behunyt szemmel hallgatta és bólogatott a végén.

A vendégek megdicsérték a leányt és elégedetten szállingóztak el egyenkint:

– Jól kiverte! – mondja a csizmadia.

– Beállhatna akármelyik bandába! – mondja rá a zöldkötényes.

Az inasgyerek fütyörészve vonta vissza az utcán a szekerét. A gyerekek visszatértek játszani. Az öreg beteg elgondolkodva ült az ágyon.

Egyszer aztán fölemeli a fejét s körülpillant: 

– Elmentek?

– El.

Az öreg nagymama pislogott:

– Te Cilike, verd el nékem még egyszer azt a nótát.
Cilike visszaült a cimbalomhoz, s legott megzendült a nóta a verők alatt.

– Várj, várj... – mondotta az öregasszony, – ne olyan szaporán... szép lassan... 

Fölemelte aszott kezét, mintha taktust akarna inteni, s zengéstelen öreg reszkető hangon kezdte dalolni: Cserebogár sárga cserebogár.

Dalolt buzgón, s bizony éktelenül. Beszáradt melléből már csak úgy jött a hang, mint az elkopott régi verkliből. Egyik hang erősen, a másiknál csak az ajka mozgása mutatta, hogy dalol. De azért dalolt az öreg beteg. Bágyadt kezét emelgette hozzá. A szeme fénylett. Agg fejét egy ingatta, mint a mámoros. S mikor odaért, hogy: Csak azt mond meg, babámé leszek-e? – megrázogatta a fehér zsebkendőt a füle mellett, és a képre mosolygott.

 

ILLYÉS GYULA

Avatás: 2003. április 11.

Avatta: Csoóri Sándor költő

Készítette: Borbás Márton szobrászművész

Felirata:

Illyés Gyula 1902–1983

A legnagyobb bátorság a remény.

A XX. századi magyar irodalom kiemelkedő alakjának emlékére, születésének 100. évfordulóján állította Balatonfüred város önkormányzata

 

A költő leányának kérésére az emléktáblát a halálának 20. évfordulóján leplezték le.

 

Illyés Gyula: A Tó

I.

Zúg, harsog a tó tegnap óta: így
harsog, háborog most már tavaszig;
nem nyugszik bele egy pillanatig,
hogy oda a nyár; így tiltakozik.

II.

Forog, zokog, mint a nyűgös csecsemő,
mint megbékíthetetlen szerető,
Ne nyugodj bele rosszba semmibe! -
locsogja ajka, veri vad szíve.

III.

Mellette fekszem. Ékszakákon át
hallgathatom majd asszonyi jaját,
tarthatom nyitva hajnalig szemem;
gondolkodhatom az életemen.

 

Illyés Gyula – Reismann János: Balaton

Fotóalbum a költő kísérő szövegeivel

 

Bevezető a Balatonhoz

A Balaton-vidéknek ez az első lírai fényképkönyve külföldieknek készült. Így a szöveg is, természetesen. Sor kerülvén magyar kiadásra is, még a magyarázó mondatokat sem alakítottam honi nézőpontunkhoz.

Bár nem mindig élvezetes, nincs figyelmünkre méltóbb és okosítóbb, mint midőn meghitt arcunkat oldaltükörből pillantjuk meg, vagy mint midőn hátulról lefilmezve tovaballagtunkban szemlélhetjük előnyösnek hitt termetünket.

Sok ismeretnek van határa. Egynek soha és sehol. Az önismeretnek.

Mert hisz ehhez is – az ismeretelmélet tanítása szerint – külön alany és külön tárgy volna szükséges. Azaz ki kellene lépnünk önmagunkból.

Egy-egy villanásra mégis ebben lehet részünk, ha beleéljük magunkat a lehetetlenbe: idegenként, világ-körüli út során tekintünk szét szívünk és elménk örök otthonában.

 

Illyés Gyula: Fák alatt

Aszerint is megmondom, ki vagy, hogy miképp nem csinálsz semmit. Hogy nyugszékben heverve, vagy hátul összekulcsolt kézzel sétálva, miképp és hol tudsz pihenni. Hízelgő magyar szóval: „üdülni”.

Nem vágyom Monte-Carlóba üdeségemet felújítani. Betűbe szédült szememet nem nyugtatják meg azok a pálmafa-sorok födte sétautak, amelyeket lexikonban megnézendő nevű kard-virágok szegélyeznek, azok közt pedig – szinte a társasutazás árába belekalkuláltan – gyolcsgatyás maharadzsák, valószínűtlen-hosszú lordnék, s két merénylet közt épp most még talpukon guruló dél-amerikai diktátorok áradnak ki és be a közeli Palace-ba, amelynél igazán nincs előkelőbb.

A természet pihentet. A természet és a természetes. Az nyugtat meg, az a látvány, amíg az agyam és izmaim fáradtságát heverem vagy sétálom ki, az élet egyenletesen, biztosan tovább működik.

Nincs idegcsillapítóbb, mint hegyi szállodánkból oly erdőbe lépni ki, ahol épp fakitermelés folyik. Nincs fej-szellőztetőbb, mintha a hideg-meleg vízével kitűnően működő fürdőszoba és a személyzetével épp oly hibátlanul működő reggeliző terem elhagyása után sétautam épp kaszálás alatt álló rét mellett visz el. Vagy szöllő-vágók közt, amelyekben épp a kacsozást végzik, vagy a szüretelőtti gereblyézést. A léleknek lesz egyszeriben könnyebb, ha a távoli hegyoldalon épp burgonyát szednek. Egy zakatoló malom? Egy korom-szagával vagy fenyőfa-szagával udvariasan elénksiető kovácsműhely vagy fűrésztelep? Egyszeriben úgy helyrehoz, sőt erőt még ráadásba is annyit ad, hogy a tenyér kalapácsnyélre szomjazik, az elme pedig már játszik is, ezzel: milyen lehet molnárnak lenni? Mi lenne, ha holnap kovácsnak ébrednék?

A föloldódás pihentet, magától értetődik. Föloldódás abban, ami úgy végtelen és mégis otthonos, mint folyónak az óceán.

Valamiképp haza kell érnünk ahhoz, hogy szívszerint pihenni tudjunk. Mert anyánk pillantása alatt volt csak igazán jó – biztonságos – elaludni.

Akármelyik tájról jön az utazó ehhez a tóhoz, itt hazafelé tart, azt fogja érezni. Ez a tó még igazi tájban fekszik. Többet mondunk. Ez a tó még a természet része.

Szállodájából kilépve az utazó oly hiteles talajra lép, mint gyermekkorában. Becsületes mesterségüket végző rétek és források várják. A fák nem lakáj-hajlongással üdvözlik, hanem keresetlen, nyíltmosolyú, valódi gyümölccsel.

Az alsóneműben mutatkozó maharadzsák ellen természetesen itt sincs garancia. Áttörtetnek e tájon is – nyakukban fényképezőgéppel, szemükben a fényképezhetnék ádáz villogásával – a jólismert látnivaló-hódítók szögesbakancsú hadoszlopai. Összetorlódnak itt is a helyijáratú – a Nagyvázsony és Nemespécsely föliratú – autóbuszok azokkal, amelyek homlokzatukon azt hirdetik, hogy Toulouse, Drezda, Zürich, tótágasra állítva távolságérzékünket. Jóakaratú figyelemre érdemesíti itt is a bennszülöttet a társtalan északi-típusú hölgy, amint szemüvegét épp csak erre az alkalomra orrára illeszti. De mindez a legkedvezőtlenebb esetben is csak félkilométernyi sáv onnan számítva, ahol a víz oly édes csettintgetésekkel nyalja a sziklát vagy a homokot.

Azontúl csípőre tett kezű, termékenységben megvastagodott asszonyságok s csaknem olyan mozdulatú diófák várják a jöttünk. Aztán tölgyek, már seregbe gyűlve: erdők. S az erdőkben a kiirthatatlan ifjúság. Az újra és újra fölmagzó jövendő. Hangosan, a szabadban rakott tüzei, a fák alatt fölütött sátrai között.

Ezer év múltán Árpád fejedelem, ezerötszáz év múltán Attila király most nézhetne először otthonosan körbe a hajdani tájon: ezek a kecses és ügyes sátrak az ő hadaiké is lehetnének. A földkatlanon melegedő bográcsból a gulyás épp azzal a füst- és kozma-illattal száll, amely egykor Emese főztjének is kedves sajátja lehetett és amely minden szabad-tűzi étel sajátja. Az a profilból is széles-arcúnak látszó, mandula szemállású, lósörényhajú ifjú fehérnép, aki ott földre ülve levelet olvas, az meg netán Ildikó egy vetélytársa? A nagy király külön sátor-táborban tartalékolt nejei legkedvesebbikét Ildikónak, előbb Krimhildának, rövidebb szóval Hildának hívták. A sógornő Gyöngyvér volt, Gyöngyi. Kiáltsuk el egymásután e neveket, kívánatos alkatú és mozgású ifjú hölgyek emelkednek föl és futnak felénk ma is e szigorúan elkülönített, a csupán fiatal nőknek fönntartott táborokból, amelyek kapubejárata fölött egy-egy gimnázium vagy iparitanuló-otthon neve olvasható.

Világos ezek után, hogy az élénk mozgású, különös szóhasználatú nép, amely a nomád-sátrak és már kőanyagú házak körül nyüzsög vagy többé-kevésbé nekivetkőzve a szöllőkben s a parti fövenyen jár-kél, voltaképpen csak az ideérkezés időpontja szerint különíthető el. Azokra, akik a részben már taglalt körülmények között Árpád – ha már nem Attila – szervezésének keretében érkeztek ide hosszabb tartózkodás szándékából; s azokra, akik valamely szak50szervezeti központ üdültető bizottságának terve keretében érkeztek pontosan kiszabott, de sose elég időre.

A kétféle itt-tanyázók valaha öltözékükről voltak megkülönböztethetők. Ez tűnőben. Ma már leginkább még meztelenül, bőrük színe után ismerhetők föl. A városból jöttek csokoládébarnák s különösen homlokuk fekete vagy téglavörös. A helybeliek, a parasztok és vincellérek fehérek, mert öltözéküket csak a fürdés alkalmára vetik le; kalapjukat tán akkor is csak pillanatokra, ahogy a homlokuk hószíne tanúsítja.

Nomád sátortábor – az újabb népvándorlási szabályzatok szerint – csak vízvezetékkel, csatornázással, telefonösszeköttetéssel ellátott területen üthető föl. A hunok régi földjén! A szabályzat legszigorúbban az orvosi segély biztosítottságát követeli meg.

Ennek semmi akadálya. A hegyi táborokból, akár a somogyi erdők, akár a Bakony lomb-üstöke alól, végig a parton üdülők emeleteire látni, s orvos, ha kellene – de a sátorba nem bú be a betegség –, nem telefonon, hanem egy kiáltással kiszólítható. Ezek az üdülők ugyanis hovatovább alig különböznek a szanatóriumtól, sőt a kórháztól.

Ha ugyan nem egész gyógytelepek, csaknem város-szerű kiterjedéssel, mint Hévíz és Füred.

Egyik, mint tudnivaló, a reumások, a másik a szívbetegek világszerte ismert Mekkája. Egyikben maga a nagy Tagore gyógyult meg! Melyikben is? Mi is volt igazánból a baja? S arra a hatékony orvoslószer, illetve ez esetben a csodás orvosló hely? Merjük azt mondani, mindegy; amint a tudomány lassanként minden baj, még a rák okozójának is az idegműködés valamely hibáját meri föltételezni. A szívbajosok valóban legendákat terjesztenek Füred gyógytelepének varázsáról s titkáról, mert maguk sem igen értik, mitől is álltak oly gyorsan talpra? Attól, hogy orvosok, fák, hullámok, illatok és csillagok jóvoltából először is jól érezték magukat. A betegek igazánból nem az ágyban, nem fektükben gyógyulnak meg, hanem jártukban-ültükben a parton és a parkban. Nézzük csak el őket. Mit mível ott az a kicsi asszony, féloldalt a pad ülőkéjére hajolva? Már levelet ír, tán szerelmeset; kívánjuk, oldja meg szíve ügyét! S az az ősz férfi? Szívügy szintén? Elektrokardiogrammját jegyzeteli. Jobb tenné, ha az arácsi szöllőhegyeken jártatná fáradt szemét, vagy errébb, a tó fehér tajték-bárányain. Vagy a vitorlásokon. S azokról gondolna el valamit.

Mert vannak, igaz, gyógyvizek, vannak gyógy-séták és gyógy-tornák. De legtöbbet érnek a gyógy-gondolatok.

1962

 

Csoóri Sándor: Illyés Gyula emléktáblája Balatonfüreden

Néha-néha fölröppen egy-egy jótékony izgalmat keltő hír az újságokban vagy a televíziókban, hogy az ország valamelyik dombján nagy hatású mágneses sugárzásra bukkantak. A híradásokból az is kiderül, hogy nem betanított, okos műszerek érzékelték ezt a sugárzást, hanem maguk az emberek. Legutoljára Tápiószentmárton egyik dombjáról, az Attila-dombról derült ki ez a mágikus tulajdonság. Csodának is mondhatnánk, hisz a beszámolókból azt is megtudhatjuk, hogy elég megjelenni a helyszínen és eltölteni ott néhány órát, csak úgy lazán, csak úgy szabadon, s az ember szervezete minden közbeiktatott segítség nélkül olyan természeti erővel töltődik föl, amely valaha magának az életnek a létrehozója volt a földön.

Amikor az elmúlt vasárnap először sétálhattam végig ezen az árkádsoron, ahová most ünnepelni jöttünk, hasonló mágneses erőtérbe kerültem bele, igaz, nem fizikai, hanem szellemi sugárzásba.

Régóta tudtam, mégpedig Illyés Gyula egyik írásából, hogy van itt Balatonfüreden valamilyen Panteon, emlékfolyosó, halhatatlanjaink márványtáblájával földúsított sétálóhely, de a képzeletem csupán magára hagyva boldogtalankodott. El kellett ide jönnöm, majdnem azt mondtam: zarándokolnom, hogy a hely szelleme és ereje megérintsen, mielőtt bármit is mondok majd róla. Vagyis látnom kellett a falakat díszítő márványtáblákat, elolvasnom rajtuk a neveket, látnom közelről azokat a századokat, éveket, amelyekből nagy elődök érkeztek ide gyógyulni, pihenni, reménykedni, megújulni azért, hogy a maguk megújulásával Magyarországé is megtörténhessék.

Legalább két órát töltöttem el itt Füreden, a földből és a házfalakból szétsugárzó múltban, de egyetlen összefoglaló, kikristályosodó gondolat nem született meg bennem. Ha gondolat nem is, de annál több kép, érzelem, képzet és látomás rajzott körül. Láttam a füredi parton álló Csokonait, ahogy épp Tihany riadó leányát készül megszólítani. Láttam Vörösmartyt, aki a szabadságharc leverése után megtörten, korszakos tanulságként és jóslatként, az emberiség legfájdalmasabb mondatát formálgatja magában: „Az ember fáj a földnek...” S a két költő után bekövetkezett a gátszakadás. El kellett képzelnem rögtön a harmadikat is: Berzsenyit. Berzsenyiről azonnal nagy híve, Széchenyi István jutott eszembe, a balatoni hajózás megindulása, a titáni erőfeszítések ideje, villámgyorsan a Berzsenyi verseire írt Kodály-kórusok szilaj fennköltsége: „Forr a világ bús tengere ó, magyar!” Aztán az, hogy: „Isten, kit a bölcs lángesze föl nem ér!” Istenről pedig Ady Endre, Adyról Németh László, róla Illyés Gyula, Illyésről Szabó Lőrinc, az egész XX. század magyar irodalma és történelme, benne az 1956-os forradalom, annak is a harmadik napja, amikor a Török utca sarkán, a Bem mozi oldalfalánál izgatottan én számolok be mindkettőjüknek a budapesti eseményekről, mivelhogy ők a forradalom első két napján Miskolcon ragadtak.

Igazság szerint el kellett szakadnom a helyszínről, hogy a rám zúduló emlékeim és képzettársításaim közül azokat szólaltassam csak meg, amelyek e nevezetes emlékgaléria legújabb beköltözőjéhez, legújabb halhatatlanjához, Illyés Gyulához tartoznak. Azokat? Sietve igazítom ki magamat, még az ezredrészüket sem. Ugyanis Illyés Gyula a XX. századi magyar irodalmi élet egyik központi alakja, aki körül, szinte akarata ellenére is, olyan nagyarányú szellemi körhinta forgott, amelynek a szédületéről még sokáig nem tudunk tárgyilagosan beszélni. Illyés nemcsak író volt, de szekértábor-szervező is, évtizedekig viszonyítási pont, érzelmek, eszmék, politikai és esztétikai küzdelmek közben az igazodás legtisztábban látható alakja. Választható és megtagadható, istenülő és bemocskolható. Ráadásul olyan nemzedéktársak közt jutott neki ez a szerep, mint József Attila, Németh László, Szabó Lőrinc, Kodolányi János, Cs. Szabó László, Márai Sándor, Radnóti Miklós, Veres Péter, Szerb Antal, Halász Gábor vagy Tamási Áron.

Illedelmes diákként azt kellett megtanulnunk róluk, hogy a Nyugat első nemzedéke után – vagyis Adyék, Babitsék, Móriczék, Kosztolányiék után összeállt egy újabb nemzedék, amely formálisan – hangsúlyozom, hogy csak formálisan – a Nyugat második nemzedékének is tekinthető, és mivel második, a besorolása úgy is hangozhat, mintha az elsőhöz viszonyítva másodlagos is volna.
Meggyőződésem, hogy korszakokat formáló, nagy nemzedékeket kicsinyes vállalkozás volna centivel méricskélnünk vagy versenyeztetnünk egymással, de ha egy ilyen bensőséges alkalom teret enged személyes vallomásnak, szívesen kimondom, hogy József Attiláék, Németh Lászlóék, Illyésék teljesítménye vetekszik a nyugatosokéval. Az igaz, hogy nem volt olyan regényes, mutatós, mitologizálható, mint azoké, de vállalkozásuk nagysága és mélysége, esztétikai és erkölcsi hatékonysága semmivel sem volt kisebb. A különbséget Illyés egyik mesteri meghatározása értelmezheti számunkra a legvilágosabban. Ezt írja Illyés: Ady profetikus tehetséggel megjósolta világok omlását, az utánuk jövőknek viszont a próféciák vigasza nélkül kellett megélniük ezt az összeomlást. Sőt, új hazát csakis a trianoni törmelékekből kellett emelniük. És ez csak a kezdet volt. Húsz év múlva jött a második világháború. Nyomában jöttek a megszállások, a diktatúrák, az egy mondatba beleszorítható zsarnokság évei, amikor a legtöbb író számára egyetlen realitás maradt: a túlélés. Nem nyílt szabad tér a jövendölések előtt. Egyetlen nyiladék kínálkozott csupán: a lehetetlenségekből lehetségeset teremteni. A valószerűtlenségekből valószerűt.

Ehhez a korlátozó csodatevéshez – véleményem szerint – legnagyobb tehetsége Illyés Gyulának volt. Mintha erre készítette volna föl a sorsa, írói jelentkezése első percétől kezdve neki a fölfedezések forradalmias izgalma jutott. Gondoljunk például a „puszták népére”. A táj és a nép nem a föld alatt rejtőzködött. És nem is a valóság fölött, mégse látta meg senki. Valósággá, láthatóvá, létezővé egyedül Illyés tudta tenni. Hasonló történt Petőfivel is. Ki tudja, hány tanulmányt, hány könyvet írtak az 1930-as évek közepéig Petőfiről! De olyat, amelytől az Isteni Fiú, megszabadulva fölösleges legendáitól, föltámadhatott és személyes ismerősünkké válhatott, senki se írt.

 
Ha az eredményt azzal éri el Illyés, hogy új tények birtokában új összefüggésekre következtet, senki sem csodálkozhatott volna. De nem ez történt. nem új adatok tömegére támaszkodva mondott újat, hanem a valóság átrendezésével és újfajta értelmezésével. Ha nem volna túlontúl kihívó és robbanékony a hasonlat, Illyést legszívesebben Galilei késői követőjének mondanám. Galilei, mint tudjuk, nem egy új naprendszert s nem egy új világmindenséget fedezett föl, hanem a meglevő régi számára fogalmazott meg új törvényt. Azt az egyszerű, de lenyűgöző evidenciát, hogy nem a Nap forog a Föld körül, hanem fordítva.

E fönti gondolat-mankót azoknak nyújtom szívélyesen át, akik Illyést szinte közhelyszerűen megalkuvásokkal vagy kétlelkűséggel szokták vádolni. Nem ártana, ha néhány életrajzadat örökös emlegetése helyett a létünket érintő, furcsa, ellentmondásos kérdéseken gondolkodnának el inkább. Például a magyar történelmet oly sokszor és oly mélyen érintő forradalmiság alapkérdésein. Mondjuk azon, hogy egyféle forradalmiság létezhet-e csupán számunkra, vagy lehetnek-e változatai?

Illyés e tekintetben is újító volt. Mondhatnám, hogy magát a forradalmiságot is forradalmian szemlélte mindig. Élménye ugyanis nemcsak arról volt, hogy a forradalom föl szokta falni a gyermekeit, hanem arról is, hogy gyakran épp a gyerekei falják föl a forradalmat.

Árnyalt fölfogását egy elég gyakran idézett vallomása révén szeretném közkinccsé tenni. Ezt írja A nép költészetéért című tanulmányában: „Sajnos, én a gordiuszi csomó megoldóját már diákkoromban nem hősnek tartottam – bármennyit hadonászott is a kardjával –, hanem csalónak. A nevezetes csomóval a feladat ugyanis nem a vágás volt, hanem a kibogozás. A kötél ugyan kettéesett, de a kötés rejtélye ma is megoldásra vár.”

Sok elbukásunk és sok, vereséggel végződő önfeláldozásunk után Illyés arra a meggyőződésre jut, hogy nem mindig a véres összecsapásokat vállaló egyént nevezhetjük forradalmárnak, hanem azt, aki a társadalomban csökkenteni tudja a szenvedést, enyhíteni a borzalmakat, az emberi butaságot, szadizmust, valutává tenni az igazságérzetet, a zsenialitást, magát a gondos munkát, amely a szellem életére is mindig visszahat.

Illyés nemcsak a műveiben érez és gondolkodik így, de élet- és világszemléletében is mindenütt ezeket a képességeit fedezhetjük föl. Még a tájakhoz fűződő kapcsolataiban is. Rácegrespuszta, Ozora, Párizs, Budapest után a Balaton környéki táj az, amely már-már úgy tartozik hozzá, mint Petőfihez az Alföld, Juhász Gyulához a Tisza, Tamásihoz a Hargita tája. Bodosi György lírai idő leltárából megtudhatjuk, hogy nyolcvanegy évéből Illyés a leghosszabb időt Budapesten töltötte, de Budapest után rögtön Tihany következik. Igen, Tihany. Hiányos műveltségünk ellenére abban bizonyosak vagyunk, hogy Tihanyt Isten teremtette, aztán a honfoglalás után I. András alapított a területén bencés apátságot, később, egyszer, Csokonai felejtette rajta a szemét, de végül Illyés alkotta meg számunkra úgy, mintha maga Tihany is vers volna, akár a Bartók vers, a Haza, a magasban vagy a Kőasztal, madárka, este című verse. „Nemcsak a Kozmutza családba nősültem be, hanem a tájba is” – szokta tréfásan mondogatni. Meggyökeresedését máskor azzal is indokolta, hogy neki Tihany előtt csak szülőföldje volt, de szülőfaluja soha. Tehát – ha későn is, de – legyen az is!

Íme: az érzelmi, játékos háttér! Vagy legalábbis csak egyik részlete. Mert a többi nem a szavakkal való játékban, hanem a költő lelkében és idegrendszerében készült el eszméivel és életfilozófiájával párhuzamosan.

Egyik tetten érhető pillanata ennek az érlelődési folyamatnak az 1946-os nyugati utazása, amelyről Hunok Nyugaton című könyvében Cs. Szabó László számol be. Svájc olaszos vidékén sétálgatnak, napsütötte hegyek között. A meredek hegy oldalában merész út kanyarog fölfele. Kiderül, hogy egy hadiút. A hadiút két oldalán szőlőkarók, emberi munkával kialakított teraszok, gyümölcsösök, valamiféle édeni világ tárul eléjük. Illyés arca fölragyog: mintha az otthoni Balaton környéke úszott volna a szeme elé. A Badacsony, a Gulács és Tihany hasonló teraszai, ahol szintén jártak római légiók. S már két vers is megfogan benne. Az egyik, a négysoros, amelyet évekkel később ír csak meg, így hangzik:

 Nekem odáig szép a táj, ahol még

 látszik rajta az emberkéz nyoma.

Riaszt a puszta magasság. A hó, jég,

 a szánthatatlan „istenek hona”.

A másik A Lago Maggiore fölött című negyvenkét soros verse, amely Cs. Szabó tanúskodása szerint szinte azon melegében születik meg, egy határállomás éttermében:

Nézd a tarajlást, mit a munka vert

és ver szünetlen! Lugassal teli

szallagnyi szöllők emeletjei,

hullámzanak és küzdenek. Lemáll,

 de felfut újra a fal

 és megáll a föld, a zöld, a sziklán...

Árad és csobog

 közben a tájék, fölfelé zuhog!

Ott, fönt, e szép vihart

vedd szemre: harminc évszázada tart!

Hullámzik lent a tó, a zöldelő ,

 fönt láthatóan a szüntelen idő.

Nézted a hegyke sziklavárakat?

Bámuld az apró bérci falvakat,

ahogy felállnak s végiglengetik

vacsorafüstjük zászlójeleit

Az a hódítás, az a győzelem,

egyetlen győzelmed, történelem.

A vers egyrészt udvarlás és hódolat a távolból Tihanynak, illetve Pannóniának, ugyanakkor a háborúkra alapozott emberi történelem kritikája is. Illyés a tájjal azt mondatja el, amit az életével akart. Számára a táj sose térkép, de élő metafora. Az anyanyelv mellett egy másik látható és tárgyiasuló nyelv. S ez a nyelv első megszólalásra rögtön arról beszél, hogy ahol nemesítik a tájat, ott másfajta nemesedés is törvényszerűen bekövetkezik.

A magunk szóhasználata szerint ezt harmóniának nevezhetnénk, de Illyés értékvilágában ez sokkal többet jelent, hiszen ha az ember úgy alakítja át maga körül a természetet, ahogy arra a természet sose gondolhatott, mi mást hajt végre rajta, mint termékenyítő forradalmat?

Illyés a költészet segítségével ezt az átszellemítést elvégezte a Balaton környéki tájon.

A táj tehát nemcsak választott otthona, szálláshelye volt, hanem költői munkásságának a része is.

A most fölavatandó emléktábla, amely Borbás Márton szobrász alkotása, itt, ebben a balatonfüredi Panteonban beláthatatlan időkig hirdetni fogja ezt az igazságot.

 

KERESZTURY DEZSŐ

Avatás: 1998. szeptember 6.

Avatta: Lator László költő, Bodosi György költő és Horváth Mihály professzor

Készítette: Szabolcs Péter szobrászművész

Felirata:

A veled s benned forgó végtelenben

Tudd hát ki vagy, s beszélj emberi nyelven.

Keresztury Dezső (1904–1996)

A magyar irodalomtudomány és művelődéstörténet kiemelkedő egyénisége, Balatonfüred város díszpolgára, a Balaton és a tóvidék szépségének hű ábrázolója.

Balatonfüred Város Önkormányzata

Élete vége felé rendszeres lakója volt a Szivkórháznak, ahol mindig új erőre kapott. Korábban ugyancsak vendége volt a Lipták háznak, a füredi barátai borospincéinek, ahol rögtönzéseit, az ún. pince verseket is írta.

 

Keresztury Dezső: Füred

A Bakony zúzmarás lehelletétől
tömzsi hegyek karéja védi meg;
szőlős lejtőire arany-zöld fény dől,
barack virul ott s mandula-liget.

Ezüst párában sirályok: vitorlák
suhannak karcsún habos víz felett;
bronz fürdőzök mögött mint azúr korlát
leng délibábosan a félsziget.

A kút körül a park lombsátorából
hűs árny hull, zsongó, lassú suttogás szól:
százados múltból derűs üzenet.

S szél sóhajtása, hullámok verése,
napok mosolya, éjek csendessége
bepólyálja a hajszolt szíveket.

 

Élete

Keresztury Dezső 1904. szeptember 6-án született Zalaegerszegen, feltörekvő értelmiségi családban. Apja, Keresztury József városkörnyéki gazdacsaládból származó ügyvéd, anyja balaton-felvidéki, nemesgulácsi nemes család sarja. Keresztury József számos irodalmi és ismeretterjesztő cikket írt a helyi lapokba. 1915-18 között a város polgármestere volt. Keresztury Dezső Zalaegerszegen kezdte meg tanulmányait. A család 1918-ban, Keresztury József halála után elköltözött a városból Nemesgulácsra, ő pedig Budapesten fejezte be a középiskolát, az Érseki Főgimnáziumban. Egyetemi tanulmányait az Eötvös Collégiumban, a budapesti, berlini és a bécsi tudományegyetemen folytatta, 1928-ban doktorált. Még ebben az évben meghívták a berlini egyetemre magyar lektornak: itt nemcsak tanított, hanem a magyar intézet könyvtárosa is volt, ezenkívül rendszeres szerzője az Ungarische Jahrbücher című, a magyar kultúrát bemutató folyóiratnak. 1936-ban hazatért, az Eötvös Collégiumban tanított, majd a Pester Lloyd rovat-vezetője lett. Bekapcsolódott az irodalmi-művészeti életbe, tanulmányai, kritikái jelentek meg.

A második világháborút követően kinevezték az Eötvös Collégium igazgatójának, amelyet vezetésével építettek és szerveztek újjá. 1945 őszén a Tildy-kormányban a vallás-és közoktatásügyi miniszteri tárcát kapta meg. Legfőbb törekvése a szabadművelődés támogatása és a mindenkire kiterjedő, nyolc osztályos általános iskolai rendszer kialakítása volt. 1947-ben lemondott a miniszterségről, 1948-ban pedig az Eötvös Collégiumot is elkellett hagynia. Két évig a Magyar Tudományos Akadémia főkönyvtárnoka, 1950-től 1971-ig pedig az Országos Széchényi Könyvtár főosztályvezetője volt. Nagy érdemeket szerzett a háború után végveszélybe került főúri, egyházi könyvtárak megmentésében, működésük megszervezésében – a nemzeti könyvtárban pedig a kézirat-, zenemű- és színháztörténeti tár kialakításában. Ezekben az években végezte talán legfontosabb tevékenységét, a magyar kultúra értékeinek mentését, megóvását, majd a nagyközönség elé tárását.

A Magyar Tudományos Akadémia előbb levelező, majd 1982-ben rendes tagjává választotta. Keresztury Dezső költőként is jól ismert, bár verseivel szokatlan módon csak ötven éves kora után jelent meg a nyilvánosság előtt. A Dunántúli hexameterek és a Lassul a szél sikere után folyamatosan, élete végéig írt verseket, melyek számos verseskötetben, válogatásban láttak napvilágot.

Verseiben a hazához, a szülőföldhöz való ragaszkodás és a gondolkodó ember felelőssége kap különleges jelentőséget. Keresztury Dezső hosszú és tartalmas életet élt, folyamatosan, nagy felelősségtudattal dolgozott. Számos elismerést kapott, magas állami kitüntetéseket, Herder Díjat, Grillparzer-gyűrűt – és sok-sok köszönetet tanítványaitól, munkatársaitól, barátaitól. 1996. április 30-án hunyt el. 2004-ben a Magyarr Tudományos Akadémián Magyar Örökség Díj-ban részesítették.

 

Némethné Rácz Lídia: A költő megszólaltatása

A 90 éves költő Füreden, 1994. február 23-án, szívkórházi ágyán kérésemre magnóra mondta üzenetét a Városi Helytörténeti Gyűjtemény az évi nyári helyismereti táborában részt vevő általános iskolásoknak arról, miért fontos lakóhelyük és családjuk múltjának megismerése. Gondolatait a gyerekek meghallgatták és írásban is kézhez kapták. A felvételt a Városi Helytörténeti Gyűjtemény őrzi.

„Az ember társas lény. A társas lény voltát az alakítja, hogy az a család, népcsoport, község, város, közösség, amelynek tagja, a történelem folyamán alakult ki. Akkor nem leszel semmi, ha nem tudod, kik voltak az őseid: mit csináltak, hogyan kerültek ide. Ne élj úgy a világban, mint egy odavetett, úszó darab fa. Ember vagy, tehát figyelj arra, ami veled és körülötted történik, ami tebenned folytatódik. Kötelez is egy kicsit arra, sőt nagyon kötelez arra, hogy tudd, kiknek az utóda vagy. Ápold az emléküket, ahogy az őseink is ellátogatnak a sírokhoz, síremléket állítanak, könyvet írnak, emlékművet faragnak, énekekben megörökítik a múltaknak a történeteit, mesélnek valamit a családról. Mert nem vagy egyedül a világban, és attól vagy gazdagabb, ha tudod is, hogy ember vagy. Mert mi teszi az embert emberré, mi különbözteti meg a többi teremtett lénytől, az állatoktól? Az ember szervezete, felépítése, testi valója csak a legfejlettebb állatok csoportjába teszi. De emberré az, hogy megváltoztatja a maga körüli világot. Nem csak a nyelvet; hogy alkot, hogy teremt, hogy épít valamit. És ezt csak akkor tudod hitelesen, jól és szépen csinálni, ha tudod, hogy örököltél is valamit. Azt meg kell őrizned, azt tovább kell fejlesztened, mert akkor gazdagodik a te világod is. A környezeted is, de a te lelked is. Amiről azért tudhatod vagy érezheted, hogy halhatatlan lélek, tehát felelősséggel tartozol érte és cselekedeteidért.”

