Gombos Brigitta: „HA [CAPULET] JÚLIA 300 ÉVVEL KORÁBBAN SZÜLETETT VOLNA, DANTE VALÓSZÍNŰLEG ŐT IS A POKOLBA TETTE VOLNA” – A csökkenő költőiségkötetbemutatóján jártunk

2022. február 17-én mutatták be Nádasdy Ádám A csökkenő költőiség. Tanulmányok, beszélgetések Shakespeare és Dante fordításáról című műhelynaplóit összegző kötetét a szegedi Grand Caféban. Az íróval Fazekas Sándor irodalomtörténész beszélgetett.

A beszélgetés első felében Nádasdy Ádám hosszan kitért arra, hogy a nyelv hidat képez az olvasó, színpadi mű esetében a közönség és a korabeli mű között, ezért is érdemes a műveket újrafordítani. Dante Alighieri műve, az Isteni színjáték a középkori irodalom egyik legértékesebb darabja, amit tankönyvszerű céllal írt, fontos forrásértékkel bír, így a főszöveg mellett Nádasdy kiemelt figyelmet fordított a széljegyzetekre is. „Ez nem csupán az olvasónak, de színházi rendezés esetén a dramaturgnak is nagy segítséget ad, hogy mit is akart ott az író elmondani valójában” – magyarázta a szerző.

A nyelvi kifejezések elavulására vagy azok átértelmeződésére hívta fel a figyelmet, érdemesnek tartja újragondolni azokat. A felhozott kifejezések közül az egyik legérdekesebb az ösztön, vagyis a natura értelmezése. Gyakran az olvasó azt gondolja, hogy az Isteni színjáték szexualitással foglalkozó részei aszkézisre nevelnek, de Nádasdy ezt cáfolta: Dante csak akkor küldi a pokolra az embert, ha a testi vágyainak nem tud parancsolni, és a szenvedélyében leli halálát. „Ha egy férj megcsalja a feleségét a szomszéd nővel, de egyébként eljár minden nap dolgozni, teszi házastársi kötelességét, az Dante szerint rendben van. De ha a szomszéd nő férje rajtuk üt és lelövi őket, az már bűn, hiszen nem tudtak ellenállni a testi kívánatnak. Dante nem ítéli el az ösztönt, a naturát, de az észnek előbbre valónak kell lennie.” Ezért is gondolja úgy Nádasdy, hogy ha Shakespeare Júliája pár száz évvel korábban született volna, Dante őt is pokolra küldte volna tettéért, hiszen a szerelemnek nem állt ellen, még ha akaratán kívül is, de tettével megölte magát, és ezzel Rómeót is. „Gondoljunk csak a bujaságra. Az ma már nem azt jelenti, mint régen, hiszen akkor a szexualitásra használták, ma már sokkal inkább használjuk például a buja növényzetre. Ezért is érdemes a bujaság szó helyett inkább a testimádatot használni.”

A művekben a stilizált korabeli és modern világ közötti különbségeket is érdemes újragondolni, állítja a műhelykötet szerzője. Ahogy régen a szegfűszeg luxuscikknek, a gazdagok kiváltságos ételének számított, úgy ma már a sarki boltban beszerezhető, párszáz forintos fűszerként nem lehet a gazdagság hiteles mutatója. A nyelvi átalakulásokon kívül az olyan félrefordításokról is szó esett, amelyeket évszázadok óta – a hagyomány tiszteletéből és annak széleskörű elterjedése okán – helytelenül használunk. Legszembetűnőbb példaként a hét főbűnt hozta fel; bár a fordítói hagyomány bűnként értelmezi, de az eredeti latin kifejezést (peccata capitalia) megvizsgálva hét fő káros személyiségvonásnak vagy rossz hajlamnak kéne lefordítani, semmint bűnnek, amit a latin vitium szó fejezne ki. 

A félrefordításokon túl a tudatos átírásokról is beszélgettek, amely közvetlenül érinti a fordítói munka örök kérdését: hol van az eredeti mű és hol a fordító által újraírt határvonala? A fordító mennyiben térhet el a nyelvi sémáktól annak érdekében, hogy a lehető legjobban adja át az eredeti darab hangulatát, gondolatait? Arany János Shakespeare-fordításai esetében a beszélgetőpartnerek részletesen kitértek a Szentivánéji álomra; míg az eredeti műben Nádasdy Ádám azt feltételezi, hogy a szereplők kispolgárok lehettek, akik iskolába jártak, és mesteremberek, akik könyveket olvastak, színházba mentek – addig mindezt Arany János a fordításon keresztül beillesztette a magyar pusztába, a paraszti világba. Míg Arany szereplői tudatlan bakfisok, akik olyan triviális, az egyszerűségüket kiemelő neveket viselnek, mint Vackor és Orrondi, addig az eredeti változatban a nevek szorosabban köthetők bizonyos mesterségekhez, mint például a Bottom (ami vájárt, völgyásót jelent). Arany János védelmére Nádasdy megjegyezte, hogy természetesen a 19. századi Magyarországon egy kelta legendán alapuló mű jóval kevésbé mozgatta volna meg a közönséget, mintsem egy olyan helyszín, amit jól ismertek – a magyar falu. Ugyanakkor Fazekas Sándor megjegyezte, hogy ez a korszak drámafordítói hagyományában gyökerezett, még akkor is, ha Arany képes volt azt a „pimaszságot” elkövetni, hogy az eredeti versforma helyett a magyar felező tizenkettest alkalmazta.

A beszélgetés utolsó perceiben a fordítói hagyományra tértek ki részletesen. Nádasdy nagy tisztelettel és elismeréssel beszélt fordítói „felmenőiről”, ugyanakkor úgy érzi, ők túlságosan fenntartották a költőiség és a pátosz előtörését, amit a magyar nyelv 19. századi másodrendűségével magyarázott a maga humoros módján. „Hungarish Shakespeare? Németet mindenki ismeri! [Aranyék] be akarták ismertetni, hogy a magyar nyelv mindenre alkalmas. Túltolták picit a biciklit. Ez veszélyesen öröklődik, félő hozzátenni, elvenni.”

A fordítói hagyományra Mészöly Dezső Rómeó és Júlia fordításának kriptajelenetét hozta fel, amikor Lőrinc barát átadja Júliának a mérget, s az angol „Drink it” vagyis „Idd meg” helyett a „Hörpinstd fel”-t írja. Nádasdy úgy érzi, hogy ezt a mázat ő már csak dacból is, de szeretné eltávolítani fordításairól.

Az est utolsó perceiben Nádasdy Ádám elárulta, hogy jelenleg a Magvető Kiadó megbízásából a Csongor és Tündét fordítja magyarról magyarra. Fazekas Sándor kérdésére, miszerint hogy halad a munka, a következő választ kaptuk: míg a Bánk bánegy törvényszéki irat vegytisztaságával bíró mű, addig a Csongor és Tünde egy parafrázis, ami élvezhetőbbé teszi a művet, ugyanakkor nehezíti a fordítást. A fordítást az eredeti verses formában, sok jegyzettel ellátva képzeli el.

Kíváncsian várjuk!