„Mit jelentett a reformkori nők számára fölkínált honleányi szerep? Milyen mintákat és elvárásokat állított eléjük az irodalom és a közélet? Mit kínálhatott nekik a szerelem, a házasság, vagy épp az özvegység, s milyen életlehetőségek közül választhattak?” Többek között ezeket a kérdéseket állította középpontba az a március 22-ei előadás, mely a Nővilág beszélgetéssorozat első eseménye volt.
László Ferenc újságíró azzal a felvetéssel indította az estet, hogy tulajdonképpen a nőkről való diskurzus átformálódása nem közvetlenül a reformkorhoz köthető, annál valamivel korábban elkezdődött a változás – mik lehettek a honleány-kép kialakulásának előzményei az 1790-es években? – fordult kérdésével Fábri Anna művelődéstörténészhez.
A változás nemcsak Magyarországon, de egész Európában végbe ment, elsőként Mary Wollstonecraft nevét említette Fábri (a Frankenstein írójának édesanyját), az újkori nőjogi mozgalmak egyik elindítóját, nőkről való értekezések íróját. Bár a szavazójog kiterjesztése ekkor nem járt sikerrel Franciaországban, tömegmegmozdulások, erős fellépések történtek – itthon ez nem volt jellemző, de megjelentek hasonló gondolatok.
Saját erejükből a nők nem voltak képesek jogaik érvényesítésére – nem volt politikai képviseletük, iskoláztatásuk szűk keretek közé volt szorítva. Előbbinél még az a kérdés is szerephez jutott, hogy részt vehettek-e nők egyáltalán az országgyűlésen? Állásfoglalását Pálóczi Horváth Ádám is megírta a témával kapcsolatban, aki fontos feladatként emelte ki a szoptatást, anyanyelven való beszédet, nemzeti öltözet viselését. Nem ritka később sem – ahogy az a Zelencsuk Kata által felolvasott szövegrészletekből időközben egyértelművé vált –, hogy férfiak a nőkkel szemben támasztott elvárásokról és feladatokról értekezzenek. Elsősorban ide sorolható az otthon sokoldalú fenntartása, egyben felemelése; fontos szerepet tulajdonítottak a nőknek a nemzeti nevelésben, a kultúra továbbvitelében (hogy magyar hazafiakat neveljenek), az anyai tevékenységeik mellett pedig feleségként is helyt kellett állniuk – kisimítva a redőket a férfiak homlokán, Paradicsommá varázsolva környezetüket – társak és mentők is egyben. A kötés, kézimunka, olvasás, idegennyelvek tanulása feleslegesnek hathat, amennyiben a gyereknevelésen és a házi gazdaság körüli tevékenységek végzésén volt a hangsúly, azonban a felső- és középosztálybeli nőktől elvárták, hogy jólnevelt, finom hölgyek legyenek, értékes tagjai a társasági életnek. Ha a közügyekben részt óhajtottak venni, a rájuk jellemző részvéttel és szépséggel kellett közelíteniük.
A nemzeti nevelés egyik kiemelt eleme volt az anyanyelv tökéletes elsajátítása, pedig, ahogyan azt Fábri Anna kiemelte, az arisztokrácia és értelmiség jelentős része nem magyarul beszélt – a német nyelvű kultúra számított mértékadónak, még maga Kazinczy Ferenc, aki nyelvújítási tevékenységéről is ismert, németül levelezett a feleségével. A nőkkel kapcsolatos diskurzus tehát összefonódott egy másik fontos nemzeti, politikai kérdéssel, a nyelvi programmal.
Közgazdasági értelemben is fontosak voltak a nők – mint fogyasztók vagy mint olvasóközönség, elvégre képesek jobban átélni, átérezni az irodalmi művekben ábrázolt helyzeteket. Nőket célzó sajtótermékek jelentek meg, többek között Kármán József Urániája, aki szem előtt tartotta a női ízlést, elismerte az asszonyoknak a nevelés és művelődés terén betöltött fontos szerepét. A negyedévente megjelenő folyóirat mecénása is nő volt, Podmaniczky Annamária.
