A Magyartanárok Egyesülete és a HUBBY – Magyar Gyerekkönyv Fórum 2021. november 5. és 6. között rendezte meg kétnapos Kötelezők között – Kortárs irodalom az általános iskolától gimnáziumig konferenciáját a Jókai Anna Szalonban. Fókuszában a kötelező olvasmányokhoz való viszony újratárgyalása állt, irodalmi és pedagógiai aspektusból egyaránt szemlélve a kérdést. A konferencia egészén nagy hangsúlyt kapott a különböző korosztályok irodalmi igényeinek elkülönítése.
November 5-én, az elméleti nap keretein belül három szekcióban hallgathattak előadásokat az érdeklődők: kezdetként a történelmi és ifjúsági regények, disztópiák kereteinek és lehetőségeinek, a fantázia- és valóságfogalom problematikájának, identitás és befogadás folyamatainak vizsgálatára került sor. A közelmúlt egyik meghatározó vitája Az arany ember körül bontakozott ki, ennek fényében külön is érdemes megemlíteni Kiss A. Kriszta előadását, aki Jókai Mór Milyenek a nők? című novelláskötete alapján a szerző atipikus nőalakjait vette sorra. Kiss A. Kriszta annak bizonyítására törekedett, hogy Jókai kötete éppen a mimikri által potenciális férfivá váló nőknek ad teret, elismerve képességeiket és azok kibontakoztatására törekedve lehetetlen helyzetüket a társadalomban. Az előadó ugyan sem szűkebb, sem tágabb értelemben vett aktualitása mentén nem fogalmazott meg konklúziót a kötelező olvasmányok újratárgyalása, Jókai tantervi reprezentációja tekintetében, mindvégig távol tartotta magát 2021 tematikusan kapcsolódó diskurzusától.
Az ezt követő Mire találták ki a történelmi regényt és mi mindenre lehet jó ma? című programpont Hites Sándor előadásában mindenképpen az elméleti nap egyik kimagasló és előremutató negyedóráját jelentette. A mindezidáig oly sokat emlegetett történelmi regény ugyanis ebben nyert értelmezést egyfelől mint műfaj, másfelől mint pedagógiai eszköz. A történelmi regény – melynek az előadó fogalommagyarázatában egy eleve meghatározott időbeli távolság és az ennek okán előzetesen szükségszerű kulturális-antropológiai terepgyakorlat a kritériuma, tehát nem léphet be minden mű bizonyos idő elteltével a műfaj képviselői közé – nem csupán kulturális jelenségként, de a kulturális determináció és irodalmi turizmus egyik forrásaként is tárgyalásra került. Ez a fajta kulturális meghatározottság a kötelező olvasmányok által ivódik a nemzedékekbe, akár az egri vár kultusza, melyet mint földrajzi és történelmi lokációt Gárdonyi Géza regénye legitimál az elsők között. A nemzet mint elképzelt közösség és a nemzeti érzület előállítása a történelmi regény mint az önazonosulás felületének tapasztalatán keresztül születik, mikor egy nép saját maga reprezentációját látja egy adott narratívában, így a műfaj mint rituálé- és közösségteremtő gyakorlat minden nemzet szellemi életében hasonló jelenségként uralkodik. Hites Sándor előadása az alkalom tematikájának szempontjából megkerülhetetlen kérdés automatikus folyamatait tudatosította az angol gyökerektől elindulva a magyar irodalom tapasztalatain keresztül egészen a globális és gazdasági ráhatásokig. Az elhangzottak következményeként pedig kiemelt körültekintésre és óvatosságra intette hallgatóságát az érintett kötetek órai használatát illetően!
Az elméleti nap harmadik szekciója már nem az irodalom, hanem az irodalomoktatás mibenlétével foglalkozott. Molnár Gábor Tamás Miből és hogyan tanítsd? című előadása az MTA–ELTE Digitális Írástudás és Irodalomoktatás Kutatócsoport munkájának és eredményeinek prezentálásával a tanítás „digitális fordulatának” kihívásait és hozadékait mutatta be. A magyartanárok körében végzett kutatás az irodalom funkcióira és annak érvényesülési lehetőségeire kérdezett rá a digitális közeg fókuszával. A felmérés során három típusú irodalomfelfogás megkülönböztetésére került sor: (1) kommunikációs, szövegtani szempontú, (2) hermeneutikai megközelítés, azaz az irodalom mint a világ- és önmegértés közege, illetve legkisebb számban az (3) esztétikai meghatározás, az irodalom mint kiemelkedő remekművek otthona körvonalazódott. (Érdemes felfigyelni rá, hogy a konferencia előadásai és gyakorlati programjai leginkább a hermeneutikai irodalomfelfogás népszerűségéről tettek tanúbizonyságot.) A medialitás tekintetében, az irodalom digitalizációjának lehetőségeit és felhasználási módjait illetően az előadás egyik tételmondatának tekinthető, hogy a megkérdezettek mindenféle automatizációt veszélyesnek ítélnek az irodalomértés és irodalomtanítás közegében. Ezzel összefüggésben az előadás konklúziója abban a kérdésben összpontosult, vajon lehetséges-e pusztán módszertani megújulásról beszélni úgy, hogy az irodalmi felfogásról alkotott álláspontunkat ne revideálnánk, ugyanis a két fogalom kizárólag egymással összefüggésben értelmezhető. (Az előadás alapjait a Digitális eszközök a középiskolai irodalomoktatásban című 2021-es kötet képezte.)
