A visszapillantótükörben nézi magát, igaza volt, megöregedett tíz nap alatt. Az út fényes, és bár hideg van, de már van ereje a napnak, lassan április.
Maga mellé néz, az üres ülésen hosszú barna hajszál. A lábak helyénél fekete rongyszatyor, felbontott mustár van benne és egy műanyagdoboz. Az is üres. Mögötte leértékelt krumplisaláta doboza görög, ha sikerül kiszabadulni a szorításból. Több cigarettát nem szív el soha. Az utolsóra a nővel gyújtott rá, az ajtóban állva szívták el péntek éjszaka. Amikor az apját újra látta késsel indulni meg utána. Talán maga sem tudja, micsoda erő lakozik benne, mondták a nő barátai felmentésképpen. Pedig nem volt szükség magyarázatra. Azt már ő is tudja, hogy az erejének megfelelő formát kell találnia. A terapeuta lárvákat említett, amiket ki kell magából irtania. Ettől undor fogta el, hogy a testén kívüli erőtérben nincsen egyedül, és ezek a valakik belőle élnek.
A tükör előtt állt, a füléből tépkedte a szőrszálakat. Körömcsipesszel szedte ki, a haját még napokkal ezelőtt vágta le magának, amikor a nő másodszor mondta azt, hogy nem bírja. Nem azt mondta, hogy szakítani akar, erre mintha figyelt volna, hogy legyen visszaút, de nem ment vele haza. Kezébe nyomta az apjának vett koponyát és a neki vásárolt könyvet, aztán csak dadogott arról, amit érez. Nem volt jelentése a szavaknak. Akarsz menni? Ezt kérdezte, és mindketten félreértették az irányokat. Ő elindította a motort, a nő pedig kinyitotta az ajtót, hogy visszamenjen a lakásba. Hülyeségeket kérdezett. Például azt, hogy most mit érez. Annyit bírt kinyögni, le van sokkolva. Ezt a nő másodjára hallotta a szájából. Aztán napokon át gondolkodott a sokk formáján, hogy olyankor mi zajlik vajon le az emberben. Amikor megüt valami, és a bénultság ereje nem lendül semerre, egyre nehezedik, mint a felfüggesztett halottak harmadnapon.
Azt mondják, ma van igazából a feltámadás. Mert a teliholdat követő első vasárnap most van. Az egyház eltolta jó egy hónappal, mintha időzavarban lenne minden. Tíz napig éltek együtt abban a kifeszített csöndben. A nő azt érezte, hagyja. Nem bírt mit írni, elérte, hogy hűtlenek lettek hozzá a szavak. Új nyelvet kell találni, she has to find her own and new language to get closer, to get inside. Minden más vakolat, a rétegek lehúzhatóak, mint a leégett bőr, bármennyire ellenkezik, már felhólyagosodott a test, le fog válni az a réteg. A gyerekek jutnak eszébe, akik direkt lehúzzák. Akik most ott ülnek körülötte, és írni tanulnak, kinyújtott nyelvvel koncentrálnak, merre görbül, mikor egyenesedik. A bőrt kupacba gyűjtik, kis golyókat formálnak belőle, játszanak vele.
A fájdalom természete hétszínű, mint a szivárvány. És hétórás lett volna a túraút, ahova végül nem jutottak el együtt. Három tó van a hegyek között, háromszor állt az autó tanácstalanul. Egyszer hajnalban, egyszer este, végül verőfényes délelőtt. Amikor először szállt ki a nő, csak annyit mondott, köszön mindent, de szakítani akar. Aztán rávágta az ajtót. Hülye picsa. Ezt nem, de hasonlókat gondolt a saját nyelvén, azon a másikon, amit egy életen át próbált megtanulni a nő, mert ragaszkodott hozzá hiába. A hídon sötét volt, ugyanúgy kanyarodott, mikor zöldre váltott a lámpa, a nő nem állt meg, a sirályokkal együtt repdesett a szíve, hangosan mondta ki a Lee-folyónak, hogy szabad vagyok. Néhány óráig bírták. Az is vasárnap volt, akkor is a férfi írt először. Kérdezte, lenyugodott-e. A nő mosolyogva olvasta az üzenetet, érzete és élvezte a hatalmát. Övé volt a döntés, a válasz joga, bármi lehetett. És este már jó éjszakát kívánt, reggel ébredés után azonnal köszöntötte a férfit. Mint régen, mint szokták. Este nem bírt hazamenni. Céltalanul sétált a városban, amikor az Operához ért, épp látta lefordulni az ezüstszínű autót. Azonnal írt. A férfi rögtön megállt a McCurtain Streeten, ezt néhány perccel később mesélte a nőnek. Nem volt kérdés, ha üzent, meg kellett állnia. Megadta a koordinátákat, várta. Alig volt tíz perc, végig a folyó mellett, aztán át a másik hídon, fel a legmeredekebb corki után, és jobbra kanyarodva, ráfordulva a McCurtain Streetre. Az az utca másodjára függönyözte el a nő arcát.
