Miért érdemli meg Elekes Dóra a Csáth Géza-díjjal járó herce-hurcát és a féldisznót? Kitérhetnénk szerkesztői, mentori munkásságára, meg arra, hogy milyen vicces interjúkat szokott adni. pl.: “Korcsolyázni is nagyon szeretek, de azt sohasem szoktam.”
Most mégis két területre koncentrálnék, a fordító és az író Elekesre, sőt, ezen a halmazon belül is a Kipling-fordításokra és két gyerek vagy ifjúsági könyvként pozícionált kötetre, a Muter meg a dzsinnekre és a Dettikéről és más istenekrőlre.
Ha már egy világirodalmi fesztivál keretein belül adjuk át a díjat, nem lehet elégszer felhívni a figyelmet a fordítók brutálisan sokrétű és elmélyült munkájára. Elekes a saját bevallása szerint a hülyeségig maximalista, ha fordításról van szó. A Kipling novellák tele vannak olyasmivel – például különféle nyelvjárások rontott változatának katonaszlengjét beszélő részeg alakokkal, elszigetelt, India-specifikus reáliákkal, gépek, hidak, hajók, gőzautók, gőzkazánok műszaki leírásaival –, amibe egy európai műveltségű fordítónak beletört volna a bicskája az internet kora előtt. Kipling novelláihoz, elbeszéléseihez egyszerre kell vágni az indiai és az angolszász kultúrát, felismerni a szókincs regisztereit, felismerni az iróniát, ahol szükséges.
De Kipling meséi sem túl egyszerűek fordítási szempontból. Jékely Zoltánék 1956-os fordítása sem a szókincs egyes elemeivel, sem a szöveg ironikus regisztereivel nem tudott mit kezdeni. Ennek eredményeként kicsit óvatos, kicsit unalmas, kicsit félrefordított szövegek születtek.
A 2010-es kiadás fordítói, Elekes Dóra és Greskovits Endre amellett, hogy pontosabb, ha kell tudományosabb munkát végeztek (részben persze a mindenhetó internetnek köszönhetően), frissességet, elevenséget vittek ezekbe a mesékbe és versbetétekbe. Ilyen mondatok vannak például Elekes Kiplingjében: “Értette a föld mélyén mocorgó sziklák nyögdécselését meg a falevelek zörgését a délelőttben, értett a papok, meg a pipik nyelvén.”
Ha a Kipling-meséket, verseket, képaláírásokat olvassuk, megelevenedik az indiai univerzum, dzsinnekkel, varázslatokkal és cudar jó humorral (ld. például a Pillangó, aki toppantott). Kipling meséi képesek arra, hogy megmozgassák a mesék ősi logikáját, ritmusát. Nem végeztem komoly, szerteágazó kutatást ezen a téren, de rá voltam kattanva egy időben a világ különböző mesegyűjteményeire, a kubai joruba mítoszokra, vagy az ősi mexikói, brazil törzsi mesékre. Ezekben a mesékben olyan természetességgel rendelődnek egymás mellé különböző univerzumok, olyan gyors váltásokkal dolgozik a narráció, annyi bennük az ismétlés és a logikai csavar, hogy gyakran érzed azt olvasóként, hogy valami csodás sokféleséget olvasol, amit csak részben fogsz fel, hogy tudni, ismerni kéne még valamit (pl. a helyi kultúra komplex működését) ahhoz, hogy összeálljon a kép. És újra meg újra el akarod olvasni, hogy minél többet sejts meg belőle.
Elekes mintha ezt az ősi meselogikát emelné át a saját elbeszélői technikájába is, de ezt is olyan egyértelműséggel teszi, hogy nekem is csak a sokadik újraolvasásra (és Kipling újraolvasása után) esett le.
A logika, a gondolatritmus, az ismétlődés technikái mellett megjelennek konkrét elemek ezekből a mágikus indiai szövegekből. A Mutterben szerepel az idődzsinn vagy a térdzsinn, a Dettikében a varázslói munkakört egy identitászavaros nyű meg/vagy szú tölti be.
Oké, van egy maximalista fordító, aki a fordításban megszerzett tudását átemeli a szépírói munkába, mi ebben a kunszt? Mert még az sem nagy truváj, hogy viccesen tematizálsz komoly témákat, vagy hogy komolykodva beszélsz vicces témákról. Viszont az, hogy a magyar társadalom egyik legaktuálisabb, legmeghatározóbb és leginkább félretematizált jelenségéről, az alkoholizmusról beszélj egyszerre viccesen, provokatívan és empatikusan, na az bátorság.
Meg különben is mi a fenét keresnek mesés elemek, dzsinnek egy alkoholista anya ábrázolásában? A magyar irodalomban komoly hagyománya van a szikáran, zordan megrajzolt nyomornak, de hogy jön ahhoz egy író, hogy ne csak a rettenetet, a kitettséget, a nyomorúságot, hanem a komikumot és a játékosságot is ábrázolja például egy olyan jelenetben, amikor az anyuka részegen, késve érkezik a gyerekéért az iskolába és a tanárnő ki akarja csavarni a kezéből a slusszkulcsot, nehogy ilyen állapotban vezessen. És utána a gyerek szemszögéből azt látjuk, hogy milyen vicces és menő, ahogy a “kocsi kilő mint a nyíl, vagányul csikorognak a kerekek, áthajtunk a piroson, összevissza kanyarogva kerülgetjük a szembejövőket, mert a muter úgy tud vezetni, mint egy igazi autóversenyző, és kézifékes fordulást is tud. Amikor hazaérünk, lefektetem a mutert, hogy kialudja a dzsinnt, kenek magamnak egy kenyeret, és lemegyek gördeszkázni, ezerrel tépek lefelé a Sasadi úton.”
