Bevallom, mindig izgalommal tölt el, ha a kortárs magyar líra metapoétikai és nyelvfilozófiai kérdésekkel való bíbelődésének parttalannak tűnő tengeréből felbukkan egy-egy emberarcú hajótörött, aki – még ha álruhában is – újra oda mer állni a legénység nélkül maradt bolygó hollandi hajójának kormánykerekéhez, és mindennek dacára szembe mer nézni a legklasszikusabb költői témákról való közvetlen beszéd rehabilitásának igényével. Kiss Judit Ágnes legújabb, Szlalom című verseskötetében pedig éppen ezt teszi.
Kissé megtévesztő ugyan, hogy a cikluscímek az alattuk szereplő verseket szereplíraként próbálják feltüntetni, de nem túlságosan. Hogy mi indíthat egy költőt arra, hogy a közvetlen vallomástétel helyett valaki másnak az arca mögé bújva szólaljon meg, számtalan oka lehet. Például ilyen módon igyekszik elkerülni a patetikusság vádját és az iróniakényszert. De az is lehet, hogy éppen a felvett beszédmódot/szerepfelfogást állítja az irónia célkeresztjébe. Esetleg magával a beszéltetett figurával szeretne párbeszédre lépni azzal a céllal, hogy felidézze / árnyalja / kifordítsa / továbbírja / új fénytörésbe helyezze az általa korábban mondottakat. Különösen izgalmas, ha egy köteten belül több szereplő is megszólal, lehetőséget teremtve ezzel a különböző beszélők / szerepek / műfajok / gondolkodás- és beszédmódok ütköztetésére, vagy éppen a közöttük lévő analógiák felmutatására.
Mindennek fényében az, hogy Kiss Judit Ágnes számára ebben a kötetben mire valók a szerepek – bevallom –, számomra rejtély maradt. Pontosabban: van rá magyarázatom, de az annyira banális, hogy alig merem leírni: a ciklusok valójában pusztán tematikus blokkok, melyek annyiban kapcsolódnak a cikluscímekben megnevezett figurákhoz, hogy azok az adott problémakörnek többé-kevésbé közismert arcai. Így kerülnek a magyarság-versek a Bujdosó kuruc nótáiból, a plátói vagy beteljesületlen szerelem versei a Tatjána Dmitrijovna Larina el nem küldött leveleiből, az anyaság-versek A fájdalmas anya énekeiből ciklusba – és így tovább. A ciklusok beszélői között ezen túl viszont nincs markáns különbség: mindegyik beszélő szabadgondolkodású és -szájú, meglehetősen érzelgős, ritkábban cinikus – a versekben színre vitt problémák és motívumok (pl. nem jár a metró, informatikus férfi stb.), valamint a használt szókészlet alapján – 21. századi nő. (Giacomo da Lentini kivételével, aki férfi, viszont többnyire ő is női szerepverseket ír.) Érdeklődésüknek, témáiknak nincs metszete, amiből logikusan következik, hogy egymással semmiféle párbeszédet nem folytatnak. Ennek kapcsán talán felmerülhet a kérdés, hogy nem lett volna-e szerencsésebb – ha már a beszélők világlátása, beszédmódja és költői szerepfelfogása között úgysincs különbség – egy olyan figurát választani, aki egy személyben tudja képviselni ezeket a témákat. Nem állítom, hogy ne lenne létjogosultsága hét beszélőt szerepeltetni egy köteten belül úgy, hogy ezzel semmit sem kezd a szerző, inkább csak kihagyott ziccernek érzem, nemcsak azért, mert ezek a figurák személyiségükben és látásmódjukban sokkal jobban különböznek, hanem – még inkább – azért, mert a szent-kurva, valós-fiktív, férfi-nő, apáca-grófnő stb. ellentétpárok, melyek már pusztán a nevekből kirajzolódnak, számos igen izgalmas feszültség színrevitelére lehettek volna alkalmasak.
Ahogy nem világos, hogy mit nyer ez a kötet azzal, hogy szereplíraként tünteti fel magát, azt sem látom, hogy mit veszített volna azzal, ha nem. Azontúl ugyanis, hogy például A fájdalmas anya énekeiből ciklus versei valamilyen módon az anyasághoz kapcsolódnak, a beszélőjük pedig egy közismert anya, semmi egyéb kapcsolatot nem látok. Sőt – hacsak nem valami burkolt blaszfémia színrevitele lenne ezeknek a szövegeknek a célja – mivel a versek jelentős része a szülés fájdalmát tematizálja, a beszélő azonosítása minden lehetséges analógia közül éppen a cikluscímben felkínált lehetőségnek áll ellen leginkább, ugyanis az egyetlen anya, akit ez a problémakör nem érint, éppen a Fájdalmas Szűz, aki a hagyomány szerint – mentes lévén (Mt 1,23) az eredendő bűntől (Ter 3,16) – egyetlen gyermekének megszülését fájdalom nélkül abszolválta.