 

KODOLÁNYI JÁNOS

Avatás: 2019. október 26.

Avatta: Kodolányi Gyula és Bóka István

Felirata:

„Az Isten és a világ bennünk van.”

Kodolányi János 1899–1969

Kossuth-díjas író

Születésének 100. és halálának 50. évfordulója alkalmából állíttatta

Balatonfüred Város Önkormányzata 2019

Balatoni otthona Akarattyán volt, ahol több fontos műve is megszületett. Nagyregényeiben gyakorta fordult elő a Balaton, hősei a tó partján, nádasaiban, menedékeiben élik át a történelmet. Később ő is a Szívkórház betege lett. többször volt a Lipták ház vendége is.

  

Kodolányi János: Ősz

Színek és fénynyalábok mindenfelé. A Balaton lélegzett. Egyenletesen emelkedett és süllyedt, mint óriási, ragyogó hátú hal, s a hullámok sóhajtozva nyalták a partot. Távol, észak felé egybeolvadt a sötétkék égboltozat a sötétkék vízzel, s a látóhatár szélén halvány ködök húzódtak. Balra Badacsony hegye feküdt bele a víztengerbe, de egészen halványan s szinte kéken.

A férfi hallgatagon játszott egy vadgesztenye aranysárga levelével, melyet a nő válláról vett le. Lábuk előtt aranysárga rétegben hevert a fákról lehullott levél, fölöttük susogtak a hervadt levelek.

– Azt hittem – mondta később a férfi szomorúan –, hogy itt majd föltámad benned valami. Nem tudom elhinni, hogy vége mindennek. Ha arra a sok emlékre gondolok, ami minket összeköt, elszorul a torkom. És itt olyan szép, olyan csend, békesség van, hogy az emlékek valósággal rajzanak bennem. Nagyon szeretlek...

A nő messze elnézett a semmibe. Fehér vitorlák siklottak a vízen, de ő talán nem is látta őket.

– Borzasztó volt nekem lánykoromban – mondta mintegy önmagának –, senki sem szeretett. Néha olyan jólesett volna, ha apám vagy anyám egy kicsit szelídebben szólt volna hozzám, csak egy kicsit barátságosabban!

Ha a nővéreim nem irigykedtek volna rám annyira s nem fosztottak volna ki mindenemből. Milyen hálás lettem volna...

– Az már mind elmúlt! – felelt kissé bosszúsan a férfi. – Végre is bele kell nyugodni, hogy ők már meghaltak, s velük együtt meghalt az egész gyerekkor. Vannak neked más emlékeid. Hát azok az évek, amiket együtt töltöttünk el? Nem emlékszel már arra, hogy mindennap elmentem hozzád, s hogy beszélgettünk kettesben? Arra sem, amikor megvallottad nekem, hogy szeretsz? Annyi emlékünk van...

– Alapjában véve szerettem az apámat, s azért bántott annyira, hogy olyan durva, részeges, goromba, olyan hanyag, piszkos... – beszélt tovább a nő, s egészen elmerült a múltban. – Kikeféltem a kalapját, s ő lehordott, hogy minek avatkozom a dolgába, jó neki úgy is. Mit cicomázom?

– De aztán jöttem én – próbált tréfálkozni a férfi, egy kissé keserűen. – Én foglaltam el az apád helyét, mi? Hát nem voltam én jó apád?

– Az azért egészen más – legyintett a nő, s szintén mosoly ember nem kapott meg kiskorában, az örökké hiányzik neki. Azt nem lehet később pótolni semmivel...

 
– Hát nem szerettelek én téged? – pendítette meg a férfi az érzelmes hangot.

– Szerettél – mondta a nő szelíden, s megsimogatta s megszorította az ura kezét.

– Hát akkor? Miért gondolsz az apádra, anyádra, akik nem szerettek, s akik meg is haltak, hála az istennek.

– Az úgy van, hogy hiába hal meg valaki, ha az ember lelkében, belül, nem halt meg.

– Hát haljon meg ott is!

– De ott csak követelőzik tovább. Míg éltek, folyton követelőztek. Megaláztak, lealacsonyítottak, szolgává tettek, s azért mégsem tudok megszabadulni tőlük. Szeretném a fejemet a falba verni, szeretném a szüleimet meggyilkolni, hogy szabaduljak tőlük... De az a rét, otthon, a fák, a kertek...

Sokáig hallgattak, szinte lesújtva.

– Ez itt sokkal szebb – mondta a férfi. – Nézd ott a hegyet, szinte beleomlik a vízbe. Hogy ragyog, vibrál, villog a víz. Nézd, milyen felhők...

– Az olyan szép volt otthon, mikor a felhők estefelé pirosan húzódtak a rétek mögött, s a patakban úgy ragyogtak, mintha a tűz folyt volna víz helyett benne. Kislány koromban ott lubickoltam a vízben s azt képzeltem, eleven tűzben fürdőm...

– Ez sokkal szebb. Olyan, mint a tenger. Az emberben minden kitágul, mindent szeret s mindennek örül ilyenkor – mondta megint a férfi.

Sokáig ültek a padon. Sárga falevelekkel játszottak. Néha egymásra néztek s mosolyogtak. De a mosolyuk szomorú volt, a férfi csendes kétségbeesésében szeretett volna elmerülni a végtelen vízben, a nő pedig... abba a kis patakba, amelyben eleven tűz folyik, s amely ma is olyan, mint gyermekkorában volt.

Soha így nem érezték, hogy ősz van. A Balaton egyenletesen lélegzett s örök hullámai sóhajtva mosták a partot. Vitorlák siklottak a tükrén, mint ívó lepkék szárnyai. A halál szellői suhantak a fák között, s mégsem, sajnos, mégsem érezte a két ember a halált, az örök életet érezte, meghalt emberek örök életét, akik mélyen eltemetve, a lélek mélyében, megfogják a szeretni akaró szívet s megdermesztik a forróságot. S akiket nem lehet megölni sem késsel, sem szépséggel...

 

Kodolányi Gyula: Kodolányi János kettő jubileuma

Kodolányi Jánosnak, nagybátyámnak, 1949 és 1956 közt írt leveleit, naplójegyzeteit olvasva minduntalan az ő tömör, de igen gazdag mondata jut az eszünkbe: „az Isten és a világ bennünk van”. Mert az ekkoriban születő gondolatainak hatalmas skálája és mélységei, magasságai a létezés, a világ és a lélek teljességét ölelik fel és ölelik magukhoz.

És ugyanezt kapjuk a nagy regényektől, amelyek ezekben az években születtek a balatonakarattyai kis nyaralóban. A parasztbarokk verandás ház és a nagy kert, a gyümölcsös és a veteményes lesz egyre inkább nagybátyámnak a teljes külső világa azokban a sanyarú és kegyetlen években.

Akarattya és a Balaton jelentősége egészen különleges helyet kap Kodolányi János életében és munkásságában. A harmincas évek végétől, a háború előjátékaitól, majd kitörésétől kezdve az éveknek egyre nagyobb hányadát tölti odalent. Az ég egyre sötétebbnek, a jövő egyre fenyegetőbbnek látszott Európa és Magyarország felett, különösen 1941. április 3-tól, gróf Teleki Pál miniszterelnök halálától fogva.

Ez a tragikus esemény azt jelezte, hogy Teleki és gárdájának kettős politikája a mérsékelt német szövetség látszata, leple alatt, németellenes szövetség építése a nemzetközi és a nemzeti porondon tragikus véget ért. Ezt érezték át sokan akkor, tízezrek és százezrek, az ország döbbent hallgatása mélyén. És külföldön is, mint Winston Churchill, miközben a Wehrmacht hatalmas hernyótalpai végigdübörögtek az országon Jugoszlávia felé a Telekivel szembeszegülő Werth Henrik vezérkari főnök hozzájárulásával.

Nagybátyám ekkor még folytatja publicisztikái írását a független, korszerű nemzeti út orgánumaiba, de egyre kevesebb reménnyel. Árpád-kori regényciklusának harmadik darabját is ettől kezdve egyre fogyó kedvvel folytatja Akarattyán, tavasztól őszig. A közélettől egyre inkább eltávolodik, és 1943 nyarán megírja nagy nyilvános ítéletét a nácizmusról, a bolsevizmusról és a liberalizmusról a Zárt tárgyalás című esszé-drámában. Ugyanekkor pedig a világégések és világösszeomlások történetéhez fordul válaszért, és beleveti magát a babiloni őskor, Utnapistim és Gilgames legendáinak és civilizációjának tanulmányozásába.

1944. március 19-től, a német megszállás alatt náciellenessége miatt rejtőzködnie kell. Miközben 1944 nyarán egy rejtekhelyen megírja a háború utáni kibontakozás politikai tervezetét a Horthy Miklós által Moszkvába küldendő titkos fegyverszüneti küldöttség – Szent-Iványi Domokos rendkívüli miniszter, Faragho Gábor altábornagy és gróf Teleki Géza geopolitikus – számára, rejtekhelyein tovább gondolkodik a Vízözön babiloni történetén, s a nagy összeomlás után nyomban, már 1946-ban befejezi a Vízöntő című szatirikus meseregényt két mezopotámiai óriás állam eszeveszett háborújáról.

Kodolányi János egyszerre volt a cselekvés bátor realistája, de látomásokban gondolkodó író is. Míg volt szemernyi remény, hogy nemzete talál politikai kiutat a pusztulásból, annak megvalósulásáért fáradozott – de egy másik síkon egyre világosabban látta, hogy a két világháború utáni Európa és Magyarország egy ezredéves válság színtere lett, ahol valójában nincsenek győztesek, és most egy átmeneti korszak felfordulásában tántorgunk, a modernség csődje s egy még ismeretlen, bár meglehet, humánusabb Vízöntő-világkorszak gyepűjén.

Ilyenkor mit lehet tenni? A forrásokhoz kell fordulni. Az új eget, új földet megpillantó s kormányzó Gilgames történetéhez, a szellem és a hatalom kettősségében vívódó Mózeséhez és a lélek örök Istenfiújához, Jézushoz – a lét szépségéhez és a szeretet megváltó mártíromságához. Őket kell megírni mindannyiunk számára. Emberfeletti vállalkozás, de nagybátyámnak volt hite, bátorsága, tehetsége, tudása és mérhetetlen kitartása a végigviteléhez, egészen a végkimerülésig.

Mindezt megvalósítani Akarattya kényszerű magányában vált lehetségessé, a magyar történelem legszörnyűbb diktatúrája alatt. Gyakran fordul elő, hogy ami a sors büntető kezének csapásaként ér bennünket el, végül az égiek ajándékának bizonyul. Törvényszerű volt – bárkik is legyenek név szerint az ügyben buzgó kisebb és nagyobb kultúrmartalócok –, hogy a Zárt tárgyalás és a Vízöntő íróját ki fogják penderíteni 1947 után nemcsak a közéletből és a kultúrából, de az emberhez méltó megélhetésből is.

Nagybátyám 1949-ben végleg az akarattyai nyaralóba száműzte magát, hideg és sötét telekbe és nélkülözésbe – de meglehet, ezzel a kitelepítés bekövetkeztét is elkerülte. Hét éven át ismeretlenek és barátok serege küld neki rendszeresen pénzt, ruhát, gyógyszert, gyógycipőt, a könyveihez szükséges külföldi forrásmunkákat – amint az ég madarai, akik Illés prófétát táplálták, ahogy nagybátyám maga írta visszatekintésében. És el is járnak hozzá sokan – segíteni a kertben-házban, segélyt hozva, és eligazító szavakat és reményt kapni tőle a sötét időben. Akarattya a természet áldását is elhozta neki rendre, a magyar föld és a magyar ég áldásait, gyümölcsöket és madárdalt. „Mindig fényárban úsztam”, írta, s ilyenkor írta könyveit, tavasztól őszig. Mindez a Balaton látható és láthatatlan kisugárzásában történt.

Akarattyát és a Balatont nem véletlenül választotta visszavonulása menhelyének. Ő már a család harmadik nemzedékeként költözött haza a tóhoz. Gyermekkorának nyaralásai Nemesgulácshoz és Gyulakeszihez kötötték. Nagyapja, szintén János, félelmetes 19. századi pátriárka volt, szőlőbirtokos. A Kodolányiak felső-magyarországi lateiner köznemes családjából ő választotta elsőnek szűkebb hazájául a pannon tenger táját. És bár alakját a műveiben nagybátyám sok sötét színnel is jellemzi, a szépségre oly mohó kisfiú az ő birtokán szeret bele örökre a páratlan Balaton-felvidékbe és népébe.

De volt más vonzása is a Balatonnak. A reformkor és szabadságharc nagyjai, Jókaiék után a 30-as években indult legendás művésznemzedék az, amely újra itt talál második otthonra Balatonfüreden és az egész északi parton. Kodolányi János közeli barátai közül Illyés a 40-es évektől alakít ki magának második életet a sanyarú időkre Tihanyban. Szabó Lőrinc minden nyáron balatoni körúton töltekezett be napfénnyel és barátsággal – egy-egy hetet töltve Illyéséknél, benézve Baránszky Lászlóhoz is. Liptákéknál szállt meg Füreden, Bernáth Auréléknál Ábrahámhegyen, de talált baráti házakra a déli parton is. Németh László Sajkodra költözik 1957-ben, de már hamarább a közelben, a Tihanyi-félsziget nyakánál épít házat Borsos Miklós.

A közlekedés akkori viszontagságai ellenére nagybátyámnak ez a füredi központú sűrűsödés baráti beszélgetések savát-borsát hozza, és utakat is Füredre és Tihanyba. Az ötvenes-hetvenes éveknek ez a Tihany–Füred központú konstellációja, sok más alkotóval kiegészülve egy új reformkori felpezsdülést hoz a pannon tenger partján.

Ebbe az aurába beletartozott a füredi kórház neves orvosai körül egyre bővülő új füredi értelmiség is, amely hátteret és élő közeget teremtett a nagy művészi konstellációnak egy olyan korszakban, amikor az értelmiség vette át egyre több közéleti funkció ellátását a szellemiek mellett. Egy olyan korszakban, amikor a magyar politika szervilisen bénult és tudatlan volt, és nem folytathatott semmit sem Széchenyiék, Jókaiék reformkori-kiegyezéskori hagyományából. Amikor a Vaszary-villa és környéke, ma Balatonfüred egyik új kulturális dísze, zárt terület volt: a szovjet hadsereg tisztjeinek üdülője.

Így született meg helyi kezdeményezésként a füredi kórház melletti modern panteon is, történelmi épületek között, a gyógyforrás pavilonja közelében, ahol Kodolányi János most, a születés és a halál kettős, 120. és 50. éves jubileumán emléktáblát kap, rajta a címben idézett mondattal. Ide tartozik ő kétszeresen is. Nagy akarattyai alkotókorszaka végén ide, a szívkórházba kerül szívtrombózissal s a nélkülözés egész súlyos testi örökségével 1956 januárjában. De ide tartozik ő e szellemi csillagkép világító tagjaként is Balaton-imádatával, barátságaival, s e mondat szellemében: „az Isten és a világ bennünk van”.

Szép érdeme Balatonfüred városának, hogy nemes hagyományát egyre tudatosabban folytatva az elmúlt évtizedekben, méltón emlékezik meg Kodolányi Jánosról.

(Az írás a 2019. október 26-án Balatonfüreden elhangzott emléktábla-avató beszéd szerkesztett változata.)

 

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ

Avatás: 2015. március 24.

Avatta: Tolnai Ottó költő és Hári Lenke alpolgármester

Felirata:

Kosztolányi Dezső író, költő, 1885–1936, balatonfüredi látogatása emlékére állította Balatonfüred Város Önkormányzata 2015

„Egy tettet nem lehet megmagyarázni se egy okkal, se többel,

hanem minden tett mögött ott az egész ember, a teljes életével.”

 

Kosztolányi Dezső: Milyen sötét-sötét a Balaton

Milyen sötét-sötét a Balaton
s a nyár után hogy vérzenek a fák.
 

Tündér Tihany, felelsz-e énnekem,
ha azt mondom még egyszer: ifjuság?
 

Nem szól a visszhang és szivem se szól,
csak ők kacagnak még, a gyerekek.
 

Trillás örömük az eget veri,
én hallgatom, de már nem nevetek.
 

Esőköpeny lóg fáradt vállamon,
a lábaimnál targally és göröngy.
 

A gyógyszalonba sápadt nő figyel
a gyertyalángnál és a foga gyöngy.
 

Ábrándozik lehangolt zongorán,
múlt bánatánál csöndesen időz.
 

Egy hangot üt meg. Újra megüti.
Elsápadok. Azt mondja, itt az ősz.
 

1923

 

Földesdy Gabriella: Ilonka és Dezső Füreden

Történt valamikor 1910 telén (lehetett 1911 első hónapjaiban is), hogy Kosztolányi Dezső megismerkedett leendő feleségével, Harmos Ilonával a Vígszínházban. Mindketten a nézőtéren ültek, később is összefutottak itt-ott, aztán bohémkodtak, játszottak, egymásba szerettek, persze ezt erősen titkolták egymás előtt, nehogy túl hamar kiderüljön: nem tudnak egymás nélkül élni.

Harmos Ilona 1889-ben született sokgyermekes pesti családban. Elvégezte a Színiakadémiát, majd a Magyar Színház szerződtette, rövid időt játszott az Andrássy úti kabaréban is, de nem találta a helyét. Kosztolányival szinte naponta találkoznak, a költő mégsem vall színt, nem látszik szerelmesnek, de igényli Ilonka társaságát. A fiatal színésznő pedig tanácstalan, hisz a pletykák szerint a költő ez
idő tájt egy szabadkai igen fiatal lányba szerelmes, s nem belé. Épp ezért menekül az újabb találkozások elől és 1911 nyarán vidékre szökik, Szalkay Lajos társulatához szerződik Székesfehérvárra.

A színésznő férje halála után esszészerű életrajzi regényt írt költő zseni férjének életéről, amelyben így emlékezik erről a döntéséről:

„Most, hogy elutaztam – úgy rémlik –, hiányomat érzi. Talán megszánt, s a lelkifurdalása szerelemmé változott. Egyik hazahívó levelet a másik után küldi utánam első állomásomra, Balatonfüredre.”

Helyben vagyunk. Harmos Ilona ahhoz a Szalkay-féle társulathoz szerződött, amelyik 1905–1912-ig minden nyáron Balatonfüreden játszott a Nyári Színkörben, az Arénában. A színház 1861 júliusában nyílt meg az angolparkban, a mai Kiserdőben. A színésznő – később feleség – emlékezésében szinte semmilyen konkrét adat nem szerepel, nincs pontos dátum, hiányzik a társulat neve, a játszott darabok címe, a kollégák neve, viszont bekerül egy téves adat:

 „Balatonfüreden, az ódon Kisfaludy Színházban játszunk az erdő közepén. Régi szokás szerint, ott is lakunk a színház épületében, a lakószobákul berendezett öltözőkben. Még néhány közös konyha is van a színházban. Anyám elkísér. Először kerülök vidékre játszani – ha csak nyárára is. Elviselhetetlennek érzem. Anyám hamarabb beleszokik ebbe az életbe, ő, aki eddig hevesen ellene volt, most elfogadja a színészetből azt, ami a legrosszabb: a slendriánságot.”

Mindez nagyon élethűnek hat, csak Ilonka nem játszhatott az „ódon Kisfaludy Színházban”. A Kisfaludy Sándor költő kezdeményezésére 1831-ben felépült kőszínházat ugyanis már 1878-ban lebontották. Helyén épült fel a Kurszalon, a mai Anna-bálok színhelye. A Nyári Színkörben még 1912-ben is Szalkayék játszottak, de a következő év tavaszán a leromlott állapotú épületet veszélyesnek nyilvánították és bezárták. 1934-ben elbontották, helyén teniszpályákat alakítottak ki.

Közben a szerelmes költő egyre küldi leveleit, így ír Ilonának: „Eddig nem voltunk jóban-rosszban egyenlők. Most azok lettünk... Ne fújj takarodót. Az a kor, amelyben te felrohantál, eltűntél, újra jöttél hozzám, örök érték, elfeledhetetlenül szép és nemes. ...Az álarcot, ... csak szellőztetni akartam, hogy ne tudd meg, mennyire szerettelek már akkor is, amikor a Vígszínházban először láttalak. Most ez az álarc előtted van.”

A levelek küldözgetése után Kosztolányi személyesen is megjelenik Balatonfüreden, hogy Ilonát meglátogassa. A színésznő anyja, aki ott lakik lányával a színészszálláson, kellőképpen régimódi, nem tudhatja meg, hogy az udvarló ily közeli kapcsolatban van lányával. Romantikus jelenet zajlik, így számol be erről az életrajz:

 „Kettőnknek azonban még titkolódznunk kell előtte. Dide meglátogat, és én az ablakon ugrok ki hozzá, éjjel, suttyomban.

Balatonfüredről Keszthelyre megy a társulat. Désiré utánam jön. Keszthelyről néhány napra Budapestre utazom. Az állomásnál vár. Amikor leszállok, az egyik cipőm sarka a sínek közé szorul, leszakad. ...”

A zaklatott nyár folytatódik, közben Kosztolányi Abbáziába utazik nyaralni, beszámol a budapesti földrengésről, aztán Párizsból küld képeslapokat, majd októberben szakítólevelet ír szerelmének. Az életrajzi regény az érzelmi változásokat híven követi, de semmit sem közöl arról, mit játszott ő – a színésznő – a nyári turnén. Szerencsére néhány színlap ebből az időből megőrizte a későbbi költő feleség fellépéseit. Az Országos Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Tára 4 db olyan színlapot őriz, amelyen Harmos Ilonka neve szerepel.

Időrendi sorrendben így történtek a fellépések: Az első fellépés Füreden 1911. július 27-én volt,Molnár Ferenc A testőr c. vígjátékát adták, ebben a női főszerepet, „a színésznőt” játszotta, partnere Nyikos Zsigmond volt, aki „a színészt” alakította.

Másnap, július 28-án Henry Bataille francia író színműve, „A balga szűz” ment 4 felvonásban, magyarra Ábrányi Emil fordította a darabot. Ebben Harmos Ilonka Armaurynét játszotta, ami nem volt főszerep. Férjét, Marcel Armauryt Deéry Béla alakította.

A harmadik fellépése július 30-ára esett, ez egy vasárnapi nap volt, amikor két előadást is adtak, délután és este. A színésznő a délutáni előadásban játszott, Abonyi Lajos „A betyár kendője” című népszínművében egy fiatalasszonyt, „Örzsit” alakította, partnere Kovács Lajos volt. Végül július 31-én, hétfőn került sor a legjelentősebb szereplésére, amikor a Tolsztoj regényéből Guirand által színpadra átírt „Karenin Anna” c. drámát játszotta a társulat Góth Sándor magyar színpadra alkalmazásában. Ebben a darabban a címszerepet, Annát játszotta, Karenint Kovács Lajos, Vronszkijt Deéry Béla alakította.

Szalkay társulatának fellépéséről természetesen a helyi „Balatonfüred” című hetilap is beszámolt.

Kedvező kritikát írt „A testőr”-ben nyújtott színészi játékról, azonban arról is árulkodott, hogy a nyári előadásoknak alig volt közönsége:

 „A feleség szerepébe pompásan helyezkedett bele a társulat egyik bájos drámai művésznője, Harmos Ilonka. A férjét szerető, de ügyes személyesítésével ép oly tetszést nyilvánító tapsot váltott ki a csekély számú nézőközönségtől mint a kritikus szerepében játszó tapasztalt vérbeli színész: Kovács Lajos. Harmos Ilonkának nem volt fontos, hogy eldicsekedjen azzal, hogy Anna Kareninát vagy Molnár Ferenc híres vígjátékát játszotta, a társulatról már csak néhány mondat áll a regényben: „A nyár elmúlt. Szerződésem virágvasárnaptól számítva egy évre szól. Dide szeptemberben Párizsba utazik néhány hétre. ... Érzékenykedem. Szenvedek. Keszthelyről Zalaegerszegre megy a társulat. Dide nem válaszol levelemre, majd hűvösen-ridegen megint elhesseget magától.”

A színésznő valószínűleg Zalaegerszegen kaphatta meg Kosztolányi októberi szakító levelét. A társulattal még elment Pápára fellépni, de néhány nap után, közvetlenül egy bemutató előtt, búcsú nélkül hagyta ott a Szalkay-féle társulatot, s hazament Pestre. Zaklatott hónapok következtek, miután Harmos Ilona dr. Brenner József (írói álnevén Csáth Géza, Kosztolányi unokatestvére) orvosi segítségét kérte. Az ideggyógyász, író, zenekritikus rokon kibékítette a fiatalokat, akik 1913. májusában kötöttek életre szóló házasságot, maguk mögött hagyva és már feledve az 1911-es zajos füredi napokat.

 

KRÚDY GYULA

Avatás: 1959. július 18.

Avatta: Mélykúti István tanár

Felirata:

Krúdy Gyula (1878–1933) Itt kereste gyógyulását 1927 tavaszán a Bakony, a Balaton, Füred és a többi szép magyar táj nagy álmodója.

Hazafias Népfront, Megyei idegenforgalmi Hivatal 1959

 

Praznovszky Mihály: Krúdy Gyula Füreden

Járt-e Cecil a Török utcában? Egész Pestet lázban tartotta ez a kérdés a békeidőkben, anno 1917, amikor Herczeg Ferenc Kék róka című darabjában egyszerűen nem leplezte le hősnőjét, hogy megcsalta-e urát (barátját) egy harmadikkal. Ma sem tudjuk a választ.

Arra a kérdésre viszont igen, hogy járt-e Krúdy Gyula Füreden. Hogyne járt volna. S hogy mikor? Mindig, minden időben. A biográfusok ráérő idejükben, sok felesleges munkával majd kinyomozzák, melyek voltak ezek az évek, nyarak, őszelők, amikor Szindbád nagy kalapjában, vastag botjával megjelent a füredi sétányon. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen kinézetű lovagnak leginkább az ősz felelt meg, vagy a nyárvég. Mert ősszel derül ki a legfontosabb élet-titok Füreden: „A hold feltűnése a mozdulatlan tavon e kései szeptemberi napokban mintha a legkomolyabb dámákat is gondolkozásra csábította volna. Vége a nyárnak, itt az ősz, és szerelem nélkül iramlott el az élet. Pedig nem érdemes másképpen élni, mint szeretni!”

Tehát nyárvég – vagy koraősz? Mindegy: a szezon vége, maradjunk ennél. S talán azt is látjuk, hogy 1913–1914 lehetett az az első nagy füredi időszak, hiszen ebben az időben keletkezett írásából maradt fenn a legtöbb. Majd az 1920-as évek elején, írja a leánya, már gyógyulni jött ide Szindbád, s persze emlékezni. Ez a Füred már nem az a Füred. Ez a Magyarország már nem az a Magyarország. Ha létezett is Szindbád-világ, az 1918 után mindörökre elveszett.

Ám még mindig vigyáznunk kell a füredi dátumokkal, hiszen ha csak az írásművek datálását vesszük figyelembe, akkor van igazunk a fenti számítgatással. De a legújabb időkben derül ki, hogy éppen a korai alkotói korszakból százával (ezrével?) kerülnek elő olyan Krúdy-írások, amelyeket eddig még soha nem gyűjtöttek össze kötetbe, tehát első megjelenésük óta soha senki nem olvasta, így feltehető, hogy első látogatásai még korábbról származnak.

Tehát járt Krúdy Gyula Füreden, nem is egyszer s nem is kétszer. Hiszen akinek az álomlátó nagymamája Palotán él (az író édesapja is itt született), akinek a testvérei a híres veszprémi skólában, a piaristáknál tanulnak (illetve nem tanulnak a gézengúzok) néhány évig, már hogyne járna Füreden, amely már akkor is a Balaton leghíresebb fürdőhelye volt s Trianon után Magyarország egyetlen híres fürdője maradt. (Ez sem akármi, hogy annyi minden mellett hogy vesztettük el az esztelen hadisarc révén világhírű és jó pénzt hozó fürdőinket is!)

Igen, járt Krúdy Füreden. A szorgalmas helybeli történészek bizonyára adatok százaival igazolják, hogy a kötet írásaiban szereplő személyek és épületek nagy többsége mind valóságos volt. Nyilvánvaló, hogy létezett és létezik az Esterházy fogadó (ma már más néven és más céllal), amely egyedül volt alkalmatos megszállóhely Szindbád számára, éppen különleges hangulata, ódonsága és kopott de tartásában mindig megmaradó személyzete révén. Mert Anton, a szolga éppúgy tartozéka volt az Esterházynak, miként úri fogadó általában nem lehetett meg egy, bizalmas titkokat megőrző, kisebb kölcsönökkel a vendégeket kisegítő megbízható inas nélkül. Természetesen volt nyári színkör és volt a kőszínház Kisfaludy Sándor korából, s persze volt a költő két szobra is, a Zülliché, amelyet lebontottak és a Vay Sándoré, amely ma is ott áll a ligetben. És persze hogy ott volt Blaháné a villájában, amelyet azután el kellett adnia, mert hiába élt szerény és visszafogott életet, a világháború veszteségei őt sem hagyták érintetlenül. Krúdy magát is ide helyezi hitelesítve élményeinek személyességét: „…egykor e sorok írója is gyakran üldögélt Blaháné füredi vizitszobájában, sok mindenről tájékozódást nyert a füredi eseményekről, amelyeket soha sem tudhatott volna meg, ha mint egyszerű fürdővendég sétáltatja esernyőjét a platánok alatt.”

A színháznál tartva kijelenthető, hogy élt a híres-neves Bizay báró is. Aki jellegzetes figurája volt Fürednek programszervező, kicsit erőszakos természetével. Blaháné is ír róla emlékirataiban. Egy helyütt olvastuk róla, hogy 1888-ban hunyt el, Békés megyei gazdag kereskedő családból származott, s a báróságot úgy szerezte, hogy nevét gyakran írta B. Zaynak, ezzel is jelezve különcködését. Krúdy is szemlétesen állítja elénk, kiemelve füredi fontosságát: „Bizay kártyapartik rendezője volt. Uzsorások ismerőse. Magyar Falstaff. Gyanús ismeretségek összehozója. Ingyenélő és ál-hazafi. A makk-disznó kortese.” Megjegyzendő: Krúdy még önálló kis novellát is kerekített a fura figura mögé 1916-ban, A nemzet bárója címmel, de sajnos ez nem Füreden, hanem Pesten játszódik.

S persze hogy volt Jókai és Jókai-villa. Krúdy Jókai-írásai kitesznek egy hasonló nagyságú kötetet vagy még többet, hiszen a novellákon, tárcákon kívül még egy kisregényt is kiadott az általa rajongva szeretett írófejedelemről. S az Aranyember valóban itt született, és Laborfalvy Róza (akiről írván időnként vastagabban fog a tolla) valóban inkább háziasszony, mint díva volt már Füreden, s volt Mikhelini úr, azaz Mikhelini János veszprémi kereskedő, aki valóban megvásárolta a Jókai-villát, s akitől majd a Jókai örökösök szerzik vissza. De még izgalmasabb az a bizonyos Ottilia eset, amelyről mindenki tudott, de mindenki rosszul. Hogy az öregedő író és egy bakfis leány szerelme itt bontakozott volna ki. Azaz a Tímár Mihály-Noémi viszony valóságosan itt esett volna meg. Krúdy maga is többször említi, de a Mesemondások Jókai Mórról című kisregényében már egy csopaki tanítónőt helyez a történet középpontjába, s a szerelem helyébe a botanika kerül, merthogy a rajongó tanítónéni nem szerelmet, hanem ritka virágokat gyűjt. Lévén, hogy a könyv az író serdülő leányának, Zsuzsikának készült, s neki nem illett még ilyen kényes témákról tudnia.

De abban már vannak kétségeink, hogy létezett-e a Füredi dalárda 1850 táján, s vajon van-e ebből az időből nyomtatott Daloskönyv, tele a kor kedvenc slágereivel, amelyet szívesen énekeltek a vendégek a nyáresti, lampionos fák tövében. Létezett-e Császár Fruzsina, Füred kedvence, legalábbis az elszánt udvarlók imádottja, akik nem győztek érte párbajozni, de legalábbis éjjelizenét adni ablaka alatt, vagy éppen súlyos fogadalmat tenni, ha meg nem hallgatja őket. Miként tette azt maga Matskási úr is, Krúdy kedvenc füredi szereplője. És hová lett Polkányi bácsi csodálatos órája, amely pontosan megmutatta, Fruzsina kisasszony éppen hol lehet abban a romlott nagyvilágban. És létezett-e Garamváry Esztella kisasszony, aki a maga hervadó 33 évével egyre reménytelenebbül várta a füredi nyarakat, hogy hátha most, hátha most lesz értelme az egész fürdőidénynek, s végre, az utolsó pillanatban akad valaki, aki oltár elé vezeti majd. Talán még a kétes Surray Edmund is megfelelt volna, akiről pedig tudta, hogy inkább pénzt visz el, mintsem hoz a családnak. Pedig a pénzre nekik lenne inkább szükségük, hiszen a szívbajos mama gyógyítása sokba kerül, és a mindig kártyázó a papa is inkább veszít, mintsem nyer. Ha nyerne is: az a pár korona már végképp nem segítene a kibillent világot egyensúlyba hozni.

S csak sorjáznak körülöttünk egy hajdani fürdői világ szereplői, akik dehogy fürödni, gyógyulni jártak ilyen helyekre. Legfeljebb a látszat kedvéért olykor megittak egy-egy korsó savanyúvizet vagy egy pohár savót a lovaskocsin érkezett hordókból, de hát itt másról volt szó. Az életről, amely rövid és gyors, s amelynek minden perce aranyat ér, főleg itt Füreden. Így érezte mindenki a savanyúvíz kútja mellett: Vághelyi Esztike, a vándorprimadonna, Amanda, aki olyan szép volt, mint Spanyolország, Livin, a sokat próbált lengyel menekült, tán még Honorius atya, a fürdő igazgatója is.

