Tegnap Szegedre költöztünk Balatonhenyéről. Útközben a soltvadkerti benzinkútnál, míg tankoltam, kellemes kétségbeeséssel bámultam szemközt az akácokat. Az ötlött föl bennem, hogy ez a Duna-Tisza-közi táj olyan, mintha nem is volna. Mintha nem akarna lenni.
Eső utáni lucskos hőség fogadott a szegedi Osztróvszky utcában, ahol a lakásom van. Itt fogunk élni.
Mintha már holnap meg kéne halnom, olyan itt: jó.
Ptuj minden szempontból közelebb van ahhoz, amiben felnőttem, mint Szeged. Szédítő, hogy itt tervezzük fölnevelni a lányainkat.
A hatvanas években épült társasház negyedik emeletének magasságában nincsenek szellemek, a föld szellemei, akik a henyei házban olyan otthonosan járkáltak ki-be az álmaimból és az álmaimba, ahogy én közlekedtem az udvaron és a házban.
Késő este a nappali falán tapogatózva kerestem a villanykapcsolót. Tarkovszkij enigmatikus jelenete jutott eszembe utolsó filmjéből, a Nosztalgiából, az a jelenet, amikor az orosz emigráns a toszkán kisváros szállodájában teszi ezt.
Közel van a kislányok új óvodája. A Sóhordó és a Pusztaszeri utca kereszteződésében úgy villant elém a töredezett aszfalt alól egy bazalt kockakő, ahogy egy sötét hal dobja magát föl a vízfelszín fölé.
Hosszabb kihagyás után újból sokat van a gitár a kezemben. Los Reyes Católicos, ez az új, egyszemélyes zenekarom neve.
Családostul lemegyünk a Tiszához, a széles, homokos martra a Maros torkolatával szemközt. Sokáig úszkálok. A gyerekek a sekély parti vízben játszanak. Ahogy aztán a folyót bámulva a napon szárítkozom, felötlik bennem egy asszociáció, amelynek gyökere mélyebbre hatol a jelenvaló képnél. Ott helyben nem bírom fölfejteni. Itthon már nem akarom.
Nagy fény a belvárosi manzárdlakásban. Néha már úgy érzem magam, mint aki elmenekült a káli diófák árnya alól.
Egy hete Szegeden. Még az érkezésünk estéjén lecseréltem a laptopom háttérképét az erdőszéli présház téli képére. Mostanra belevakultam. Olyannak tűnik, mint egy sokéves meditációsorozat végállomása; mintha semmit se jelentene már a számomra.
A sötét utcáról betévedek a felsővárosi templomba; nyitva a kapu. Épp az esti szentmise zajlik. A tágas barokk épület a maga visszafogott, finoman szentszagú sivárságával Catania valamelyik történelmi külvárosába is odaképzelhető volna. Szent Rita szobrának bumfordi bája ugyanúgy. Itt, a szobor közelében állok meg. A Lukácstól való evangéliumi részlet után a szentbeszédben a pap megküzd a szavakért. Hallhatóan nem a magyar az anyanyelve. Lassan beszél, nyugodtan, kevés nyelvtani hibával, végtelen alázattal. „Az egyháznak meg kell változnia”, mondja. Ferenc pápára hivatkozik, akit nemrég testi valójában is látott Rómában. Konkrétan nem említi a közelmúlt írországi és amerikai pedofilbotrányait, amelyek kapcsán a pápa belső ellenzéke Ferenc lemondását követeli, de mindez ott van a szavai mögött, akár egy sötét árny.
