Ha valaki irodalomszeretőnek vallja magát, kötelező legalább egyszer személyesen is részt vennie a Magvető Caféban rendezett kötetbemutatók valamelyikén. A helyszín egy OSB lapokból felhúzott birodalom: a beszélgetők mögött és körben futó polcok, a nézői széksorokként funkcionáló tribün és a söntéspult is ebből az anyagból készült. Ahogy mindezt meleg fényekkel párosítják, bensőséges és otthonos hangulatba kerül az érdeklődő. Különleges atmoszférával bír a kiadó könyves kávézója, a mocorgás, a kellemes moraj és a kávéscsészékkel való oldalazás látványa egészen másként hat ránk.
Pedig az esemény önmagában is jelentőségteljes, Bognár Péter, a közel negyvenéves költő négy verseskötet után jelentkezett először prózai művel. A Hajózni kell, élni nem kell címet viselő regény a magyar vidéken játszódik, és egy sorozatgyilkos után nyomozó polgárőr történetét követi nyomon fanyar és szerethető humorral – vagy másként: elnéző szeretettel és szomorkás mosollyal. A költő mellett Turi Tímea és Katona László foglalt helyet, előbbi a kérdező szerepét töltötte be, nem is akárhogyan – felkészültségével, rutinjával és frappáns helyzetkezeléseivel egyaránt továbblendítette és kézben tartotta a sokszor akadozó párbeszédet –, utóbbi pedig egy nagy mesélő baritonján szólaltatta meg a szerző sorait.
Turi Tímea ugyanis olykor megküzdött beszédpartnere szűkszavúságával és megfontolt (lassú) válaszaival, de erőfeszítései nagy sikert arattak, tartalmas és gazdag beszélgetés lett az eredménye, amiben a szerző önolvasatai, céljai, a kötet hátterének kulisszatitkai is helyet kaptak. Turi bevezető kérdésében a regény közös pontjait határozta meg a lírai munkásságával és a Minden kombi cirkó, de nem minden cirkó bojler című színpadi művel, arra jutva, hogy a mánia jelenléte tartja össze az életmű eddigi írásait. Bognár egyetértett abban, hogy főszereplője mániákusan próbálja egyensúlyban tartani saját és mások életét, de hozzáfűzte, hogy már versesköteteiben is törekedett narratív szerkezetekre, hogy legyen valamilyen mese vagy történetszál, ami szorosabb egységbe zárja az egyes szövegeket. Úgy is tűnhet, hogy a mánia a főszereplő hivatásából adódik, hiszen nyomozóként szinte kötelessége teljes egészében az ügynek szentelnie magát. Regénye mégsem a klasszikus krimi műfajába illeszkedik, sőt olvasatában a műfaj alapjának számító A Morgue utcai kettős gyilkosság sem tipikus krimi, mert Poe nyomozója szinte abszurd módon képes olvasni minden apró nyomból. Bognár antidetektívként határozná meg szívesebben hősét, már csak azért is, mert alkatának megértéséhez fontos belátnunk, hogy rátermettségét szeretné ugyan bizonyítani, de nem képzett és nem hivatalos nyomozóról van szó. Ahogy Poe műve olvasható a tökéletes detektív-hős felől egyféle műfajparódiának, éppen úgy Bognár polgárőrből avanzsált tökéletlen nyomozója is értékelhető a műfaj kifordításaként.
Turi Tímea ehhez fűzte hozzá, hogy szerkesztőként milyen sokat tanult a valóság abszurditásáról – sokszor úgy érezte, hogy a szerző túlzott fantáziája és humorra törekvése uralkodik el a szövegen, aztán szembesülnie kellett azzal, hogy a „túlkapások” megtörtént esetek. Bognár hozzátette, hogy bár néhol túlzott, ő alapvetően a valóságból vette az elemeket, kutatómunkát végzett, és próbálta hű módon színre vinni az általa olvasottakat, látottakat. „Én ezt egy realista regénynek tartom”, mondta a szerző arra a jelenetre (is) utalva, amelyben a falu a gazdasági fellendülését a különféle szexuális segédeszközök gyártásától reméli…
Miután Bognár felelevenítette az imént említett valóságelemről készült riportfilm nonszensznek tűnő képsorait, Turi feltette azt a kérdést, mennyire nevezhető a mű tragikomédiának. Ha valaki figyelemmel kísérte a szerző arcát, annak már korábban feltűnhetett, hogy kétségei vannak afelől, felszabadító vagy sötét nevetést kell-e kiváltania az ilyen epizódoknak. „Nem tudom, hogy ez humoros-e. […] Hacsak a polgárőrséget nézzük: felnőtt emberek őriznek egy falut. Ugye, van egy Suzukijuk […] olyasmikkel csábítják a jelentkezőket, ezt csak magunk között mondom, hogy jó a társaság és lehet gyakorolni a vezetést, mert lassan kell menni a faluban körbe-körbe. […] Nekem ebben sok minden benne van.” Azaz: ebben a világban, ha úgy tetszik, nincs humor, de a kisszerűsége valahogy mégis komikus hatást eredményez.