Vinczellér Katalin Kinek, miről, hogyan, miért? – Tankönyvhelyzet a NAT2020 után – magyar irodalom 5-6. és 9-10. osztálycímű problémacentrikus és pragmatikus előadása a konferencia talán legjelentősebb egy óráját nyitotta meg – a belőle kibontakozó élénk diskurzus legalábbis mindenképpen ezt bizonyítja. A magyar irodalomoktatásban használható tankönyvek szerkezeti felépítésének és konkrét szöveghelyeinek, feladatainak összehasonlító elemzése mind irodalomelméleti, mind pedagógiai és mind a kerettantervi célok tekintetében számos tarthatatlan elemre hívta fel a figyelmet. Megállapításra került többek között, hogy inkább néprajz vagy művelődéstörténet oktatásról lehet beszélni ilyen feltételek mellett, hogy az irodalmi szövegeket sokszor illusztrációként kezelik, hogy a szövegek és a korszakok között nem tud kialakulni párbeszéd ilyen formában, illetve hogy a biografikus szerző még mindig képes tankönyvi jelleggel erőszakot gyakorolni a lírai megszólalón. Ezek még így is csak szemelvények egy alapvetően figyelemfelhívásra, és nem mély elemzésre berendezkedett előadás tételeiből. Nem utolsó sorban és a konferencia egészének aspektusából kiemelt jelentőséggel pedig a kortárs irodalom tankönyvi és tantervi jelenlétének hiánya is megfogalmazódott, amit a pedagógusok emberfeletti munkával igyekeznek pótolni diákjaik számára. Ugyanakkor az előadás bemutatott érdemleges, szövegcentrikus és kreatív feladatokat is, melyek az önmagukra és a világra való reflexiós képességeket egyaránt erősíthetik a tanulókban, illetve számos tekintetben pozitív példaként tudta felhozni az Oktatási Hivatal által elfogadott Magyar Katolikus Püspöki Konferencia megbízásából készült irodalomtankönyvet. Másfelől nem kizárólag annyiból áll a kérdés, hogy ki fogja megírni a nagy és igaz magyar nyelv és irodalom tankönyvet, hanem hogy egyáltalán meg lehet-e írni. Lehet-e egyáltalán jó, mindenki által teljes mértékben elfogadható irodalomtankönyvet teremteni? Ha meg is lehet találni a választ, előbb az ideális tankönyv funkcióját volna szükséges tisztázni az irodalomoktatásban. Ezt követően esetleg meg lehetne írni azt a bizonyos tankönyvet.
November 6-án, a gyakorlati napon, két teremben meghirdetett párhuzamos workshopok közül választhattak az érdeklődők. A programok a módszertani ismeretekre helyezték a hangsúlyt, ugyanakkor olyan kérdésekben segítettek eligazodni, mint az affektív és kognitív képességek kölcsönhatása az olvasni tanulásban, a történetmesélés és -alkotás mint önmegismerés, az olvasásra és kritikus gondolkodásra való nevelés, az elvonatkoztatásra hangolás, utóbbi például népszerűbb műfajok, akár a science-fiction vagy a climate-fiction által. A legtöbb workshop körüljárta a játék és „nem-tankönyv” tanítási potenciálját, bizonyítva, hogy a gyerekek által könnyebben befogadható vagy akár rajongásig szeretett művek gond nélkül segíthetnek hagyományos fogalmak és technikák, illetve összetettebb problémakörök megértésében, mint a versciklus, szövegek közötti viszony, testreprezentáció vagy test és lélek dualizmusa. A konferencia szervezői által kiírt kereteken belül és kívül is egyértelművé vált a gyakorlati másfél órák alkalmával, hogy a legtöbb, az irodalomoktatás tekintetében célként megfogalmazott affektív és kognitív készség elsajátítható a kánonon kívül is.
Hogy a szervezők mennyire számították ki az előadások és workshopok elrendezésekor az azok által kiváltott érzelmi hullámvasút jótékony hatását a konferencia szellemére, izgalmas kérdés lehetne. Bizonyos, hogy a lendület, mely az elméleti alkalmak kezdetével mélyebb irodalomértésbe vezetett, a nap végére tisztán gyakorlati színezetet öltött, mely kombináció végül a nap zárásaként jócskán elhúzódó vita-percekben őszinte közösséget és segítséget tudott ígérni a magyartanároknak lehetetlen helyzetükben. Ez a szomorkás, ám emelkedett hangulat lengte át a második, gyakorlati nap közös tevékenységeit és csoportmunkáit is: a közönség soraiból egy ponton az a kérdés érkezett, hogy valóban olyan-e magyartanárnak lenni, mint a szabadkőművességhez csatlakozni?
