(Részlet H. Balogh Gyula G. Tonic Walter című zenés horrorregényéből.)
Ha Fehérváron járok, sohasem mulasztom el, hogy a tiszteletemet tegyem a Ketrec nevű régi jó monarchista kocsmában. Megnyugtat a katonazöldre színezett fém szerkezetek látványa, amelyek hangulata olyan, akár egy jól kiszámítható vidám történet, amelyben ízlésesen aprócska anekdotákat mesélnek el öreg emberek.
A társaság rendkívül vegyes, a nagyrésze söpredék, de sok itt az átutazó diák, szolgálaton kívüli buszsofőr és a messziről jött turista is. A pultnál ezúttal egy bébifóka ül. Csodálkozva nézem a tömött, fehér haját, a fekete szemeit és a mosolygós ábrázatát. A szája fölött sárgás pattanás, amelyre, mint egy határozott férfikéz, nehezedik rá az orrából kilógó szőrszál. Foltos bundája egyébiránt egészséges és erősen halszagú.
Ő is kiszúr engem. Valahogy vonzom az ilyen eseteket. Látom rajta, hogy alig bírja kivárni, míg végre a standhoz érkezem. Mindvégig úgy les rám, akár egy nagy vén pók a fáradt mérgeivel, ott, a szúnyogháló egyetlen kilukadt négyzetcentiméterén.
– Mit szól az eszkimó sorozatgyilkossághoz? Fordul hozzám, mikor az unikumért a pulthoz lépek. Itt ezt is csapolva adják, van szilvás és sima. – Tudja, én Kanadában élek. Yukon tartomány. Az ott fönt van északon, ahol már emberrel is alig találkozik. Teljesen más világ ám, a minap tizenegy embert öltek meg két asszonyért. Mert olyan ritka ott a nő, hogy már gyilkolni kell.
A dráma azzal kezdődött – vágott bele határozott hangon –, hogy egy bizonyos Otto Binder, aki Craig Harbour kis telepén élt, elrabolta Iklalgagina eszkimó feleségét: Maliát. Az eszkimó asszony nem volt semmivel sem szebb, mint a többi eszkimó nők, de kitűnően tudott főzni és nagyszerű ruhákat készített különféle bőrökből. Sőt, ezenkívül értett ahhoz is, miként kell a jégbe vágott lyukakból halászni, amik rendkívül megbecsülendő erények ott felénk. Mikor a férj észrevette a felesége elrablását, az unokaöccsével együtt elhatározták, hogy új asszonyt kerítenek. Ezt azonban sokkal könnyebb volt elhatározni, mint végrehajtani, mert az Ellesmore földön még ritkább az asszony, mint bárhol másutt.
Ahogy a fóka beszélt, eleinte csak a kis puha orra alatt ülő ragyát paskolgató szőrszálra tudtam koncentrálni, ahogy minden egyes arcmozdulatnál és kiejtett betűnél integetni kezd, le-föl, jobbra-balra körözve. Míg egyszer aztán kérdőn a szemembe nem nézett: folytathatom?
– Telt-múlt tehát az idő, míg a volt férj, Iklalgagina unokaöccse, Hanak a közelben fel nem fedezett egy eszkimó házaspárt, akik a szomszéd törzshöz tartoztak. Hanak nem tétovázott sokat, hanem egy jól irányzott lövéssel leterítette a férjet és az asszonynak, akinek Ekootuk volt a neve, megparancsolta, hogy kövesse. Na, hát innen zúdult aztán alá a gyilkosságlavina.
Hanak az unokatestvére sátrába vezette Ekootukot, és közölte vele, hogy ezentúl annak felesége lesz. Ekootuk az északi nők sztoikus nyugalmával követte Hanakot, mert nagyon jól tudta, hogy a boldog frigy nem tart soká és hamarosan utolérik őket a törzstársaik.
Ekootuk rokonai pedig tényleg nem ismertek viccet. Csupa hétpróbás csirkefogó, hírből ismertem is őket, tudja van az a fajta, aki ellen csalni sem mer az ember a kártyán, különben levágják az ujjait. Még aznap éjjel be is hatoltak a két unokatestvér sátrába, hogy megbosszulják a barátjuk halálát.
A két eszkimó halálra verte Iklalgaginát, Hanakot, annak öregapját és a korábban Binder által elrabolt Malia féléves kislányát. Az eszkimó törvények ugyanis ilyen esetekben előírják, hogy azt is el kell pusztítani, aki képtelen magát eltartani. De drága a lövedék? Vagy hangos a puska? Most képzelje el, a puskatussal csapták agyon a kisbabát, aki éppen egy frissen hasított, nyers fókabőrcsíkot rágogatott cumi gyanánt. Dolguk végeztével aztán magukkal vitték Ekootukot, aki így egy nap alatt másodszor vált özveggyé.
Egy pillanat, most figyeljen ide! Szakította félbe a mesét a fóka. Míg a zsebéből egy kilapított békát vett elő, amilyeneket eső után látni az utakon szétkenődve. Aztán, mikor a szomszéd nem nézett oda, gyorsan kicserélte a söralátétet a tetemre, majd így mesélt tovább:
– A rossz hír azonban gyorsan terjed északon, így e négyszeres gyilkosságról értesülést szerzett az elhunytak egyik törzstársa, Alikomiak is. Alikomiak hatalmas ember volt, egy igazi Góliát. Erős szálú, de ritkás, fekete bajsza apáméra hasonlított. Ám ez az eszkimó a lobbanékony természetéről is ismert volt.