S mindennek kerete az Anna-bál. Lehet, hogy akkor s ma már szerte az országban rendeznek Anna-bálokat, de valójában Anna-bál mindörökre csak egy van, a füredi. Lassan két évszázad lányszívei dobognak fel erre a hírre: itt a füredi Anna-bál ideje! Csak ennek volt és van hangulata, csak az hozhat partit vagy pár napos romantikát az ifjú lánynak és reménykedő mamájának. Krúdy ezeknek a régi, tán sose volt Anna-báloknak lett a krónikása, s maga is érezte, mint tűnik el ezek mögül a romantika: mint süllyeszti el a hangulatukat a világháború, a forradalom, a kommün, a pénz legyőzhetetlenné váló világa.

S milyen érdekes: az első, a legelső Füred említés egy Krúdy-írásban is az Anna-bálhoz kötődik. Csak romantikus helyszínként, háttérként ugyan, ahol két egymásnak nem illő ember találkozik s szerelemre gyullad. Ez Krúdy nyomtatásban olvasható második írása, megjelent 1893. július 23-án, a Nyíregyházán kiadott Szabadsajtó című hetilapban. Krúdy ekkor még nincs 15 éves. De már valami tud, sejt Füredről, nőkről, holdvilágos estékről, augusztusi szívfájdalmakról. Amit mi, mai Füred-rajongók szintén szeretnénk sejteni, tudni, átélni. Íme, egy örök-tankönyvi „segédlet” hozzá: Krúdy varázsos mesekönyve. Jó lesz éjszakára a párnánk alá tenni…

 

Krúdy Gyula: Balatoni szívhalászat (Nyári romantika)

Már Vörösmarty Mihály idejében, éppen száz esztendő előtt is, tudunk róla. „Füredi szívhalászat” címmel írt róla a nagy költő Frankenburg divatlapjába, amely a mai színházi és divatközlönyöknek ősapja volt.

Jelentőségét a balatoni szívhalászatnak mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az ország eleven tollforgatói közül éppen a legnagyobb költő méltatta figyelmére ezt a témát. Magyarország valamennyi jelentős és emlékezetes hölgye, grófnők és színésznők, pesti patríciusok nejei és leányai, a Balaton vidéki nemesség hölgyeivel karöltve, vett részt a „Szívhalászat” ünnepélyén, amely tulajdonképpen állott: felvirágozott csónakokon való hajókázásból, egy kompon elhelyezett cigányzenekar (Lavotta vezetése alatt) hangjainál, és a hölgyek a csónakokból hálót vetettek a tóba veszett szívek után. Bizonyára sok szívet kihalásztak a kecskekörmökkel és keszegekkel együtt, mert a bálon, amely a lampionokkal világított platánok alatt a „Szívhalászatot” követé: már mindenki megtalálta a maga párját. A száz esztendő előtti daliák (akiknek szíveit a hölgyek a tóból kihalászták) a költő feljegyzése szerint többet táncoltak, mint valaha bármely balatoni bálon. Kitettek magukért azonban a vízitündérek és egyéb balatoni sellők is, akik a halászat révén a szívek birtokába jutottak.

*

Csak a szemünket kell lehunynunk, hogy a mai balatoni hölgyeket elképzeljük a száz esztendő előtti szívhalászok helyére.

A nő és a szerelem tulajdonképpen sohasem változik, mint ahogy az igazán nagy dolgok nem változnak a világon. Ugyanazok a hölgyek sétáltak száz év előtt a tópart platánjai alatt, akik manapság.

Ott van közöttük a szívhalásznő, Fruzsinkának hívják, és szüleinek, valamint neki magának is az feltevése, hogy nem tölti tétlenül a nyarat, szívet halász, ha még csak egyetlen szív van a Balatonban. A férjhezmenés éppen olyan célja a nyaralásnak 1931-ben, mint 1831-ben volt.

Fruzsinka kezében éppen úgy van a háló, amellyel a halat és a szívet fogja, mint Vörösmarty Mihály idejében.

És ha a száz esztendő előtti gavallér, aki valamely véletlen folytán elkésett az akkori szívhalászatról, most érkezne meg a Balatonra, hálós hölgyekkel bőven találkozhatik.

*

Így Ábrándi is, aki négy lóval és homokfutón érkezett a messzi Szabolcs megyéből a múlt héten a Balatonra, mintha száz esztendő előtti mulasztását akarná jóvátenni: már az Eszterházyhoz címzett fogadó portásától igazolást kér arra nézve, hogy a száz esztendő előtti szívhalásztról elmaradt.

– Követválasztás volt nálunk, nem jöhettem hamarább – mondja Ábrándi, míg négy lovát, kocsiját elhelyezi a mai kor közlekedési eszközei, az automobilok és motorok között, amelyekért még a farkát sem adná oda a négy lovának, mert véleménye szerint igazi úriember csak négy lovon mehet fürdőzésbe.

Négylovas érkeztének meg is van a kellő hatása körül a Balatonon, mert csakhamar szárnyára kapja a hír a gavallér nevét, aki elaludta az időt, és most érkezett a száz esztendő előtti szívhalászatra.

Ábrándit mindenütt megnézik sujtásos, magyaros öltözetében, finom pengésű ezüst sarkantyújának hangját talán még a tó túlsó oldalán (Somogyban és Zalában) is hallják az ilyen hangra figyelmező női fülek.

Ábrándos hajviselete, ifjonti, göndörkés szakálla, aranyrojtos nyakravalója és főleg a múlt századból való patetikus, szenvedélyes tekintete, ahogy a férfiak még a tizenkilencedik században tudtak nézni Magyarországon: mindenütt megteszi a magáét, ahol a nők nyitott szemmel várják a feléjük közeledő eseményeket.

Ábrándi pedig esemény. Ő nem álmodozni vagy ami még rosszabb: pihenni jött a Balatonra, mint a mai emberek nagy része, akik kifáradtak az életben. Ábrándi mulatni jött, mint régi fiatalemberhez illik.

– Milyen bált rendeznek ma este? – kérdi a száz esztendős fiatalember és nagyon csodálkozik, amikor azt hallja, hogy estére aludni szoktak menni a fürdőzők.

– Aludni lehet otthon is, de fürdőhelyen a nők mulattatásáról kell gondoskodni minden talpon levő úriembernek! – mondja ki Ábrándi a száz esztendő előtti jelszót, amikor valóban így éreztek és éltek a fiatalemberek.

– Hol vannak a zenészek? Merre kóborol a táncmester? Hol henyélnek a színészek, akik azért vannak a világon, hogy a holtakat elevenekké tegyék? Hol vannak a szívhalászok, akiknek hálójába, rabságába úgy vágyakozik szívem, hogy kiugrik helyéből, mint a hal a Balatonból? Hol van Széchenyi István gróf, aki a komoly munkálkodás után táncra buzdítja a fiatalságot? Hol van Vörösmarty Mihály, aki a legmagasztosabb költészet mellett nem megvetője a szerelem élveinek, a gyönyör kedves üdveinek? Hol van a száz esztendő előtti jókedv, amely a Balaton mellett zengett nyár idején?

Így Ábrándi, aki négy lovon jött most is fürdőzni, mint hajdanában és szeretné jól érezni magát ebben a világban.

*

És Ábrándi felhívására valóban újabb és frissebb szellők kezdenek lengedezni a pocsolya szagú tó felett, megélénkül a semmittevésbe tespedt kedv, és a nyár hétalvói felnyitogatják a szemüket.

Csak egy helyénlevő, vállalkozó kedvű embernek kell elkezdeni, hogy megelevenedjenek az elvarázsolt vén fák, dalolni kezdjenek a poshadt régi nádasok, kidugják fejüket a víz alól az elátkozott fogaskirályok.

– Előre, szívhalászok! – kiáltja Ábrándi, és a szívhalászok, a Fruzsinák és Déryné, Szegedy Rózák és Laborfalvi Rózák utódai, a balatoni hölgyek kezükbe veszik újra a hálókat, hogy a szívhalászat játékától élénküljön part és tó.

Itt vannak Csermák, Lavotta és a többi hangászok is, csak a hangszert kell a kezükbe adni, hogy megtalálják a minden földi bajt feledtető dalokat. És aki nem tudott táncolni, a nyári Balaton mellett meg kell tanítani, hogy a szerelem mindenhatóságáról ne is beszéljünk, amelyre mégiscsak a balatoni hölgyek tudják leginkább rászoktatni az emberiséget.

– Előre, szerelem! – vezénylé Ábrándi is, ha közben tán meg-megszerelmesedett volna, ha még szüksége volna, hogy a szerelmet éppen úgy szolgálattevésre hívja, mint a színészt vagy a táncmestert az erdőből, ahol az elvarázsoltan alszik.

…De a szerelmet most, e száz esztendős gavallérnak se kell nagyon hívogatni a tó környékén, mert a szerelem éppen úgy tudja a maga teendőjét napjainkban is, mint száz év előtt. Elmerülni a szerelemben, beléfulladni a szerelem tavába: ma is lehet a Balatonon, bár a szívhalászat nem látszik divatban lenni.

Akár négy lóval, akár gyalogszerrel érkezik Ábrándi: a szerelmet nem kerülheti el, ha nem is hívogatja.

1931

 

LIPTÁK GÁBOR

Avatás: 2001. január 20.

Avatták: Pálffy Károlyné önkormányzati képviselő és Németh István Péter költő

Készítette: Nemes Péter szobrászművész

A plakettet 2004. június 4-én helyezték el s Kő Pál avatta fel azt.

Felirata:

Lipták Gábor 1912–1985

Író, a Balaton és a Dunántúl mesébe álmodója, aki füredi házában otthont teremtett kora legnagyobb szellemeinek

Balatonfüred Város Önkormányzata 2001

 

Élete

Lipták Gábor (Budapest, 1912. június 30. – Balatonfüred, 1985. május 30.): író, újságíró, kultúrtörténész. Budapesten járt középiskolába, majd ugyanitt végzett a közgazdaságtudományi egyetemen. Dolgozott adminisztratív munkakörben a kereskedelemben és a mezőgazdasági iparban. Az ’50-es évek elejétől mint újságíró publikált a Pesti Naplóban, a Magyar Nemzetben és a Népszavában. 1957-től a Veszprémi Szemle szerkesztője lett. A Balaton-környék irodalomtörténeti, kultúrtörténeti hagyományainak ápolásával, ezek szépirodalmi feldolgozásával foglalkozott. Balatonfüredi háza, amelyben hazai és külföldi írókat, költőket, néprajztudósokat látott vendégül, értékes emlékhellyé vált. Számos útikalauz és népszerűsítő kiadvány szerzője. – Műveiből: Jókai Balatonfüreden (Bp., 1960); Aranyhíd (Balatoni regék, mondák, történetek, Bp., 1961); Regélő Dunántúl (Bp., 1964); Vallomások a Balatonról (Bp., 1969); Amiről a kövek beszélnek (Regék, mondák, történetek. Bp., 1972); Amiről a vizek beszélnek (Regék, mondák, történetek, Bp., 1975); Ezüsthíd (Mesék, mondák, történetek, Bp., 1977); Hogyan gondozzuk gyémántjainkat? (Úti jegyzetek, Bp., 1979); A sümegi fazekas (Bp., 1981); Nyitott kapu (Visszaemlékezések, Bp., 1982); A soproni ötvös (Elbeszélés., Bp., 1984).

 

Lipták Gábor: Füredi tudósítás

Egy esztendeje próbáltam először a régi úti- és fürdőlevelek nyomán írói jelentésben beszámolni a Balaton-környék életéről. A lehető terjedelem akkor is határt szabott a vállalkozásnak. Mégis megkíséreltem egy tihanyi tudósítás keretében, a régi műfaj hagyományait követve felidézni, miként olvad össze a tókörnyék múltja mai életével, miként őrzik partjai régi irodalmi emlékeink mellett mai művészeink otthonait és alkotásait. A kép még részleteiben sem lehetett teljes. Most, hogy alkalmam nyílik beszámolóm folytatására, megpróbálom legalább bővíteni. Az évszázados álmából ébredő Tihanyban, a vulkánok körülölelte vén halászfalu s az ódon műemlékek mellett felsorakozó új strandok, vendéglők, bisztrók, motel- és hotelépületek között a változások élesek és szembetűnőek. A Balaton megszépítésére indult hatalmas munka itt vált leginkább láthatóvá. Szándékosat választottam tehát első példának, hogy tükrözze, ami ott már megtörtént s máshol a tó környékén még történni fog.   Füred sokkal régebben ébredt álmából. Kétszáz esztendeje áll a balatoni érdeklődés középpontjában, s felfedezése egybeesik a Balaton felfedezésével. Keresett, eleven életű fürdőhely már akkor, amidőn egy-egy tóparti kirándulás még vállalkozás számba ment. Bél Mátyás, s kiváltképpen a külföldiek: Beudant, Eisler, Bright, Paget és a többiek, valósággal a felfedezők izgalmával vágnak neki az útnak, s az egzotikus vidékeknek kijáró lelkesedéssel számolnak be úti élményeikről. Ezen a romantikus szépségű s felfedezésre váró vidéken Füred már a „divatos" fürdőhely igényével s bontakozó „kényelmével" várja a tudós utazókat, s a nyomukban érkező költőket, akik magyar szemmel nézik s essőként fedezik fel és fogalmazzák meg a Balaton-melléknek hangulati értékeit. Természetes tehát, hogy az első hazai útileveleket s a szépnemnek készülő folyóiratok színes tudósításait Füredről írták, s ide nyúlnak vissza a balatoni irodalom kezdetei is. Amikor azonban az első útileveleket készítették, Füred még maga volt a Balaton, most csak egyik fejezete. A mai útilevél írója így legszűkebb hazájában utazva sem tűzhet más célt maga elé, mint hogy az itt történelmi múltba fogódzó, fejlődés képeiben az egész tóvidék már megtörtént s remélhető változásait mutassa meg.

Emlékeim között kutatva, az első kereken negyven esztendős füredi nyarat őriz. Szép vasárnapi ruhámban – egyszerre elvétve s meg is tanulva a balatoni szabályt: miként lehet csónakból hajóra szállni – akkor fizettem meg egy váratlan fürdéssel a balatoni belépőjegyet. A penzió, amelyben laktunk, a Jókait Füredre csábító Huray doktor villája volt, s a hajó egyike ama régi Ratz tervezte vitorlásoknak, amelyekre már emlékezni is egyre kevesebben tudnak. így pottyantam tizenkét esztendőmmel nemcsak a vízbe, hanem Füred történetének kellős közepébe is. Azóta emlékeim egybeolvadnak a fürdőhely utolsó évtizedeinek történetével, s bőven akad válogatnivalóm. Mégsem szeretnék szerelmes földrajzot írni, s igyekszem kerülni e hosszú együttélés érzelmességének csábításait. S abból, ami a füredi parthoz köt, csak a szemtanú tárgyilagosságát hozni magammal e második hazai utazásra.

A múlttal s a jelennel Füreden ma is egyszerre ismerkedik az utas. A Gyógytér lombsátrai között álló Ivókút oszlopain a táblák közel kétszáz esztendős dalnokverseny nyomait őrzik. Az egyik első verset Berzsenyi írta a „dicső forrás” vizéről, s a legfiatalabb táblára 1962-ben jegyezték fel a füredi fellángolások vidáman bölcs poétájának, Berda Józsefnek sorait. A kút vizét szomjatok azonban most nemcsak Füred betegei közül kerülnek ki. Nyári napokon csaknem szakadatlan a zarándoklat a „szent forrás” felé. Az ország s Európa minden részéből érkező óriás autóbuszok már régen kiszorultak a fürdőtelep árnyas utcáiról, utasaik gyalogosan járulnak a kúthoz, s kezükben telt pohárral újra és újra olvassák Garay ma is időszerű felkiáltását: „Vásár-e ez, vagy búcsúhely? Hol annyi a népsokaság?!” Az idegenforgalmi búcsújárás e vidám zarándokait a kút oszlopán fogadja Füred első verses reklámja. 1777-ben Fejér Antal prókátor írta maga s mások mulatságára – ősét a prospektusok, kalauzok, útikönyvek ezreinek, amelyek azóta is mézes szóval csábítják ide az utast, s a huszas évek derekán a „Szívbetegek Mekkája" predikátumát fűzték Füred nevéhez.

Füred másfélszáz esztendőn át tizennégy szénsavas forrásának köszönhette hírét-nevét. Ezek avatták fürdőhellyé már akkor, amidőn a tó környékén még nyoma sem volt fürdőélet- nek, Tihany „szent hegyei”-ért is csak Csokonai lelkesedett. Ki tudná megmondani, hogy hányan, hányféle bajjal jártak a forrás reménykeltő vizénél? Berzsenyi még Japet fiának sássá dúlta veséjét kúrálja az életadó érnél. 1837-ben a tudós Sigmond Professzor, idegzsábák, szédülések s a vérvegy fonák aránya ellen ajánlja, de zsongítva áldozó gyógyerejét főként az életmunkásság felmagasztalásában látja. Ebben egyetért Keresztúry Dezsővel, aki szerint „a fő gyógytényező ma is a víz, a napsütés, a béke, egy-egy jó séta, a szív csendessége.” Volt idő, amikor azt hirdették, hogy Füreden a mellbetegek is gyógyulást találnak. A forrás mellett savókút állt, ahol a tihanyi apátság uradalmainak a romantikus füvein legelésző négyezer anyajuh tejéből hajnali öt órakor készített savót orvosi rendelet szerint szénsavas vízzel keverve „mérték” a tüdőbetegeknek.

Jókai is ezért jött ide s az a fiatal lány, akinek olyan bánatos, szép szerep jutott az Arany ember létrejöttében. A régi, az új s a legújabb fürdőházak fölé emelkedő „Erzsébet udvar” már a század elején a szívbetegeknek épült, de a nagy szanatóriumok mintájára azonban, amely 1945. március 8-án az öreg balatoni fürdőházat elpusztította, nemcsak a szanatórium fényes társalgójában összegyűlt riadt vendégek felett törte be a hatalmas ablakokat, de új fejezet a Szívbetegek Mekkájának életében. A Gyógytér, az Ivókút s az „Erzsébet udvar” szívesen vállalták új szerepüket, s hamarosan komoly betegeknek nyújtottak menedéket. A mai nagy Szívkórház falán még ott a tábla, amely Füred első s akkor egyetlen fürdőorvosának emlékét őrzi, de a falai között már harminc orvos gyógyítja a fáradt szíveket. S a Szívbetegek Mekkájának múzeumba szorult megkopott plakátjai helyett szerte az országban gyógyult betegek ezrei hirdetik a füredi gyógyjavallatok aranyfedezetét. A szaporodó szívbetegségekre gyógyulást nyújtó füredi erősség évente hatezer beteget fogad be. Egyre terjeszkedik. Az öreg Ipoly szálló épületét már régen elfoglalta s telente betegekkel tölti meg az üresen álló nagy üdülők és szállodák szobáit. A kórház új kertje szépen simul egybe a park öreg fáival, s közelében most születik újjá az egykori Tibor fürdő. A régi fürdőorvosok lelkes úttörő munkáját tudománnyá nemesítő fehérköpenyes vezérkar feje, Debrőczi Tibor, az új épületek mellé növekvő megbecsülést is szerez a kórháznak. A Tibor fürdő valamikor az építtető Hajdú főapáttól kapta nevét. Ám változik a világ dicsősége s a füredi betegek emlékezete már új támaszt keres hálájának.

Nemrég előbb fejcsóválva, aztán derülten hallgattam két fényes csizmás, ízes szavú hajdúsági beteg beszélgetését. A szívbetegekhez illő lassúsággal sétálgatók közül az idősebb bizonyára régibb lakója a kórháznak, azt magyarázta a fiatalabbnak, hogy a most átalakuló fürdő bizonyára Debrőczi Tiborról kapta nevét. S a két vitatkozó a gyógyulás hálás lelkesedésében semmi kivetnivalót nem talált volna a személyi kultusz ilyenfajta megnyilvánulásában.

Azokból az írókból, művészekből, akiket nemzeti kultúránk e kies Tempevölgye – ahogy Jókai nevezte – vonzott csaknem két évszázadon át Füredre, a régi szanatóriumba ritkán jutott valaki. A külföldi írók közül Rabindranath Tagore csodálatos gyógyulásának történetét sem a kórlapok, inkább a füredi krónikások jegyezték fel. Ő még az Erzsébet udvar loggiás lakosztályában írta rubintollal, ezüstös lemezekre verseit s ha a sétányra vagy a fürdőbe ment, egész udvartartás követte. Az utolsó húsz évben azonban már helyet találtak a kórházban beteg írók, művészek is. Közülük talán Németh László fogalmazta meg legjobban e változásokat: „Valamikor az ország tíz-húszezer emberéből regrutálódott ennek a szanatóriumnak a beteglakossága – írja, – ma mégis csak ötmillióból esnek bele a mostanában nagy kilengéseket végző mérlegbe a füredi trombózisok s a mögöttük húzódó embersorsok.”

A téren hát, ahol valamikor a híres Mangold doktor csaknem ötven esztendőn át „spaziendo” rendelt „árnyékot, napot, fürdőt javallt, juhsavót itatott”, most megszokottá vált a fehér köpeny. S orvosok, ápolónők, betegek sokasága mégsem zavarja, inkább szépíti, szelídíti a tér s a park nyári ragyogásában hullámzó sokaság üdülését. A forrás hajdani betegeinek megszaporodott utódai békességben férnek meg azokkal, akik a régi Gyönyörde helyén Vörösmarty füredi szívhalászainak utódaiként a nyár másféle örömeit keresik. Körülöttük a Gyógytér kulisszái nem sokat változtak, amióta Libay szép kőrajzain bemutatta a színházat, a Nagyvendéglőt s a Horváth házat. Legfeljebb a nyírott sövények, a krinolinos, dámák, a darutollas fövegű gavallérok s a hintók hiányoznak. Akad helyettük bőven shortos kislány, csikós trikós, csőnadrágos gavallér és autó.

A szentgyörgyi Horváth család 1790-ben épült háza lehetett az első fizető vendéglátóhely Füreden. Másként nehéz elképzelni, miért építettek százkét szobát „maguknak és vendégeiknek”. De Füred legrégibb épülete új korában sem lehetett jelentősebb, mint ma. A restaurálás változatlan formában hagyta külsejét, csak szobáit, termeit öltöztette korszerű ruhába. Két oszlopos kapuja elé, ahol valamikor a pesti Tigris szálló elől hajnali ötkor induló delizsánsz állt meg, most autóbuszok hozzák nyáron az üdülésre érkező uránbányászokat, télen a szívkórház betegeit. Szemben az egykori Nagyvendéglő, amelynek árnyas fái alatt Kisfaludy Sándor gyűjtött adományokat a színház építkezéséhez, a SZOT hatalmas szanatóriuma lett.   Kedves túlzással „Füredi Pantheon”-nak nevezett folyosóin betegek és üdülők ezrei ismerkednek a fürdőhelytörténetével. A Balaton s Füred nagy vendégeire emlékeztető márványtáblák leleplezése évente ismétlődő kedves ünnepsége a nyárnak. Van ott már táblája Berzsenyinek, Csokonainak, Jókainak. Az idő gyorsan jár a Gyógytér felett s a nemrég élő vendégek vonásait sokszor fájdalmas hamarsággal örökítik bronzplakettek. Még nem sárgult el albumunkban a fénykép, amely azt mutatja, hogyan betűzgeti Szabó Lőrinc a Gyógyterem folyosóján a színházalapító Kisfaludy emléktábláját, s idén már az ő emléktáblája kerül e falakra.  Nincs hét esztendeje, hogy néhány héttel halála előtt a kórház előtt padon vártuk vele a déli vizit miatt késlekedő doktort. A költő Csokonairól beszélt, aki egykor talán éppen úgy, mint ő, köhécselve járta a teret s aztán végigheveredve a padon, felderülő arccal, minden baját feledve figyelte a feje felett sárguló lombok között ugrándozó madarakat. Pár hét múlva innen indult vele az autó a pesti klinika s a „Kerepesi” felé.

A kis Pantheon folyosója a második világháború utolsó napjaiban kiégett Gyógyterem helyén berendezett SZOT kultúrterembe vezet. A Kurszalon, ahol Kosztolányi sápadt, gyöngyfogú asszonya zongorázott, most hatszáz személyes előadóterem, ahol irodalmi estek. Anna bálok s kongresszusok egyformán helyet találnak. Az annyit emlegetett s leírt híres füredi Anna bálok azonban most már nem három vármegye, hanem az ország társadalmi eseményei. Az, amit a régi fürdőlevél feljegyez, hogy sehol sem lehet olyan jól mulatni, mint itt, most is igaz.

Hotelek, motelek, bárok és bisztrók, cukrászdák, és pincék sokaságában vigad az új Anna bálok népe. S hogy a régi, bugyrokkal, dobozokkal megrakott hintók és delizsánszok emléke se hiányozzék, arról a minden esztendőben valamely új karneváli érdekességet kitaláló Zákonyi Ferenc, az idegenforgalom tudósa s e nyári farsang legfőbb irányítója gondoskodik: Anna napján fullajtárokkal kísért négylovas hintón krinolinos szépségeket vonultatva fel a bálra készülő Füred utcáin, terein.

A parkról sokszor megírták, hogy legszebb a Balaton környéken, hogy fái az ősi Bakonyerdő maradványai, s hogy különleges növényei sem ritkák. Gyermekkorom emlékeiként, csak részletek maradtak meg ebből az óriásbirodalomból. A sűrű bokrok, sövények s hatalmas fák szövevényében kanyargó kisebb-nagyobb utak mentén kitáruló piros fénnyel kivilágított kőbarlangok, törpék és szökőkutak között kiváltképpen egy sűrű bozótban körülzárt kútféle építmény emlékezetes. Ki tudja, mely romantikus lélek játszott itt álmaival s varázsolt apró, színes lampionokkal kivilágított miniatűr japán pagodát a magasba, s még parányi függőhidakkal is összekötötte a jókora kút partjaival. Akkor ez az egész park, valamely álombéli meseország, vagy legalábbis a ligeti sárkányvasút csodáit idézte. Később a Szántó étterem faverendája elől bámulva a táncolókat, körül a holdfényes erdővel, a közeli vízzel s a fák között hangversenyző madarakkal, még késő kamaszkoromra is maradt valami varázsa e vidámparki élménynek, amelynek táplálóit a háború is segített felszámolni, bár árnyai még az újjáépített parkban is soká kísértettek.

Most, amióta az új Balaton étterem terraszai már tágas tért öltően olvadnak egybe a nagy füves-fás síkságokkal, megváltozott itt minden. A százesztendős park s a híres sétány kisebb s kevésbé rejtelmes a gyermekkori őserdőnél, de tágas térségeivel s remek virágágyaival szemet-szívet gyönyörködtetőbb. A park közepén a vendéglő is régi emlékek ébresztője. Ősét, a nyitott faterraszos Szántó étterem öreg épületét, minden nyári vendéglők örök prototípusát, nem az ifjúkori nyarak szépítik, s érdekessé sem a Yacht Klub arany-sapkarózsás hírességei avatják, akiket a körülállógyerekek egymásnak mutogattak. Hunyadi bácsi, a néhány hete meghalt nyolcvannyolc éves öreg pincér, tudott másféle vendégekről is.

S nemcsak történeteket őrzött ezekről, de egy régi fényképet is, a Füreden talán egyetlen egyszer járt Ady Endréről, Csinszkáról és Ady Lajosékról. A kép sarkában ismét személyes ismerős: Szántó bácsi, ennek a Grand Hotel mögött mindig második helyre szorult, de annyival meghittebb, „füredibb” vendéglőnek kedves gazdája. A régi nyári étterem a háború után Balaton néven még soká szolgálta az üdülőket, két esztendeje aztán modern, tükörablakos, parkettás, óriás éttermet formáltak belőle a BIB építészei. S a fürediek, akik előbb idegenkedve nézték, miként kerülnek az út szélére a régi Szántóterrasz faoszlopai, amelyre szív közepébe vésték valamikor kedvesük nevét, hamar megszerették e szép utódot.

S ma, bizonyítván, hogy az okosan tervezett s helyére tett épület nemcsak a térben, de az emlékezetben is gyorsan elfedi a régit, a parkot már el sem lehetne képzelni nélküle. A japán csodakút helyén most gyönyörű Medgyessy szobor áll. Amikor néhány esztendeje erre sétáltunk már súlyos beteg, alkotójával, felidéztem előtte is a hajdani pagoda csodáit. Összevont szemekkel, komor tekintettel végignézte a Hárfás lányt. „Hát annál talán jobb!” – mondta fejét ingatva csendesen s kedves kék szeme sarkából mosolygott hozzá. A fák közt szobrok kísérik a vándort a füredi parkban. Széchenyié a sétány közepén áll s a vízre néz. A Kossuth nevezte Holt tengerre, amelyet elsőnek ő támasztott fel. Amíg 1846-ban útjára nem indította innen a Kisfaludyt, csak vitorláshajó járt a Balaton vizén.

Az is kevés. Festetics keszthelyi sószállítópályáját, a Főnixet, a reformok szimbólumaként egész dalnokverseny ünnepelte egykor. Széchenyi trieszti s komáromi hajóácsai a füredi réteken szerelték össze az Albionból hozatott gőzhajó alkatrészeit. Eötvös Károly könyvéből mindenki ismerte a történetet e gépek csőszéről, aki nem akarta hinni, hogy ezekből hajó lesz valaha. Pedig az lett, s hosszú időn át nem is járt más gőzös a Balatonon. Ám erről már nemcsak Eötvös tudott mesélni. A Kisfaludy híres Keöd kapitányáról, e tengeri medvéhez illően tréfás és komor emberről sok történet keringett. Azt unokaöccse maga mesélte róla, hogy annyira zord ember volt, hogy a családi legenda szerint, meg sem lepődtek, mikor fent a füredi temetőben háromszor csapott sírjába a mennykő.

De Keöd kapitány hajója nem maradt a Balaton egyeduralkodója. Hamarosan működni kezdett a füredi hajógyár s Óbudáról is hoztak hajókat a Balatonra. A harmincas években pedig már a kedves, öreg gőzösök mellett karcsú motorosok is járták a vizet. A második világháború utolsó napjaiban aztán együtt láttuk az egész balatoni flottát a füredi móló közelében. A nyilasok ideparancsolták a Vörös Hadsereg elől. Aztán utolsó napjukon egy nyilas százados parancsnoksága alatt dolgozó robbantó különítmény elsüllyesztett mindent, még a nagyobb sporthajókat is. De az ausztriai menedékhelye felé sóvárgó századosnak szerencsére sietnie kellett. A pusztulás nagy volt, de nem jóvátehetetlen, így aztán a balatoni hajózás századik évfordulójának ünnepén Széchenyi szobra elől már reménykedve pillantottunk a móló mellett álló roncsokra, amelyek körül akkor már megindult a munka.

A hajózás második évszázada mégsem kezdődött élő hajók nélkül. A gyárban az újjáépítés lendületéhez még a „balatoni szívügy” is társult s 1948-ra már újra járta a vizet minden hajó. Négy esztendővel később pedig az öreg hajósok egy csoportjával figyeltük, hogy a tó új s legnagyobb hajója, a Beloiannisz miként áll a füredi móló megreccsenő gerendái mellé. Azóta már ki tudja, hány századszor viszi kirándulásra a nyaralókat s annak is csak valamely jól tájékozott menetrend-tudós a megmondhatója, hogy nyaranta hányféle hajó, hányszor érkezik s indul Füredről. Annyi azonban bizonyos, hogy a tavi hajók népes családjának legifjabbjai, a vízibuszok sem elégíthetik ki, annak a kétmilliót meghaladó embernek a hajózhatnék fát, akik megfordulnak e hajdan holt tenger partjain.

A Széchenyi szoborral szemben nyílt valamikor a nyolc tornyos fából ácsolt fürdőház hosszú hídjának bejárata is. A régi balatoni fa fürdőházak e legszebbike is a háború utolsó napjainak áldozata lett. A németek munícióraktárnak használták s a robbanás akkor pusztította el, amikor már a füredi hegyek körül elhallgattak a fegyverek. Még a fiatalok is sokan emlékeznek az elkülönített férfi és női strandok forró és szálkás deszkáira s fának, víznek és festéknek arra a meghatározhatatlan illatára, amely belengte e kedves épületet. A „tükörfürdők” neve gyermekkorunkban izgalmas rejtélyt jelentett. Ha fürdő, miért tükör?! kérdeztük Horváth bácsit, az úszómestert, aki fejét megrázva s rúdon, kötélen lógó tanítványa felé fordulva folytatta az úszóleckék ismétlődő refrénjét: „Csak Tihany felé! Csak Tihany felé!” S a rejtély még nagyobb lett, amikor kiderült, hogy e különfürdők falain nyoma sincs tükörnek.

A hajdani Ipoly szálló előtt is szobor áll. Kisfaludy második füredi szobra. A Gyógytéren álló elsőt, melyen a szobrász biztos stílusérzékkel tógában ábrázolta a Himfy dalok költőjét s oly rosszul, hogy feljegyezték: „volt eset, hogy gyengébb idegzetű nők ránézni sem mertek” – lebontották. Az Ipoly előtt felállított új szobor legérdekesebb titka a talapzatába rejtett vasszelence, amely a krónikásnak kincseket érő emlékiratot őriz. Felsorolja a történeti események mellett a közélet vezetőinek nevét a pápától, császártól kezdve egészen a füredi járásbíróig s a fürdőhely lakosait Jókai Mórtól, egészen Rabach Róbert nagyvendéglősig. S megtudjuk innen azt is, hogy „Füredtelep”-nek 1877-ben százötvenegy állandó lakosa volt. Mintegy harmada azoknak, akik ma csak a kórházban dolgoznak.

