Egy fiatal barátom verset írt, amelyet egy fiatal költőnőnek ajánlott, és amelyet egy irodalmi honlapon publikált. A két költő sohasem találkozott, nem ismerték egymást. A versbéli ajánlás nem a költőnőhöz íródott, hanem a költőnőnek szólt karneváli, féktelen nyelven a szexuális erőszakról, amelyben a lírai alany mazochisztikus gyönyörként éli meg a saját testének a csonkítását, a testtől való megszabadítását. A vers a Facebookon is megjelent, és két felhasználó nem vette észre, hogy szerepversről van szó. Sőt, nemcsak a szerepvers mintázatára, hanem arra sem figyeltek, hogy a lírai alany sohasem azonosítható problémátlanul a szerzői én-nel. Ennélfogva a verset nyílt szexuális zaklatásnak értelmezték, és első indulatukban védelmébe akarták venni a költemény ajánlásában megnevezett „áldozatot”. Dühös facebookos bejegyzésekkel próbálták felhívni az ismerőseik figyelmét az erőszakra, az általuk nem ismert szerző meghurcoltatására. Rövidesen több mint száz komment érkezett a felhívásra, a gyűlöletbeszéd gyöngyszemei peregetek szanaszét a virtuális térben. Páran, köztük én is, próbáltuk relativizálni az egyoldalú értelmezést, a szerzőről a versre terelni a figyelmet, persze, hasztalan, olyan is akadt, aki jogi lépéseket emlegetve büntetni akart, illetve a művészet jogi szabályozását szorgalmazta. Mindezt úgy, hogy a vers közben eltűnt a honlapról, vagyis a többség vakon hitt az első két indulatos facebookos kirohanásnak, magára a versre nem is voltak kíváncsiak. Mígnem a „sértett” nő kapcsolatba nem lépett a szerzővel, és miután tisztázták a vers motivációját, saját facebookos bejegyzést írt, amelyben elhatárolódott a boszorkányüldözéstől, és az élő kapcsolatok, a valódi párbeszéd fontosságát hangsúlyozta.
Abszurd, hogy mindez virtuális valóságban, vagy inkább virtuális színházban játszódott le. A közösségi oldalak felhasználói hasonlóan működnek, mint a maszkot felvevő színészek. Azzal, hogy a közösségi oldalakon megjelenő virtuális maszk ebben az esetben az én-dizájn formája, és nem egy, az én-től esetleg távoli szerep konstrukciója a rendezés függvényében. Ám a kettő abban közös, hogy a maszk felvételével a szubjektum nem korlátozza magát. Önreprezentációját úgy alkotja meg, ahogyan ezt egyébként nem merné megtenni egy másik, mondjuk így, a virtuális helyett a valós környezetben.
A tömeghisztéria során az egyén kikapcsolja az önálló gondolkodását, aláveti magát a vezéregyéniségeknek, ösztöneinek, indulatainak. A korábbi, verses példában a vezéregyéniségek azok voltak, akik az első dühös kirohanásukban megírták a megbélyegző posztjaikat. Mivel bizonyos hálózatokban tekintélyes fiatal irodalmároknak számítanak, az ügy hálózatelméleti, illetve irodalomszociológiai szempontból is fényt vet nemcsak a magyar, hanem a globális kortárs kultúra állapotára. Amennyire abszurd és komikus, annyira tragikus is lehet egy ilyen eset: amikor a szó tettekké válik. Amikor minden józan érvelés nélkül megindul a meghurcoltatás. A lincselés gyönyörétől hajtva a tömeg gerjed a nyilvános kivégzés puszta gondolatától, a fenti estben pedig az algoritmusától is.
A facebookos adatpiacon algoritmusok kapcsolódnak egymáshoz, növelvén és manipulálván a reakciók, az ideológiai azonosulások számát. Paradox módon, miközben a fenti, digitális boszorkányüldözés során a Facebook-felhasználók zöme a humánumra, a női jogokra, a felelősségre hivatkoztak, megfeledkeztek arról a poszt-térről, amelyben megnyilvánultak. Martin Burckhardt és Dirk Höfer így fogja fel ezt a szervezett felelőtlenséget: „Az elektromosság által azonban a cselekedet telematikus manipulációvá válik és egyszersmind kiürül, értve ezalatt egyfajta kollektív felelőtlenséget: ha az öt gomb közül, amelyek elindítják az áramot az elektromos székbe, csak egy is jól működik, akkor azok, akik megnyomták a gombokat, egyenlő mértékben hihetik magukat ártatlannak.” (Lénárt Tamás fordítása).
A verssel kapcsolatos boszorkányüldözés után a virtuális lincselő tömegből csupán az egyik vezéregyéniség ismerte be indulatosságát nyilvánosan. A legtöbb felhasználó azonban „ártatlan” üzemmódban maradt továbbra is. A digitális szubjektum-hálózatok egyik alapelve: „Úgy cselekedni, hogy nem te voltál: ez a modern morál sajátossága.” (Burckhardt-Höfer)
Az adatpiacon jól értékesíthető, kortárs poszthumán kultúra a következő szavakkal írható le: tetszik, imádom, vicces, hűha, szomorú, dühítő. Mindez azonban korántsem jelenti azt, hogy a tömeglájkolásnak mindenben igazat kell adni, hogy ne lenne helye a kételynek, a kritikának. Az egyéniség aurájának.