Kinyitotta az ajtót, beült mellé, ahogy szokott, három hónap alatt a megszokás és a rutin otthonosságot teremt, később majd ezt meséli, otthont szeretne, valakinek otthon lenni. Erre majd azt válaszolja, ez természetes. Az is, hogy gyereket akar. Mit lehet tenni, ha nincs jövő? Kérdezi majd kétségbeesve a harmadik vasárnap, azon a verőfényes délelőttön, amikor tíz perccel hamarabb indulnak el, hogy a nő idejét betartsák, el ne késsen. A férfi gyorsabban készül el, nem húzza az időt, megfőzi a teát, kitölti, a nőnek egy papírpohárba készíti el útravalóként. De az elfüggönyözött utcán, akkor este még csak az a bizonyosság van, hogy nincs vége. Hogy a félelemnél erősebb kell, hogy legyen valami. A valaminek nincs neve, napokig őrizgetik, az is tíz nap, akkor viszi el a tóhoz a nőt, akkor járják be a gyógyuló erdőt, és akkor születik meg bennük a duplaszivárvány. Nárciszok táncolnak a körforgalomban, nem törődnek azzal, mérgező virág.
Amikor bevallja, hogy megütötte a gyerekének az anyját, meg sem lepődik. Tudta. A férfi visszakérdez, tud-e attól félni, hogy vele is megteszi. Hallgat. Eszébe jut a híd hajnala előtt együtt töltött éjszaka, amikor őt ütötte meg. Tudja, minden a fejében van, képzelte ezt is. Mert nem ütötte meg, csak a nő zsigerig érzi az erejét, és a benne áramló mélyfekete dühöt. Érzi, ahogy tekeredik, és a fejében rácsokat hegeszt. Álmában rázza a ketrecet, nem szabadul a fejéből. Az utolsó este kéri, ne tartsa vissza, mesélje el mindet. Látni akarja az összes feketét. A sötét minden árnyalatát. Hiszi, képes deríteni, de nem ezen múlik. A férfi megáll, kinéz az ablakon a sötét kertbe, aztán rá, és azt mondja, azt nem lehet. Nem lehet megosztani ennyi bűnt. Egyszerű szavakat használ, hogy a nő értse. Nem kell a szó, mert mint egy meglebbenő függönyt, érzi a szavak mögötti erőt. Látja a nagyapját és az apját, látja a férfi fiát, és körülöttük a haldokló nőket. Mindet nyeli el a fekete. Ott állnak mozdulatlanul, belekövülve, fájnak a férfiak és fájnak a nők is. Ennyi feketét nincs mivel felfényesíteni. Másik természet, épp az ellenpólusa a fénynek.
Van, akinek menni kell, miután helyet készített valaki másnak.
Az éjszakából kikeveredve fordulok át a fénybe. Megyek a hídon, valahova vinnie kell az útnak.
Azt mondja, bűntudata van, hogy lopja a nő idejét. Azt mondja, ezek az ő gondolatai, szálljon ki a fejéből, engedjen teret a rácsok között. A férfi nem érti. De hiszen ő egy börtönben lakik. Nincs odakinn világ, csak a képzelet.
Hogy mi van, ha ő nem tudja megadni azt, amire a nő vágyik. Mi van, ha nincs jövő? Mi van, ha nem tudok tervezni, kérdezi újra, mire Istennel jön a férfi, egy viccbe kezd bele, ha meg akarod nevettetni Istent, beszélj a terveidről. Mi van, ha nem akarod megadni, amire vágyom, mert Isten mást tervezett?
Hát, jó. Megtanulok nem tervezni többet.
Azt mondja, Bye, Winter. Most őt billenti meg a szavak és a hangok súlya, görögni kezd. Üres a műanyagdoboz, nem érez semmit. Dadogni kezd. Ez most végleges? A férfi hallgat, állja, tartja a tekintetét, sötét kertben sötét nárciszok nőnek, sötét árnyak dőlnek előre, hogy jobban lássanak. Mennyi virág fér el egy börtönrács felett, mekkorák a falak, amikbe körömmel vésték bele a fontosnak hitt dolgokat, női neveket, dátumokat? Valamit, amibe lehet kapaszkodni, ha kopognak a bakancsok a cella felé közeledve.