A nyáron például ez az ember agyonvert egy kutyát, amiért az fölfalta az anyanyulát. Alikomiak először a gazdáitól követelte a kutya életét, ám azok kiröhögték: nyúlért kutyát? Miért nem egyből szarvast? Ő azonban nem illetődött meg. Hanem egy este szép nagy horgokkal telitűzdelt húsokat dobált az állat elé, hogy azok a beleibe gabalyodva pusztítsák el őt. Amikor azonban ez nem jött be, ásóval félholtra verte, majd egy vizesárokba fojtotta a házőrzőt.
Szóval Alikomiak, aki a kegyelmet még hírből sem ismerte, üldözőbe vette a menekülőket a jégsivatagban, majd miután lelőtte őket, Ekootukot elvitte magával asszonynak.
Na, de ekkor már tudomást szerzett a dologról a helyi rendőrség, a Royal Canadian Mounted Police. Ennek egy biztosa, Doak elment az eszkimó faluba és letartóztatta Alikomiakot. Az eszkimó ellenállás nélkül hagyta elfogni magát, viszont mire beértek a rendőrállomásra, lefagyott a lába. Lábbelijét tudniillik a gáláns fiatalember Ekootuknak adta oda. Ezért a rendőrkapitány úgy döntött, megvárják, amíg meggyógyul és csak aztán szállítják tovább délre. Sajnos viszont ez a Doak nem tudott jól gondolkodni, a gyilkos bennszülöttet a maga szobájában helyezte el és ez is lett a veszte. Az első éjszaka felemelkedett ugyanis a lázas beteg a fekhelyéről és leakasztotta kapitány falon függő fegyverét, és puska agyával fejbe sújtotta a rendőrtisztviselőt. Ezután visszafeküdt, mintha semmi se történt volna. De másnap reggel sem igyekezett menekülni, mert tudta, hogy Binder, Malia elrablója, minden reggel erre jár és benéz pár szóra Doakhoz. Amikor Binder megfelelő közelségbe ért, az eszkimó simán agyonlőtte őt a halott Doak fegyverével. Ezzel pedig el volt intézte a vérbosszú lavinájának elindítóját is.
No, de azért a nőkről is essen már szó! Gyújtott rá egy cigarettára a kisfóka.
– Hiszen ezzel még mindig nem ért véget a véres tragédiasorozat. Binderné Malia a férje meggyilkolása után egy Akhak nevű eszkimó felesége lett, aki rossz vadász volt és emiatt kénytelen volt az asszonyát megosztani főhitelezőjével, Aragokkal. Emiatt civódás keletkezett a két eszkimó férfi között, Akhak pedig úgy vetett véget a differenciának, hogy leszúrta Aragokot. Malia viszont a meggyilkolt halálát bosszulta meg úgy, hogy egy zsinór segítségévél megfojtotta Akhakot. Az eszkimó asszony végül a bíróság elé is került, ahol azonban tekintettel az eszkimó-erkölcsökre, amelyek értelmében Malia teljesen korrektül cselekedett, csak egyévi fogházra ítélte a gyilkos asszonyt. De még ennek az ítéletnek a végrehajtását is felfüggesztették próbaidőre. A nőket aztán a nyolcvan kilométerre fekvő Adelaide félszigetre szállították, ahol még aznap akadt két fiatalember, aki boldogan feleségének fogadta: Máliát és Ekootukot, akik miatt tizenegy férfi halt meg Yukonban.
– Elképesztő. Mondtam kis szünet után. – Mert én egyébként semmit sem tudok ezekről az emberekről. Csak, hogy egyszer volt az a film, a Nanook és ők például meztelenül aludtak az igluban.
– Hát, ha érdekli! Majd elmondta, hogyan kell szigonnyal a halat kifogni, hogyan készül a szárított, sózott lazac és a hering ott északon, de arról is beszélt, hogy ő pingvint még soha nem evett. – Olcsó, undorító, hülye csirke. Persze nyugtával dicsérjük a napot.
A tarkabundás félrészeg tengerikutyának jókedvében viszont megkordult a gyomra. És már intett is, hogy rendelne egy nagy tányér szardíniás tésztát, paradicsomostól, ráfacsart friss citrommal, mikor az imént megviccelt hórihorgas szomszéd férfi, aki eddig rock slágereket hallgatott a zenegépen, észrevette a söralátét cserét és hirtelen nekiesett a vendégnek.
– Héj, koma, hát miféle szörnyeteg vagy te? Nézz csak rám! Mi ez itt a poharam alatt?
Azzal a kopaszodó óriás megragadta a fóka tarkóján felgyűrődött zsírt és a fejét egy hirtelen mozdulattal belenyomta az előtte álló aranyászokos korsóba, mire az ijedtében kissé a nadrágjába csurgatott, miközben két kézzel belekapaszkodott a pultba.
Ez a kis szkander aztán eltartott néhány percig, hiszen egy ilyen bébifóka igen sokáig bírja szusszal. Végül azonban csak elfáradt, az orrából kibugyborékoltak az utolsó lélegzetvételek, rándult egyet és a bárszék alatt összekoccantak a cipői. Kimúlt, a gyilkos pedig megkönnyebbülten sóhajtott fel, mint amikor az ember egy hosszú sprint után eléri a villamost. – Na, ezzel is megvagyunk!
Én pedig csak törölgettem a szemem a káprázat láttán. – De hiszen minek? Aztán a pulttól visszatámolyogtam az asztalomhoz, ahol a hamutartó mellett az elém tett újságra a következő főcím volt ráírva: Szörnyű vérbosszú két eszkimó asszonyért, Toronto, 1938.
