2022. január 24-én a Kelet Galéria és Kávézóban Pléh Csaba tartott előadást Elbeszélem magam címmel. A rendezvényre a nagy érdeklődésre való tekintettel előzetes regisztrációt kértek – ez teljes mértékben indokolt volt, hiszen akár egy „megtelt” táblát is kirakhattak volna. (Még szerencse, hogy az előadást élőben is lehetett követni a Facebookon.)
Pléh Csaba, a Széchenyi-díjas magyar pszichológus rögtön egy anekdotával kezdte előadását: a Kelet (a rendezvény helyszíne) már egész korán beleivódott életébe, hiszen nemcsak a fia járt a kávézó melletti iskolába, hanem ő is végigkísérte a kulturális színtér alakulástörténetét az elmúlt évtizedekben. Pléh előadása elején – mintha csak egy egyetemi órát vezetett volna be – röviden felvázolta, hogy a következő egy órában miről is fog beszélni. Azaz, hogy mit is jelent számukra (a pszichológusok számára) az a felfogás, hogy létezik egy egyetemes elbeszélői lét, illetve egy sajátosan cizellált változat, amit a regények követése, azaz a mindenkori befogadás során alakítunk ki. Természeszen – ahogy Pléh a hallgatóság nagy derültségére megállapította – nem szeretné az irodalomtörténészek szerepét sem elvenni, sem pedig kisebbíteni, inkább egy új perspektívát szeretne hozzátenni az eddigi értelmezési horizonthoz, horizontokhoz.
Arról korábban sem volt az irodalomtörténészek között vita, hogy minden egyes ember egyéni módon fogadja be az adott irodalmi művet – mint ahogy nem létezik objektív történelmi szemlélet sem –, hiszen minden egyes esemény leírása, illetve az arról készült irodalmi/irodalomtörténeti művek magukon viselik értelmezőjük kéznyomát. Minden egyes narratíva egy-egy ember egyéni látásmódjának kivetülése. Pléh szerint a kísérleti pszichológia narratív fogalma lehet ennek a kérdéskörnek az egyik lehetséges megoldása: ott ugyanis nem a beszéd, hanem az emberek mint cselekvők értelmezése a kulcsfogalom. Ki ne emlékezne például arra, hogy mely történet az, amely a nagy családi összejöveteleken elhangzik? Vagy gondoljunk vissza első randevús élményeinkre: mindig van egy olyan történet, amelyet az aktuális partnerünkkel megosztunk az ismerkedésünk kezdeti szakaszában. Ez a közléskényszer – Pléh természetesen nem ezt a fogalmat használta – evolúciós kód az emberben: meg kell osztanunk a másikkal magunkból valamit.
Az előadás további részében Pléh példákat emelt ki a pszichológia történetéből, hogy az egyes korok gondolkodói hogyan próbálták meg leképezni ezt a kérdéskört. Az első kutató, akit kiemelt, Jerome Bruner volt, aki vakon látta meg a napvilágot, s csak egy operációnak köszönhetően nyerte vissza látását, mint az értelmezés egyik lehetséges csatornáját. Brunernek tehát különleges tapasztalata volt az észlelésben: csak a többi érzékszervére hagyatkozhatott egyéni benyomásainak létrehozásában. Bruner szerint az ember alapvetően kétféle megismerési módszer segítségével juthat el későbbi következtetéseire. Elméleti, paradigmatikus módszer vagy elbeszélői típusú szerveződés segítségével. (Leginkább az első felel meg a természettudományos gondolkodásnak – hiszen itt különböző fogalmakat keresünk, igyekszünk megszabadulni a teleológiától; valamint segít felállítani egy viszonyrendszert.)
Ezt követően – ahogy maga az előadó fogalmazott, – egy „kis nyelvtanóra” következett: itt Pléh azt mutatta be, hogy az emberek teljes mértékben értelmező lények. Ahhoz ugyanis, hogy értelmezzünk, létrehozzunk egyfajta elbeszélői attitűdöt, szükséges, hogy akár az egyszerű, akár a bonyolultabb dolgokat is koherenssé tegyük. Ezáltal ugyanis viszonyítási pontok segítségével kapcsolatot teremtünk a dolgok között. Mindennapi kommunikációinkban is tudattalanul ezt az elvet követjük, hiszen a másik személy minden egyes megnyilatkozását szándékoltnak tekintjük.
Ehhez kapcsolódott egy másik, szintén látássérült kutató elmélete. Heidel, aki hályogproblémái miatt fordult az észlelés egy másik módja felé, azt vizsgálta, ahogy az emberek alapvetően két részre osztják a velük történő dolgokat: jóra és rosszra, mégpedig a következő értelmezői attitűd segítségével. Egyrészt, ha kiváló, kellemes hatás ér bennünket, tehát jó dolog történik velünk – akkor az minden bizonnyal azért következett be, mert jól dolgoztunk, szorgalmasan elvégeztük a ránk bízott feladatot. Tehát magunknak köszönhetjük a jutalmat. Másrészt viszont, hogyha ennek ellenkezője történik, akkor azt nem önmagunkra mint entitásra hárítjuk, hanem a beszélgetőpartnerünkre (a másik emberre vagy hatalomra), hiszen ő volt velünk gonosz, miatta következett be rossz dolog.
Az előadás második felében Pléh kitért arra, hogyan vizsgálták a pszichológusok az emberi észlelést. Például először egy csimpánzon figyelték meg, hogyan értelmezi az egyes emberi szándékokat. A kísérleti pszichológusok számára a történetmesélés is új nézőpontpott: például miért sűrítünk, és miért egészítjük ki őket? A mesékből, az elmondott történetekből kiderül, hogy igazából kik is vagyunk. Leegyszerűsítve: a spekulatív pszichológia szerint nem vagyunk mások, mint történeteink összessége. Ezeknek az elbeszéléseknek szigorú szabályai vannak: a főhős saját motivációját minden és mindenki elé helyezve jut el egyik pontról a másikra. Habár Pléh szerint ezt a fajta történetmesélést manapság már elfelejtette a hollywoodi álomgyár.
Személyiségünk a történetek, valamint az azokban megjelenített főhősök és cselekvési tervek rekonstrukciója által épül fel. Az énegy tudatosan felépített dolog, melyben az irodalom komoly segítséget tud nyújtani az elmondott narratívák által. Teljesen szabályszerűen, eltervezetten ugyanakkor sohasem lehet reagálni, hiszen a kommunikáció szükségszerűen magában hordozza a váratlan és a biztos dolgok kettősségének feloldhatatlanságát.
Az est zárásaként a Pulp fiction híres, pirítós jelenetét vetítette le Pléh, hiszen ebben a párperces részletben tökéletesen leképeződött mindaz, amiről maga az este szólt. Az értelmezés, a váratlanság kettősségére – hiszen (bocsánat, hogyha valakinek spoiler!) a mindenkori néző sohasem tud felkészülni az elkövetkezendő gyilkosságra.
