Csaknem napra pontosan két évvel korábban, 2020. március 10-én jelent meg Sándor Iván előző, Amit a szél susog című kötete, mellyel a Magvető Kiadó köszöntötte az akkor kilencvenéves szerzőt. 2022. március 17-én Szakadékjátszma című regényével tért vissza a budapesti Írók Boltjába, ahol Csuhai István kritikus-szerkesztővel és Szegő Jánossal, a Magvető Kiadó szerkesztőjével folytatott beszélgetést – mindenki legnagyobb örömére immár maszk nélkül, egymás arcát látva.
Minden könyv új játszma – vallotta az író –, ám minden új „sakkpartihoz” szükség van az előzőek tapasztalatára, igyekezetére. Sándor Iván elárulta a közönségnek, hogy a mai napig töltőtollal ír, és bizony fiatalkorában ő is sakkozott, nem csak regényének szereplői.
A Szakadékjátszma az országos ifjúsági sakkcsapat három tagja közötti barátságnak, sorsaik alakulásának évtizedeken átívelő történetét meséli el. A regény a következő három időréteggel dolgozik: az 1980-as év, amikor a fiúk érettségiztek, egy nap a jelenből, 2019 decemberéből, valamint visszatekintés az 1944-es esztendőre.
A beszélgetők személyes élményeikről, kötődéseikről is vallottak. Csuhai István – aki egyébként a regénybeli fiúkhoz hasonlóan 1961-es születésű, és 1980-ban fejezte be a középiskolát – arról, hogy február 24-én, az orosz–ukrán háború kitörésekor kezdte el az olvasást, mely így egészen más színezetet kapott, mint békeidőben. Sándor Iván pedig elismeréssel emlékezett meg arról a kritikáról, amelyet Csuhai István a Századvégi történet című művéről írt az Alföld folyóirat számára, a kettejük közötti párbeszédet „évszázados társalgásnak” nevezve.
A szerző, hogy alátámassza az első és utolsó mondatok jelentőségét, s megmutassa a bennük kirajzolódó ívet, a bekezdések egymásra utalását, el is mondta azokat – nem felolvasta, elmondta, tanújelét adva annak, mennyire élénken él benne a szöveg. A Szakadékjátszma oldalain felnövő fiatalok abban élnek, amiben a szüleik, nagyszüleik éltek, mégis másképp. Egyszerre olvashatunk egyetlen nap és negyven év történéseiről, emberi sorsok és történelmi viszonyok alakulásáról. Sándor Iván beavatta a jelenlévőket a múlt századi orosz sakkbajnok, Aljechin stratégiájába: vissza kell fejteni az ellenfél hat lépését. A visszafejtést, visszajátszást nem csupán a sakk, hanem a történelem kulcsának is tartja, a felismert históriai struktúra ugyanis segíthet megsejteni a jövőt. A regényben pedig ez az elv, amely szerint a három fiú az életét éli: hat lépés, három hátra és három előre.
Ezt követően Porogi Ádám színművész adott ízelítőt a regény hangulatából, stílusából. A felolvasott jelenetben a három főszereplő közül ketten egy különórán vesznek részt, Váradi Lili, későbbi festőasszony társaságában. A tanár, a mester szintén nagyon fontos karakter, negyvenes évekbeli indulásáról, az akkori események életútjára, pályájára gyakorolt hatásáról többet is megtudunk. Alakjában olyan valós személyekre ismerhetünk rá, mint Török Endre, Komlós Aladár és Vekerdi László, de a könyv lapjain mások is feltűnnek cameoszerepben.
Csuhai István és Szegő János kiemelték a rendhagyó formát; amint a kezünkbe vesszük a könyvet, látjuk, hogy nem szabályos bekezdésekből áll. Feszes műként jellemezték, amelyben jól megmutatkozik a struktúra. Hogy hogyan lehet mindezekből a témákból, kérdésekből, problémákból regényt formálni? Sándor Iván első kulcsfogalomként az „egységben látást” adta meg. A belső és a külső világ változásait úgy kell követni, ábrázolni, hogy megfeleljenek az összhangzattan követelményeinek. Ahogyan egy nagy kórusban vagy zenekarban, úgy egy regényben is mindenkinek megvan a maga szólama, ám ezeknek össze kell állniuk, együttesen is ki kell adniuk egy zenét. A másik hangsúlyos fogalom a sűrítés. A regény jelenébe, egyetlen decemberi napba évtizedek gyűlnek össze. James Joyce megírhatta ezt nagy terjedelemben, de Sándor Iván tudta, hogy kilencvenévesen már nem kezdhet ekkora vállalkozásba, így lett az ő alkotása kétszáz oldalas. Az egységben látás és a sűrítés szempontjai azt is jelentették, hogy meg kell találnia – majd tartania – a megfelelő ritmust. Ezt a rövid és a hosszú mondatok, a dialógusok és a némaság váltogatásával érte el.
Sándor Iván egyetért azzal a gondolattal, hogy az irodalomban a szavak mellett a képek is meghatározóak, mi több, a szavak egyre inkább átadják a helyüket a képeknek. A Szakadékjátszmában ilyen az örökösen hulló, mindent eltakaró hó képe. Ezzel összhangban áll, hogy a regény megírásakor nem az foglalkoztatta, hogy mi az, ami láthatatlan, hanem hogy mi az, ami nem látható. A metafizika. Fontos szerepet juttatott továbbá a zenének is, Schubert C-dúr vonósötöse végigkíséri a cselekményt, ebben találnak a karakterek megnyugvásra, amikor másban már nem tudnak.
Visszakanyarodva a három fiú személyére, jellemére, szó esett arról, hogy egyikük bölcsész lett, a szavak embere, a másik matematikus, a számok embere, a harmadik pedig a hatalommal pávatáncot járó szakszolgálatos, aki arra hivatkozva próbálja meg igazolni kétes cselekedeteit, barátaival szemben elkövetett árulásait, hogy ez is csak egy szakma, amiért fizetés jár, minden rendszerben van ilyen. A Szakadékjátszma központi kérdései közé tartozik, hogy hogyan akar a hatalom megalázni, az emberi mivoltot tönkretenni, és hogy hogyan lehet ezeknek az erőknek ellenállni. Búcsúzóul Szegő János úgy ajánlotta a kötetet az olvasók figyelmébe, hogy megvan benne az, ami Walter Tevis A vezércsel című, egy sakkjátékosról szóló regényét és annak sorozatadaptációját sokak kedvencévé tette, és még jóval több is.