Az Ipoly szálló sorsa csaknem húsz esztendeje összekapcsolódott a kórházéval, most ennek második épülete. A háború utolsó napjaiban a szanatórium összezsúfolódó vendégei itt vettek leckét s kostolót az elvonuló vihar utolsó rohamaiból. A második emelet egyik szobájában lakott az a magas nyakú, csipkés, biedermeier blúzban tipegő öreg néni, aki a zsúfolt szállodában a második héten a naponta ismétlődő sárgaborsó ebédet félretolva, finom hangon elárulta, hogy úgy véli, jobb lenne átköltöznie Ischl-be, mert ebben a hotelben nagyon megromlott a koszt. És nem messze a Kisfaludy szobortól temették ideiglenes sírjába azt a szerencsétlen magyar katonát, akit a menekülő németek vérbefagyva hagytak az Ipoly egyik szobájában.

Fa és szobor együtt őrzi Rabindranath Tagore emlékét a sétányon. Feleségem gyermekkorában még látta e méltóságteljes, hófehér szakállú, hosszú, fehér ruhás aggastyánt, s haza térve elmondotta szüleinek, hogy olyan volt, mint a jó Isten. Sok-sok évvel később, vele, a hajdani szemtanúval együtt gyűjtöttük, immár emlékanyagként, a költő századik születési évfordulójára készülő írás adatait. A szobrot 1956-ban India kormánya adta, s Medgyessy Ferenc leplezte le. A százesztendős jubileumon pedig a Magyar Pen Club negyvenhét íróval, a Béketanács elnökével, India követével tisztelgett a szobor s a költő maga ültette emlékfája előtt.

Quasimodo, a másik Nobel-díjas költő, aki erre járt, ugyancsak verset írt és fát ültetett Füreden. A hosszú úttól megfáradva, a júliusi hőségtől betegen érkezett, s a csoda itt még gyorsabb volt, mint a Tagore szívbaját gyógyító. Quasimodo másnap már vidáman járta a házat és a kertet, délutánra pedig már emlékfa ültetésére is vállalkozott. Jókedvűen, alig javítva írta versét, melyet aztán Passuth László a verandán fordított villámgyorsan magyarra. Néhány óra múlva pedig már jókora tömeg nézte a rögtönzött faültetési ünnepséget.

Quasimodo fája mögött pár esztendeje még állt az üvegház, ahol 1837. augusztus 19-én Széchenyi rendezett összejövetelt s felesége Berzsenyi verseit szavalta, gyermekei pedig Bajza, Kölcsey, Vörösmarty strófáit. Ez omladozó, céljára már alkalmatlan, öreg épületnek ki kellett térnie a bazársor útjából, amely itt félkörben veszi körül Füred egy kedves új központját, a móló környéki „üzleti negyedet”. A lejtős tér előtt indulnak útjukra negyedóránkint a helyi s tihanyi autóbuszok, itt szedi össze utasait a tarka tihanyi mikrobusz, s itt parkíroz az autók serege. Az emberfolyam, melynek forrásai a balatoni expressek és különvonatok, s nyári vasárnapokon szakadatlanul árad lefelé a domboldalon, itt a móló bejáratánál oszlik a park, a strandok s a kikötő felé húzódó három ágra.

Az egyiket a sétány fasorai terelik a régi arácsi strand felé, amely most már elsöpörte maga elől a nádasokat - egészen a kórház kertjéig tört előre. Felette, az Eszterházy telepen, ahol valamikor vizes réteken s kiszikkadt domboldalon ballagtunk fürdés után hazafelé, szállodának beillő, emeletes, csupaüveg üdülők, villák állnak s a kórházi személyzet ,,orvosház”-nak becézett épülete magas kéményével, távolról nézve sokfedélzetes hajóként úszik a párás balatoni égen. A legtöbb embert mégis a kikötő csábítja. Nemcsak hajóival, napsütéses térségeivel s kitűnő sörével, hanem a szigetté tágult mólót körülvevő vitorlások lepkerajával. Nyári vasárnapokon e zászlódíszbe öltözött partok csíkos trikós, színes, vízálló köpenyegekbe burkolt, feketére égett, kötelet, horgonyt, vitorlászsákot cipelő vademberek zajától hangosak. Fogódzkodójuk a kis rézbika, amely hajójukat a betonhoz láncolja, lakásuk a vitorlás pár négyzetméternyi területe. Ide kerül ruhaféle és elemózsia, demison és gitár vagy harmonika s éji menedéknek néhány takaró.

S e barnapirosra sült, tenyérnyi fürdőruhás vidám tömeg ismét régi képet idéz. A hosszú, karcsú, fehér vagy mahagóni hajókon porcelánnadrágban, kék tengerészkabátban s címeres yachtsapkában, feszes derékkal kormányzó kapitányokat, fűzőkbe préselt, hosszú, fehérszoknyákban, fátylak alatt „napozó” asszonyaikkal. Most még a nagy hajókon is ritka a teljesen felöltözött ember. A fedélzetre lépő első útja a kajütbe vezet, ott szór le magáról minden szárazföldi terhet. Kivétel csak az idénynyitás szép ünnepsége, amikor a sokszáz balatoni vitorlás felsorakozik a móló előtt s a versenyruhába, vagy fehérbe öltözött „mannschaft” a Himnusz hangjaira lassan felvonja vitorláit.

S annyi nagy ember és híres vendég után, végre Füred nagy barátja, a balatoni szél is szobrot kapott itt kint a mólón. Borsos Miklós remeke a magas oszlopon álló karcsú bronz leány, kitárt karjai között kendőt feszít a szélnek, amely annyi örömet szerez a vizen hemzsegő kishajóknak. Akad nagyobb is, de a legtöbb „Kalóz” és „Moly”, kormányánál leginkább fiatal füredkörnyéki gyerekekkel. A nagy versenyek közül a legtöbb, akár valamikor az első, Füredről indul. A Hausmann tervezte régi klub műemléképülete már nem tudta befogadni a szaporodó új vitorlásnépet, így hát nevében megőrizve a hagyományt, vendéglővé épült át. Mellette, ott, ahol Young az első hajóépítő üzem alapjait rakta le a régi „Belső Gyár” épületéből, most készül üvegből, vasból, vasbetonból tágas termekkel és kilátóteraszokkal a folyton növő vitorláshad új otthona.

Érdekes, hogy Jókainak nincs még köztéri szobra Füreden. Emléke mégis oly elevenen él itt, hogy szinte várjuk, mikor bukkan fel kertjének maga ültette rózsafái között. Az 1867-ben vásárolt „Kis sivatag” valamikor a tópartig ért, de a mai kertet már oly sűrűn borítják a fák, hogy a vizet se látni közülük. Pedig valamikor az író innen nézte korán kelt „barátaival és szépasszonyokkal a mennyei briliántokat, a Siriust, s a Vénuszok legszebbikét, a hajnalcsillagot.” És Laborfalvi Róza is meglátta még a verandáról a vizen közeledő „Kisfaludy” árbocon lengő, Jókai érkezését jelző nemzetiszínű lobogót. Kert és ház, ahol Jókai több, mint húsz nyarat töltött, most tízezrek látogatta múzeum. S polcain a „százkötetes” jubileumi kiadás a régi Füredről szóló sorokat is őrzi. „Az egész fürdő még fiatal – írja –, a park sem régi... a sétány még újabb ... a sétány közepén áll a savanyúvizeskút, a park elején a nemzeti színház, egy födött épület, amely közköltségeken épült, homlokzatán e szép felírással, „Hazafiság a nemzetiségnek”, beljebb az erdőben a tágas nyári színkör, melyben derült estéken szabad ég alatt tartja egy-egy legjobb vidéki színtársulat előadásait.”

  

A Kisfaludy alapította „nemzeti színház”, az első magyar kőszínház a dunántúliak között, lent áll a domb tövében, ahol most a SZOT Pantheont őrző folyosói húzódnak. A timpanont tartó hat oszlop azonban itt áll a Kiserdőben, a hajdani színkörök bejáratának helyén. Az oszlopok is egyszerre szimbolizálják Füred három színházát; példát és hagyományt idézve a SZOT kultúrtermében most felépült negyedik színpadnak s az ötödiknek, a szabadtérinek is. Mert az eltűnt falak között nemcsak Kisfaludy-vígjátékokat s németből magyarosított szomorújátékokat játszottak, hanem az első magyar operát is. A vándortársulatokban az ország legjobb színészei: Déryné, Megyeri, Hivatal Anikó szerepeltek, s a „nyári színkörben” Jászai, Blaháne, Laborfalvi játszottak valamikor. Az utódok sem hiányoznak. A szomszédos Veszprém színházában most halmoz sikert sikerre Lendvay Ferenc kiváló társulata s a fürediek jól emlékeznek még az elmúlt két évtized nagy színházi eseményeire is.   Arra a háború utáni csaknem elsőre példának, amikor még az Aranycsillag rosszul fűtött, szűk éttermében játszották a Faluszínház művészei Moliére „Képzelt beteg”-ét.  Jóval később már a szabadtéri színpadon tartott emlékezetes előadást a Faluszínház. Az „Ahogy tetszik” erdei jeleneteit sohasem keretezték ennél szebb díszletek. Holdfényes ég borult az ardenessivé változott Kiserdőre, amelynek egész világa benyomult a színpadra.

A hajdani Kisfaludy színház alapításainak jubileumai is „jeles” napjai lettek Fürednek. A százhuszonötödik évfordulón a Nemzeti Színház Illyés Gyula Dózsa György drámáját mutatta be s három esztendeje, a százharmincadikon Németh Lászlótól a Két Bolyait. A hajdani szőlőket valamikor a teleptől elválasztó Kiserdőt egy különösképpen pusztító felhőszakadás után ültették a dombokról lezúduló vizek megfékezésére. A terjeszkedő telep errefelé csak a villák kertjében hagyott itt-ott szőlőket s a szaporodó házak gyűrűjéből magát a Kiserdőt is csak a Természetvédelmi Tanács védelmet nyújtó bölcs rendelete tudta kimenteni. Így maradt folytatója a színházi hagyományoknak, s kedves sétahelye nyaralóknak, betegeknek és egészségeseknek, s menedéket a tavaszi esték csendháborító fülemüléinek.

Valamikor a fürdőtelepre készülő falubéliek azzal búcsúztak otthon maradottaiktól: „Lemegyek Savanyúvízre!” Volt tehát valamely vállalkozás jellege az ilyen útnak. Idő, alkalom kellett hozzá, valósággal kirándulás számba ment s inkább vasárnap került rá sor, amikor a sétány padjain üldögélők „üde színfoltónak vélték a „térzene" pavilonja körül sétáló „jó falusi népet”. Hétköznap legfeljebb a hivatalbéli urak jártak le barátaikhoz, a telepi orvoshoz, a patikushoz egy-egy tarokkpartira, de a „falufürediek” enyhe fejcsóválással kommentálták az ekkora sétával járó káros szenvedélyt. Hiszen gyalog mégis pár kilométer, s kinek jut erre ideje permetezés, kapálás idején. A lovakat meg, ha ki lehet lopni a munkából, gyorsan frakker elé kell állítani, hiszen a tihanyi fuvart jól megfizetik a bolondos nyaralók. A falu s a telep között húzódó országutat dúslombú öreg szőlők szegélyezték s csak ittott állt a tőkék között egy-egy pince vagy ház. S mily meglepetés volt, mikor elsőként néhány vállalkozó kedvű kis modern villa, kiállt az országút szélére, ezzel mindjárt ki is jelölve a mai széles utca házsorainak vonalát.

Az országút, jobb oldalán a hajdani Teasdale nyaraló szép műemléképületéhez tartozó jókora szőlő a vasút felé jódarabig lehúzódott. Mindebből csak a szép kertben álló öreg házat találja meg a mai utas. A telepi országút véges-végig beépült s a Teasdale házhoz tartozó szőlő helyén egészen új lakónegyed keletkezett. S a falut és a telepet összefoglaló kirándulás most már nemcsak a falubélieknek izgalmas. A „telepiek”, kiváltképpen a hozzám hasonló íróasztal-őrzők, valahányszor felmennek a faluba, mindig találnak meglepetést.

Pedig az utolsó évtizedben épült ötszáz ház még korántsem elegendő, hiszen a csaknem megháromszorozódott lélekszámot befogadó Füred lakástkeresőinek számát évente növelik a vendéglátóipar, a pincekombinát, a hajógyár üzemei, és nem utolsó sorban az iskolák. Azt, hogy „a tanuló kedvével eddig ki nem tűnt magyarság tanulónemzetté vált”, éppen a füredi gimnázium új épületének felavatásán mondotta el Németh László.

S az igazság itt vált a szemünk előtt láthatóvá. A két kis elemi, s a polgári gyökereiből új, az egész környékére kiható s vonzó tanulóközpont alakult ki Füreden. Általános iskolákban, esti tanfolyamokon, szakiskolákban s a gimnáziumokban nyolcvan pedagógus közel kétezer tanulót oktat. „Ez a gimnázium úgy keletkezett – idézzük ismét Németh Lászlót, hogy ahol a polgári sok volt, gimnáziumra lett szükség s ez az épület annak az érettségi felé dagadó emberárnak egyik frissen kövezett mederágya, amely néhol ma már 14–19 év között lévő ifjúság ötven százalékát teszi. Körülbelül a gimnázium zárta be az utolsó foghíjat a falut a teleppel összekötő házak sorában. Az a különbség, amely ezzel az úttal is elválasztotta a hajdani „falut” és „Savanyú vizet”, s voltaképpen már csak tájrészletekben vagy építkezési formákban mutatkozik, nemcsak a távolságot megszüntető, félóránként száguldozó testes autóbuszokkal veszett el. A hajdani vincellérek, pincegazdák fiai s lányai legfeljebb jobb arcszínükkel s azzal is csak az „érkező” nyaralóktól különböznek, a sétányon pedig „üde színfoltot" legfeljebb szűk, sárga, kék halásznadrágjuk vagy piros pulóverük jelent.

Azt, aki a Balaton partjait járja, legtöbbször a víz varázslata bűvöli el. Füreden másféle szépség is rabul ejti tekintetét. A tó köré itt az ország „legápoltabb vidékét” zárja a füredi öböl. A telep, a falu, s a táj, szőlőivel, gyümölcsöseivel, kertjeivel, présházat, kastélyt és lapostetejű hotelóriást befogadva, megőrzött mindent, amit a természet, munka s alkotó tapasztalat egybehalmozott. Lehetnek vidékek, vadregényesebbek, lebilincselőbbek, de kevés van ilyen szemet gyönyörködtető, pihentető, emberszabású táj.

A füredi tudósítás nem lehet hát teljes, ha nem szólunk a fürdőhelyet körülölelő helyekről-völgyekről. A hajdani falu a domboldalra épült református templom környékén formálta ki központját. A könyvtárrá alakított egykori községháza szemben állt a fehér templommal, ez csak utóda annak, amelyben hajdan Pálóczi Horváth Ádám hirdette az igét. És nincs már meg az a parókia sem, ahol verseit, dalait s történelmi emléknek is kiváló leveleit írta. Ide a templom köré húzódtak le a Siske felől az ősi település első házai, hogy - összeolvadva a füredi portákkal - megalkossák az „új” falut, amely most már nemcsak hajdan védelmező lankáit foglalja vissza, hanem felkúszik a domboldalakra s előőrs házait beküldve a mély csermelyvölgyek közé, rég elpusztult szomszédait is megkeresi.

A víz felett imbolygó vitorlással könnyen nyomon követheti a szem e dombok, völgyek formálta településföldrajzot. Azt a helyet is, ahonnan a falu valamikor elindult s azt is, ahová érkezett. A fehér templom a víz felé fordítja homlokzatát, irányt mutatva a viharos vízen küszködő halászoknak s a bajbajutott virtolásoknak. A másik, a száz évvel később épült kéttornyú piros templom már a falu felé fordulva fogadja a leereszkedő utcák hódolatát. S e kedves, hegyeknek nevezett dombok s a közéjük szorult völgyek előttünk szabják ki az új települések helyét, amelyet már csak kiegészítenek a városrendezés tervei.

A fehér templom fölött, a köves Nagymezőn a legrégibb füredi üdülők emlékét őrzik egy római villa maradványai. Pár lépésre tőle kapaszkodnak fel az új üdülőkkel zsúfolt autóbuszok a régi pincéből nemzetközi hírre vergődött Tölgyfa csárda felé. A „vásártéri rom”-ból néhány esztendeje Szentléleky Tihamér, a híres szombathelyi Isis szentélyt feltáró brigádjával mentette, ami menthető. Sajnos nem sokat. A vásártér s az idő megtette a magáét. A Siske fölötti domboldal régi temetőjében Kiss Ákosnak nagyobb szerencséje volt. Az árpádkori Szent Mihály egyházból ugyan alig maradt fenn több pár falrészletnél, de ebben – a gyászolóknak talán vigasztalásul – a pazar kilátást nyújtó temetőben ásta ki azt a keresztelőmedencét, amely ma a Tihanyi Múzeum egyik büszkesége.

A most vízvezetéket tápláló Siske patak nevét oly falunegyeddé táguló utca őrzi, melynek házai közül nem egy őrizte meg két évszázad balatonkörnyéki népi építkezésének egyszerű szépségét. Generációk tapasztalata s a bármely szűk keretek között is kivirágzó esztétikai igény alakította ezeket a köves „bástyák” mögött és felett, egymás kertjeibe s a domboldalaiba fogódzkodó házakat. Festői szépségüket elragadóvá fokozza a tornácok íveit igazító biztos arány és formaérzék.  Mikor a nemrég megjelent és sok nyelven híressé vált balatoni lírai fényképkönyv művész-fotóinak mesterével, Reismann Jánossal jártuk a Siske utcát, megfigyelhettem, hogy a tikkasztó augusztusi hőségben vándorló vendéget miként ragadja el a lépésről-lépésre kibontakozó látvány.

A hajdani malomnál teljes szépségében bomlott ki előttünk a völgy. Az öreg épület falára, kertjének köveiből kiömlő dús kaktuszlevelek közül kúszott fel a lene s alattunk az egymás mellé tolakodó udvarokon paprikavirág virított együtt leanderekkel. S a művész itt már minden fáradtságát feledve oly túrába kezdett, házak, tornácok között, s bástyák kövein átugrálva mászva meg a rejtelmes domboldal minden zegét-zúgát, hogy tekintetemmel is nehezen tudtam követni. A remekbe készült Illyés-Reismann kötetben a Siskéről megjelent fotók mutatták, hogy túrája nem volt hiábavaló. Illyés Gyula a könyv egyik fejezetében fogalmazta meg legszebben, amit a tókörnyéki építkezés paraszti remekeiről mondani lehet: „Itt a szőlő és mandula hazájában, - írja, – néha sok is a fény s a meleg az embernek. Innen a házak oszlopsora.

Nem lehet meghatottság nélkül szemlélni e szép boltíveket, amelyek Palladio nagy vicenzai épületremekeiről útnak indulva s fáradtságot, veszélyt nem ismerve a Dolomitokon, karsztokon áttörtek, hogy e különös nép egyszerű házaiba benősüljenek.” Siske és Füred a török időkben olvadt egybe. Kék, a másik szomszéd, akkor pusztult el teljesen. Ha Keresztury Dezső Kéki dalának nyomán járjuk ez idilli szépségű völgyet, most is megtaláljuk a „csipkebogyót csipkedő seregélyeket”, a tavasszal „habos virágtengert", nyáron körtével, cseresznyével, ősszel dióval vigasztaló, „híven termő” fákat, s alant a nagy vízre „tejüveg leheletként rajzolódó tihanyi félszigetet.” A „méz szőlőben” itt nemcsak seregély, de erdei vad is kárt tesz.

A kiszélesedő völgy felett két táj ölelkezik: déli szőlős lankák határjelzői, ezek a kéki erdők tövébe nyúló tőkék. Szomszédságukban, fittyet hányva a geográfiai határoknak, voltaképpen a Bakonyerdő kezdődik, akkor is, ha csak két-három hegyvonulattal odébb, észak felé nyeri el hivatalosan is nevét. A forrás és a falunak nevet adó, a „keekfriedi” jobbágyok szomját enyhítő, kedves csermely eltűnt a völgyből. Segítségére sietett társának, az évről-évre növekvő fürdőhely vízvezetékét táplálni már nem győző Siske pataknak. A harmadik szomszéd, Arács felé az út a Tamás hegy oldalában vezet.

A Tamás hegy a legnagyobb a Füredet a Bakony zuzmarás leheletétől védő tömzsi hegyek karéjában. A Balaton partról útnak induló vándor az emelkedők oly sokféle változatain át jut fel ide, hogy nem is tudhatja voltaképpen, hol kezdődik a hegy. A tóparti park ösvényei már megkezdik, a kiserdeiek folytatják az emelkedést, a síneken túl házak, majd szőlők között vezet az út, tovább felfelé, mindig felfelé. Aki pedig a gerincről tekint lefelé, úgy véli, hogy a hegyoldal lankáinak elsimuló hullámai sietnek találkozóra a tó felől áradókkal. Itt fent egyszerre bomlik ki aztán a hegyvidéki s a délszaki táj. A kép még élesebb és meglepőbb, mint a Kéki forrásoknál, ahol csak hosszú völgyi útja végén ér a vándor a szőlők és erdők találkozójára. A Tamás hegy déli lejtőinek szőlő és mandula ligetei fölött a bokros, köves hegytetőn egyszerre látjuk a Balatont és a Bakonyt.

A kilátó körül nemcsak két táj, két növényvilág is találkozik. A tudósok bizonyára azt is tudják, hogy mely fa, fa, virág, vagy cserje az, amelynek a képzeletbeli határtól északra a helye. De a növények nem ismerik ilyen jól a természetrajzot s az erdei szamóca átmerészkedik a mandulafák közé s a kakukfű ózondús levegőre jár át a fenyők alá, a szömörce pedig közvetít, s ősszel egyformán borítja lángba piros leveleivel a hegytető mindkét oldalát. Lent az arácsi út felezi az arany-zöld fényben fürdő hegyoldalt, szép egyenes vonalat húzva a szőlők közé. Feljegyezték, hogy valamikor ezen az úton rabolták ki Anjou Borbála királynő Itáliába tartó ékszervásárló embereit. Kazinczyt ezen vitte a kocsi Füredre Pálóczi Horváthoz. A múlt században az Anna bálra delizsánsszal igyekvők is itt pillantották meg először útjuk célját, a Horváth-házat.

S Arácsnál most is ott áll mellette az a komor épület, amelyről Jókai az Aranyember füredi kastélyát mintázta. A hajdani Kassich ház ma Mezőgazdasági Szakiskola, de vén falait most is belengi a tóba pusztuló Krisztián Tódor s az örökre eltűnő Tímár Mihály utolsó találkozásának mélabús romantikája. Míg a parti beton el nem készült, ez volt Pestről Füredre az egyetlen országút, ma inkább a hegyoldal falvai között rövidítést kereső bennszülöttek, turisták s a már itt is felporzó helyi autóbuszok járják. Mellette a hegyoldal szőlőiben, ahol tavasszal vidáman csattognak a metszőollók, ősszel még régi szüretek romantikus hangulatát őrzik a terebélyes diófák alá bújt öreg pincék előtt száradó „fucsi”-k, ,,káforká”-k, kármentők és a mustra váró hordók.  Ám ellátni a tőkék közül az új óriás „pincekombinát”-ra is, ahol már okos gépek végzik a körülményes pincemunkát s a füredkörnyéki szőlők nemes borainak ízét, zamatát nemcsak a gazdák gondossága, hanem tudomány s technika segítsége őrzi. A tekintet innen az alant oly nehezen szétválasztható térképet mér részleteire bontani is képes. Látni, hogy az ötven esztendős kisajátításokkal még szőlősgazdák perpatvarait felszító vasútvonalon miként léptek át már házak, utcák.  

Megértjük azt is, hogy miért kapta Arács, Füred második kerületének megtisztelő, de hozzá oly nehezen illő városias titulusát. A parton végigfutó sétány már nem ismer korkülönbségeket az Eszterházy s a fürdőtelepek között s az egymás sarkába lépő épületek áradásának első hullámai jókora területet foglalnak el a tihanyi út mentén is. S e nagy előnyomulás nomád előőrsei sátrak százait verik le nyaranta az új fürdőközpont műteljes épületei körül, ahol a hajdani Fenék fürdő helyén háromezer személyes strandon nyüzsög a hangyanép. A parti úton szakadatlan ilyenkor az autósor s ahol harminc esztendeje még a kisértethistóriákkal riasztó magányos Ötvös kastély épületét hiába kínálták megvételre az arra járóknak, most félkarú daruóriások alatt lapul a hajógyár épületeinek rég áttekinthetetlen sokasága. Azt, hogy a „Balaton terében minden valami ünnepi megjelenésben összpontosul” – Egry József monda ki, de jól tudják nemcsak a nyaralók, hanem azok is, akik hétköznapjaik legnagyobb részét itt töltik el, megmagyarázni mégsem tudja sem új, sem régi fürdőlevél. Talán csak a költő, aki meglátja, hogy e történelem, bölcs tapasztalat, ész és képzelet formáltatás, miként „neveli a szülendő életet”.

Jelenkor, 1964

 

Legeza Ilona: Lipták Gábor: Ezüsthíd

A kötet a Balaton-környék regés-mondás elemeit tartalmazza. Az írásokat a hagyomány, a történeti tények és az írói képzelet formálta egésszé. A hat, hosszabb lélegzetű elbeszélésből a kötetnyitó Ezüsthíd Füreden Balatonfüred múltjának a reformkori Magyarország történetében jelentős szerepet játszó korszakát eleveníti meg. A Tihanyi varázsfüvek című elbeszélésben az író a hajdani népélet hagyományait s a Balaton-környék múltjában fellelhető mondákat dolgozta fel. A kincsre találó s barátait megcsaló, majd lelkifurdalásból keresztet állíttató cserszegtomaji emberről szóló szájhagyomány alapján született A három tallér. Az Éjszaka a kolostorban színhelye középkori művészetünk anyagi kultúrájának rangos tanúja a magyar alapítású, salföldi pálos kolostor. A még feltáratlan romok történeti tények és feljegyzések adták és bővítették az elbeszélés anyagát. AZ Elrabolt menyasszony központi figurája Liszti László gróf (1628–1663) költő, várúr, aki főúri család sarja volt ugyan, de egyben „igazi” rablólovag is. A somlói várúr és a somlói hegy története fonódik össze a magyar nemzet történetével a hosszabb lélegzetű elbeszélésben. A Zánka község melletti Vérkút ismert fürdő- és kirándulóhely volt hajdanán. A fürdőtelep múltja továbbá a sebészet ősének is tekinthető borbélymesterség, a népi gyógyászat izgalmas, érdekes története szövődik eggyé a kötetzáró írásban (A vérkúti borbély).

A kötet – hasonlóan az író többi művéhez – hazai tájaink egyikével, annak természeti, történeti és irodalmi emlékeivel kívánja megismertetni a tíz éven felüli korosztályt.

 

NÉMETH LÁSZLÓ

Avatás: 1990. április 18.

Avatta: Monostori Imre, a Németh László társaság elnöke

Készítette: Borbás Tibor szobrászművész

Felirata:

A Balatonfüredi Szívkórházban keresett gyógyulást 1957. január–februárjában Németh László író, 1901–1975. Ezt követően a közeli Sajkodon írta utolsó éveinek jelentős munkáit.

„Az igazi siker: a szépen fejlett, arányos, másokat melegítő élet…”

Balatonfüredi Városi Tanács, Németh László társaság 1990

 

Németh László: Egy gondolat a Balatonról

A Balaton innét még ősszel is olyan, mint egy olasz öböl: a fonyódi hegy és a Badacsony közt mintha tengerre lebegnének ki a vitorlások (tán ezért is veti ki itt régi római villák kövét a föld), télen azonban a vörös nádason túl az ólmos felhők alatt már nem a Tirrén-tengerre, hanem a nemlétbe viszi ki, akiért eljön, a normann orrú hajó.

  

Füzi László: Sajkod „foglyaként”

Németh László életútja 1956 után

(részletek)

A füredi kórházba visszahúzódva, önmaga és mások vádjai szerint a történések elől ide „menekült”, pedig hát a vérnyomása az elviselhetetlenségig magas volt, még nem sejtette, hogy új írói korszakot teremthet magának. A kórházban Gandhi munkáit s a róla szóló könyveket olvasta, „Tisztító egy ilyen nagy lélekkel érintkezni, sikere mintha a Jó bennünk elrekedt csökevényeiért is bosszút állna” – írta Tamási Áronnak. Pár héttel később Juditnak, kéziratai rendben tartójának azt írta, hogy életrajzát szeretné folytatni, „ehhez kell a legkevesebb előkészület, ez a legkönnyebb, s okozza a legkevesebb izgalmat”. Egy későbbi levele szerint délutánonként valóban életrajzi írásainak hiányzó részeit pótolta, hetente egy ívnyit írt, s még mindig Gandhi írásait olvasta, ekkor már darabot akart írni Gandhiról.

A kórházban egyfajta társas élet zajlott, február közepétől Kodolányi János is a kórház „lakója” volt, ő írta ekkori napjaikról: „Meglátogattak néha Pestről jövő barátaim is, többek között Illyés Gyula, a Rádiótól többször is Tóbiás Áron, Szeberényi Lehel, B. Nagy László (akkoriban alapították a Kortárs című folyóiratot, s vitákat folytattunk a folyóirat feladatairól és munkájáról), azután meg ott lakott a kórházban, az én tavalyi kis szobámban, Németh László már hetek óta, ő is be-bejött, vagy én ballagtam át hozzá a szűk folyosón [...] Németh László asztalán éjjel-nappal nyitva állott egy régimódi higanyos vérnyomásmérő, rendszeresen mérte a vérnyomását, jegyezte az adatokat, grafikonokat készített, szerette volna tudni, hogy alakul a vérnyomása bizonyos testi vagy lelki feltételek alatt, például munka vagy séta, pihenés vagy alvás után és így tovább... [...]”

Németh László 1957. március 4-én ment a füredi kórházból a közeli Sajkodra, az ottani házukba. Ahogy Füreden, úgy kezdetekben még Sajkodon sem érezhette, hogy életének új korszaka kezdődött ezzel, később viszont, amikor itteni tanulmányait összegyűjtötte, a Sajkódi esték gyűjtőcímmel ezt a korszakot ő maga kapcsolta Sajkodhoz. A Németh család, ahogy azt Németh Magda leírta, már a negyvenes évek végén megfordult Sajkodon, akkor Megyer Attiláéknál nyaraltak, később Borsos Miklósékat látogatták, amikor Németh Magda és férje, Némethy László itt akart telket vásárolni, ebben éppen Borsos Miklós segített nekik. A települést és a telket Németh Magda így mutatta be: „Sajkod kis település a tihanyi félsziget nyakában, a Csúcs-hegy tövében, széles kilátással a Nagy-Balatonra. Nemcsak fekvése kivételes, de flórája is egészen egyedülálló az országban, valamelyest mediterrán. [...] A Csúcs-hegyről – amely néhány perces kapaszkodó Sajkodtól – látható a Tihanyi Apátságon túl megcsillanó Füredi-öböl, a falu a Belső-tóval, a híres levendulás a környező erdőkkel, az egész Nagy-Balaton s a hegy tövében meghúzódó, az ötvenes években csupán néhány házikóból álló telep, hátterében pedig Aszófő község. A gyógyfüvekben gazdag növényzet illata, a mélységes csend meghitté tette a hegyoldal hangulatát. [...] A telek 1954 nyarán került a mi nevünkre. Ekkor egyetlen fa sem volt rajta, borsóval és árpával volt bevetve. 1954 őszén felszántattuk, gödröket ásattunk, és elültettük az első 50–60 gyümölcsfa csemetét, néhány fenyőt, díszfát.”

1955 nyarán házat építettek rá, Magda és férje ebben a házban töltötték 1956 nyarát és október első napjait, ebben az évben már Németh is időzött a sajkodi házban. 1956 novemberében Magdáék elhagyták az országot, Némethy László a csepeli Munkástanács tagja volt, ezért menekülésre kényszerült. 1957 tavaszán Németh László a megüresedett házba vonult vissza, még mindig inkább menekülve, a pesti lét helyett ismét az elhúzódást választva. A telepet ekkor még csak nyolcan-tízen lakták, nehezen lehetett megközelíteni, így sajkodi léte valóban elhúzódás volt. Az itteni lét együtt járt a mostoha életviszonyok vállalásával, miközben Sajkod számos emlékezetes pillanattal ajándékozta meg. Naplójában, töredékes, ám talán legjobb munkájában, merthogy ebben ez a nagy vallomástevő író a szerepformálás kényszere nélkül szólalhatott meg, az első tavaszt így írta le: „Régi vágyam, hogy az év négy szakát egyszer kinn, a természet szomszédságában, egy helyen tölthessem el, egy csomó növény életét napról napra, az első rügy megmoccanásától az utolsó levél tétova útjáig minden részletében megfigyelhessem. Mert mit tud például a barackfáról, aki csak a gyümölcsét ette, s a levelét, virágát ismeri, de nem figyelte meg egy áprilisi héten, mikor a messziről fehér fa lassan vörösödni kezd, s odamenve látod, hogy a csésze piros színe az, ami a hulldogáló szirom mellett érvényesülni kezd – aztán a zöld levelek is kiütnek s terülni kezdenek, úgyhogy egy-két napig szinte nemzeti színben állott ott a szép magasságon nőtt fa, a lucernás fölött, hogy aztán egészen elvessze fehérségét, s az öreg, vastag barázdás ágak végleg eltűnjenek a levelek fényt lélegző áradatában. Hányszor készültem a négy évszaknak erre a Vivaldi-concertójára, de a sorsom nem engedte meg, hogy részem legyen benne; ha egy-egy udvaron el is töltöttem egyfolytában egy évet, ott a természet állt néhány sínylődő fából, locsolással életben tartott kerti virágból, ha meg valami növényben gazdag helyre juthattam, onnét a munkám vagy életem kalamitásai űztek el egy-két hét után.”

