„ha eljön a pillanat
ami macskától nyúlig
nyúltól macskáig
embertől a végső nyucáig vezet”
A 2021-ben megjelent Nyuca bestiárium hiánypótló módon teszi tárgyává a több ezer éves titkot: a nyúl és a macska nászából született nyúlmacska meghökkentő mibenlétét. A „bácskai Loch Ness” ezzel végleg leleplezésre kerül: az iratgyűjtemény aligha hagyhat kétséget az olvasóban a nyuca létezéséről. Aki ennek ellenére alapvetően szkeptikus a nyucológia tudományával kapcsolatban, vagy csupán nem volt még szerencséje az említett bestiához és bestiáriumhoz, az hite szerint olvassa a következő kijelentéseket feltételes módban. Esetleg próbálkozhat hétvégente nyucára vadászni – szerencsére ehhez minden szükséges információ megtalálható a kérdéses kötetben.
A nyuca, ez a titokzatos, már-már alvilági lény szemmel láthatólag végigkísérte az emberiség történetét. Nyomai megtalálhatóak mítoszokban, legendákban, irodalomban, művészetben, gasztronómiában – emberi kultúránk termékeiben szinte kivétel nélkül megjelenésre kerül. Éppen ez okoz nehézséget a nyuca besorolásában, hiszen az a sámán, a totem, a házi állat és a vacsora sokszögében ide-oda futva ugrál. A kapcsolódó szóbeli és írásos emlékek sosem érintőlegesek, szinte kivétel nélkül tárgyukká teszik ezt a misztikus alakot, ily módon a kelleténél hangsúlyosabbnak tűnhet megformáltsága egy kanonizációs problémákkal küszködő fajta pozíciójához mérve. Ugyanakkor a nyuca alvilági lénye sokkal több nyúlnál vagy macskánál, a nyúlmacska már-már emberi, nem állati képződmény, sőt ezenfelül olyan helyet vív ki maga számára a világegyetemben (elvégre a hungarikumtól az űrnyucáig igen sok módon tekinthetjük), mely okán természetesen méltatlan lehet az emberiség történeti emlékeiben bármikor mellékszereplőként feltüntetni. Alakja tehát jócskán antropomorfizált, hiszen ez a belháborúkat folytató, fiatal lányokat elcsábító, dialektusaiban megfejtett lény egykor „élénk érdeklődést mutatott az osztrák főváros látványosságai iránt” (152). A nyuca nem nyúl és nem macska, nem állat, ám nem is ember. A nyuca az alfa és az omega, illetve a gamma, az éta és a téta is. Az olvasó nem kaphat egységes képet a nyucáról, sem annak világban elfoglalt helyéről. A bestiárium szövegei ugyan mutatnak erős egymásra hatást – mely ebben az esetben pongyola megfogalmazás, hiszen ez az összecsengés itt értelemszerűen bizonyos objektív tények újabb és újabb bizonyításaként dekódolható – a szerteágazás van éppen olyan jelentős. Az előbbiek ugyanakkor elvezethetnek a bestiárium koncepciójának egyik legkényesebb pontjához: anyuca kanonizációs problémáihoz. A nyuca tulajdonságainak halmaza már önmagában zavarba ejtően sokszínű, ám ennek a tág tulajdonsághalmaznak, mely megalkotja a nyucát, helye nem csupán pontatlanul, de kifejezetten önellentmondásosan került kijelölésre a köztudatban. Míg a bestiárium több pontján a tudományos diskurzusba is bejegyzett nyúlmacskát hitelesítenek a neves folyóiratokra való hivatkozások, más oldalak egy, a mai napig titokban élő, valamilyen ősi kultúra és sötét mágia részét képező nyucáról tanúskodnak. Ugyanakkor az alakjával kapcsolatos sötét misztérium megteremtésében legnagyobb szerepe a Bevezető fejezetben megszólaló – klinikailag minősített – elbeszélői hangnak van. Annál is inkább, minthogy a mások fejében létező nyuca és a nyuca fejében létezők, illetve ezek kombinációs lehetőségei visszatérő, sokszor kiemelt pozícióba emelt motívumai a kötetnek. Az irodalmi ábrázolásban és a népi hiedelmekben domináló misztikum egy, a nyuca alakjához ugyan méltó, de hitelességében megkérdőjelezhető, archaikus, szubjektív, babonás képet fest. Ennek a felfogásnak olvasói oldalról alapja, írói részről következménye az elbeszélők magatartásmintája. „Másfél éven át egy kirakhatatlan puzzle darabkáit küldözgetjük egymásnak bámulatra méltó szorgalommal. Egy idő után átállunk a postai levelezésre, mert úgy romantikusabb, mert az internet már nem elég biztonságos. […] Másikunk leáztatott Somersby-címkék hátoldalára írt enigmatikus versekbe rejti felfedezéseit.” (15.)