Éjjel újra hallottam magam felett a padlászajokat. Te pedig remegve aludtál el. Rángatóztál, mint akit áramütés ér. Úgy öleltelek, mint aki összefonódik a másik testtel, te ugyanígy öleltél. A jobb karom a hasad ívét vette fel, a bal a hónod alatt ölelte a derekad. Olyan hosszúak a karjaim, hogy jó lennék bokszolónak, mondtad. De azok aztán nem bírnak beszélni, Alzheimerük vagy más betegségük lesz az apró idegsérülések miatt. Nem üt, ölel. Hogy ne beszéljen mellé, inkább csak hallgat. Az előbb élvezett a hasamra, forró holdsugár fénye vetül a bőrre, lehámlik majd, mint az égett bőr nyári reggeleken. Aurea borealis, mutat oldalra, de akkor még csak tartunk a vége felé. Álmában az édesanyja ágyában ölel engem. Csak órákkal később árulja el, az az az ágy volt, amiben a mama meghalt. Halottas ágyban ne szeress nőt, mert meghalhat.
Kérdezem, látta-e a rókát az elmúlt hónapban.
Vicces ez a nő, azt hiszi, nem látom őket. Azt hiszi, aki bundát visel, képes elengedi azt, akit egyszer megszelídített. Az egész mondat máshogy van. Az egész elengedés és a halál is. Egészen máshogy van, mint ahogy ő képzeli, de most talán, talán, végre megérti, megéli, megtanulja. Fájni fog. Van a vég, és van a vég felé való közeledés, van aztán a vége és van olyan is, hogy visszanézel abba a visszapillantó tükörbe, hogy ráláss mindarra, ami történt. Szépek az autóban összeölelkezve, szépek sírva és szépen nevetve is. Nincs különbség.
Ha kisüt a nap, minden kicsit könnyebb. Másnap majd ébredés után egyből futni indul, és addig szalad, amíg van benne levegő. Ha kifullad, akkor listát ír, szavakat tanul, betűket rajzol, minden pillanatban keres valami bódítóan szépet. Azt hiszi, át tudja magát újra hazudni az életbe, de majd szépen belenyugszik abba, hogy valamit elvesztett, és kapott cserébe valamit. Kívül rekedt, rázárták az ajtót. Nem igaz. Ő nyitotta ki az ajtót, és ő zárta magára, hogy máshonnan nézzen vissza. Egy hétig majd nem eszik, szédül, miközben újratanul járni, felére fogy önmagának, de ez csak a teste. Mert van élet úgyis, ha kiürítik is az eget és a földet. Van élet úgyis, ha nincs jövő. Mert a jövő nem feltétel kérdése, egyszerűen nincsen. Van viszont élet tervek nélkül, és van szeretet, ami elenged.
Igen, azt érzem én is, hogy itt a vége. Te ezt akarod? Nem az a kérdés, hanem az, hogy neked ez így jobb lesz. Van, aki szerint egyszerűen önző. Mennyivel könnyebb lenne ítélkezni felette. Mennyivel könnyebb gyűlölni, az érthetetlent támadni, kisatírozni belőle a színeket. De a gyerekek az iskolában frissen faragott ceruzákkal állnak neki színezni a betűtanulás után, és mind a nőnek adja a kifestett Vidámparkot. Egyik sem tudja, mi az, hogy szerelem. Nem tudják, mit jelent valakit szeretni. Ahogy az emberek szokták, ők még úgy nem tudnak, mert ők még nem akarnak egy másik embert birtokolni. Csak érzik a nőből hömpölygő sötétebb színeket. Kiderül, nem hozott magával uzsonnát. Az első egy kisfiú, aki palacsintát ad. Aztán sorban egy alma, egy eperdzsemes, celofánba csomagolt kenyér és egy másik palacsinta érkezik. Nézi a halomba hordott étleket, nézi a vidámparkot, nem látja tisztán a függöny miatt.