Sajkodon a természettel akart minden korábbinál szorosabb kapcsolatba kerülni, megérezve, hogy annak törvényei mélyebbek, mint a társadalomé, ám valójában ismét csak azt kereste, hogy életmódjában miképpen követheti alkata hajlamait. Sajkod mindehhez megfelelő teret biztosított. 1958 nyarán az úgynevezett „nagy ház” után felépítették a „kis házat”. Ez a csigaház, ahogyan Németh után Domokos Mátyás nevezte és leírta, két helyiségre tagolódott. „A kisebbiket minden bizonnyal konyhának szánták eredetileg, de könyvekkel volt teli zsúfolva, akárcsak a belső szoba, amelyben csak egy heverő s egy szék fért el a rengeteg könyv között, és az íróasztal, amely a Balatonra néző ablak elé volt állítva.” Ez a szoba sem volt tíz négyzetméternél nagyobb, ám ablakából csodálatos kilátás nyílott. "A Balaton innét még ősszel is olyan, mint egy olasz öböl – idézte Némethet Domokos Mátyás –: a fonyódi hegy és a Badacsony közt mintha tengerre lebegnének ki a vitorlások (tán ezért is veti ki itt régi római villák kövét a föld); télen azonban a vörös nádason túl az ólmos felhők alatt már nem a Tirrén-tengerre, hanem a nemlétbe viszi ki, akiért eljön, a normann hajó.”

Sajkod az élet helyes megélésének módját kutató Némethnek a természettel való mély együttélés lehetőségét kínálta fel, elhúzódásában azonban szerepet játszottak kényszerű okok is. Németh ezeket az okokat is átélte. „Fogd fel úgy, hogy magánzárkára ítéltek. S örülj, hogy magánzárkául a világot kaptad: azt, amit házikód, kerted, könyvtárad köréd hoz belőle. Tedd társaddá és játékszereddé – büntetésed kitöltéséig” – írta Naplójában. Egy másik jegyzetében ugyancsak börtönnek nevezte Sajkodot, ekkor azonban nem a lét felől szemlélte önmagát, hanem korábbi vállalkozásai, cselekedetei felől. Onnét, főképpen a tanítás felől nézve az írásba „szorított” Németh csakugyan rab volt. „A regény, melyen harmadik hónapja dolgozom, egy húszéves lány lelkébe s kilenc hónapra szorítva lelkem történetét mondja el, a hetvenkedő erkölcstől eddig az érdeklődésem mélyén erjedő jóakaratig. Tanár korom azért volt olyan boldog, mert ennek a jóakaratnak a magára találása és tékozlása volt. Sajkod elsősorban azért börtön, mert a gyakorlásától elütve – csak írásban élhetem ki” – jegyezte le az Irgalom című regény írása közben.

Élet és mű, írás és élet, társadalmi cselekvés és elvonulás – már az eddigiekből is láthattuk, hogy Németh sajkodi életszakasza alatt mintegy újratermelődtek korábbi életútjának, írói-gondolkodói világának ellentmondásai. Nem nehéz észrevennünk, hogy Sajkod valamiképpen Sátorkőpuszta, a képzelt Kisnyír, Bocskai-kert, Békés, Vásárhely, az önálló világhoz kapcsolódó álmainak folytatását jelentette. Itt nyílt először módja a neki tetsző élet megvalósítására, magára mért „szerzetesi regulái” – részletezzük majd őket – erre az önmaga alkatára szabott életre vonatkoztak, az írással ismét a cselekvést és az élet megélését állította szembe, ennek jegyében többször is bejelentette „írói munkásságának lezárását”, írás nélkül azonban, ez már korábban is bebizonyosodott, nem tudott létezni. A legnehezebb időszakokban, amikor a jövőből jóformán semmi sem látszott, ismét írói tervek tucatjait hordozta magában. Betegségét, öregségét hangsúlyozta, közben a már fiatal korában megfogant írói tervéhez fordult vissza, a korszak fő művének az 1957-ben elkezdett Irgalom című regényt szánta, a művet mégis majd csak hét évvel a megírásának elkezdését követően zárta le. Hosszú ideig a regény „kísérő tanulmányát”, A „vallásos” nevelésről című írást sem vette elő. A nemzet szétesését tapasztalta, önmagát az egyik utolsó nemzeti írónak tartotta, köszöntői, látogatói is, nyilván megértve szerepformálásának lényegét, a hiányzó nemzetet igyekeznek majd helyettesíteni, legalábbis a maguk és Németh szemében….

A sajkodi korszakban Németh Lászlót két alapvető törekvés mozgatta, ezek közül az egyik az élet teljessé tételére, az általa megvalósítandó életmodell kiteljesítésére, a másik az életműve teljessé tételére vonatkozott. Életnek és műnek az ő életútján is annyi kapcsolódást és ellentmondást felhalmozó kettőse új formában folytatódott tehát. Sajkodi magányában, meglehet, az elhúzódásnak ezt a lehetőségét kereste egész életében, külön „szerzetesi regulákat” dolgozott ki a maga számára, összefüggésben a betegsége által is rákényszerített életmodellel s egyáltalán nem függetlenül nagy erkölcsi példaadóitól, Tolsztojtól és Gandhitól. Sajkodi napirendjét Naplójában így írta le: „Reggel hétkor kelek, kilencre rendben a ház, már sétáltam s reggeliztem, tizenegyig írok, egy óra szünet, amely alatt a levélírást elvégzem, fél kettőig fordítás. Délután fél négytől hatig kivonatolás, utána matematika s elméleti fizika. Hétkor vacsora; fél kilenctől tizenegyig – olvasás (most épp az Annales s Dürrenmatt komédiái). Az éledő kert viszont megnöveli négy-öt órára a kerti munkát, egy fél órával korábban kelek, s később fekszem. S a délelőtti, délutáni szünetbe ékelődik be egy-egy óra, félóra kerti munka. A nehezen megtartható korlátozás most már az, hogy a szellemi munka ne legyen több nyolc óránál. Tizenkét óra munka, ebből nyolc szellemi: ez, azt hiszem, teljesen megfelel annak, amit a szívgyógyászok a beteg habilitációjának neveznek.”

Később, merthogy ez a bejegyzés még 1958-ban íródott, a valódi szellemi alkotómunka visszaszorult napi két–két és fél órára, de az életét mindvégig pontos terv szerint élte. Pesten már hiányzott is neki a kerti munka – Pestről írta az éppen Sajkodon időző feleségének: „Egyetlen bajom, hogy unatkozom. Ezt az érzést sem ismertem idáig. De itt sem rádió, sem muskátlidugványok, amivel a kényszerű szabad időmet eltölthetem. A Városmajorban már céllövölde is van – s szörnyen poros. Kiderült, hogy Pest unalmasabb, mint Sajkod.”

Az életet az önmaga számára megformált regulák szerint élte, ezek a regulák egyben értékeket is jelentettek számára, tehát nemcsak eszközök voltak, hanem célok is – maga az élet, vele együtt pedig az élet megélésének módja ezért került szembe ismételten a művel, merthogy a másik cél a mű, immáron a teljes mű megteremtése volt. Egyik naplófeljegyzésében írta: „Mi marad egy hatvankét éves nyomorék betegnek, ekkora felszámolás után? Azt mondhatnánk: a mű. Abba beleöntheti, abba gyémánttá kristályosíthatja, ami benne csak fájdalom, üresség, alaktalan. S az életösztön csakugyan erre kapaszkodott. Ahogy a család ügyei elől Sajkodra, úgy húzódtam volna a nemzet ügyeitől a művészetbe, szépirodalomba...”

2001

 

Gál Zoltán: Tóparti beszélgetés

Az őszi nap már pufin lengi körül a Balatont, az ormokat álmatagon teríti be. Érett szépségében tárulkozik a táj. Ernyedt sárga és tüzes bíbor színek. Dús pompája a hervadásnak.

Csönd öleli körül a félszigetet. Csak az ősz színei izzanak. Hallom zizegésüket, a levesek halk sóhaját, a búcsúszót, mikor elengedik a fák.

Tihany.

Nem mindig volt félsziget. Helyén a Pannónia-tenger morajlott. Az egész Balaton helyén. Sok ezer év elmúlásával s a Pannónia-tenger elúszásával elpusztult élővilága. Elpusztult a Congeria kagyló is. Vármaradványit kimossák a Balaton hullámai a Tihanyi hegy lábához. Búrja vastag, tömör, kecskeköröm. A gyerekek kecskekörömmel fogadják Tihany vendégeit. Elszavalják a mondát, Garay János versét, a kecskeköröm legendáját.

Amit a természet elvett, azért a természet kárpótol. Az Óvár oldalában ősgyep. Virágtengerében a lila színű, illatos levendula a királynő. A félsziget ormairól kacér szépségében nyílik ki a tó. Megkerült a visszhang is. A visszhangdombról kiáltó szavakat – teljes hexametert – a nemes barokk templom fala veri vissza.

Az öreg őszben hallgat a visszhang. Hallgat az erdő, és álmodik. Pátosztalan méltósággal hullámzik a magyar tenger. Megejtően szép őszi hétköznap.

Németh László

Az író beteg. „Egy rosszat ígérő betegség csapdájába estem” – írja 1959-ben. Levelek a hipertóniáról. Fárasztja a beszéd. Ella asszony tart kedves szóval, szíves kínálattal. Németh László helyett így hát a műveivel beszélgetek. A vállalkozás nem a riporter érdeme. Száz maradandó mű gazdagságából meríthet. Az írás szinte valamennyi műfajából, íme: „... mint betegnek van egy jó tulajdonságom: nem tagadhatom le a múltam és természetem. ... életemet igen megbízható kórelőzménnyé lehet átalakítani.”

Író írja e sorokat, vagy az orvos mondja? – „írói kibontakozásom korában mint iskolaorvos kerestem a kenyeremet. Más zúgolódott volna, hogy ilyen kevés észt kívánó hivatalnoki foglalkozásban tölti el napja s élete javát.”

A kórelőzményt úgy „mondja” el, mintha egy cselédkönyves orvossal íratta volna meg.
   „Anyja lobbanékony, egyenes, de kórosan érzékeny, apja türelmes, bölcs jobbágyivadék, aki mint értelmiségi ember (tanár volt) egy kicsit a Deák Ferenc-i modell szerint mintázta magát.”

 „A beteg gyermekkorában indulatosságával édesanyjához hasonlított, a serdülőkorban azonban szemérmessé, tartózkodóvá lett. Mint tisztviselő udvarias volt, kerülte az összetűzéseket, belátása is megbocsátóvá tette: egzisztenciális kérdésekben, családi élete és művészpályája dolgaiban azonban megőrizte anyja hevességét. Pályája úgy alakult, hogy érzékenységét s később kényszerű önfegyelmét rendkívüli próbára tette.”

Ülünk a kis ház verandáján. A benyomások szüntelen torlódásában elmosódnak a körvonalak. A műveiből mindent tudunk az íróról.

 „... Az Apáti tető alatt, a Balatonra néző lejtőn... A kis telepen, mely tán a hajdani tihanyi csatorna sajkásaitól kapta a nevét (Sajkod), az év nagy részében alig hét-nyolcan éltek, az élet hajótöröttjei, mint magam is ... a kátyus földút esők idején járhatatlan volt... Kút nem volt a telken ... Villanya sem volt a telepnek, ahogy a szürkület lassan összefogta a tájat, s kissé a szívet is, egy rossz istállólámpát kellett elgyújtani... De a vidék kárpótolt a hely vadságáért. Ekkora csöndet, mint itt, tán sohasem hallgattam ... Maga a táj túlontúl szép is volt (jobban szeretem az alföldi, életünkhöz hasonló kopárságot, melyben úgy kell felfedezni a szépséget), de a szelíd vonalak szedatívumként hatottak: jobbra a Bakony egymást szép ívben szelő hullámai még inkább, mint szemben a Balaton folyton változó tükre.”

Az év 365 napjából 200-at vagy 250-et itt tölt, alkotásban. Zavartalan-e a sajkodi alkotóház?

„A külföldiek útitervébe éppúgy be lettem állítva, mint a közeli Baricska csárda ... Egy fiatalember 150 000 példányban jelentetett meg torzképet rólam, mert azt az axiómát, hogyha neki nincs pénze, énnekem interjút kell adnom, nem akartam elfogadni... Mindenki akart valamit, csak a nyugalmam s munkám nem akarta senki.”

Féltem a nyugalmát. Jó, puha csönd terül a verandára. Magamban recitálom egyik kritikusát: „Három éven belül négy nagy sikerű bemutató, a négyből egy országos példa... s most új nagy regénye. A teljesítmény mennyiségre is óriási: a magyar irodalom történetében egyetlen hasonló található: Németh Lászlóé a harmincas évek első felében.

Novellával indult — a Nyugat novellapályázatán első díjat nyert —, de nem akart csak író lenni. Nagyobbra, a magyar szellemi erők organizátorának szerepére tört... Hatalmas, mintegy száz művet teremtő munkássága arról győz meg, hogy rendkívüli tehetsége az írás szinte valamennyi lehetőségével megmérkőzött, s valamennyi műfajban maradandót alkotott.

Ország-Világ, 1971

 

PASSUH LÁSZLÓ

Avatás: 1986. március 23.

Avatta: Rosta Sándor, a balatoni Intéző Bizottság főtitkára

Felirata:

„Merthogy nem kezdődött, nem is végződött velünk a világ.” Sütő András

Passuth László 1900–1979

A Balaton vidékéhez mélyen ragaszkodó és kötődő író emlékére állíttatta a Balatonfüredi Városi tanács 1986

 

Élete

Bár a fővárosban született (1900. július 15.), kora ifjúságát Kolozsváron töltötte. Egyetemi tanulmányait is ott kezdte, majd a Szegedi Egyetem jogi karán folytatta, s ott állam- és jogtudományi doktori oklevelet szerzett. 1921-től harminc éven át megbecsült banktisztviselőként dolgozott: előbb a fővárosi Magyar–Olasz Bank Rt. tisztviselője, majd 1922–23-ban a bank milánói kirendeltségének munkatársa, végül pedig 1932 és 1945 között a Károly körúti bankfiók igazgatója volt. 1951-től 1960-ig az Országos Fordítóiroda alkalmazottjaként dolgozott: latin, angol, francia, német, olasz, görög, spanyol és portugál nyelvekből fordított.

Írói pályáját útirajzokkal, történelmi tanulmányokkal és kulturális lapfordításokkal kezdte az 1920-as évek közepén. Írásai a Nyugat, a Szép Szó, a Magyar Szemle, a Jelenkor és a Válasz hasábjain jelentek meg. Alapításától kezdve külső munkatársként dolgozott a Magyar Nemzetnek. A harmincas évekre már birtokában volt a rá jellemző óriási és sokoldalú műveltség java részének. 1937-ben megjelent első regénye, az Eurázia, és ugyanebben az évben kiadott tanulmánykötete, az Esztergomi symposion azt mutatja, hogy egyaránt élt benne a regényíró és a történész. Móricz Zsigmond bíztatására vállalkozott máig legnépszerűbb műve, az Esőisten siratja Mexikót megírására. A Cortez felfedező és hódító útjáról írt történelmi regény 1939-ben jelent meg és rögtön országos hírnevet hozott szerzőjének, aki ezzel megtalálta saját műfaját, stílusát. A spanyol és indián kultúra találkozását bemutató korkép kedvelt olvasmány lett a Föld számos nyelvterületén.

A spanyol trilógia további darabjai (Fekete bársonyban, A harmadik udvarmester) mellett nagyméretű, színes tablókban mutatta be a hazai és az európai történelem kiemelkedő alakjait is. A magyar történelem felidézését a Sasnak körme között című, Zrínyi Ilonáról szóló regényével indította meg; a Báthoryakról szól a Négy szél Erdélyben, II. Endrét mutatja be a Hétszer vágott mező, Zsigmond királyt idézi fel a Tört királytükör című műve. A múltidézésben külön vonulatot jelentenek a nagy művészeknek, főként muzsikusoknak emléket állító kor- és jellemrajzok. Monteverdiről szól A mantuai herceg muzsikusa, Gesualdo életét követi nyomon a Madrigál, illetve Raffaello alkotói pályáját mutatja be az Aranyködben fáznak az istenek.

Passuth társadalmi regényeket is írt: a bankok világáról (Forgóajtó), az ellenállási mozgalomról (Felhő és oázis), de ezek népszerűsége nem érte el történelmi regényei nagy közönségsikerét. A távoli históriába kalauzoló köteteivel komoly küldetést töltött be: kedvet ébresztett az egyes történelmi korok és személyiségek alaposabb megismerésére.

Történelmi regényeinek fontos erénye az eredeti forrásokból merített hitelesség. Passuth László tudós szinten volt otthonos a történelemben, régészetben, művészetekben. Kivételes tárgyi tudással és kiegyensúlyozott mesélőkedvvel ismertette meg olvasók százezreivel a letűnt századok nevezetességeinek életútját, viselkedését, szokásait. Évtizedeken át ő volt a legtöbb kiadásban, legnagyobb példányszámban megjelenő magyar író, s ezzel komoly irigységet váltott ki pályatársai körében.

Hivatalos elismerésben nem volt része. 1948-ban kizárták az írószövetségből, 1956-ig csak álnéven írhatott. 1945–1960 között a Magyar PEN Klub főtitkára volt, bár 1948 és 1957 között csak névleges volt e tisztsége.

Passuth László a magánéletében ugyanolyan választékos stílusú volt, mint mondatai szövegezésében, cselekményei szerkesztésében. Személyes megjelenésében a mértéktartó elegancia és modorbeli kedvesség, szívélyesség volt jellemzője. A hatvanas évektől néhány regénye Tihanyban felépült nyaralójában született meg a nyári hónapokban. 1979. június 19-én halt meg Balatonfüreden, ahol ma utcanév őrzi emlékét, sírja a balatonarácsi katolikus temetőben van.

Múlt-kor, 2005

 

Passuth László: Tihany antiqua

Aszófő felé vezető úton már kőhajításnyira földet ér a legendák lába. A környékbeli falvak nevét – mint Örvényest – talán legősibb nyelvemlékünk, a Tihanyi Alapítólevél említi. Az egykori Apáti Árpád-kori romtemploma lőrésablakával, egyszerű falusi formáival már előre benépesíti a képzeletet. Ha a domboldalon megyünk feljebb, a fennsík lábánál mintha elhalványodnék a betonút csíkja. Minél magasabbra érünk, annál tisztábban látszik ittmaradt jeleiben, kékes vonulatában az egykori római hadiút. A beavatottak a Balaton északi partján „Plinius-csatornának” nevezik azt a rejtélyes, hosszan elnyúló árkot, mely átszeli a tihanyi félsziget legkeskenyebb oldalát. Az útikönyvek csak óvatosan említik, nem tartozik Tihany ismertebb nevezetességei közé. Plusius, ez az éles szemű megfigyelő s kitűnő tollú világjáró írt róla, amikor meglátogatta a Lacus Pelso – a Balaton – római világát. Eltűnt népek különös művét látta benne; más források szerint később Galenus császár adott volna parancsot a félsziget nyakának átvágására. Izgalmas út – végigmenni a Plinius-árok mentén s kutató szemmel vizsgálni eredetét. A kishídnál mint mély, közönséges árok indul, partját belepte a bozót, az üres meder falát aljnövényzet, mohavilág párnázza ki. Fenekét nem lehet látni, mérések szerint az árok mélysége legalább 6–8 méter. Ahogy kissé hosszasabban követjük nyomon a csatorna útját – látni lehet, semmi estre sem a természet munkája, hanem valódi csatorna, melyet talán még kőkorszakbeli eszközökkel vájhattak ki az „ősidőkbeli” népek a sok helyen igen kemény, sziklás talajból. Vajon milyen célt szolgál ez a különös horpadás? Alighanem kettős lehetett feladata: egyrészt a levezető csatorna szerepét töltötte be, elvezetve áradások idején annak a „külső tó”-nak vadvizét, melyet már a XX. században csapoltak le. De másik hivatása a szembetűnő, különösen akkor, ha meredekebb oldaláról tekintjük s lenézünk mélyére. El kell képzelnünk egy prehisztorikus ellenség támadó hullámát, amely váratlanul megtorpan, amikor a csatorna partjába ütközik. De hogy valójában ki vájta s mikor ezt az árkot a kemény sziklákba – e rejtélyt aligha tudjuk megoldani. A szürkületben félelmesen ősi, megmagyarázhatatlan ez az egész Pliniusvilág.

Mult évben örvényes határában jártunk. Ott egy római villát tártak fel a régészek. A környékbeliek ismerték, tudtak róla: a „hajdani” világ emléke kitűnő köveket rejt a falubeli építkezésekhez. Mint minden ásatás híre – ez is persze, elterjedt a vakációzó falubeli gyerekek között. A „régészet regénye” ezer arcával kísért ezen a tájon, így igazán nem meglepő, hogy néhány fiú azzal a kéréssel fordult a feltárást vezető múzeumigazgatóhoz, hogy ők is szeretnének belekóstolni az archeológiába. Minthogy azonban akkorra már a maga tisztaságában kibontakozott a Balatonparti római világ egyik kedves emléke, avatatlan segítőkezekre nem volt többé szükség. Mégsem akarták egyszerűen elutasítani a felkínált kedves, romantikától fűtött segítséget. „Húzzatok árkot, ott lent, két fa között”, mondták a gyerekeknek valamilyen feltételezett egykori út vonalára mutatva. A fiúk lelkesen vették kezükbe az ásót és alig telt bele egy óra, már megtalálták a gyönyörű bronz-istenszobrot, mely ma az újjárendezett tihanyi múzeum egyik legszebb darabja. A mi sétánk idején alig három-négy napja került ki a földből, még egészen friss volt az élmény. Kérésünkre az egyik fiatal régész biciklire pattant s elhozta szállásáról, ahol éppen letisztogatta róla a kétezer esztendős port. Borsos Miklóssal, a szobrászművésszel együtt rándultunk ki örvényesre, ő vette kezébe először az aranyos, finomművű Merkur mellszobrot. A kéz összeolvadt a bronztest vonalával s ebben a pillanatban mű és művész szintézise oly mélyértelművé vált, hogy e jelenet emlékét ott őrzöm, legkedvesebb élményeim között.

Az Óvár megjelölés a legtöbb esetben régi városrészt jelent, a vármag aljába telepedett ódon házakat, vagy erődített felsővárosi, illetve megőrizett még valamit az egykori kőfalak omladékaiból. Ám ha a tihanyi Óvárba indul a vándor – mindezt hiába keresi. A kő bizonyosan benne rejlik a hatalmas terjedelmű földbástya rendszer mélyében, de a véletlenül arra sétáló aligha veszi figyelmeztetés nélkül észre, hogy a hegy vonulatát itt nem a természet rendje szabta meg, hanem egykori földvárépítő hadmérnökök nemzedékeinek arányérzéke, nagyszerű tapasztalata. A népszáj is az avarokat tekinti az építőknek. De az is lehet, hogy csak felhasználták a korábbi félsziget-lakók nyilván primitívebb erődítményeit. Milyen formájú ez az Óvár? Ha a Dióstető felől indulunk el, a csúcs felé közeledve elénk tárul Tihany egész hadászati perspektívája. A képzeletnek le kell választania az alant kanyargó tihanyi műutat. A hegy eredetileg itt félelmes meredekséggel szakadt le a víztükörig. Erről az oldalról a tihanyi hegyet aligha lehetett megközelíteni. A hegy hátát áthatolhatatlan erdők biztosították, a veszedelmes támadást tehát csak nyugat felől, a római műút irányából lehetett várni. Az Óvárhoz vezető hegyoldal ma is egészen kopár, aligalig szakítja meg ezt a sivárságot egy-egy új fatelepítés.

Hogyan maradhatott ez meg ilyen pusztán – az egyébként oly termékeny Tihanyban? Nyilván ez volt a várvédők „glacis”-a, az a vársík, melyen fel kellett kúsznia az ellenségnek s itt nem fedezte mozdulatát semmiféle bozót vagy erdő – az idők távlatai szerint a földvárból eláraszthatták puskatűzzel, nyílzáporral, vagy kőgörgeteggel. Ám ha mégis felértek a támadók – itt szemben találták magukat a tulajdonképpeni földerődítménnyel. Ez a földhányás a maga monumentalitásában szinte érintetlenül dacol az idővel: több méter magasan emelkedik s katlanszerű ölébe fogja a védelmi területet.

De ennek hátsó oldalán újabb földvár húzódik, mint valami második, belsőbb fal. Csak ha ez is az ellenség birtokába jutott – törhetett előre a tihanyi erődrendszer vármagvához, oda, ahol most az apátsági templom áll.

Milyen félelmes erő s biztonság árad ebből a földerődrendszerből, nem vethette szét semmiféle osztrák puskapor, mely megsemmisítette legtöbb várunkat a XVI.század első éveiben. A föld keményebb, hatalmasabb erőd itt, mintha követ formált volna fallá a habarcs. Oldalán még láthatók az egykori „sarokbástyák”, a földsánc végighúzódik az egész veszélyeztetett területen – csak a Balaton felé néző szírieknél szelídül el a földvár, hisz innen már nem jöhetett támadás.

Tihany történetében nincs nyoma annak, hogy valaha megprédálta volna az ellenség. Legalábbis török időkben nem. Úgy tudjuk, ide soha nem tette be lábát a túlsó partot megszálló pogány. Alkonyat táján járjuk be ezt a sok-sok százados várrendszert. Ember alig jár erre, egy-egy présház szelíd vonala enyhíti az egykori építők keményebb ritmusát. De itt is feltör a kérdés: kik lehettek hát az eredeti mesterek? Miért épp itt sáncolták el magukat? S hogyan tűntek el ebből a bevehetetlennek tartott várrendszerből? Néhány lépés már kivisz a meredély felé. Látni a műúton vasárnapesti rendben kígyózó gépkocsik épp kigyúló lámpáinak tűzvonalát. Megfordulunk, a szelíd szőlőt seregélyek zaja lepi el. A kedves gazda leteszi parittyáját, mellyel elriasztja a torkos madarakat s százéves pincéjéből előhozza fanyar, erős óborát.

Ki tudná megmondani, miért nevezték a rómaiak Lacus Pelso-nek a Balatont? Vajon melyik eltűnt népnek vették át szavát? A későrómai történetírók ennek a Pelso-tónak északi párját jelölik meg Nagy Theodorik születése helyéül. Az időpont biztos – ezelőtt majdnem pontosan ezerötszáz évvel, 455-ben – a születési hely nem egészen. A források szerint a Balaton északi partján, mai feltevéseink szerint esetleg a Keszthely melletti Fenékpusztán látta meg a napvilágot az a keleti gót királyfi, aki az utolsó aranykorral ajándékozta meg – ókori középkor határvonalán – a hatalmát vesztett Rómát. Azért esik a választás Fenékpusztára, mert ott a római város túlélte a birodalom pusztulását s a „kontinuitás” a népvándorláskor századain át is tartott, talán a magyarok honfoglalásáig. Theodorik apja, ez a keleti gót fejedelem, Attila halála után, a nevezetes osztozkodáskor azt az országrészt kapta, mely a Balaton északi partjától az osztrák határig terjed. Itt nevelkedett nyolckilenc éves koráig, a tóparton a barbár királyfi, míg túszhercegként Bizáncba nem került. Mit vihetett magával emlékvilágában? Az egykorú források szerint gyermekkorának nosztalgiája szólította vissza húszesztendős korában a világ akkori fényes fővárosából. Utána sorsában két évtizedes homályos korszak következik: ezek a legsötétebb korai középkor évei. Utána találja meg útját, mely Itáliába vezeti. Azok az utazók, akik megcsodálják naponta a magyar mondák Vasfejű Detréjének ravennai sziklamauzóleumát, gondolnak-e arra, hogy az európai történelem e talányos alakja – a Balaton partján élte le homályba sülyedt gyermekkorát?

A kőművesmester sógorának présházában vagy húsz esztendeje bővíteni szerették volna a pincét. Ám alagútra bukkantak s a mai elbeszélés szerint – karperec, „aranysarkantyú” s koponyák kerültek elő. Így a boroshordókat máshová kellett tenni, mert a bizonytalan múltba vezető járatot az akkori hatóság „jobb időkig” elfalaztatta. Azóta nem is történt semmi vele. S mert nyáron és kora ősszel sok a munka, a kedves Lőrinc mester ígérete szerint csak őszszel fog kérésünkre sor kerülni arra, hogy letegye a malteroskanalat s egy kevésmunkájú napon felmenjen a szőlőbe s kezébe vegye a falbontó csákányt. Akkor majd mi is, mint szemtanúk láthatjuk, mit ad elő ezernyi, még feltáratlan kincséből ez a parányi különös, magyar paradicsom: Tihany Antiqua.

1960. szeptember

 

Gál Zoltán: Tóparti beszélgetés

Passuth László

– Van-e még egy olyan tája az országnak, ahol ennyire élő lenne a hagyomány, gyöke re lenne a legendáknak, ennyire körülölelné az irodalom?

 
Passuth László szavai ezek, aki a tihanyi szép Dióstetőn tizenhárom esztendővel ezelőtt ültette el az első fát, s egy év múlva felnőttek a ház falai.

– A kert, mint csecsemő, csak nagyon lassan, a természet törvénye szerint fejlődött.

Angol kert. A britek komolyságával, jól ápoltságával. Levendulabokrok, gyalogfenyő, berberisz és ciprusok, olajfák és heliantuszok.

Az író vidám, frissen jön elém. Guayaberát, yucatani inget visel. Fehér, mint a frissen fejt tehéntej; indián asszonyok kezemunkája rajta a művészi azsúrázás.

Mexikóból hozta. Alig egy esztendeje járt Esőisten földjén, monumentális regénye megjelenésének harmincadik évfordulóján.

A fiatal Passuth – úgy 34-36 évvel ezelőtt – felkereste Móricz Zsigmondot leányfalui tuszkulánumában. A nagy realista megkérdezte, min dolgozik. – Két egymástól idegen, hatalmas civilizáció végzetes összecsapását szeretném megírni, Mexikó történetében.

Móricz mosolyogva, de szkeptikusan mondta: „Látom édes fiam, te mint egy megszállott jársz e téma után. Hát próbáld meg, írd csak ki magadból, ha izgat. És ha már megírtad, vágd be a fiókodba.”

Passuth kiírta magából: Esőisten siratja Mexikót.

Azóta az ötödik kiadás látott napvilágot. Népszerűsége vetekszik az „aranylemezekkel”: elérte a százezres példányszámot. Tíz nyelven jelent meg. Spanyolországban középiskolai ajánlott olvasmány.

Passuth László a századfordulón született. Irodalmunk nagy esztendői. Akkor született Illyés Gyula, Németh László, Márai Sándor, Szabó Lőrinc.

Költőnek indult, s banktisztviselő lett. – Summa cum laude-val avatták doktorrá. – Az élet kenyeret adott – cserébe a költői álmokért. Bankja a lombard fővárosba, Milánóba küldte. Pethő Sándor lapjának, a Magyarságnak küldött írásokat, színházi eseményekről, megragadó kulturális élményekről. Beszélt olaszul, franciául. Londonban megvette Prescott könyvét, Peru és Mexikó meghódításának történetét. „Ez a csodálatos világ annyira érdekelt, hogy megtanultam spanyolul is.” – Az első könyv, amelyet spanyol eredetiben olvasott, a Don Quijote volt.

Ismerkedett Mexikó történetével, s formálta az Esőistent. 1937-ben megjelent első regénye az Eurázia. A világpályázaton második helyet ért el. Egyetlen szavazattal maradt le Földes Jolán A halászó macska utcája mögött.

Rezignáltan mondja: – Talán azóta sem írtak olyan jó kritikát a könyveimről.
Tíz regénye jelent meg 1949-ig, utána nyolc esztendőn át egyetlen sorát sem közölték.

– 1954 tavaszán szerződést kaptam a Móra kiadótól, írjam meg Zrínyi Ilona regényes életét. 1956-ban jelent meg Sasnak körme között címen. Nyolc év után először láttam könyvemet a könyvkereskedés kirakatában. Másnap is arra mentem, de nagy megdöbbenésemre már nem volt könyvem a kirakatban. Tépelődtem, mi történhetett? Bátortalanul nyitottam be az üzletbe, és kértem a könyvet. Azt válaszolták, az utolsó példányt reggel vették be a kirakatból. – Boldog voltam, úgy éreztem, nem felejtettek el.

Toledói népi kancsóból csopaki vörös bort tölt. Közben új kéziratát forgatom, önéletrajzi regényének készülő harmadik kötetét. Még címe sincs véglegesen: Talán Gyilokjáró. (A várak bástyája alatt futó körfolyosó, ahonnan az ellenséget vigyázták.)

Huszonnégy regénye jelent meg a mai napig. Egymillió példányszámban vásárolták meg könyveit idehaza, huszonhét külföldi kiadást értek meg.

Ország-Világ, 1971

 

Szekér Ernő: Passuth László emlékezete

Mert ahogy nem kezdődött, nem is végződik velünk a világ
(Sütő András)

1979. június 10-én reggel, amikor a füredi kórházból kiszivárgó első hírekre felfigyeltünk, már csak a halvány reményre, a tudománynak az életben maradásért vívott és sokunk számára máig is ismeretlen harcára, a győzelem kétes lehetőségére tudtunk gondolni...  

A régi Postaház felőli oldalon visszafelé sétálva eszembe jutottak letagadható évei, a minden kötete füljegyzetében büszkén emlegetett és oly nagyon szeretett Kolozsvár, a század eleji erjesztő kulturális metropolisz, majd Tihany, az utolsó, s most a gyógyító szükségből hirtelen elhagyni kényszerült befogadó állomás.