Ha Varró Danit, Tóth Krisztát lincselni akarják a konnektoros meg a pitbullos gyerekverséért (oké, Tóth Krisztinát Jókai miatt is), akkor mi vár szegény szerzőre, aki a részegen vezetést, a gyerek életének veszélyeztetését, az alkoholizmust ábrázolja olyan eszközökkel, amitől egyszerre izgulsz, nevetsz, szorongsz? Aki úgy mutatja meg a függőség működését, a gyerek-felnőtt viszony esetlegességét, felcserélődését, hogy még olvasóként sem marad sok tered az ítélkezésre. Ehhez persze az kell, hogy iszonyú sűrű és költői legyen a leírás, hogy a felülről betuszkolt didaxis oda ne férjen a brutálisan jól összerakott szövegtestbe.
Mert hogyan is ír Elekes Dóra?
Látszólag pofonegyszerű úgy írni, ahogy Elekes Dóra csinálja. Legyél bátor, nyers, vicces, gyerekes, természetes stílusod mellé válassz egy tabutémát (pl. egy 9-10 éves gyerek és az alkoholista anyuka kapcsolata, vagy Dettike identitáskérdései) és azt írd meg úgy hogy az olvasónak még hetekkel később is ránduljon ökölbe a gyomra, vagy jusson eszébe egy sűrű kép, hogy, a szakma meg hüledezve olvassa, elemezze, kritizálja, provokatív alapműnek kiáltsa ki és a többi.
Becsapós ez a technika, mintha csak egy könnyed sétára indulnál a hegyekbe, kamaszhangon cseveg a narrátor, és egyszerre olyan mélységek mellett visz el, hogy beleborzongsz. Kitettsége van ezeknek a szövegeknek, nem lök le, nem hagy magadra a szakadék szélén, hanem csak úgy mellékesen átszökell fölötte, visz tovább.
Elekes harmadik primer szövege a nőtté válás nyelvén beszél: a Dettike elbeszélője, Balambér egy olyan határnyelven helyezkedik el, ami egyesíti a gyereknyelv útban levését, teremtő, tapogatózó jellegét, a költői tömörítést, a legpatkoltabb képeket és több ezer éves filozófiai hagyományt. Komolyan vesz, hülyére vesz és filozofál, mint egy sikerültebb Rick and Morty epizód. A kulcslyukban ficergő Balambér a határterületek szakértőjévé válik, a felnőttség, a nőttség, a nemiség a szerepben levés és a szerepen kívül levés minden kínját és komikumát képes elbeszélni ebből a határnyelvi pozícióból. Hogy akkor most ki az, aki nőtté válik, ki az, aki gyerek marad? Mi történik a nyelvvel mindeközben, mit csinál velünk ez a határhelyzetben lebzselő, költői, játékos nyelv?
A felnőttség struktúráinak esetlenségeivel szembesülsz a Dettike olvasása során, de amilyen nyersen áll bele ezekbe a helyzetekbe, annyira meglepő az események szeretetteli kifutása.
Ha Elekes Dórával találkozol, beszélsz, olyan, mintha csak úgy mellesleg lehetne csinálni az irodalmat. Hogy csak úgy beszélgetsz kedvesen, kamaszos partikulákkal, meg tanítasz, szerkesztesz, folyamatosan húsz éves vagy és akkor egyszerre csak putty, lefordítasz néhány lefordíthatatlan elbeszélést Kiplingtől és akkor pritty, megírsz két olyan kötetet, ami alapvető szöveg lesz a gyerek? ifjúsági? irodalomban, bezsebeled az év fordítója, az év gyerekkönyvírója címet és pritty-prutty, lesz több tucatnyi kötetre kiterjedő fordítási életműved.
Összegezve: a Csáth Géza-díj következetes, szigorú koordinátarendszerében megérdemelten kapta a féldisznót Elekes Dóra műfordító, aki ír, szerkeszt, tanít, akinek az életművében a lazaság és az eltökéltség, a témaérzékenység és a tökösség egyszerre jelenik meg. És annak is örülök, hogy Terék Anna 2019-es díja után újra női díjazottat köszönthetünk a bárddal és a féldisznóval.
Végül rákerestem, hogy van-e olyan fordítása Dórának, amiben központi szerepet kap a disznó. És az a durva, hogy az európai irodalom egyik legmarkánsabb szerzőjének (George Orwellnek, aki Kiplinghez hasonlóan Indiában született) Állatfarmját is lefordította Elekes Dóra M. Nagy Miklóssal közösen. Októberben fog megjelenni, már előrendeltem. :)
Zárásként álljon itt egy malacos vers Elekes Dórától:
Szárnyati
Pesten, az Undori-teknőn,
Ködfala vára alatt
Ott lakozott a kereklő
Szárnyati Géza malac.
Volt neki kézi kokottja,
Múzika tízmillió,
S múzikofíl libatopja:
Inspiratív miliő!
Fletmonon (Ah! E hely ékkő!)
Éltek a dús rokonok.
(A fletmoni Szárnyatiék ők
– súgja a kézi kokott.)
Lett hát fletmoni torja,
S hozzá távidelej,
Mellyel a Géza ugorja
Át menüjén, mi selejt.
Szárnyati mindazonáltal
Búnak ereszti fejét:
„Tök gagyi volna, ha még így
Telne el ikszezer év!”
„Kézi kokottom unom, hej!
A fletmoni tor csupa vack.
Tér kell már, vizió kell!”
– kurjant Géza malac.
„Mert hol a balkoni donna?
S hol van Tarvisio?
Pá, pici kézi madonna:
Tér kell már, vizió!”
S omlik a fal, jön a Tündér,
Ráül, ígér neki csók.
„Olvad a szívről a tűnt dér!”
– zengik az égi macsók.
