Most, hogy karantén-üzemmódban élünk már második hete, rákaptunk a feleségemmel a késő esti filmezésre.
Már ha nem alszunk bele az épp aktuális filmbe a tizedik perc környékén. Néhány napja belefutottunk egy Krasznahorkai Lászlóról készült dokumentumfilmbe. Az a címe, hogy a Báró hazatér, nyilván nem függetlenül Krasznahorkai Báró Wenckheim hazatér című regényétől. Nem vagyok nagy híve az írókról készült portréfilmeknek, de ez a film kifejezetten jól sikerült, sikeresen elkerült mindenféle manírt és hatásvadászatot. Krasznahorkai hazautazik Gyulára, a szülővárosába és miközben ballag az utcákon, elmesél néhány dolgot a gyerekkorából. A film számomra legemlékezetesebb részlete talán az volt, amikor a szerző arról beszél, hogy milyen módon semmisült meg gyerekkorának Gyulája, noha látszólag sok minden megmaradt belőle. Ahogy hallgattam, eszembe jutott gyerekkorom Nagymarosa és az, hogy jó ideje én is ugyanezt érzem, amikor hazamegyek. Látszólag szinte minden a helyén, a régi házak, itt-ott az öreg fák, de valami mégsem stimmel az egésszel. Egy titokzatos kéreg lehámlott az összképről. Vagy inkább hártya ez, nem kéreg, a gyerekkor tágas atmoszférájának finomszerkezete. Egyre több a szellemalak ezen a „varázstalanított” Nagymaroson, saját Nagymarosomon. A múlt hűlt helyére látok, amikor ott vagyok, a hely jelenideje szinte egyáltalán nem érint meg már. Egyre jobban érteni vélem Krúdy Gyulát, aki szinte folyamatosan egy részben elképzelt, részben valóságos múltban élt, mert a jelenről alig volt mit mondania. A film után még kora hajnalig szöszöltem az úgynevezett zenei munkásságom törmelékeivel, azaz különféle hangsávokat rakosgattam ide-oda, hogy végre összeálljon belőlük valami működő hangtájkép. De közben mindvégig Krasznahorkai járt az eszemben, megismerkedésünk körülményei, amely megismerkedés óta lassan két évtized telt el.
2002 őszén kaptam egy képeslapot Krasznahorkai Lászlótól. Október lehetett, nem emlékszem pontosan. Egy szerelem kétségbeejtő labirintusában botorkáltam épp, ha szabad így kifejeznem. A lány már nem volt Magyarországon, néhány nappal a képeslap megérkezése előtt utazott el. A képeslapon viszont annak a városnak a látképe volt, ahová a lány elutazott. Valami olyasmit írt a hátoldalára Krasznahorkai, hogy „még nem lehet vége egészen semminek, ha valaki ennyire tudja, hogy vége van”. Hogy mi az, amiről ennyire tudom, hogy vége van, arról fogalmam sem volt. De hogy vége van, azt biztosan tudtam. Azon az őszön – még a képeslap érkezése előtt - került a kezembe Krasznahorkai Háború és háború című regénye. Rég volt rám könyv ilyen elementáris hatással. Ez a szerelem akkoriban radikálisan felforgatott mindent, ami felforgatható volt. Rám is fért a felforgatás, mert akkor már rég nem tudtam, élek-e még egyáltalán, hogy van-e egyáltalán életem. A vége persze az lett, mint szinte minden esetben, hogy ott maradtam felforgatva, szétdúlva, mintha egy súlyos műtét után a sebész elfelejtené visszavarrni a jókora vágást a hasfalon. Vagy a koponyán. De inkább a szív körül. Eleven, nyílt sebekkel járni az ég alatt nagy ajándék, még akkor is, ha olykor inkább a halált választaná az ember. Akkoriban már mélyen benne jártam azokban a versekben, amelyek aztán két évvel később jelentek meg Akutagava noteszéből címmel. Dr. Korin Györgynek, a Háború és háború elbeszélőjének végtelen monológjai vízjelként ott rejtőztek ezekben a versekben. Ha nem is mindben, de egy részükben mindenképp. Ezt akkor is tudtam, ma meg aztán végképp tudom. Akkoriban sem zavart, ma meg aztán végképp nem zavar. Vannak dolgok, amelyeket olyan sokféleképpen nem lehet elmondani. Vannak hatások, amelyek elől nehezen tér ki ember, főleg akkor, ha azt látja, hogy a hatás forrása bizony jóval előrébb jár azon a homályos úton, amelyen ő maga is botladozik. Az irodalom művelése egymásra hatások nélkül nehezen elképzelhető. Ha az irodalmi művek nem lennének hatással egymásra, nem létezne irodalmi tradíció, vagy egyáltalán, semmiféle szellemi tradíció nem maradhatna fenn tartósan. Az egész a párbeszédre épül, nem az egymástól független, a másikat ignoráló, autisztikus életművekre. Az Akutagava noteszéből című könyvem megjelenése után néhány kritikában felvetették a Krasznahorkaival való hasonlóságot, már ami a nyelvet, az artikulációt illeti. Volt, van, kétségtelen. A huszadik századi magyar irodalom egyik legnagyobb alakja hogyne lett volna hatással rám. Ahogy Mészöly Miklós, Nádas Péter, Oravecz Imre, Hamvas Béla is hatással volt. Soha nem féltem a hatásoktól, sőt. Jó esetben a hatások lassan alámerülnek, feloldódnak, beépülnek a saját művekbe. Ahogy a kert végi komposzthalom langyosan erjedő tömegében válik végül minden porhanyós humusszá.
De mindegy is, a lényeg az, hogy amikor 2002 októberének egyik délelőttjén, a nagymarosi ház verandáján elolvastam ezt a képeslapot, különös szédület fogott el. Ezt a szédületet ismertem már korábbról. Mintha hirtelen egy tágasabb világegyetembe billennék át, minden átmenet nélkül. Ez a szédület nem Krasznahorkairól és nem is az egómról szólt, noha nyilván jólesett olvasnom a sorait. De ezek a sorok nem nekem szóltak, ezt akkor is tudtam és minden bizonnyal Krasznahorkai sem nekem szánta őket. Sokkal inkább annak az univerzumnak szóltak, amelyet megpróbáltam a magam módján feltérképezni. Krasznahorkai ugyanabból az univerzumból üzent, abból a tágasabb világegyetemből, amelybe szédület és félelem nélkül nem lehet átlépni. Megnyugtató volt a tudat, hogy valaki hírt ad odaátról, mert ezek szerint akkor mégis létezik a világnak az a nyugtalanító, titokzatos arculata, amelyről mindig tudtam, de nem volt merszem elmerülni benne. Emlékszem az októberi fényekre a verandán, a Duna illatára, ahogy beáradt a kertbe akkor. Még nem lehet vége egészen semminek, ha valaki ennyire tudja, hogy vége van.