Olvasója és tisztelője, kemény történelmi tételeinek elfogadója voltam és maradtam – nem más. Nem méltató, vagy pályáját taglaló, írásművészetét értékelő (azt is bizonyára megteszik valamikor); nekem más emlékeim maradtak Passuth Lászlóról.

1972. június 10-én a balatonfüredi Bem József Általános Iskola lelkes tanulói – S. Farkas Edit, az iskola akkori igazgatónőjének szerkesztésében – Füred köszöntő címmel rangos kis irodalmi műsort mutattak be az új, fiatal város tiszteletére. Nem sokkal ezután e szép kezdeményezésből rádióműsor lett: a Harson a kürtszó 1982. augusztus 18-i adásában már nemcsak a füredi „nemesek” szólaltak meg városuk, vidékük szeretetét és tiszteletét idézve, hanem vallottak a Balaton nagy nevű és régi szerelmesei is: Ferencsik János, Illyés Gyula, Urbán Ernő és Déry Tibor –, s így hallhattuk Passuth László vallomását is a tóról, a vidékről, a táj embert formáló erejéről: „...Ami a tájnak a varázsát illeti ... ennek szépségét próbáltam egy ezerötszáz évvel ezelőtti síkba helyezni . . . Nem messze született Nagy Theodorik ... (s), ennek a tájnak a varázsa köthette le ezt az igazán nagy és historikus figurát körülbelül életének első tizenhárom évében, majd azután, amikor Bizáncból visszajött, még néhány esztendőn keresztül...” – mondta az író.

 
Büszke voltam és kitüntetésnek is vettem, hogy a riporter Kovalik Károlyt akkor, 1982. augusztus 2-án én kísérhettem – mutathattam az utat – Passuth Lászlóhoz Tihanyba, majd ugyanez nap koradélután Ferencsik Jánoshoz a füredi Tamáshegyre is.

A Tihanyi-félsziget déli sarkában, ahol a Dióstető felé vezető út kezdődik (utóbb talán lehetne a neve Passuth László sétány is!), a jellegzetes tihanyi stílusban rakott szürke bazalttufa kerítés mögött áll Passuth Lászlóék nyári háza. Itt fogadott bennünket a kert terasz felőli oldalán. Számomra többszörös öröm és élmény volt, hogy „emberközelben” hallhattam és figyelhettem az Esőisten..., a Madrigál és sok-sok más regény, kultúrában és művészetismeretben oly utolérhetetlenül gazdag szerzőjét kísérhettem – már amennyire – gondolatait.

Vidékünkről szóló vallomását akkor így folytatta: „...A haladó ókornak, a kezdődő középkornak nagy egyetemes figuráját... próbáltam itt megírni egy balatoni viharral, együtt a táj szépségével, a ma még mindig ki nem kutatott tihanyi földvárnak a misztikumával; tehát én már itt próbáltam letenni irodalmilag a garast arra vonatkozólag, hogy mit tudunk ennek a tájnak a szépségéből olyasvalamit elmondani, amit mások előttünk még el nem mondtak. . . amit Eötvös Károly már nem pedzett a század legelső esztendőiben; (és) mindazt a konvencionális és nem konvencionális dicséretet, amelyet hallanunk kellett idegenektől és hazaiaktól...”

Miközben beszélt, figyeltem tekintetét, amint lassan körbejáratta egynyári virágain, majd az örökzöldeken, s végül a kert díszes kútján pihentette meg, majd visszatért az asztalra készített fonott kis gyümölcsöstálhoz é s mi hallgattuk. Mindent meg akartam jegyezni: egyszerre és végérvényesen. Akkor még nem sejthettem, hogy mint olvasója máskor is felkereshetem majd tihanyi otthonában.

A következő év nyarán, 1973. június 18-án, majd 1975 őszén – szeptember 21-én – számomra kissé meglepő, s talán szokatlan módon, de hasonló barátságos hangú sorokkal nyugtázta levélben előre kért jelentkezésemet, mint azt évekkel korábban más, „rangosabb” alkalommal tette. S egyszer borral kínált, máskor szörpökkel, keksszel, süteménnyel, gyümölccsel; minden esetben maga járt-kelt vendége – ha szabad ezt a szót használnom – kedvébe: széket hozott, hamutartókat cserélt, s beszéltetett. Kérdezett, várva a naprakész válaszokat: mi van a híres tihanyi levendulással, s hogy hová lettek a szürkegémek a Szarkádból, de nem egy alkalommal maga is felemlegette többőjük tihanyi fasormentési kálváriáját is.

A siker – hogy azokat a bizonyos fákat mégsem vágták ki –, boldoggá tette, büszke és jogos győztessé.

1977. július 16-án kora délelőtt Passuth László is ott volt a tihanyi múzeum – Borsos Miklós, a jó szomszéd által megnyitott – Medicina in artibus kiállításán. Déry Tibor, aki feleségével ez alkalomból látogatott át Füredről Tihanyba, rá egy hónapra hirtelen és örökre távozott. Az ott készített – s így minden bizonnyal utolsó – film- és fényképfelvételeim róluk, Passuth László távoztával újra emlékeimet „gyarapították”.

1978-ban, Szent Istvánkor is felkerestem – nem sejtvén, hogy utoljára. Amikor keresztnevemen szólítva tessékelt befelé hármunkat, Erdélyből idelátogatott komám előtt hirtelen nem tudtam, hová is legyek a büszkeségtől. Gyorsan leültünk, s ő beszéltette Székelyföldről érkezett vendégét. Kérdezte Kolozsvárról, s hogy milyen temetése volt Kós Károlynak, s mi készül Sütő András keze alatt otthon? A majd egy órára nyúlt beszélgetés végén örömmel dedikálta könyveit, s a kapuig kísért valamennyiünket.

 „Üdvözlöm az otthoniakat” – azt hiszem, ezek voltak utolsó szavai. Nézett utánunk, mosolygott, integetett, majd behajtotta a mindig nyitva álló kiskaput.

A megyei lap sajnos sem haláláról, sem temetése időpontjáról, helyéről nem közölt egyetlen sort sem; néhai Lipták Gábor emlékező sorait is csak jóval később publikálták. Passuth Lászlót 1979. június 23-án, az esős szombat délután fél ötkor temették a kis balatonarácsi temetőben. A nagynevű ember fejfájánál egyetlen díj és egyetlen kitüntetés sem volt „felpárnázva”; a sírt a barátok, hozzátartozók és tisztelők, a pálya- és iskolatársak majd félezren állták körül.

Balatonfüred városa akkor nem tartotta kötelességének, hogy legalább egy emlékkoszorúval „fogadja” az írót. Ki tudhatná, hogy e hajdan volt magas kultúrájú településből hová tűnt, tűnhetett a hagyománytisztelet és -ápolás megannyi látható, tapasztalható jele?

Passuth László az arácsi temetőben nyugszik Sift Margit és Szalai Béla között, s a nem sokkal utána fiatalon távozott körzeti főorvosasszony mellett.

Pihen az író és műfordító, a valamennyiünk kulturálódásáért is felelősséget vállaló nevelő, a térölelő egyetemes kultúrát hirdető Tihanyi Apostol!

A temető bejáratánál szerény tölgyfa tábla adja tudtul: „Ebben a temetőben
nyugszik Passuth László író 1900–1979”. Tavaly lett volna nyolcvanöt éves!

S végül: a közel kétéves tervezgetés (sikertelen próbálkozás?) után a város új vezetése magáévá tette a tiszteletadás parancsát. Sütő András szép gondolata jegyében márványtábla hirdeti Passuth László emlékét a balatonfüredi SZOT-panteon falán.

Vörösmárvány síremlékén mindig látható egy csokor virág...

Vasárnap délelőtt 11 órakor avatta fel Rosta Sándor, a Balatoni Intéző Bizottság főtitkára Passuth László emléktábláját Füreden, a SZOT-panteonban.

Napló, 1986

 

PILINSZKY JÁNOS

Avatás: 1986. december 5.

Avatta: Vasadi Péter író

Készítette: Borbás Tibor szobrászművész

Felirata:

„Egy egész örökkévalóság őrzi

Mindannyiunk sorsát…”

Városunkban pihent és talált nyugalmat éveken keresztül Pilinszky János 1921–1981 a hazai humanista költészet kimagasló személyisége

Városi tanács Balatonfüred, 1986

A költő valójában gyermekkorában balatonkenesei házában töltötte a nyarait. Füredre a Lipták házban fordult meg néhányszor, de leginkább a Szívkórházban gyógyították őt is.

 

Pilinszky János: Éjféli fürdés

A tó ma tiszta, éber és
oly éles fényü, mint a kés,
lobogva lélekző tükör,
mit lassu harcban összetör
karom csapása. Nyugtalan
heves fogakkal visszamar
a mélyen megzavart elem.
Legyőzve, lustán fekszem el
és hallgatózom. Csillagok
rebbennek csak, mint elhagyott
egek vizébe zárt halak,
tünődve úszó madarak.

Elnézem őket, röptüket
az irgalmatlan és süket
egek között, én árva szörny,
kit páncél nyom, heges közöny,
ki mit se kér, és mit se vár,
csak bámul hosszan és puhán;
sikamló, sűrü pikkelyek
lepik be sűrün szívemet,
a mélyén édes-jó iszony,
kitéphetetlen orv szigony,
mit észrevétlen vert belém
a víz, a víz, s a lassu mély.

Mert lenn hináros rét lobog,
alant a kagylók boldogok,
szivük remegve tölti meg
a fénnyel érő sűrü csend.
És mintha hívást hallana,
zuhanni kezd az éjszaka,
moszat sodor vagy csillagok,
nem is tudom már, hol vagyok?
Talán egy ősi ünnepen,
hol ég is, víz is egy velem,
s mindent elöntve valami
időtlen sírást hallani!

1939

 

SZABÓ LŐRINC

Avatás: 1964

Avatta: Illyés Gyula

Készítette: Borsos Miklós

Felirata:

Szabó Lőrinc (1900–1957) emlékének

Aki itt s e tájon/ Az emberi mulandóság fájdalmáról/ Az ember vigaszára/nem mulandó műveket alkotott

Idegenforgalmi Hivatal 1964

(A tábla szövege Illyés Gyulától származik)

 

Szabó Lőrinc: Balaton, vakáció 

Szuszogó forróság, a vén gyík

moccanni se bir delelő köveiről;

 itt ő a gazda, – de a hegyoldalon

fehérruhás lányok sétálnak, napernyővel,

emberek,

nők,

kétszer idegenek –

idegen én is, idegenül

ődöngök az áporodott bokrok közt. –

Mily messze vagy most!

Vörös villog a zöldben,

 és lent állomás, villák, meg a tó, vagy a tenger,

moccanni se bír, – – a vonat

elalszik a nyílt pályán, a fény

megaszalja a vizeket is, a nap

bőrömbe fúrja magát,

húst robbant, fájó

feszülés – – És egyedül – –

Zöld legyek szeretkeznek a levegőben –

Mily messze vagy

most, – és csak egy agyonvert kígyó

kerül elém,

pedig milyen jó volna valaki,

te, vagy más, az a másik,

az a fehérruhás, – milyen jó volna

megízlelni a nyelve hegyét,

kis mellét kivenni az inge alól, –

milyen jó volna

hűvös combjain át

lassan belecsókolni

magamat az istenbe, a nyárba!

 1922

 

Kemény Aranka: „szeliden zsong a Balaton, a part.”

„A fontos az a részegség, az a boldog, önfeledt érzés, melyet a gyorsaság vált ki a lélekből. Fontos a hullámzás, fontos ez a tengerszerűen háborgó Balaton, a víz mélyzöldje   és a fehér hullámtaraj, mindaz, amit lát a szem...” – tudósított lírai hangon Szabó Lőrinc a balatoni vitorlásversenyről 1924-ben. Élete utolsó évtizede pedig összefonódott „tengerpótlékunkkal”, a Balatonnal és környékével; a dunántúli tájnak és lakóinak állandó vendégévé vált. A közeli barát és költőtárs, Illyés Gyula, akinél számtalanszor időzött Tihanyban, így jellemezte: „Mihelyt megtavaszodott, valósággal keringett az országban. Minden meghívást elfogadott s följegyzett. Zsebei tele voltak vonatok és autóbuszok gondosan lemásolt közlekedési rendjével. Ha alakja a tihanyi lejtős kert alján megjelent, az ember bizonyos lehetett, hogy hosszabbnak ígért látogatását még aznap megszakítja: megy tovább Igalra, Boglárra, hogy egy nap múlva onnan is tovább induljon, vagy visszaforduljon Füredre.”

 
Barátok, baráti családok látták őt vendégül, köztük Lipták Gábor és felesége, Gyapay Piroska füredi villája volt a költő egyik állandó pihenő- és alkotóhelye. „Átjöttem Tihanyból, Kodolányihoz megyek [Balatonakarattyára], s útközben írok, egy padon. Magammal hoztam a Shelley-t, azon dolgoztam az imént egy korcsmában. De már hűvös van, megyek új ismerőseinkhez, akiket Maga még nem ismer, Liptákékhoz, ott halok meg, s reggel a legkorábbi vonattal indulok, még aznap este visszajövök, s megint Liptákéknál hálva meg pénteken a déli hajóval indulok haza Gyuszihoz [Tihanyba]” – írta feleségének 1950 októberében.

A Lipták-házaspár vendégkönyvei, fotóalbumai, levelezése tanúskodnak az otthonukban kialakult társas életről, a közös kirándulásokról, játékokról, bolondozásokról, „blődlizésről”. Mindketten megszállottan fényképeztek, a negatívokat maguk hívták elő, a fotókat otthon nagyították, majd évenként külön albumokba ragasztották. Szabó Lőrinc szívesen állt, ült a kamera elé, alakja közel száz felvételen megjelenik a Lipták-ház kertjében, vitorlás fedélzetén, vendégségben, kiránduláson.

A róla készült fotókról már 1951 tavaszán említést tett feleségének: „A maga értesítése helyett Liptákék levele jött, s egy sereg fényképfelvétel rólam, mind jó, sőt vénség tekintetében leleplezően kitűnő, éles kép, s néhány kellemesebb, kicsik és levlapnagyságúak.”

A házaspár is sokszor szerepel a képeken, ritkábban együtt, gyakrabban külön-külön; míg egyikük fényképez, a másik nem hagyja magára a vendéget. Itt, a verandán készült felvételek közül a feleség fotográfiáján éppen kivehető Lipták Gábor alakja, amint a ház borát tölti mázas poharakba. Szabó Lőrinc és felesége, Mikes Klára (Nagy Klára) mellett Horváth Boldizsár orvosprofesszor, a több bajnokságot nyert Addio III. vitorlás kapitánya ül, a férj fotóján pedig Piroskával egészül ki a társaság.

Ritka pillanatokat örökítenek meg a képek: a Lipták-család kertjében a pergola alatt együtt ül apa a fiával, G. Szabó Lőrinc (Lóci) a Csepel-Vasas röplabdacsapata mellett a válogatottnak is tagja, és a Filmművészeti Főiskola hallgatója volt 1953-ban; ugyanitt 1955-ben leányával, Kisklárával látható a költő. Gáborjáni Klára színésznő a Rádiószínháznál dolgozott ekkor.

A vendégkönyvben egy barátokkal teli hétvégének állít emléket az a cím és aláírás nélküli két részből álló költemény, melyet – Lipták Gábor szerint – Szabó Lőrinc egy régi sláger dallamára írt, s külön lapra gépelve később ragasztották be az 1951. év végéhez. Ebben olvashatjuk:

 

Gábornokunk guberníroz bennünket

 a jó week-end felé.

[...]
Ott Lőrincünk a vesztét érzi: –

róla Klári papírra nézi

festi a hullafoltokat –

 közben folyton jön a vonat.

Az ironikus sorok utalnak a „feltámadt” költőre, akinek halálhíre kelt 1950-ben, amikor sógora, Mikes György váratlanul elhunyt, s feleségét, Nagy Klárát feketében látták. Szabó Lőrinc szívpanaszai 1951 tavaszán jelentkeztek először; októberben Illyés Gyuláéknál Tihanyban érte őt az első szívtrombózis.

A versben említett festés mozzanata 1951 júniusára utalhat, annak ellenére, hogy e fotók az 1953-as albumban találhatók. A kert árnyékai s a borotválkozás mozzanata kora délelőtti órát sejtet. Az első képen Szabó Lőrincet látjuk könnyű nyári öltönyében, kissé merev tartásban, mellette Várady Szabolcs színész, volt veje, de válása után is barátja énekel és gitározik, aki később e szavakat jegyezte a vendégkönyvbe:

„»Közben jött s ment a vonat.«

Várady Szabolcs 1951. VI. 17. és gitárja.”

A második fotón kitágul a tér, láthatjuk, amint a nyitott ablakú ház mellett a költő modellt ül dr. Vajda Ernőné Benjovics Mára festőművésznek, aki botanikus-fotóművész férjével ekkor szintén a Lipták-ház vendége volt. „Vajda híres ügyvéd, botanikus és növényfotográfus-művész; felesége lábadozó, fest. Ma vasárnap délelőtt szép autókirándulást tettünk Ernő, Gábor meg én, gyűjtő és fotós körúton” – emlékezett meg róluk június 15-én Szabó Lőrinc. Benjovics Klára (1898–1960) az alábbi vendégkönyvi bejegyzésben utal gyógyulása örömteli napjaira: „Ha elfáradok, az élet ünnepi szépségét felejteni kezdem, hazajövök és mecénás hajcsárom keze alatt mégiscsak megfestem az igazi jó képeket. Kláritok 1951. VIII. 5.” A harmadik felvételhez kissé átrendeződik a társaság, így a készülő mű látható lesz, s a házigazda alakja is megjelenik a háttérben: fél kézzel botjára támaszkodva éppen borotválkozik egy öreg csónak szegélyét használva asztalkául, amelyre kellékeit, a mosdótálat és a tükröt helyezte.

Ünnepi alkalmak voltak a Lipták család életében, ha Szabó Lőrinc felolvasott műfordításaiból, verseiből vagy a szerzőtársak alkotásaiból. Az esték voltak erre legalkalmasabbak, amikor a háziak ráértek, de ezen a felvételen természetes fényben látjuk a felolvasó Szabó Lőrincet. A fotográfus, az egyik Lipták, látszólag lehetetlen dologra vállalkozott, hogy megörökítse ebben a vakítóan erős fényben a költőt. A túlexponált képen a félig nyitott szájból kihallható a költő hangja, a napfénytől szinte sugárzó arc jól érzékelteti átszellemültségét. 1951 novemberében egy estén át olvasta fel Macbeth-fordítását, „félelmetes pontos hangsúlyaival a szöveg minden rezzenését életre keltette” – emlékezett vissza Lipták Gábor.” A vendégkönyvben is nyomát találjuk az estnek, Szabó Lőrinc a hitelesség kedvéért Shakespeare szignóját is bemásolta:

 

„My dear Mr Lipták,

őszintén megvallom, jólesett az a komoly érdeklődés amit ön és Háza Irántam tanúsított valamint az, hogy első vendégszereplésemet a túlvilágról Balatonfüreden megszervezni szíves volt. Jelen voltam tegnap este a barátai közt, láthatatlanul, és végighallgattam megbízottamnak, Szabó Lőrincnek magyar előadásában a Macbethet: egészen jó rémdráma... Megkóstoltam a murciját: tűrhető; a feketéjét: egészen jó; ha nem, hallja, jobban is süthetne, ha ilyen késő-őszi időben vendégeket hív! Ladyjével együtt szívből üdvözli

igaz híve,

Bfüred, 1951. nov. 4.

William Shakespeare”

1955 szeptemberében, egyre többet betegeskedve, már így fogalmazott látogatása végén a vendégkönyvben:

 

„»Feltámadásom« második évében, vagyis: a II. szívtrombózis után, szeretettel:
Sz. Lőrinc

1955. IX/27.”

1957 szeptemberében a költő utoljára élvezheti a Lipták-család vendégszeretetét. A ház udvarán készültek róla azok a felvételek, ahol Urbach László egykori motorversenyzővel, mérnökkel, a Mátra kismotor-kerékpár fejlesztőjével látható együtt egy futurisztikus járgányban. A kép előterében a házőrző Princ kutya vigyázza a kisautót. Urbach László, aki a Marco Polo vitorlás kapitánya és Liptákéknak, de Illyésnek is jó barátja, önzetlen segítője volt, ekkor szerezte be Fritz Fend tervezte Messerschmitt Kabinenroller 200 típusú miniautóját. Az ötvenes évek hazai éh- és kocsi-ínséges idejében Urbach Magyarországon is szerette volna gyártatni a regensburgi „guruló kabint”, de ezt végül nem engedélyezték. Lipták Gábor felidézi visszaemlékezésében a pillanatot: „Az egykori híres autóversenyző, Urbach akkor jött le először háromkerekű új, leginkább repülőgéphez hasonló kis kétüléses autóján a Balatonra. Újszerű, furcsa kis masina volt. Szabó Lőrinc komoly csodálattal bámulta. Bele is ült, s utána hosszan mesélt róla.”  A költő így tudósította élményéről feleségét: „Most Pulcsi [Piroska] üzletében írok. Előzetesen megkaptam az első recosen-injekciót a számban egy ápolónőtől. Utána meg is nyilatkoztam. Ide Urbach László, a mérnök, hozott el egy 3 kerekű, igen alacsony, Messerschmiedt-rendszerű nyugatnémet törpe autón, amely 72 kiló súlyú és annyit fogyaszt csak, amennyit a legkisebb típusú Csepel-motorkerékpár. Ez a kocsi egymaga jár még csak Magyarországon, ő hozta be, ára 2300 ny. német márka. De mindent tud, két ember fér bele, 80–100 km-rel futottunk mi is. Ez egy csodakocsi! Az emberek röhögve csodálják.”

Ezt követően szeptember 10-én kelt utolsó bejegyzése a vendégkönyvben.

„Elnémulok! Szabó Lőrinc

Pótlás: Mivel Gabus »valami biztatót« kér, hát — remélem, holnap a Világkirály leszáll hozzá Űrhajóján a Hetedik Égből és mellére tűzi a halhatatlanság hétgyémántos arany nem-tudom-mijét.”

Néhány nappal később Illyéseknél rosszul lett, mentő szállította a füredi kórházba, majd később Budapestre. Búcsúzásukkor Piroska kérdésére, visszatér-e a közelgő szüretre, csak tétova „Talán”-nal válaszolt. A tüdőrák gyorsabb volt, a Fiumei úti Gömöri-klinikán halt meg október 3-án délután, öt perccel három óra előtt.

Utolsó, betegségekkel teli éveit folyamatos mozgásban, utazásban töltötte, családja mellett barátai igyekeztek pihenést, nyugodt körülményeket teremteni számára.

„...mit csináltok, // jó embereim, mit, ebben a halk / pillanatban, amikor semmi nem fáj / s derűs, eső után, a végtelen táj, / s szelíden zsong a Balaton, a part, // ahonnan hívlak?” – írta kései, Varázskor című költeményében.

Emléktábláját 1964. szeptember 12-én Illyés Gyula avatta fel a füredi Pantheon falán. A Lipták-vendégkönyvbe is bekerült e jelentős pillanat. Borsos Miklós leskiccelte az általa tervezett bronz emlékplakettet, a család tagjai mellett az aláírók közt Devecseri Gábor és felesége, Huszár Klára, Borsosné Kéry Ilona, Illyés Gyula és felesége, Flóra, Németh Lászlóné, Somlyó György, Passuth László, Hárs Ernő és Vajda Miklós is szerepelnek. Szabó Lőrincné köszönő sorai után megdöbbenéssel vesszük észre a költő szignóját, „majdnem olyan, mint Apué!” – Lóci utánozta apja kézjegyét ilyen hűen és tréfált meg minket.

 

SZŐCS GÉZA

Avatás: 2021. szeptember 17.

Avatta: Gergely Zsuzsanna

Felirata:

„Az élet szebb, mint amilyen hosszú.”

Szőcs Géza 1953–2020

Kossuth-díjas és József Attila-dijas költő, író emlékére állíttatta Balatonfüred város önkormányzata

2021

 

Szőcs Géza: Felvonó a múltba

Kedves egybegyűltek, mai megemlékezésünket Jókai Mórról engedelmükkel egy olyan históriával kezdeném, amelyet történetesen nem írt meg sem regényei, sem elbeszélései, sem drámái, sem versei egyikében sem. A tarkői várkastély – Torissza vára – pusztulásáról van szó. 188 évvel ezelőtt, 1813. augusztus 24-éről 25-re virradó éjszaka egyedülálló eset történt Sáros vármegyében. A dombtetőn álló várkastélyban a Szűz Máriáról elnevezett templom mindkét tornyában éjfél körül megkondultak a harangok, a Szirmay grófok kastélya pedig lassan-lassan elkezdett süllyedni. Reggelre a büszke várkastélyt templomostól, műkincsestől, levéltárastól, szőröstől-bőröstől elnyelte a föld, a falu nagy részét pedig árvíz ragadta magával

A kastélyban egész vendégsereg számára terítettek, és tekintélyes létszámú – 38 fős – zenekar biztosította a megfelelő hangulatot az estélyhez, mint ez Zichy Géza gróf emlékírásában is olvasható. Megkerestem Montrealban a Szirmay család egyik utolsó leszármazottját, Tamás grófot, aki valamelyik ősének a ius primae noctis-szal való visszaélését s az emiatt a kastélyra kimondott átkot emlegette, még mindig könnyes szemmel. Nem úgy értem, hogy 190 éve könnyes a Szirmayak szeme, hanem úgy, hogy tekintetük még mindig könnybe lábad, ha szóba kerül az az augusztus éjszakai katasztrófa. Mint említettem, ezt az oly mesés, habár non-fiction históriát sem Jókai, sem a Felvidék történelmének másik két nagy mesemondója, vagyis sem Mikszáth, sem Krúdy nem írta meg. Csak Maupassant fűzhetjük hozzá, hiszen valóban csak ő dolgozta fel az esetet. Persze még mindig előkerülhet egy ki tudja milyen eldugott helyen megjelent Jókai vagy Krúdy tárca vagy beszély. Gyakran gondolok arra, hogy érdemes volna egy régészeti expedíciónak leásni, megkeresni a kastélyt, amely egyféle Atlantisza, Pompeji városa, Titanic hajója a magyar történelemnek. Azon az utolsó vacsorán egybevegyült pohárköszöntő, cigányzene, átok, nevetés, harangszó és a halálfélelem ordítása, s a kastély poklokra szállása olyan hirtelen történt meg, hogy a még el sem fogyasztott őzgerinc, a polcról éppen leemelt könyv, a még fel sem bontott palack hegyaljai, a még be sem fejezett szerelmeslevél talán mind-mind arról utakon közlekedtek, a sötét erdők és kietlen sziklák közt. 

Nos tehát, az amit a tolisszai kastély mint rettentő lift vitt le gyomrában a föld alá, minden bizonnyal drámai szelete volt a teljes életnek, s talán ezért lenne érdemes leásni, akár pusztán csak néhány kellékért is gyűrűt, serleget, imakönyvet, kösöntyűket lehetne felhozni, meg talán azt az illúziót, hogy megértettünk valamit abból az esetből.

Kedves egybegyűltek, Önök már rég kitalálták, miért példálózom ezzel az elsüllyedt kastéllyal. Hát persze, Jókai Mór életműve freskó egy olyan világról, amely 1914 nyarán recsegni-ropogni kezdett, majd négy év alatt elsüllyedt. Ami maradt belőle, meg ami ráépült, abból már soha nem rekonstruálható, milyen volt az a XIX. századi világ, amelyben új és régi földesurak, kőszívű apák és fiaik, grófkisasszonyok, aranyemberek, feltalálók, mérnökök, árvízi hősök élték hősies, romantikus és érzelmes életüket, szeretve, küzdve és párbajozva. Olyan világ volt ez, amelyből volt közvetlen rálátás Jókai és a történelem egyéb világaira, a kuruckor, a törökök, a tatárdúlás, a honfoglalás éveire, a raguzai három márványfejre, Fráter György korára vagy Torockó népére, a kicsapott kollégiumi diákokra vagy éppenséggel a jövő századra, ami nekünk itt 2001-ben persze már múlt század.

Van tehát huszonegyedik századunk, csak Jókai Mórunk nincsen, akinek utolsó szegedi látogatását Móra Ferenc eleveníti fel. Azért kívánom ezzel a történettel befejezni mai megemlékezésünket, mert a magyar irodalomtörténet néhány olyan másodperce villan föl benne, hogy ezt csak jókora, finom szivar mellett volna szabad meghallgatni - amilyenre ki tudja, talán a tolisszai kastély vendégei is rágyújtottak olykor-olykor. A történet pedig így szól: „Képkiállítás is volt akkor Szegeden, oda is elvitték Jókait. De oda már Mikszáth is vele ment, aki véletlenül éppen akkor ruccant le egy kis szegedi halászléra. Nézd, milyen helyes kis csöndélet. Ugyan ki festette? Jókai nagy műértő volt a piktúrában is, odahúzta Mikszáthot egy szénakazlas képecske elé. Kacziány Géza, akkor szegedi rajztanár, előhúzta a riportozó újágírók közül a legsápadtabbat és legszégyenlősebbet. – Gárdonyi Géza, szegedi újságíró. – Gratulálok, kolléga, nyújtott neki kezet Jókai, - sokra viheti még az ecsetjével, így esett meg a három királyok találkozása Szegeden 1890-ben.”

2001. Elhangzott a 10. Jókai napon Balatonfüreden

  

Boka László: Szőcs Géza halálára

Nem szeretem a számmisztikát. Most mégis, amikor felfoghatatlan halálhírére előkaptam azt, ami talán a legméltóbb a rá való emlékezésben, verseit, óhatatlanul megállt lapozgató kezem legelső kötete, az egykor irodalmi eseményszámba menő Te mentél át a vízen? 67. oldalánál.

„bólint a lélek: jámborul
nagy út sötétje rám borul
vár is a hajó engem görcstelen fából finomművű
bárka
mint a sárkány lobogó rőt vitorlái szőtték
knídoszi takácsok békével utazom én el
utazom én és fogok látszani is olykor köteleit
hogy rázza a sós szélben vijjogó
köteleit néha látszom majd mint villogó
fölvillogó utazó vörös sárkány az űr sötét vizein”

Egy húsz év körüli ifjú írta e sorokat, akinek végül hatvanhét év adatott. Nem, nem számmisztika ez, tudod te is, mondom neki magamban, csak játék, szomorú és drámaian komoly, hátborzongató, amivel most bizonyosan eljátszanál, Géza, te is a helyemben, mint megannyiszor tetted, ha egy-egy irodalom- vagy kultúrtörténeti kuriózumról esett szó. Eljátszanál s elmerengenél, ahogyan most én is, már a magad adta címen s annak aktualitásán is: Úgy tört össze a költő… Igen, Szőcs Géza költő volt mindenekelőtt, kora egyik legkiválóbbja. Mindamellett értelmiségiként, örök keresőként a teljes magyar művelődéstörténet foglalkoztatta. Azok közé tartozott, akik óriási olvasottsággal, gyermeki érdeklődéssel, már-már naiv rácsodálkozással, de leginkább fo­ko­zott érzékenységgel éltek, figyeltek meg dolgokat. Rakták össze a lét tükörcserepeit, s közben el-eljátszottak egy-két érdekes történettel, önmaguk lázadásaiban is, hol ironikusan, hol sorsszerűen komolyan, interiorizálva azokat.

*

Költészete markáns jegyei indulásakor, a hetvenes évek derekán egy egész nemzedéket repítettek magasba, mégis megmaradtak e jegyek tipikusan szőcsgézásnak, már-már irodalmi szabadalomnak. A szavak játékossága, többértelműsége, variálhatósága érdekelte, nem mellesleg azért, mert olyan korban és miliőben nőtt fel, amikor ezeknek – a sorok közti olvasásnak, a metaforikus nyelvnek és (Mészöly Miklós kifejezésével) a „cinkos akusztikának” – óriási súlya volt. A korban radikálisnak mondható nyelvi, poétikai ereje, annak ontológiai tartalmai, iróniája, filozófiai mélységei már első köteteiben kész költőnek mutatták.   Kevesekről mondható ez el a magyar irodalomtörténetben, talán csak Weöres, Jékely, Szilágyi Domokos s még pár név említhető. Nyelvi képességei, a fanyar humor, a súlyos létfilozófia és a gyermekien tiszta vágy egyes dolgok kipróbálására látszólag összeférhetetlen alakzatok közös keretbe, létbe helyezésére ösztönözték, s mindez a legképtelenebb versnyelvbeli kilengéseket is elfogadtatta olvasójával. A neoavantgárd struktúrák és posztmodern eljárások azt is jelentették, hogy verseit számos ízben lábjegyzetekkel (olykor áljegyzetekkel), magyarázatokkal, kommentárokkal szegélyezze, de kezdetektől fogva érdekelték a tipográfiai eljárások is, mint amelyek bizonyos fokig keretet adhattak, irányt mutathattak eleve a megértés kusza tereinek. Szövegeiben állandóan ott vibrált ugyanis a megértés (pontosabban a többsíkú, termékeny értés) keresése, valami forradalmi versnyelv nyugtalansága. Legelső kérdése is alighanem az volt: hogyan küzdhet meg a diktatúrában élő egyén a maga szabadságáért, s mintha ebben a légkörben a legigazibb szabadság a költészet, a nyelv, a költői játék szabadsága lett volna.