A reformkor a polgárosodó magyar társasági élet szempontjából is kitüntetett időszak volt, amelyben a hölgyek jelentős szerepet töltöttek be. Vitkovics Mihály mellett Manoliné Popovics Teodóra állt, aki hivatalosan nem az ügyvéd-költő hites felesége volt, de a nő hozzájárult ahhoz, hogy lakásuk az egyik legfontosabb irodalmi szalonná váljon. Hasonlóan Bártfay László és felesége, Mauks Josephine szalonjához, ahol – mint Fábi Anna kiemelte – a hitves szerette „fegyelmezni” az irodalmárokat, Vörösmartyt, Bajzát és a többieket, mindemellett persze tökéletes háziasszonyként funkcionált: például fánkokat szolgált fel vendégeinek. Irodalmi szalonokat emlegetve szó esett még a Zichy nővérekről is. Antónia és Karolina köre nem a finomságról volt híres, élesnyelvűségükkel tűntek ki, de István nádort szórakoztatta „isteni gorombaságuk.”
Feleség, anya, gazdasszony – milyen szereplehetőségek kínálkoznak még egy nő számára a reformkorban? Fábián Julianna és Dukai Takách Judit költői működését hozta példának Fábri Anna, ezzel kapcsolatban pedig a női írók helyzetére terelődött a szó. Míg Jókai támogatta a másik nem alkotóit, addig Petőfi nem helyeselte írói pályára lépésüket, George Sandról például a következőket írta: „…mint a mészáros a marha bendőjét, fölhasítja a társadalmat, hogy megmutassa belsejének egész rondaságát és azt kiáltja: így nem maradhat!… Óh, ez merész, dicső, nagy munka, de férfinak való, nem asszonynak.”[1]Wesselényi Polixénát is bírálatok érték műve megjelenésekor (Olaszhoni és schweizi utazás), ugyanis érdekessége és finomságai mellett mégis átlépte nemének határait élcességével – a gunyoros, ironikus megjegyzések túlmentek a finom megfogalmazás határain, melyet pedig fontos kritériumként fogalmaztak meg a nőkkel szemben.
A kor magánlevelezéseinek, naplóinak feltárása hasznosnak bizonyulna, hogy a női sorsok tisztább megvilágításba kerüljenek, most leginkább csak a nyomtatott formában elérhető szövegek állnak rendelkezésre, illetve a férfiak a nőkről, nők helyzetéről szóló írásai. A korszakban született nyilatkozatokban az is érdekes lehet, hogy ekkor mindenki a saját véleményét, álláspontját viszi színre – nem elterjedt a más művekre való hivatkozás, másokhoz való igazodás kényszere.
Rengeteg anekdotát, izgalmas történetet mesélt még Fábri Anna, így elevenedett meg a közönség szeme előtt például az is, ahogy fóti szüreteken Deák Ferenc 16 éves lányokkal labdázott, de megtudhattuk azt is, miképpen derült ki számára, hogy a Cserey Drussiána álnév Héthegyi Erzsébetet takarja.
„Mindig ugyanazok a kérdések jönnek elő, mert a problémák sohasem oldódnak meg” – mondta Fábri Anna a nők helyzetét boncolgató írások kapcsán, egy ponton pedig László Ferenc is utalt rá, hogy refrénszerűen ismétlődnek a téma kulcskérdései. És bár a reformkor valóban nehezen szembesült az emancipációs törekvésekkel, a mai közönségnek alkalma nyílik megfelelően körüljárni a témát: a következő alkalommal Gyimesi Emese történész, irodalomtörténész segítségével mélyedhettünk el Szendrey Júlia életművében.
[1] Az irodalom magánélete. Irodalmi szalonok és társaskörök Pesten, 1779–1848, szerk. Fábri Anna, Bp., Magvető, 1987, 46.