„Nem tudok elképzelni egy regényt nélkülem” – kezdett bele annak magyarázatába a szerző, hogy miért volt fontos számára egy Bognár nevű szereplő megalkotása. A poétikai funkció mellett lényeges, hogy a szerzőt a falu érdekelte és az emberek mássága: a várostól, a mai életritmustól és komforttól messze lévő közösség, akikkel kölcsönösen idegenkedve és kissé értetlenül tekintenek egymásra. A Hajózni kell, élni nem kell megalkotásának legnehezebb pontjai azok voltak, amikor határvonalakat kellett húzni a regénybeli fikció és a minket körülvevő világ között, mert a művészeti célon túl a fő tét a „szerzői szándéktól független” valóság ábrázolása volt. „Muszáj lenne arról beszélni, hogy mi az a világ, amiben élünk, hogy tényleg mik a mi problémáink. És hát igen, ebben sajnos benne van az is, hogy mi az, ami engem felháborít, vagy téged felháborít, mi az, ami engem sért, vagy téged sért – és hogy ezek hogy hangozhatnak el.” Bognár kitért arra, hogy bár a valóságreferenciáról sokat lehetne beszélni, az olvasás során érdemes azon elmerengeni, hogyan lesz a valóság elemeiből fikció. Mindannyian ugyanabban a valóságban élünk, mégis más és más a megélt alternatíva, tehát nem egyszerű feladat a valóságelemek összefűzésével egy ismert, mégis idegen világot létrehozni a papíron. Nem szakadhat el a világunktól teljes egészében, de nem is lehet hű tükör. Úgy gondolom, a Hajózni kell, élni nem kellcímű regény hátterében ott kell érezni a valóságot, hogy az idegenségét megérthessük. A szövegben szereplő írónak, Bognárnak nem sikerült ugyan megírni a történetet, de a valódi szerző már sikeresen hozta létre azt a fikciót, ami „kitalált jellegű és természetű”, aminek a „valósággal való bármiféle egyezését a véletlen művének kell tekinteni”.
Turi megemlítette, hogy a szereplők sem találják sokszor a közös nevezőt, így az előbbi „ismert, mégis idegen” tapasztalat a regény egészére kiterjed. Bognár Péter emlékeztetett arra, hogy a krimi műfaja mindig felvet egy ismeretelméleti jellegű kérdést. Elsőre úgy tűnik, a bűntény feltárhatósága a fő kérdés, azonban ebben a regényben tovább kell lépnünk ennél, a probléma inkább az, végére lehet-e járni a dolgoknak, megragadható-e a valóság? A bűntény magyarázata párhuzamba állítható a világ egyfajta értelmezésével. A hangsúly pedig az egyfajta szóra esik. Bognár főhős-nyomozója a plutarkhoszi Párhuzamos életrajzok alapján próbálja felépíteni a világát, és párhuzamot teremteni az ő világa és a Plutarkhosz-példák között. Csak ezt a művet ismeri, de ezt kívülről fújja, ezért hívja állandó segítségül a citátumokat életéhez és az új helyzetekhez. Hiába választja élete vezérfonalául ezt a művet, Turi szerint nem hagy kétséget afelől, hogy ez ne okozna olykor zavart neki. A szerző úgy látja, ezen a ponton ér egybe leginkább a valóság és a fikció. Mindennapjaink során mi is megtapasztalhatjuk, milyen sokféleség uralkodik: ahány ember, annyi valósághoz való viszony. Ezek viszont nem biztos lábakon álló magyarázatok, csupán alternatív utak az igazság felé. Bognár elemi tapasztalata, hogy közös tudásunk, amivel a valóságban el kellene igazodnunk, „nem közös tudás többé”. Az antidetektív ugyanígy szolgáltat jó példát arra, hogy a biztosnak kikiáltott pontok esetlegesen működnek csupán, azok a stratégiák, amelyekkel a valóságban igyekszünk eligazodni, mások számára szokatlannak tűnnek. Állandóan elbizonytalanító keretrendszerekben élünk.
A könyv borítójára kiszökött malac története olvasható pozitív vagy szomorú végkifejlettel is, és bár a szerző nem az örömteli olvasatot részesíti előnyben, mint mondta, „nagyon egyetértek mindenkivel, aki a vidámat”. A beszélgetés visszanézhető a Magvető Facebook-oldalán, javaslom a regény minden jövőbeni olvasójának, hogy mielőtt eldöntené vagy miután eldöntötte a malac sorsát, hallgassa végig a szerző szavaival is, hogyan jutott el ő ehhez az olvasathoz.