A nyolcvanas évek romániai borzalmaival, végletesen beszűkülő tereivel aztán e kulturális ellenzékiség fokozatosan politikai ellenzékiséggé lett. Olyan korban indult s vállalt közéleti szerepet, amikor a legkockázatosabb volt. Egyrészt a hetvenes években saját generációja, az ún. harmadik Forrás-nemzedék már indulásakor ódzkodott minden hivatalosságtól, külső és belső (közösségi) cenzúráktól, így volt rendszerellenes vagy inkább rendszeren kívüli, másrészt az évek múlásával – a nyolcvanas évek Romániájában – számára alkatilag is lehetetlen volt csendben maradni. Már otthonról, s mondhatni gyermekkora játszópajtásaitól is éles szemű vitakultúrát szívott magába. Készen kapott szüleitől egy biztonságot adó, mégis legalább akkora terhet is jelentő kapcsolati hálót. Lázadó természete kezdetben csak az apák generációja ellen és az előttük teret és nyelvet foglalók, utóbbit elkoptatók ellenében mutatkozott meg, de igen korán, már az Echinox és a Fellegvár szerkesztésével is sejteni lehetett: korosztálya legjobbjaként irodalmi vezető szerepe és erre való predesztináltsága fokozatosan sodorja a politikai ellenálló szerepekig.  Sütő András legnagyobb sikerei évtizedének a végén, 1979-ben, amikor elnyerte a Herder-díjat, a 26 éves Szőcs Gézának adta a díjjal járó egyéves bécsi ösztöndíj lehetőségét. A fiatal tehetség élt a lehetőséggel – és hamarosan szembekerült a kommunista rezsimmel. Az 1981–82-ben megjelent Ellenpontok című szamizdat után társait is, őt is a Securitate vette őrizetbe. Ekkor, a romániai kommunizmus legsötétebb, kisebbséggyűlölő évtizedében vette kezdetét a kivándorlási hullám is Erdély-szerte. 1982-ben több magyarországi művész és értelmiségi (köztük Jancsó Miklós, Petri György, Réz Pál, Kocsis Zoltán, Sinkovits Imre, Sára Sándor és még számosan) tiltakozott letartóztatása ellen, amit több mint félszáz nyugat-európai magyar értelmiségi követett, nemzetközi porondon is szót emelve a román hatóságok által elkövetett sorozatos jogsértésekkel szemben. 1986 után, Svájcba történő emigrálását követően közéleti énje még hangosabb lett: az erdélyi magyarság kiszolgáltatottságáról többek között az Egyesült Államok kongresszusa előtt is beszámolt. 1989-től a Szabad Európa Rádiónak is dolgozott. Szőcs poétarangját viszonylag korán tehát politikai rang is övezte.

1990-ben, a változások után, amint lehetett, hazatért Erdélybe. Az RMDSZ egyik vezetője, főtitkára, majd szenátora lett, akit aztán megbuktattak, az erdélyi politikusi pályáról így leköszönt. 1992 után az Erdélyi Híradó könyv- és lapkiadó vezetőjeként egyszersmind mentora és felkarolója lett egy sor fiatal költőnek is, akik részben vagy egészben az ő szárnyai alatt indultak. Még ebben az évben, 1992-ben fontos kötete jelent meg A vendégszerető, avagy Szindbád Marienbadban, melyhez félig viccesen, félig komolyan, afféle alcímként odaírta: „Sz. G. utolsó verseskönyve”. Valójában a 9. kötet volt a sorban, s még jó néhány követte (a most tragikusan lezáródó életmű mint­egy har­minc kötetet számlál, ezek harmada fordításban jelent meg, van köztük, ami kínai fordításban is), de a legutóbbi évek verstermését már újfent egyértelműen akadályozta, roncsolta, módosította a közszereplés és a napi politikai teendők sokasága. 1996-ban az ő verssorait vésték Budapest legújabb hídja, a Lágymányosi-híd (ma Rákóczi) egyik gránitlapjába, az ezredfordulón pedig, még élete negyvenes éveiben monográfiával köszöntötték. Magyar állampolgárság iránti kérelmét 2004-ben elutasították. Ez is sok mindent megmagyaráz későbbi értékválasztásaiból. 2009-ben még megkapta a Bécsi Európai Akadémia nagydíját, hogy aztán ezt követően újfent nyíltan a napi politika szolgálatába álljon.

A költő Szőcs számomra már kolozsvári bölcsészhallgató koromban élő legenda volt. Olykor találkoztunk is egy-egy rendezvényen, én érdeklődve figyeltem, de valójában és komolyabban csak valamikor az ezredforduló utáni években beszélgettünk. Ekkoriban már több éve Budapesten éltem, ő újfent Kolozsváron. Ellentétesek voltak akkoriban a költözési irányaink. Emlékszem, amikor 2004-ben első kötetem E-MIL Irodalomtudományi díjat nyert, az ünnepi díjátadóra Kolozsvárra utaztam. Az ünnepség végén Géza félrehívott, gratulált, majd egykori mentoromhoz, a jelenlévő Gyimesi Évához fordulva mondta, sajnálja, hogy írásaimat csak e gyűjteményes kötetben olvasta először, s nem már a folyóiratbeli közléseikkor. Nyilván kedvesen túlzott: én épp csak 30 esztendős múltam, ő 51 volt. Én már akkor is a Széchényi Könyvtárban dolgoztam, emlékszem, ez iránt is élénken érdeklődött, mint az irodalomhoz köthetően minden iránt, ami a kulturális emlékezet megőrizhető, írásos formájával kapcsolatos. Mint később egyértelművé vált számomra, a kortárs információbőség szinkrón feldolgozásának lehetősége-lehetetlensége és annak technológiái kultúrpolitikusként és költőként egyaránt foglalkoztatták. Aztán ő került Budapestre, az ismert okokból, s lett kulturális államtitkárként többek között anyaintézményem fenntartói, felügyeleti vezetője is, akinek én – igazgatóként – a drasztikusan megcsappanó intézményi finanszírozásra vonatkozó s egyéb bajaimat, kritikáimat sorjázhattam. Nem sok sikerrel. Tudtam persze, mi az, ami rajta múlik, s mi nem. Nem lettünk közeli barátok, de kölcsönösen tiszteltük egymást. Ezt követően számos irodalmi esten és konferencián, könyvbemutatón és kerekasztal-beszélgetésen, díjátadón és emlékünnepen, borkóstolón és hangversenyen, kiállítás megnyitón és gálavacsorán, s persze hivatali rendezvények tucatjain, no meg szakmai egyeztető megbeszélések és tárgyalások hosszú, végeláthatatlan óráin találkoztunk Kolozsvár és Budapest, Nagyvárad és Pécs, Nagyszalonta és Balatonfüred, Szekszárd és Piliscsaba, Szatmárnémeti és Győr tengelyeken, s ki tudja még hány száz konkrét helyen. Köztük a Szalay utcában és a Hold utcában is, no és persze leginkább a Budavári Palotában, az OSZK főépületében. Hivatali egyeztetéseinken túl azonban minden alkalommal úgy álltunk fel az asztaltól, hogy a beszélgetésünket valójában nem fejeztük be, csak lezártuk. Vagy időhiány miatt, vagy még inkább azért, mert az elkezdett téma sűrűjében, a szellemi kacskaringók újabb anekdotákat hoztak elő, irodalmi vagy éppen kultúrpolitikai kérdéseket, amelyek rendszerint megvitatlanok maradtak, további beszélgetésért kiáltottak. „Jó, hívjuk mindenképp egymást és folytassuk, szerussz” – zárta ilyenkor s köszönt el, s nem egy ízben azt éreztem, a reá váró hivatali személyek vagy bokros teendők helyett szívesebben folytatná valamilyen érdekes „hazai” ügy felidézésével, netán újabb világraszóló álmok szövögetésével.

Vonzották ugyanis a kevéssé ismert kultúrtörténeti érdekességek. 1992 után sokáig nem jelent meg verseskötete. Amolyan „utolsó utáni” a 2003-as Az al-legóriás ember (avagy mikor a szomszédgyerek a Holdra lép) volt, mely játékos címével, humorával és teremtő intertextusaival egyaránt a legjobb Szőcs-lírához tartozik. Benne az óriás, a „legóriás” szerző és persze az allegória egyaránt komoly szerephez jutott, akárcsak a gyakori szójátékokon túl a kendőzetlenül őszinte ön-értelmezések is az ötvenedik születésnapon. Most mégis egy lábjegyzet miatt hozom szóba e kötetet, melyben szerzője az alábbiakat írta: „a történet lehet, hogy valós, lehet, hogy fiktív (és lehet, hogy apokrif)”. Szőcs Gézát leginkább ezek az apokrifek érdekelték. „Valahogy kutasd ki, kerestesd ezt elő nekem!” – mondta lelkesen nem egyszer. Szenvedélyesen elő akart bányászni a múltból minden művelődéstörténeti eseményt, irodalmi alakot, elfeledett nagyságot, főként, ha annak volt valamilyen esélye nemzetközi renoméra is. 2010 után politikai funkcióit latba vetve ilyeneket is igyekezett tető alá hozni. Az OSZK-ban így valósultak meg olyan tárlatok, mint a golyóstoll felfedezőjének, Bíró Lászlónak szentelt kiállítás, a Weisz Erik-, azaz Harry Houdini-emléktárlat, vagy a 2018-as budapesti nagy Corvina-tárlat. 

A nagyobb, átfogóbb kulturális beruházásokban, informatikai vagy éppen digitalizációs fejlesztésekben is a megálmodást szerette leginkább, bár azok levezényléséhez, véghezviteléhez nem volt kellően pragmatikus, meglehet az már valahol untatta is. A kellő időtávlatban történő alapos tervezéshez és megvalósításhoz, a megfelelő szakmai személyek kiválasztásához viszont nem mindig szakmai oldalról, sokkal inkább politikusként közelített. Nem egy ilyen torzóban is maradt vagy kudarcba fulladt. Politikai oldalaktól függetlenül támogatható nemes ügyek érdekelték, csakhogy nem is egy vagy kettő, hanem szimultán több tucat is, amit nem mindig kezelt jól. Látszólag sok kettősség jellemezte, mely benne mégis jól megfért. Ahogyan hazáját keresztút-hazának látta, s eszerint is cselekedett, úgy önmagát is egyetlen oldalon állónak írta le, mégis pólusok közt elhelyezkedőnek, aki – legalábbis a párbeszéd szintjén – nyitott volt és maradt minden irányba. Máskor halkan, de maga is panaszkodott, hogy saját táborában gáncsolják, nem értik, filmes vagy közgyűjteményi projektjeit ellehetetlenítik, a minisztériumi adminisztráció gyakorta ellene dolgozik, különböző ügynökségekkel kell osztoznia, stb. Ismerte ellenségeit s vélt barátait, tudta, a funkciókkal együtt szerepek garmadájának terhe nyomja vállait, s nem mindnek tudott megfelelni. Politikai karrierjét szerencsésen „védte” lenyűgöző erudíciója, tekintélye, de a szakpolitikához nem volt kellően gyakorlatias, sem rátermett – ugyanakkor szituációkat átlátóan okos volt, a túléléshez pedig ellenfeleit megszégyenítő ösztöne segítette.

Utolsó éveiben (mily szörnyű ezt leírni is!) maga is – mint egykoron Bánffy Miklós gróf, a reneszánsz egyéniség, a külügyminiszter s többek között majd az Erdélyi Helikon főszerkesztője – fontosnak érezte, hogy a politikus legyen jól megkülönböztethető a költő és író Szőcs Gézától. Meglehet, későn, ki tudja? Mindenesetre több kötete is Carbonaro álnéven jelent meg, s talán ezeket követően már sok mindent másként gondolt maga a politikus-közéleti Szőcs is, mint úgy fél évtizeddel korábban. Nem beszélt róla, csak ritkán, somolyogva, vagy még ritkábban, keserűen egy pohár bor mellett. Nem tudom nem ide írni, hogy a politikusként is gondolkodó Szőcs utolsó éveiben egy tisztánlátással megvert, gyötrődő, a végzet ellenében küzdő figurát írt meg a Raszputyin küldetése című drámájában. Nem csupán az ismert történelmi, karizmatikus férfiút, hanem a különcnek egy felelősséggel megvert válfaját szólaltatta meg, egy olyan történelmi figurában, aki jelentős hatással volt II. Miklósra és családjára. Miközben az analógia kézenfekvőnek tetszhetett sokaknak, mégis visszásnak tűnt a szememben, hogy mindez komoly anyagi fedezettel, magyar–olasz kiadásban, majd számos európai nyelvre fordítva jelent meg, s a darab ősbemutatója is Olaszországban volt.

Géza persze igyekezett lehetőségeihez mérten önmagához, gyökereihez s múltjához hű maradni. Súlyos terheket cipelt. Már kisfiúként lázadt az apja bénító szellemi öröksége ellen, akit mégis nagyon szeretett, s aki, mint utóbb kiderült, zseniális kritikusi gyakorlata mellett valóban ördögi tudott lenni szűkebb környezetével is: saját fiáról is besúgói jelentéseket írt. Ki tudja, a Szőcs Géza-versek egyik sajátos jellegzetességének, az álarc mögé bújásnak és a szerepjátéknak forrásai honnét, milyen komplex tényezőkből voltak eredeztethetők. Versnyelvében fiktív és valószerű észrevehetetlenül keveredett, olykor nem csak a mitikust tette komikussá, kötetei lapjain aktualizált Shakespeare-hősök és mai politikusok egyszerre kerülhettek kétes reflektorfénybe. Az utóbbi években ezek mentén egészen kortárs közérzetek is vershelyzetbe kerültek ráadásul, emlékezetes képekkel, szóviccekkel, átértelmezett, kifordított sajátosságokkal és nyilvánvaló áthallásokkal. Ha azonban szöveguniverzuma fölékesített főszereplőin túl a megsokszorozott lírai énjei közepette egyfajta igazi, „társadalmi”, mondjuk így: „életrajzi” énjét keresnénk az Sz. G. monogrammal bíró „szövegdémonnak” (a szintén korán eltávozott Prágai Tamás emlékezetes kifejezése ez), őt nem mindezen szerepek mögött, a legkülönfélébb maszkok képletes lehulltával lehetne kvázi-tisztán meglátnunk, hanem éppen ezen szerepek szubjektumformáló erejében és reflexióiban. A nagyon összetett, rétegzett és amalgámszerű én, mely akár öt másik embernek jutó életet élt e közel 67 esztendő alatt, költészeti szerepei és közéleti funkciói révén egyaránt formálódott, ezek együttesében s hangsúlyosan ezek által alakult. Mi sem természetesebb, hogy mindegyiket egyaránt és egyenrangúan vállalta. A „közöttiség” hangsúlyos, a személyiség éppen a szerepekben és a szerepek betöltése által, azok váltakozásaiban bontakozhatott ki. Ahogyan első köteteiben a mindent felhalmozó, magába olvasztó poézis az önteremtés nyelvi aktusát valósította meg, úgy ez a folyamat Szőcs Géza konkrét életszituációi és feladatkörei révén az önidentifikálásban is hangsúlyos maradt. Most, amikor tragikus halála kapcsán óhatatlanul mérlegre kerül a teljes életmű, bizonyára sokan kísérlik meg szétszálazni az egyes profilokat. És bár jól írta a minap Papp Attila Zsolt, hogy évtizedek múlva vélhetően senkit nem érdekel majd, ki volt a kulturális államtitkár vagy a miniszterelnök kulturális főtanácsadója, netán az, hogy mi történt a milánói világkiállításon, miközben lírikusi tevékenysége legjelentősebb része valóban jó eséllyel itt marad velünk, ez mégsem a sokunk által ismert egyénre és annak cselekedeteire, a bevezetőben megidézett, most búcsúztatott lélekre, hanem „csak” költői hagyatékára vonatkozik. Ami persze vitán fölül álló s tulajdonképpen a legfontosabb. Ebben a szövegtengerben kell a párbeszédet szorgalmazó lételemeket felkutatnunk, anélkül, hogy a földi pályafutását tragikusan egy kórházi ágyon befejező, legyőzött egyénre gondolnánk. Félig döbbenten, félig értetlenül, félig szomorúan, félig a mi bántásaink visszavonhatatlanságainak terhétől lesújtva, s egészen abban a reményben, amit e költészet kezdettől fogva sugall: „nem lenni is csak egy alakja annak, / amit, bár nincs, úgy neveznek, lenni.” – Utazz valóban békével, Géza!

 

4. A Lipták ház

Petőfi Sándor u. 36.

 A legendás Lipták ház! Mondhatnánk, a magyar irodalomtörténet legendás Lipták háza. Könyvek készültek róla, tanulmányok, visszaemlékezések idézték fel a ház hajdani tulajdonosait, a Lipták házaspárt és a vendégeket, akikről kitelne egy magyar életrajzi lexikon anyaga. Az 1950–1970-es évek bonyolult történései közepette egyfajta menedék volt ez az írók, művészek számára. Beszélgetések, viták, pihenés, alkotások születése, bolondozások – színes és irigylésre méltó élet. A ház gazdái elmúltával is nemes feladatot kapott: a magyar irodalom mai külföldi fordítói töltenek el itt heteket, átadva a világnak a mindenkori magyar irodalom alkotásait.

 

Heitler László: Beszélgetés Lipták Gáborral Füreden

részlet

A kapu örökké tárva, az író otthon ülő ember, szótlansággal sem vádolható, interjút készíteni Lipták Gáborral mégsem egyszerű feladat. Angolnát fogni puszta kézzel könnyebb, mint őt megkaparintani. Üzenetváltása e sorok írójával már rendszeressé vált, maga is sürgette a tervezett beszélgetést (unva, hogy annyit hajszolódtam érte?), aztán midőn útnak indultam hozzá, hol az Adria partján gyönyörködött a tintakék vízben, hol Spanyolhon nem éppen közeli földjén kopogott a botja, hol a mi kis országunk másik végén akadt halaszthatatlan találkája egy öreg kúttal, faragott kapuzattal, antik oszloppal...

Ez az első Lipták-legenda, ezt én terjesztem.

 

– Tizenhárom éves koromban beleestem a Balatonba. Vitorlásról akartam átszállni csónakba, s akkor még nem tudtam a lábak elhelyezésének technikáját. így jegyeztem el magam a Balatonnal. Pesti fiú voltam, itt szoktunk nyaralni. Érettségi után két héttel megismertem idevaló feleségemet. Nekik családi házuk volt itt, ebben lakunk most is. Benősültem...

A ház lehet vagy száz esztendős, jellegzetesen régi füredi villa a kert közepén. Már kívülről is szokatlan, mert előtte római oszloptöredék, malomkő és számos más régiség áll, a teraszon ősrégi falusi eszközök, cserepek, korsók, kiigazodni sem könnyű közöttük. És belül! Mintha zsúfolt múzeumba érkeznénk. A bútorok, a dísztárgyak, mindenféle régiségek, festmények, szobrok, népművészeti munkák, könyvek olyan gazdagsága fogad, amilyenre vagy a sárga irigység, vagy a határtalan öröm önti el az embert. S amit még ekkor nem látunk: a jókora kéziratgyűjteményt! A hely szelleméről, a genius lociról érdeklődöm.

– A táj vonzása lenyűgözött, magához kötött. Nem a táj nagysága. Sokat utaztunk Európában, láttam zordabb, félelmetesebben szép tájakat hegyekkel, vízesésekkel, de soha nem láttam ennél emberibb tájat. Ha ma kérdeznek a Balatonról, azt felelem: nincs még egy ilyen szelíd szépségű táj. „Amennyit a szív fölfoghat magába” – pontosan ennyit sugall és jelent a Balaton. Sajátos íze, jellege van az emberekre is hat.

– Volt idő, amikor sokat foglalkoztam úgynevezett honismertető irodalommal. Sorra jelentek meg megyénk legszebb részeiről szóló útikalauzaim: Sümeg, Veszprém, Hévíz, Tapolca, Balatonfüredről nem is egy, Csesznek, Zirc, Várpalota – az isten tudja hányat írtam. Rengeteg cikkem, tanulmányom jelent meg e vidék művészettörténetéről, irodalomtörténetéről. Foglalkoztam a Balaton a magyar irodalomban című kedvenc témámmal is, és írtam a füredi színház történetéről.

– Van a gyűjteményében egy régi kép a füredi színházról, Egry József rajza – vetem közbe. Előkerül az Egry életművében szokatlan – dokumentumhűségű – kép, 1921-ben készítette a Balaton későbbi piktor-poétája.

– A kép az ötvenes években került hozzám, példázva, hogy életem eseményei és emlékei miként kapcsolódnak össze a vidékkel, A félig romokban álló öreg színház még megvolt az erdőben, amikor a feleségemnek udvaroltam. Sőt pirulás nélkül bevallom, mi még csókolóztunk a félig összeomlott páholyok között.

– Nyári színház volt, a második világháború előtt bontották le – egészíti ki az ismertetőt Lipták Gáborné.

– A Balaton, a táj, az írás szeretete természetesen szülte meg otthonunk légkörét – folytatja Lipták Gábor. Ez a szellem észrevétlenül gyűjtötte maga köré művész és íróbarátainkat.

– Kik jártak a Lipták-házba?

– Tizenhat vendégkönyv őrzi az itt jártak emlékezéseit. Hogy kik? Például Tudor Arghesi, Asturias, Tristan Tzara, Quasimodo, Szimonov, Amerigo Tot, Jean Rousselot, Ahmadulina, Rozsgyesztvenszkij. Barátként élt itt Szabó Lőrinc és járt itt Borsos Miklós, Illyés Gyula, Passuth László, Kereszthury Dezső, Boldizsár Ivánm, de mi nem csak a legcsengőbb neveket tartjuk számon. Házunk előtt megy el az országút, sokan betérnek. Nem traktára, csak egy pohár borra, kávéra, mandulára. Lassacskán központ lett a házból, évtizedeken át az itt megforduló irodalmároknak, művészeknek és a szellem minden rendű és rangú híveinek számon tartott állomása.

– Irodalmi szalont emlegetett egy ünnepi felköszöntőjében Illyés Gyula.

– Nem irodalmi szalon, Ilyés minősítése baráti túlzás. Tény, hogy gazdag története van a házunknak.

– Meg kell írni ezt a történetet!

– Sokan biztattak már – és felsóhajt: – Hej! Mit nem adnék érte, ha a híres füredi Horváth-háznak is lenne naplója! Berzsenyi, Kossuth és még hány kiválóság járt ott! – Aztán visszatér a mához: – Az a szellem, amely létrehozta a mi házunkat, szükségszerűen vezetett ahhoz, hogy irodalmi munkásságomban is, a hely történeti emlékek nyomán, szépirodalmi megfogalmazásokra törekedtem. Így kezdődött a magyarországi műemlékekhez, irodalmi és kultúrtörténeti emlékekhez fűződő elbeszéléseim köteteinek sora. Az Aranyhíd, a Regélő Dunántúl, a Sárkányfészek, a Duna-Tisza regéi, a Délibáb, maid az Amiről a kövek beszélnek, Amiről a vizek beszélnek, az Ezüsthíd.

– Regék, mondák címén nem létező regéket, mondákat, legendákat költesz – mondják a kritikusaid.

– Valami meglévőből indulok ki minden írásomban, és mint a restaurátor, fölépítem, újjáalkotom. A történeti, a művészeti háttér, a néprajzi környezet hiteles. Ha van legenda, akkor azt is fölhasználom, de elég egy kő, egy kút, egy boltozat, egy tájrészlet, egy-két mondatnyi hagyomány is, és megszületik a történet.

– Passuth László írta rólad valahol, hogy árumegállítási jogod van a Balaton partján.

– Igaza van – derül a megjelölésen az író. – Régészeti tárgyak, múzeumba nélkülözhetetlen darabot azonban soha nem tartottam meg magamnak. Inkább a szellemiekre igyekszem kiterjeszteni a „jogot”.

– Sokat utazol. Mit hasznosít belőlük az író?

– Utazásaimról írott karcolataim gyűjteményét, Hogyan gondozzuk gyémántjainkat címmel a Magvető hamarosan kiadja, Borsos Miklós rajzaival. Nem útikönyv, inkább derűs jegyzetek Európa különböző tájairól.

– Helyi vonatkozásút? Amit a genius lócinak köszönhetsz?

– A régi magyar iparos céhek történetét írom. A műfaj nem változott, a történet mindig az írói képzeletből születik, de a háttérben a régi mesterek éltek, a mesterek fortélyai, szerszámai, a céhek törvényei, emlékei (ládák, korsók...), szóval az alap az hiteles, valóságos.

Nézelődöm a házban. Sok ezer könyv, kiváló magyar művészek képei, szobrai, sok száz népművészeti tárgy kápráztat el. Hogyan lehet itt élni? – kérdem magamtól. Szépen, harmonikusan, a tárgyak sugárzásában naponta megmártózva – felelem. A könyveknek, műveknek megvan a sorsuk, s az ember, aki bensőséges világukat kutatja, maga is sorsszerűen kapcsolódik hozzájuk. A sorsokból és a tájból kibomló regék legendák csak értő szellemre várnak. Lipták Gábor különös tehetsége ezeknek a történeteknek a kibontása, kifényesítése. A hely, a táj kincse kezéből megtisztítva, ragyogva kerül tovább hozzánk, olvasóihoz.

Ez azonban már nem legenda, hanem valóság.

Napló, 1979, június 23.

 

A ház vendégei írták

BERDA JÓZSEF: FÜREDI FELLÁNGOLÁS (TÍZ TÜZES SOR)

Bármily ízes testet gyógyító savanyúvized,

de ennél is több, lelket gyógyítóbb,

bátorságra, boldogságra bűvölő

borod, mely Pannónia gyöngyeként

mosolyog reánk most, mikor

tüneményes tájad remetéjeként

köszönti szerelmesedet, Lipták

Gábort, s máshol feltámadt

újabb helikoni társaság, Keszthely

helyett immár Balatonfüreden!

*

Életem legigazibb gyönyöre s

egyben legnagyobb gondja vagy.

Ha nem teremnél te sem: megölne

a hideg, a durva fagy!

 

KERESZTURY DEZSŐ

Jaj Füred, ha jönnek Kereszturyék

felhőbe hanyatlik a napos vidék.

Tenger, Bakony küldi gonosz frontjait

szél-szaggatta kertben Mirelit lakik.

Jeges zápor árján leng az öreg ház;–

de pincéje küldi ízeit, zamatát,

s a szemes padkáján üldögélve így,

hallgatjuk örök, bölcs tanításait.

„Frontjait ha küldi a köd-körmű ég,

vesd ellenük harcba lelked derűjét;

békétlenségnél jobb a türelem,

így igaz, vagy többé nem ér a nevem.

Borzongós ha lennél, innét messze fuss,

s jobb időt hozz, Mari és Desidérius!

 

ÖRKÉNY ISTVÁN LEVELE

Kedves Aranyoskáim!

Érdekes, hogy már a meghívás mikéntje milyen éles fényt vet az emberek jellemére!

Pl. aki ezt írja:  „A közelgő kettős ünnepen szívesen látunk füredi házunkban…” stb. stb.

Milyen ember?

Derék nyíltszívű, egyenes, magyar ember. Mindenkinek a szemébe néz. Nem vihorász senki háta mögött. Ami a szívén, az a száján.

Az ilyen embert mindenki szereti.

Sírjára virágot visznek.

Soká emlegetik.

„A disznósajtot hogy szerette”, még ilyenekre is emlékeznek.

De nem mindenki ilyen.

Pl. aki ezt írja:

„Ha majd Hévízről hazatérünk, és ha kész leszünk a festéssel, ciánozással, és ha nem jön Köpeczi, és ha és ha és ha …”

Vajon milyen ember ez?

Magyar ember? Egyenes ember?

Se egyenes, se magyar.

Az ilyennek két nyelv van a szájában. Ezek a sunyiak, alamusziak, társaságban hangtalanul fingók, orrukból kiturkált piszkaikat szétdobálók.

Még Lenint se szeretik igazán.

Csak saját odvas fogaikba mernek beleröhögni.

Sírjukon gizgaz nő, laboda, bojtorján.

Emlékül le van sajnálva.

Tőlünk sokan kérdezik ám: Miféle pasasok ezek a Liptákék?

Mi tartózkodón válaszolunk.

„Magunk sem tudjuk” meg: „Ne szólj szám, nem fáj fejem”.

Várunk.

Vigyázz, Lipták! Vigyázz Liptákné!

Még Melinda is!

Mi csendben vagyunk és várunk.

                              (Pista és Zsuzsa)

1965

 

SZABÓ LŐRINC

Ha nyári szezonban kezd a

motoros nép és a MÁV,

Gábor lelki-lábán piroslik

a tábornoki sáv.

Az a sáv nem Gáboré már,

az a sáv Gábornoké,

Gábornokunk guberníroz bennünket

a jó week-end felé.

Ma egy régi füredi házban,

amikor jön a vonat,

annyi mindenféle történik,

ami a kedélyre hat.

Itt Aurél színesfilmen zengi;

MÉMOSZ-t így nem imádta seki,

Prof Horváth beteget fogad –

közben itt az új vonat.

Itt Lőrincünk a vesztét érzi:

róla Klári papírra nézi –

festi a hullafoltokat –

közben folyton jön a vonat.

Amott egy államtitkár brómot szed a fenyők alatt,

emitt Princ tévedésből a postásba beleharap

Pulcsi néz új veszprémi bugyikat –

közben folyton jön a vonat.

Amott két hölgy a combját vakargatja, tele kínnal,

mert férje Pesten maradt a megváltó szúnyogínnal,

hajó rak partra új vendéghadat

s közben jön jön jön a vonat.

*

Ha az óra tízet elvert

berobog az esti gyors

Gábor előtt tábori ágytornyok nőnek,

de hát ez a sors!

De vasárnap délelőtt még

iszonyúbb a vad zsinat,

mert a jó háziakon nem könyörül se

vendég, se vonat.

A piciny fürdőszobában

a lánc folyton zakatol

s a tömeg a kertben gyep híján

már liliomot tipor.

 

SZERDAHELYI ISTVÁN

Mennyi költő volt itt!

Fodortól Radóig

Az egész Parnasszus

hallatta hangját.

Én mit is szóljak hát?

Inkább nem beszélek;

helyettem majd szól az

utókor; az élet.

A többit átadják

majd – a feledésnek.

 

TAKÁTS GYULA: DINAMIT

Egy zöld levél sincs rajta: csak szirom.

Mint szó nélkül csak rím a papíron,

Csak csengés. Szép a szín! –

E pázsit könnyeim

És zendült föl s robbant sárgán reánk

mint dinamit, e kis bokor virág.

 

WEÖRES SÁNDOR: HEXAMETER

Gábor Bátyám, hexameterben

            zengem a nótát

Néked s iszonyú tollal, mely

            nem akar ma kaparni

Sem, csak benneragadnak a gon

            dolatok gyülevészi.

Hálásan köszönöm vendéglátásod,

            amely már

Százéves hagyomány Balaton

            füreden. Ha az ihlet

Lakna vacak tolladban

             nem pedig útkaparónak

Gyötrelem-álma: bizony

            szebb s hosszabb volna a

                                               versem.

  

A Lipták ház kertjében 2013. június 15-én felavatták Klimó Károly szobrát: Klimó Károly/Hommage á Weöres Sándor 1913–1989. Avató beszédet mondott E.  Csorba Csilla, a Petőfi irodalmi múzeum főigazgatója.

 

FÉJA ENDRE

„Apám évente itt töltött két-három hetet, zömében augusztus hónapjában…A délelőttökön leballagtunk a part felé, s egy cukrászda asztalánál helyet foglalva apám írt-, én pedig – szemlélődve – verssorokat formáltam magamban. Majd a délután alvást követően gyakran Lipták Gábor házánál kötöttünk ki, ahol értékes és érdekes emberek verődtek össze, s a csöndes borozgatás közepette változatos történetek hallgatója lehettem, melyek némi bor hatására még színesebbé formálódtak.

 

5. Lóczy Lajos Gimnázium

Ady Endre u. 40.

A város nevezetes gimnáziuma szintén több szálon kötődik a 20. századi magyar irodalmi alkotókhoz. Már a belépésnél két nagy fehér tábla köszönti a diákokat, rajtuk a szöveg a két „vendég tanárral”: Németh László és Déry Tibor látogatásának emléke. De tartott itt órát Keresztury Dezső is, itt tanított Kemény Géza tanár-költő, vagy éppen a maiak közül Németh István Péter költő.

 

NÉMETH LÁSZLÓ-EMLÉKTÁBLA

Avatás: 1981. szeptember 11.

Avatta: Cs. Varga István

Felirata:

„…ama kései, tékozló remény,

az utolsó már nem a földet lakja,

mint viharokra emelt nyárderű,

felköltözik a halálos magasba…”

(Pilinszky János)

„…a Lóczy Lajos gimnázium neveljen körültekintő, szívós harcosokat, akik a maguk méltó munkájáért s államunk rendjéért küzdenek egyszerre…”

(Németh László: Iskola-avatás, 1963)

A Füredhez ragaszkodó nagy író és nevelő emlékének, születése 88. évében állíttatta Balatonfüred Város Tanácsa, a Hazafias Népfront Városi Bizottsága, a Lóczy Lajos Gimnázium nevelői kara és ifjúsága, 1981.

A dátum téves, mert a gimnázium új épületét 1964-ben avatták. 1964. január 18-án mondta az épület avatásán Füredi beszédet. Utoljára 1970. május 6-án beszélt a diákhoz a IV. osztály utolsó magyaróráján.