A nyuca túlnő még a maga nyucaságán is, hiszen a kötet végső soron hitelesebb képet mutat az emberről, mint magáról a nyucáról. („Valaki valahol most is éppen azon töpreng, milyen jó üzlet lenne nyucát tenyészteni…” [51.]) A gyűjtemény, mely minden eddigi nyucát érintő tudásanyagot tartalmaz, egyfelől az emberi történelem, gondolkodás és megismerés irányainak is leképezését nyújtja, mikor a nyuca alakját már létező nyelvi kategóriákba ágyazza. („[M]intha a nyuca szó említése a szocialista valóság részévé tenne valamit, aminek ott se helye, se érvényessége nem lehet.” [177.]) Másfelől a nyuca maga is képes metaforikus viszonyban állni episztemikus kategóriákkal. Ennek egyik legelső és legszemléletesebb példája a kommunista és fasiszta nyucák megkülönböztetése, majd nem sokkal később Borgest beidéző Foucault-ot megidéző módon találjuk a nyuca kategóriáit a rendkívül tanulságos Az égi és a földi nyucák című bekezdésben: „Az ég és a föld összes nyucái sokfélék lehetnek ugyan, de nem lehetnek mindenfélék. A nyucák tehát ilyenek és csakis ilyenek lehetnek: 1. Nyucák, akikre még nem gondolt senki 2. Keleti nyucák 3. Akiknek macska volt az anyjuk, de éppúgy félnek a macskától, mint önmaguktól 4. Baljós szőrehullatók 5. Akiknek tolakodó fahéjillatuk van 6. Sértődékenyek 7. Akik kimaradnak a feljegyzésekből 8. Nyucák 9. Párnának is használják őket 10. Mindazok, akik a ládában laknak 11. Akik csak felfelé tudnak fára mászni 12. Barbárok földjéről valók 13. Hiányos fogazatúak 14. Könnyen taknyosodók 15. Nyucák, akik csak a mások fejében létező nyucák fejében léteznek (Elfeledett Kínai Lexikon)” (41–42).
Egyúttal „a nyuca a hatalommal és az értelemmel való cicázás” (130.) metaforája is, hiszen az előbb említett mechanizmus működésével nem csupán bizonyos kulturális pontokra, de résekre, szakadásokra, bomlásokra, illetve szándékos, teremthető bomlasztási lehetőségekre és felületekre is képes rámutatni. („Hüvelykujjával az ég felé bök, ami éppúgy jelentheti a Jóisten, mint valamiféle hatóságokat.” [13.]) Ebben a kategóriában a kötet nemegyszer kifejezetten a Monty Python eszköztárát idézi fel mind formai, mind tartalmi megfeleltethetőségében, sőt egy ponton a magyar fordításban Gyalog galopp címen elhíresült alkotást mint „nyucológiai dokumentumfilm”-et nevezi meg. Ez a vérnyúl alakjában koncentrálódó kijelentés könnyen kiterjeszthető a – kulturális beágyazottságban történő – megszólalás mikéntjére is. (Sajnos a mai napig nem tisztázott kérdés, hogy a nyuca vagy a vérnyuca feleltethető-e meg a nyúl veszett angol változatának.) A kötet olykor egészen explicit módon hozza játékba a megnevezett szürrealisztikus angol komédia működését. „A középtermetű, klasszikus fajtajegyekkel rendelkező nyuca sebessége – köszönhetően ugrólábas mancsainak, melyek segítségével futva ugrik, vagyis ugrás során a levegőben töltött időt futással hosszabbítja meg – nagyjából 94,7 alma/lejtőaljra tehető, ami a morúziai körteló 78,4-es eredményéhez vagy a debrői kakukkleopárd 98,46-os értékéhez viszonyítva egyáltalán nem elhanyagolható.” (44.); „Hány alvással töltött óra ér fel egyetlen nyucával töltött órával? A kérdés beugratós, így az okos megfejtő kérdésre kérdéssel felel: »Na de milyen nyucáról van szó, az álmos, hallgatag tibetiről vagy esetleg a bősz, óriási karmú sztyeppei nyucáról?«” (47.) A befogadóban könnyen aktiválható, igényes, de populáris hangvétel számos teret meghódított már, ám a Nyuca lapjain elsők között szólal meg a magyar irodalom közegében.
A kötet kiemelkedő gyűjteménye a transztextualitás lehetőségeinek, hiszen a nyuca alakja ismert és kanonizált világunkba épül be, ez pedig nemcsak az iratok kapcsolódási pontjait sokszorozza, hanem abból a felvetésből született, hogy abszolút normaként kezelje a textualitás típusait. A nyuca magától értetődően kapaszkodik klasszikus emberi struktúrákba és kulturális elemekbe, illetve ezek olykor kellemes, olykor meghökkentő kombinációiba, melyek részletes feltárása az eljövendő irodalomkritika feladata. Egyelőre érdemes leszögezni, hogy a nyuca sok minden, a Nyuca szintén, ám nem utolsó sorban bravúros stílusgyakorlat, melyben a halmaz tág mivolta jogosan juttat némi engedményt a precizitás terén.
A kötet valahol az avantgárd és az esettanulmány közötti skálán érdemelhet ki magának helyet, de inkább egy mondaton belül kétszer járja be a spektrumot teljes hosszában, miközben annak egyik vége fölemészti a másikat. A Nyuca szöveg és grafika, közösségi, nyelvi, kulturális és emberi élmény, a Nyuca ott van, ha túl komolyan vagy túl komolytalanul vennénk magunkat. A Nyuca-féle nyuca pedig a minden, a nyuca az értelem és az értelem megbomlása, a nyuca a tudomány és a misztikum, a nyuca az állat és az ember, a nyuca az ember. „Azt hiszem, túl közel jutottunk a titok megfejtéséhez. Nevetségesen hangzik, de igaz: az egész csak játéknak indult.” (22.)