A cikluscímekkel kapcsolatban szembetűnő, hogy mind a hét szövegegyüttes csupán válogatásként/töredékként került a kötetbe, illetve minden cikluscím tartalmaz valamilyen műfajmegnevezést is: „kézirataiból”, „nótáiból”, „leveleiből”, „énekeiből”, „testamentumából”, „szonettjeiből”, „naplójegyzeteiből”. A ciklusokban szereplő versek válogatásnak minősítése a címben azért izgalmas megoldás, mert egyfelől nyitva hagyja az újabb szövegek felbukkanásának lehetőségét, másfelől bizonyos mértékig elejét veszi az olyan kritikáknak, mely szerint például Anna Arkagyevna – Tolsztoj regénye alapján legalábbis – sokkal komplexebb figura, mint amilyet ezek a titkos naplóbejegyzések kirajzolnak róla. Kérdés persze, hogy mi lehet annak az oka, hogy valaki szándékosan úgy ollózza össze egy szégyenébe belebolondult, öngyilkosságba menekült nő naplóját, hogy bármiféle önreflexióra képtelen, patetikus kesergőnek tűnjön.
A szonettet leszámítva – melynek a benne szereplő versek formai szempontból valóban megfelelnek – a cikluscímekben felkínált műfajok meglehetősen rugalmas kategóriák, ezzel együtt is legalább valamiféle hangnembeli váltásra számítottam volna a ciklusok között, ha már ennyire exponálják a címek az alattuk szereplő szövegek mibenlétét. Mivel sem formai szempontból, sem a szövegek modalitásában nem érhető tetten semmiféle váltás a ciklusok között, kissé üresnek hatnak ezek a műfajmegnevezések, különösen az olyan esetekben, amikor például Tatjána Dmitrijovna Larina el nem küldött leveleiből cikluscím alatt önmegszólító vers is szerepel („Miért nő a fű?”).
Ha már éppen ezt a verset hoztam fel példaként, érdemes szót ejteni a szövegek – nem csak a felpróbált szerepekből adódó – hangsúlyos intertextualitásáról is. A kötetben szereplő versek – ahogy az az előző bekezdésben emlegetett vers címéből is kitűnik – gyakran idéznek meg erősen kanonizált szövegeket, általában nem túl szerencsésen. A „Miért nő a fű?” című vers nemcsak, hogy nem igazán tud semmit hozzáadni az Esti kérdéshez, inkább még banalizálja is a Babits-vers tétjét, amennyiben tulajdonképpen a „Miért nem egy permanens boldogságérzet az egész élet?” kérdést állítja a létezés értelmére való rákérdezés helyébe. Hasonlóan kétes eredménnyel zárul a Héja-nász az avaron megidézése is: „Lejár a szerelem szavatossága: / megízetlenül, megkeseredik, / s csak néznek a hajdani galamb-párra, / ahogyan egymás húsát tépdesik.” (Ének a szerelem mulandóságáról) Míg Ady verse éppen a szerelmesek galambokkal való azonosításának kizárólagosságát számolja fel azzal, hogy a héja-párt a „galambszerelem” fölé helyezi, Kiss Judit Ágnes éppen azt a giccses-szirupos szerelemfelfogást rehabilitálja, amit Ady meghaladni igyekezett, ráadásul mindezt éppen Ady szavaival teszi.
A legnagyobb baj mégsem az ezzel a kötettel, hogy a benne szereplő szövegek gondolatvilága egyszerűen méltatlan a beszéltetett figurákhoz, hanem hogy mindez egészen reflektálatlan. Úgy artikulálódnak általuk egy 21. századi beszélő 21. századi problémái, hogy mindeközben tudomást sem vesznek az elmúlt bő száz év költészet- és nyelvfelfogását érintő kérdésekről. Anakronisztikus – mondanám, ha azt gondolnám, hogy ez a fajta patetikus kesergés és ordító didaxis valaha is korszerű lehetett.