 

Németh László: Kötelékek

1. Iskolaavatás

Füredi barátaim megkértek, jöjjek el, szóljak néhány szót, ezen az épületavató ünnepségen. Akihez ezt a kérést intézték, mint ők is tudják, évek óta nem lépett előadói emelvényre, s amennyire én tudom, nem lép ezután sem. Ha a bennem vigyázó orvosra s a művének felelős íróra hallgatnék, ide sem utaztam volna le. Ők azonban a hajdani tanárhoz fordultak, s az nem engedte lebeszélni magát, hogy az új falak közt régi emlékeit s a számára már zárt falat jelentő jövőt tapogató reményeit az új otthon lakóival meg ne ossza. Az iskola a felnőttek nagy részében ritkán hagy kedvező, s egyben reális emléket. Bajai – az izgalmak, sérelmek –, mint a gyermekkor más emlékei, egyeseknél a megszépítő messzeségbe vesznek, mások később is keserűséggel gondolnak reájuk. A múltkoriban egy autóúton meghökkenve hallgattam a friss indulatot, mellyel útitársam, a hatvanas író, nagyszerű önművelő, dunántúli als főgimnáziumok volt vándora, beszélt iskolás koráról. Én ebben a tekintetben, úgy látszik, szerencsésebb voltam. Sőt, ha életem szerencséit számba veszem, nem tudom, nem az volt-e a legnagyobb, hogy hatvanhárom évből közel negyvenet iskolában tölthettem, tizennyolcat mint tanuló, a többit mint iskolaorvos és tanár. A szerencsém, igaz, korán kezdődött. Előbb, mint a budai elemi kapuján beléptem volna. Hisz ide, az iskolába indult reggel s onnét jött meg délben, este az ágyban, az éjjeliszekrény-lámpa fényében, oda, iskolai óráira készült az az ember, aki felé hat évtizeden át, most már a nemlétbe, egyre érettebb tisztelettel és büszkeséggel tekinthettem. Tizenhat éve halott, de még mindig érkeznek életéből a szívet melegítő hírek és emlékek. Egy-két éve, egész váratlan, egyik legnagyobb elbeszélőnk emlékezett meg róla, a hatvan év előtti nagybányai tanárról, mint a legjobbról, a legmegértőbbről, akivel dolga akadt. Néhány hete egy veszprémi régész küldte el értekezése külön lenyomatát: azokat a mintaszerű ásatásokat értékesítette benne a tudomány számára, amelyeket mint fiatal tanár ő végzett, szülőfaluja, Mezőszilas határában, s melynek a történetét, mint gyerek, én meseként hallgattam. De nemcsak másoktól hallok róla, befejezés előtt álló regényemnek is ő az igazi kútfeje, nemcsak az első világháború, s hétéves fogsága után leírt emlékei, de a naplójából áradó emberség is Az ő példája sejttette meg, amit aztán annyi kiváló kartárs s a magam tanárkodása tisztán megértetett, hogy ha szépen űzik, mennyivel szebb, önzetlenebb az a pálya, melyet ő választott, mint az, amelyre a sorsom engem hitt el. Mert mi, írók, akármilyen önzetlennek látszunk, mindig a Perselyre, az úgynevezett halhatatlanságunkra kacsintunk, melybe, mint filléreket vagy hatosokat, rakjuk a munkánkat, hogy aztán az idő végül is feltörje s elvesztegesse őket. A jó tanárnak azonban eleve le kell mondania, hogy más jutalma legyen, mint a munkája, az önzetlen bőkezűség, mellyel magát osztogatja. Mert hisz ki is mérhetné le s nyugtázhatná, azt a tizedmilliméter- vagy mikronnyit, amivel egy-egy tanári élet emeli meg a nemzeti műveltség szintjét. összeszámoltam, mint diák s mint egyszerre négy-öt iskolába bejáratos orvos, majd tanár, legalább kétszáz pedagógust ismertem meg közelebbről. Milyen nagyszerű emberek voltak köztük! Ha lenne túlvilág, ahol az ember maga választhatná meg, kikkel lakjék – s ez bizonyára egyik kelléke a mennyországnak – én nem az írók közül, közülük választanám meg a szobatársaim. De ki tud ma már az ő érdemeikről? Ki tudja, mivel bűvölt meg bennünket a budai reáliskola gótikus ablakú termeiben Jánossy Béla nyugodt goethei homloka? Ha nem ír egy esztétika történetet, melyet bibliográfiánk számon tart, a neve sem marad fenn. A napokban halt meg a kis Szabó kollega, a Medve utcai polgári húsz éven át ideiglenes tanára. Ki őrzi meg a korán elözvegyült ember irodalomszeretetét, aki három fiúgyermeket nevelt fel maga, s minden lírai verseskönyvet fölhajtott, összevett s ott tartotta a polcán, amit a múlt klasszikus vagy elfeledt lírikusai s az ő élő költőtársai kiadtak. Amikor Vásárhelyre kerültem, egy olyan tanár nyomai fogadtak, aki diákjaiból új elitet támasztott városának, s mint a helybeli tanyai internátus megszervezője az értelmiség filléreiből s beleölt lelkesedéséből legalább tizenöt kiváló tudóst, szervezőt adott az új világnak, akik nélküle, akkor, a harmincas években, napszámosok vagy kanászok maradtak volna. Ki tudja a ma is működő tanár nevét, hacsak egy irodalomtörténész ki nem nyomozza, hogy az Égető Eszter Szilágyiját, annak modelljét, Szathmáry Lajosnak hívják? De a tanári pályában épp az a gyönyörű, hogy ez így van. S ezért támadhat itt a sok közepes, gyenge közt mindig egy-egy gyönyörű jellemű, aki hatásában s emlékezetében (hisz egy ember annak, aki ért belőle, rengeteg) egy egész tanári kart megvált. De akármilyen sok példaképet, jóbarátot találtam én abban a tíz-tizenöt tantestületben, amelyben dolgom akadt, a fényes övben, mely felé a hűlő szív a visszasugárzó melegért tekint, nem ők állnak a tanítványaim. Arra, hogy melyik a legszebb pálya, diákok tanítottak meg, a legtisztább emberi kapcsolatok örömét ők kóstoltatták meg: a Medve utcai kis polgárista, aki egyik bokájával a másikat elütve állított be az orvosi rendelőbe, az elbliccelendő óra reményével a somolygásában, csak úgy mint a vásárhelyi nagy fiúk és leányok, akikkel csaknem minden tárgyukat tanítva tanulva, az új műveltség törzsanyagát próbáltuk kísérletezni. Tizennégy éve jöttem ki az utolsó órámról, legfiatalabb tanítványom is rég szülő, kereső, de ebből a három-négyezer főnyi tömegből elzárkózásomba is érkeznek még szó, levél nélkül is a biztató hullámok (több mint a sokszoros olvasóhadból) s néha nemcsak a képzeltek, az emlékezet közegén át jövők, valóságosak is. Nemrég egy feltűnően jóindulatú kritika jelent meg regényem német fordításáról a svájci Neue Zürcher Zeitungban. Az világos volt, abból, amit tudott, hogy csak magyar írhatta. De ki? Már-már ott élő öreg barátomra gyanakodtam, hogy ő lapít az ismeretlen női név mögött. A napokban egy levél megoldotta a rejtélyt. Az Áldás utcai elemi hajdani tanulója volt, aki így viszonozta, olvasói örömén túl, a hajdani himlőoltást. A legtöbbnek persze módja s tán kedve sincs, hogy így fizesse meg, amit ka pott, de ha a szív optikai tévedése is, elhiszem nekik, hogy mind kapható volna, hasonlóra. Pedig én igazán nem tartoztam a barátkozó tanárok közé- Nem pedagógus voltam, hanem didaktikus. Nem nevelni akartam, hanem jobban tanítani. Nem annyira a gyerek érdekelt, inkább az óra, hogy az minél jobban sikerüljönhogy mint egy ránkboruló üvegharang alatt, abban minél szebben, az anyag varázsában csendesen töltsük az időt, akármi volt az az anyag – Vörösmarty Előszavának az olvastatása, vagy a periódusos rendszer megfejtése. Nevelni is csak az órával akartam őket és magamat. Hogy ott üljünk együtt: ők szép tisztán, az illem és érdeklődés pajzsocskáit tartva maguk előtt; én küzdve, hogy a fejemben levőt, ahogy az ott kialakult, az anyagon át s az anyag alatt és fölött (mint egy költő a nyelven át, annak a megkerülésével), a hosszabb-rövidebb halak alá valahogy átcsempésszem. S az óra, ha a jellem nevelő lemezeket, ahogy ma mondják, nem is tettük fel, csodálatos mód valóban nevelt, engem tán jobban, mint őket. S valami finom illat is maradt utána a levegőben: úgy hiszem ez az, amit pedagógiai erosznak hívnak. Ez a szeretetféle éppen mert nem volt alkalom a megnyilatkozására, néha egész váratlan tört ki. Egy délután, tán negyvennyolcban, ahogy a kiürült iskola felé tartottam – valószínűleg, hogy a másnapi vegytankísérleteket előkészítsem –, két katonatiszt, két határőr szaladt felém, rám mutogatva a jezsuiták temploma felől a téren át. Az első pillanatban magam is meghökkentem, de aztán megismertem, a hadnagy valami irodalmárféle volt, aki fölöttesét, a kapitányt hozta el hozzám beszélgetni. A jelenetnek volt néhány diák tanúja, később a fő utcán láttak kettejük közt a lakásom felé menni, s diáknyelveken végigfutott a hír, hogy Németh tanár úrral valami baj van, az egész város forrongásba jött, hogy másnap aztán az első órán megkönnyebbült mosoly, melynek az okát akkor már én is tudtam, minden kommentár nélküli nevetésbe menjen át. Becsapom magam? El akarom hitetni, hogy valaha valahol szerettek? Volt alja is annak a szeretetnek? Őnekik akkor is elhiszem, amit az olvasónak bajjal, a literátornak, akárhogy hízeleg, sohasem.

*

Bocsássanak meg, hogy ennyit beszéltem az emlékeimről, de az ember azt hiszi, hogy ami neki jó volt, másnak is jó lehet, s a friss meszelést a falakon mázzal, csillogással vonhatja be a kedvkeltő emlékezés. Egy iskolaavatón mégis inkább a reményeimről kellene beszélnem. A remények azonban szoros kapcsolatban vannak az emlékekkel. Amikor 46 őszén nemzedékünk folyóirata, a Válasz ismét megindult, én a Gyermekeim diáktársaként című pedagógiai tanulmányt adtam az elsőszámba. Nagyon jellemző a jegyzet, mellyel a különös bemutatkozást megokoltam. „... Ezt a tanulmányt nem most írtam, két héttel azután, hogy az égő Buda karmából kibújtunk. Azt mondja el, hogy tört fel s rendeli alá a pedagógusi mámor egy sokoldalú íróember minden műfaját s képességét. Az én éveimről, az én szenvedélyemről lesz szó s mégsem csak rólam, a magam dolgáról, arról a „démonról” inkább, mely az írók magán-mániájában számukra is oly csodálatos módon érzi előre a nemzet szükségletét.” S a szenvedély előérzete helyes volt, abban a tanuló, tanítói lázban, amely rajtam a nehéz háborús években egyre jobban erőt vett, csakhamar a nemzet jobb része kereste a megváltását. Amikor az első-második vásárhelyi évben ez a pedagógusi mámor a legmagasabb volt bennem (azt, hogy a jobb módszer mit hozhat ki a gyerekekből, már láttam, s azt, hogy mi az, aminek kapacitásuk – fejük belkörfogata –, mégiscsak határt szab, még nem), nemegyszer mentem be azzal a tanári szobába, hogy „az oktatás forradalma, az lesz az igazi atomkor s az atomnép, amelyik azt végrehajtja”. Az első atombomba akkor esett le. Mindenki az atomkorról beszélt, amely azóta sem ért ide, s én azt akartam mondani, hogy az oktatás kiterjesztése, elmaradt módszereinek a fölcserélése, az szabadíthatna fel, nem a természetből, hanem az emberiségből olyan energiákat, amilyeneket az atomreakciótól várunk. S magam, bár ma legjobbnak tartott műveim akkoriban írtam, napom nagy részét e láncreakció alkimistájaként kísérleteztem el. Azóta közel két évtized telt el; az első közülük elég komor és nehéz. Én abban az évtizedben is az oktatás ügyén tartottam a szemem. Ennek köszönhetem, hogy mialatt a hívők közül nem egy kiábrándult és ellankadt, én a sokban igazolt Cassandra egyre inkább bizakodni kezdtem. Az országban folyó kegyetlenségekről volt szó? Én az országban épülő iskolákra, technikumokra, egyetemekre néztem, mint az emberiség vetéseire. Egyesek vagy csoportok önzése, indulata sajátítja ki a szocialista államot? Ha minden ember tanult ember lesz, s az lesz: e sok művelt, fő olyan közvéleményt teremt, amely az értelmiségi társadalom demokráciájába szorítja a maguk útját törőket. Szűkebb munkakörömben, az irodalomban, a jókat elnémítva, közepes írókat akartak klasszikusként a nemzetre kényszeríteni? De százezres példányszámban adják ki Tolsztojt és Stendhalt, az emberek ítéletében készítik hibáik ellenszerét. II. József korához hasonlítottam a Rákosi-kort. A hibás eszközök elkeserítik a nemzetet, a helyes elvek azonban — ott a felvilágosodás, itt a szocializmus elvei — kitermelik az erőt is ellene. S ez a remény, ha néha kétségbeesett volt is, nem volt hiú. A tanulás vágya egyre jobban erőt vett ifjakon és felnőtteken. Mint hóolvadáskor, a száraz ereket folyómederré mosva, ömlött a tanulni akarás; éppenhogy ez a hó nem lefelé, hanem fölfelé olvadt, a műveltség csúcsai felé. Ez a gimnázium is úgy keletkezett, hogy ahol a polgári sok volt, gimnáziumra lett szükség, ez az új épület annak az érettségi felé dagadó emberárnak egyik frissen kövezett mederágya, amely néhol ma már a 14 - 18 év közt levő ifjúság ötven százalékát teszi. Amin mint hóborton, utópián nevettek, hogy a kötelező oktatásnak nem 14 éves korig, hanem az érettségiig kell a tanítható ifjúságot vinnie, ma már nem kell kormányprogramba foglalni, az élet programja lett. A tanuló kedvével eddig ki nem tűnt magyarság, tanulónemzetté vált. Erre mi magunk is csak az összehasonlításban kezdünk ráeszmélni. Nyugati utamon meglepetve hallottam, rég kivándorolt barátomtól, aki mint nagy utazó s nemzetközi tekintélyű tudós sok ország tanügyébe pillanthatott bele, s egyáltalán nem elfogult irántunk, hogy ő a magyar oktatást tartja a legjobbnak. Pedig hol van az attól, amit mi is jónak tartanánk! De hogy ez nem különc, egyéni vélemény, az egyetemeinkről a világba szétszóródott fiúk bizonyítják: a nyelvi nehézségek ellenére megálltak a helyük, megvolt az alapjuk. Ezt érezzük mi írók is. Honnan jön az a rengeteg olvasó, annyi régebben ínyencségnek számító műve? Adyék nagy nemzedékének olvasókért kellett harcolni; ma fordított a helyzet, képzelet s érzések nevelésében, életrecept fölállításában az irodalom nem, vagy alig tud olvasóinak megfelelni. Nyugaton az írók tartják a régi szintet az elapadó olvasók fölött. Nálunk az olvasók szintje fenyegeti elsodrással az írókat. Párizsban a legnagyobb költők kötetei, jó ha négy év alatt kétezer példányban elfogynak, nálunk a könnyűnek éppen nem mondható Pilinszky János kötetét háromezerötszáz példányban az első nap elkapkodták. S ha ezt nem is írhatjuk tisztán az iskolák javára, éppúgy, mint a költőkére sem, kétségtelen, hogy ennek az áradásnak a feltételét, a medréül szolgáló intézményekkel együtt a szocialista iskoláztatás teremtette meg. Ez a folyamat, mint minden növés, az utolsó egy-két évben válságos szakba ért. A tudás, érdeklődés, nem öncélú dolog, annak alkotókedvvé válva, az ország testébe kell beépülnie. Ha ez nem történik meg, egy helyben állva erjedni, pocsolyázódni kezd, bűzt szül és szellemi járványokat terjeszt. A veszély kétfelől fenyeget. Az anyagiakra szegzett figyelem, mely másutt az írók alól kimossa az érdeklődést, nálunk is erősödik: száz könyv árán egy frizsidert vehetsz, ezer könyv árán egy Trabantot. A jólét, már a mi szerény jólétünk is, ha nemes igények nem tartanak egyensúlyt vele, elzülleszti, aki langy vizébe kerül. A másik: az embereknek van állásuk, de amit a legjobbnak éreznek magukban, nincs kellőkép foglalkoztatva. Egyik folyóiratunk kérdésére, hogy a kérdezett beleszólhat-e vállalata ügyeibe, alkotó módon vesz-e részt abban, amit csinál, a többség felelete az volt, hogy nem. Én magam is ismerek remek képzettségű, nagy képességű fiatalembereket, akik azt, amire az emeleteken lenne szükség, a pincében rothasztják magukban. Hogy mi a teendő? Fékezzük le a tanulás tempóját, hogy annyi műveltségtől még elégedetlenebb ember ne keletkezzék? Épp fordítva. Nemcsak az iskolát, de egész társadalmunkat a magasabb igények iskolájává kell tenni, s a képességet, tehetséget, a megillető feladatkörök bevételére s még inkább kifejlesztésére lelkesíteni. Nemrég megjelent könyvemben, A kísérletező emberben én azt a nagyon is időszerű tapasztalatot akartam továbbadni, hogy lehet egy igénytelen, látszólag méltatlan foglalkozásban feladatot és örömet találni. Ez azonban nem azt jelenti, hogy mindenki érje be azzal, amibe pottyant. Az emberi szerepeknek van egy valóságos hierarchiájuk, úgy, ahogy az államunk építményében, alá- s fölérendelésében kialakult, s egy eszményi, amelyet képességeink írnak elő. Igenis küzdjünk érte, hogy a kettő közelebb kerüljön egymáshoz. Hogy a Lóczy Lajos gimnázium ne keserű lébe forgó lelkeket neveljen, akikben a tudás cinizmussá, gyűlöletté válik, hanem körültekintő, szívós harcosokat, akik a maguk méltó munkájáért s államunk jobb rendjéért küzdenek egyszerre. Harminc éve mondtuk: a magyarságból vagy mintanép lesz, vagy semmi sem. Ez a jóslat, mely akkor frázisszerű serkentésnek hatott, ma történeti realitást kap: sosem voltak ilyen korlátlanok a lehetőségek le- s fölfelé egyaránt. Európának nincs népe, melyet ily rég fenyegetne s egyre jobban a szétszóródás, a jellegvesztés s elmerülés veszélye, s kevés, amelyre bár szavát sem értik, ekkora várakozással hegyeződnek a fülek. Az a létharc, melyről a Szózat írt, itt van. A Vitéz Mihály-i géniusznak – most vagy soha – nagy ellentámadásra kell indulnia a hazai sivatag ellen, mely oázisait eddig törvényszerűen elnyomta, s mellyel idáig a legjobb esetben csak megalkudnia lehetett. Azt, hogy mi ma az iskola, akik itt ülnek, jobban tudják, mint én. De hogy mi lehetne, minek kellene lennie – ennek a küzdelemnek kiképzőlaktanyája –, hadd mondjuk ki itt. Ebben az új épületben se úgy foglalja el diák s tanár a helyét, mint akik katedra s padok, anyagközlés és visszaadás régi cseréjére ültek be, hanem mint a világ tiszteletét kivívandó roham újoncai és altisztjei, akik fölött a tisztek és főtisztek azok a holt s élő nagy magyarok, a Csokonaiak, Arany Jánosok, Bolyaiak, Bartókok, akik hittek, nem tudtak nem hinni benne, hogy a sivatag legyőzhető, s az emberi művelődés nagy szivárványában a Föld fölé írt szebb jövőt ígérő ívben, a magyar színnek is van helye, s népünk nem mint tíz egynéhány millió magyarul beszélő tömeg, hanem mint felemelt fejű nemzet mehet alatta át.

Kortárs, 1964

 

6. Déry Tibor háza

Arács, Tamáshegyi utca 1.

Tábla:

Felavatva: 1979. október 28., majd 1989.

Avatta: Illyés Gyula és Keresztury Dezső

Felirata: Mint megtért utazó itt lelt otthont a házban. Itt munkálkodott 1964-től 1977-ig Déry Tibor. A megújított házból felesége készített számára alkotó műhelyt. Állíttatta a Városi Tanács 1979-ben.

 

Déry Tibor: Jegyzet a Balatonról

Ha a boldogságot egy tájjal akarnám kifejezni, a Balatont választanám. Pontosabban, azt a szőlődomb koszorúzta, északi partját, amely Almáditól Alsóörsön, Csopakon, Arácson, Badacsonyon át le Szigligetig, s onnét Győrökig nyúlik, s amely az emberi rendszeretetnek s a természet édes képzeletének olyan együttesét adja, amilyent semmilyen elektronikus tervezőgép nem tudna megszerkeszteni.

Még pontosabban, s a magam ízlésére szabva: egy karéjt ebből a partvonulatból, amelynek egyik szelíd dombjáról, egy diófa alól letekinthetnék a tó ultramarin nyári fényrobbanásaira, egyensúlyérzékemmel a jobbról-balról menetelő szőlőkarókba kapaszkodva, hátamban fedezéknek egy másik szelíd domb, talán a Tamáshegy támlájával, amelyről tudom – hátra sem nézek –, hogy kézzel kitapogatható gyümölcsfa-domborművekkel faragta ki az érdek és a képzelet, s nem túl magas, nem is túl alacsony, nincsenek meredélyei, szakadékai, görgetegei, a jóindulat és a derű latin ragyogásával vonja be a tájat.

Külön illata is van érmék a partnak: diófalevél, vörös agyag s a tó napsütötte vizének keveréke, amelyet még számtalan más, vékonyabb áramlat fűszerez, a nedves nád kipárolgása, itt-ott egy pamacs vonatfüst, a hínár sós lehelete, a stégek nedves deszkáinak izzadtsága, a szellők édes szaga, az elégedettség szaga. A boldogság, ha az ember önmagával meg van elégedve. Ez a táj meg van elégedve önmagával. Nem vagyok „balatonológus”, szaktudásom semmi. Egy tíz éves gyerek Edericsen vagy Udvariban, egy tomaji öreg parasztnak a lába ujja többet tud nálam erről a földről. De mintha praenatális emlékeim húznának ide, az ösztön iránytű biztonságával, hogy itt találom meg azt a földi ruhát, amely pontosan az eszméletem méreteire van szabva. Az új, a soha nem látott részlet szemem első érintésére ismerőssé válik, a meghittség tejszagát szívom, a gyerekszoba esti biztonságát. Bármerre nézek, hegy felé, víz felé, egy szőlőlugas zöldcsipkés derengésébe, egy árván heverő malomkőre, egy domboldalból kibúvó, nagyszájú présházra, mindegyiket felismerem, noha sohasem láttam. Még a fűzfői bűz is, melyet az északkeleti szél a hullámok ökrendeztetésére néha a partig szállít, a gyerekkor elképzelt poklának bugyraiból füstölög. Mert a tökéletes szépséget is csak úgy lehet elviselni, ha néha rád fintorog.

Huszonnégy-huszonöt éves lehettem, amikor első találkozásom esett a Balatonnal, s akkor is egy idegen emlék noszogatására. A napsütötte tengerpartra vágytam, amilyenen beteg gyermekkoromban töltöttem egy németországi évet, s mert pénzem csak Siófokig futotta. Tihanyi Lajos barátommal, a Nyolcak festőjével (kit ma már csak a művészettörténészek ismernek) leutaztunk egy napra, pontosabban egy éjszakára, még pontosabban egy reggeli ébredésre. Egy szállodaszobába, amelyből a szem első tekintete a napsütötte tengerre esik. Tengerre? ... Nem volt tenger, túlnan, Füreden dombok sejlettek. De szebb volt, mint a tenger, arányosabb, ember méretűbb, épp korlátos miatt.

Majd ötven éve rezeg bennem ez az emlék, háborítatlan épségben, a tökéletes kiségültség szólamával, pedig délelőtt haza kellett utaznunk, ebédre már nem volt pénzünk. A somogyi part azonban a Balaton hígabb fele, még összetéveszthető – isten ments – más európai tavakkal, melyeknek túlsó felén hegyek vagy dombok vonulnak. Az egyszeri, a még megismételhető, a fogalom tömörségével sugárzó rész odaát található. Ez a modell, ha programozni kellene más, irigységükben sárguló országok számára, az elemek innét szedendők. Lankás szőlőföldek a Rajna partján, Toszkánában, a Provenceban is találhatók, de amott hiányzik a diófa a présház elől. Olaszországban a szőlőkarók ütemes éneke, a francia kertekben a víztükör, amelyekben nézegethetnék magukat. S ha a víz felől pillantunk szét? Ismerünk és megcsodáltunk jónéhány európai tavat, Ausztriában a Wörthi tavat, a Millstatti-t, a Hallstatti-t, a Traun-t, a St. Wolfgangi-t, Bajorországban a Starenbergi tót, Berlin mellett a Wannsee-t, a francia Vogézekben a Gérardmer-i tót, az olasz Trasimené-t, megemeltük a kalapunkat, többször is, a Lago Maggiore, a Garda-, a Como-, a Lugano-i tó előtt, ámuldoztunk a havasok közé szorult északsvájci tavak előtt (azt kérdezvén magunktól, miképp lehet itt jég, hegy és víz drámai párbeszédének örökös mennydörgésében élni?), de a léleknek azt a tökéletes egyensúlyi helyzetét, amelyben nem leng ki sem az unalom, sem a kaland felé, sehol nem tudtuk elérni.  Ha fenséget találtunk, hiányzott mellőle a báj, ha bájt, akkor az túl édes volt. Nem ismerek a Balatonon kívül még egy tájat, mely oly emberségesen, a horatiusi arany középszer skandálására épült volna; még kialudt tűzhányói is, a Tótihegy, a Gulács, a Hegyesd stb. nem a földközép gyűlölködő dühét példázzák, mert mire ideért és kitört volna, már meg is békélt, kiegyezett az emberiséggel, már csak magában füstölgött.

Belefulladni?... ugyan, ebbe a mi emberszerető, édes tavunkba, amelybe, ha kilométernyire gázol az ember, akkor is csak a karcsú derekát ölelgeti? S tegyük még hozzá, betetőzésül, hogy a világ legszebb (s legelterjedtebb) nyelvén, magyarul itt beszélnek. Ábrahámhegyen, idestova tizenöt éve történt, hogy Pestről két barátom látogatott el hozzám. Hogy a hosszú vonat unalmát elverjék, a mérnököt adva, azzal tréfálták meg a kocsit zsúfolásig megtöltő utasokat, hogy a Balaton küszöbön álló lecsapolásáról beszélgettek, amelynek munkálatait az új vízgazdálkodási terv szerint a kormány rendeletére még a nyár folyamán elkezdik. Nyilvánvaló, kár rá szót vesztegetni, hogy a fölösleges, semmire sem használható víz helyén gyapot- és szójabab ültetvényeket kell létesíteni, a vizet átvezetni a Dunába, a halakat áttelepíteni a Tiszába. Hazánkban sem halasztható tovább a természetátalakítás munkája. Az emberek köröskörül hallgatták – hitetlenül? Abban az időben itt minden hihető volt. Amikor meghallottam a történetet, nevettem... s belenyilallott a szívembe. Lidércnyomás alatt is lehet fulladozni. De hát végülis nem csapolták le a Balatont s a táj eleven testében egyelőre más komolyabb kár sem keletkezett. Féltékenyen s kissé szorongva nézegetem emlékeim sűrítő szemüvegén át, vajon meg tud-e maradni annak a szép alakzatnak, amelynek isten kézműves korában teremtette. Sok veszély fenyegeti, az ún. haladás érdekei nem mindig azonosak az embereivel. De a füredi parton nő egy szelíd mandulafajta, magról nevelt fák, melyek öregkorukra maguk újítják meg magukat, megcsavarják törzsüket s korhadó ágaikon új, erős hajtásokat nevelnek. A példa tán követhető.

Jelenkor, 1966

 

7. Sírok között

Egy irodalmi séta nem lehet teljes, ha nem keressük fel a temetőket, ahol annyi szép és szomorú gondolat időződik fel bennünk az élet mulandóságról.

BALATONFÜRED, KÖZTEMETŐ

Bajcsy-Zsilinszky utca

Itt van Lipták Gábor (1912–1985) sírja, aki együtt nyugszik feleségével Pulcsikával (1913–1988) a bal oldali parcellasorban.

 

Ruffy Péter: Elment a házigazda

Lipták Gábor író, újságíró, kultúrtörténész, súlyos betegség következtében, életének 73. évében elhunyt. Temetéséről később intézkednek – közli a Magyar Írók Szövetsége és a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapjának irodalmi szakosztálya.

Bezárult a „Nyitott kapu”. Elment a házigazda. Megszűnt az utolsó magyar irodalmi szalon. .A Balaton-világ legszívélyesebb embere elköszönt. Elhunyt „Gabus”. Hogy ki volt Lipták Gábor, azt csupán a magyar irodalom és – tegyük hozzá ehhez – a világirodalom tudná elbeszélni. Közgazdásznak indult, újságíró, író, elbeszélő lett, a Balaton-part mondáinak, történeti legendáinak műves mestere. És elsőül legfőképpen „nyitott kapu” volt, ölelésre kitárt kar, vendégfogadó és vendégcsalogató, vidító és vigasztaló. Szabó Lőrinc például nála zokogta végig A huszonhatodik év híres forró szonettjeit. Lévén Gabus nem csupán író, hanem gépíró is, és olyan barát, akinek szobrát csak egy Ferenczy Béni alkothatta meg, s egy Borsos Miklós formálhatná meg napjainkban. Lipták Gábor balatonfüredi háza nehéz időkben magyar és külföldi költők meghitt fészke, melegítő otthona, szellemet pezsdítő műhelye volt. Nála mindenki talált rá szót, zöldmázas poharat saját termésű bort, és megtalálta az elsuhant idők remekét, a baráti szót.

Vendége volt mindenki, aki irodalmunkban maradandót alkotott és otthont lelt nála bárki, aki pihenni vágyott. Vendégeskedett nála – a névsor befejezhetetlen – Illyés és Déry, Ferenczy Béni és Róbert Graves, Németh László és Örkény. Tamási Áron és a csurgói Amerigo Tót, Weöres Sándor vagy Boldizsár Urán, Borda vagy Borsos Miklós, a „tihanyi köztársaság” közemberei, nemesei, bárói és felkent papjai, a magyar szellem fiataljai és óriásai, egy darab elillant magyar literatúra. A világirodalom is kopogtatott e nemes hajlék ajtaján, természetesen a Füreden járt Salvatore Quasimodo is. Lakása múzeum volt, néprajzi tárgyak, gölöncsér remeklések tárháza, kancsók, poharak ódon gyűjteménye, nagyhírű festmények tárlata és a barátság mindig terített asztala. Gabus, a drága feleséggel együtt, vendégül látta, etette, itatta, szórakoztatta, vigasztalta és ünnepelte majdnem az egész kortárs magyar irodalmat. Nincs több ilyen kies vendégfogadó a bájos Pannóniában. Elköszönt a magyar irodalom utolsó gazdája. Amerigo Tót Alfa Rómeóját vezetve, már a túlvilágon üdvözli őt, érkezésére kilőve azt a híres dunántúli, szilveszteri, piros petárdát.

Magyar Nemzet, 1985. május 31.

 

KATOLIKUS TEMETŐ

Lóczy Lajos út

A katolikus temetőben nyugszik Passuth László (1900–1979) és felesége, Békésy Lola (1900–1989).

Temetésén Keresztury Dezső mondott emlékbeszédet.

 

Lipták Gábor: Passuth Lászlóra emlékezem

Meghalt Passuth László. Még nincs két hete, hogy itt nálunk tréfásan évődtünk vele egy hajdani Quasimodo-látogatásról felidézett emlékeink felett. S most a végérvényes, a visszavonhatatlan hír, amely ellen lázad a józan ész és a baráti szív.  Nem tudok és nem is akarok nekrológot írni. De mivel mostanában írom megemlékezéseimet, s nemrég készült el azoknak egy Passuth Lászlóról szóló részlete, leírom azt úgy, amint következik:

Jól emlékszem egy forró nyári napra, amikor Füredről Tihanyon át Keszthelyre vitorláztunk. Teljes szélcsend volt, s az Addio kókadt vitorlákkal, csaknem állva nézte magát a tó tejszínű vizében. A „manschaft” félájultan ült lehunyt szemekkel, maga a kapitány is erőtlenül, inkább csak formálisan fogta a kormányt. Ez volt az az idő, amit a hajósok úgy neveznek, hogy a Balaton olyan, mint egy lavór. Se közel, se távol, egy zöld hullámvonal sem jelezte valamely szél éledését. Az időnként körbejáró borospohár csak álmossabbá tette a hajósnépet, s akkor megszólalt Passuth.

Mintha szavával távoli óceánok vizét serkentette volna életre, egyszerre mindenki megfeledkezett a füllesztő, súlyos, nehéz déli szélcsendről. Spanyol városok régi utcái, délszaki növényekkel beültetett patiók elevenedtek meg a derék pesti hajósok előtt, s a part és a hőség már nem volt elviselhetetlen. Az író képzelete délibábot festett az egyhangú égre, s minden izgalmassá és érdekessé vált.

Nem emlékszem már rá, miről beszélt, csak azt tudom, hogy egyszerre mindenki, fiatal és öreg tágra nyílt szemmel hallgatta. Nem először csodáltam meg az életben a szellem és írástudás varázslatos hatalmát, miként tud úrrá lenni minden emberi ellankadás felett, s hogy tud életet önteni a legközömbösebb emberbe is. Ezek a vitorlások nem voltak „filoszok”, sportnak, szélnek, víznek, szerelemnek örvendő ifjú emberek voltak,s ezen a testet, lelket fárasztó, lankasztó délelőttön senki el nem hitette volna velem, hogy tisztán az írói szóvarázsa új világot ébreszt szíveikben.
Nem a szél, nem a csoda, a varázsló, életre ébresztőírói szó mozgatta meg a fáradt agyakat és lopott még oda is valamit a szellem füzéből, ahol már csak közömbös fáradtság honolt.

Napló, 1979