Szereted a halat? Kérdezi a horgászt a férfi. Igen. Akkor miért nem engeded vissza a vízbe? Miért nem hagyod élni? Lassabban veszi a levegőt, hátha akkor hosszabb lesz az idő együtt. Ölelni kezdik egymást, néma, áramló időn kívüli csönd burkolja be az autóban görgő üres tárgyakat. Nincs érzelem, csak hullámzás van, a hullámok mélyén a csönd, a felszín elsimul, csak idő kérdése. Megígéred, hogy találkozunk még? Egy másik életben, kacsint rá. A férfi elmosolyodik. Nem kérdés. Time doesn’t matter, mondja a nő. Lélekben folyton ott vagyok veled. A nő kimondja, szeretlek. A szó megtisztul. A sivatag karcos hajnala a szó, a férfi szemében gyalogolva a sivatag oázisba torkollik bele. Magában mondogatja, csak kicsit kell még kitartani, kibírod, nem szabad, hogy lássa, mert akkor nem tudjátok megcsinálni. Végre elég erős vagy hozzá, és elég erős ő is. Egy bundás odébb összeszorítja az izmait, minden idegszálával feszülten figyel, mintha ezzel is erőt akarna adni.
Képesek vagytok rá. Menni fog.
A nő megérzi, segít a férfinak, újra megöleli, így van idő lenyelni, kilélegezni a vizet. Az oázis előtt megállnak egy kicsit megpihenni. Nem sietnek sehova, van tartalék.
Van olyan, hogy nincs mit várni többet. Van olyan, hogy minden megvan, bennem van, és mégsincs kivetülése. A teremtett formák évekkel későbbre mutatnak, a hely és a pontos idő megnevezése nem lényeges. Hol és mikor nélkül tudják, amikor ideje van. Elengedni a testet, elengedni az életet. A legszebb illúzió voltál, néz át a függönyön, ami a szeme elé ereszkedett, a tied öregebb lett, az enyémet józanabbnak láttad tegnap éjszaka. A törtfény a legszebb, az teremti meg a szivárványokat is. Megyünk az úton, a combomon a kezed. A kezem a kezeden, de most először a tiedet érzem kihűlni, és az enyém melenget.
Ágyneműt húz a harmadik napon, a tizenegyediken kezd magyarázkodásba, hogy nem bírta volna tovább az illatát maga mellett. Minden nyom felszámolhatónak tűnik, beheged valamennyi seb. A híd alatt kimossa az utakat a folyó, elviszi a víz a tengerbe a bánatot. Nézi a horgász a halat, egyre lassabban tátog. Sajog mindkettő szíve. Az egyik gyerek rózsaszínt, a másik zöldet vesz a kezébe. Egyesével írja rá mind a saját nevét, pedig még fordítva kanyarítják az SZ-betűt, nehezen mennek a páros betűk.
Mondja, minden jót kíván. Mondja, legyek boldog. Mondom, nem emlékszem, mi mindent akartam, csak azt remélem, érzed, azt mondja, hallgass. Állok a McCurtain Streeten, ölelem a sarki oszlopot. Látom lefordulni, még egyetlen pillanatig tudnék olyan hangosat kiáltani, hogy meghallja, és van egy másik pillanat, amikor ha nekiiramodok, még elérem, mert látja, hogy szaladok. De nem mozdulok, észrevétlenül csúszik ki kezem közül a hal. Hallom, ahogy csobban, hallom, ahogy megkönnyebbül a lélek, mintha súlyt engedne el, pedig csak álmodtam. Úszik, él. Folyik mögöttem a híd, viszi magával a folyó. A pedálra tapos, a tükörből nézi, ahogy az oszlopot ölelem a teste helyett, a testeként, nem lassít, nem fordul vissza, álmában zörget majd az ablakon, úszni hív, a tengerfenéken hallgatjuk a kagylókat és a vízinövények suttogását. Egyszerre érünk oda, ő a sivatagból indul, én az örök télből. Mire odaérünk ahhoz a közös ablakhoz, elengedjük az összes színt, nem lesz rajtunk se felesleges bőr, se hámló hegek, csak egymást tükröző formák. Mire odaér, ahol én vagyok, a homokból és a hóból egyszerre láthatatlan lesz. Átlátszó ember.
Senki meg ne lesse, ahogy megszűnünk külön lenni.
Fáj? Kérdezi a horgászt. Persze, válaszolja helyette a róka. Hiszen te teremtetted.
A tengerparton áll egy kisgyerek. Szürkeség van, egész nap esett, ő a vízben gyönyörködik. A szeme nem győz betelni a látvánnyal, a hullámok játékával. Elengedi, öleli egymást a part és a tenger. Elengedi, öleli, és megint. Nézi, hogy csinálják. Felvesz egy kagylót, utánozni kezdi, elengedi, öleli, nyitja és zárja a markát. Kicsit karistolja, de azért jó. Kicsit érdes, de elbűvöli a belső terek íve. Végre valami, amit érezni lehet.
Annyira nézi, hogy kiszakad az ég felette.
