Az idén harmadik alkalommal megrendezett PesText fesztivál legjobb tulajdonsága az, hogy egyszerre kedvez azoknak, akik minél több, különböző témájú és hangulatú programon szeretnének részt venni, valamint azoknak is, akik egy-egy témában koncentráltabban kívánnak elmélyedni.
A Petőfi Irodalmi Múzeum a PesText keretében szeptember 24-én Képregény-pénteket tartott, és lehetőséget adott az érdeklődőknek arra, hogy többféle megközelítésből merüljenek el a képregények világában. Egyebek mellett választ kaphattunk arra, hogy mit kell tennie annak, aki képregényrajzolásból szeretne megélni, hogy valóban reménytelen műfaj-e a képregény, hogy lehet-e nulla forintból kiadót alapítani, vagy, hogy mit is jelent egyáltalán a női képregény.
Az első beszélgetés a Magyar képregényrajzolók Amerikában és Nyugat-Európában címet kapta. A beszélgetésben Németh Gyula, László Márk és Farkas Lajos vettek részt, akikhez egy tanácsokat váró, képzeletbeli lány is „társult.” A fiktív személyen keresztül – akinek legnagyobb vágya, hogy képregényrajzoló legyen – mutatták meg: egyáltalán nem könnyű keresett illusztrátornak lenni.
Farkas Lajos „rosszkor volt rossz helyen”, amikor 1989-ben szobrászként végzett, és akkor is, amikor a 2008-as válság idején a reklámszakmában dolgozott. A rajztudása azonban az összeomlást követően is megmaradt, ezt pedig a nagy sikerű Percy Jackson-képregény megrajzolásakor kamatoztatni is tudta – Farkas Futaki Attilát segítette ki a határidő előtti véghajrában. Karrierje ezután kezdett felfelé ívelni, miután szétküldte a próbaoldalakat. Szintén a folyamatos alkotásnak köszönheti a sikerét László Márk, aki egy rajzversenyre küldte be néhány fanartját a Hellboy megjelenésének 20. évfordulója alkalmából. László munkáit Mike Mignola, a Hellboy alkotója is látta, néhány év elteltével próbaoldalakat kért tőle, 2020 januárjában pedig megjelent a Hellboy Winter Special a magyar illusztrátor rajzaival. Németh Gyula ugyancsak a 2008-as válságot követően, a reklámszakmát elhagyva vált szabadúszó grafikussá, de a sikert számára nem a portfólióval való „házalás”, hanem a konkrét munka, a Dr. Moreau szigetecímű könyv illusztrálása hozta meg.
A képzeletbeli lány a történetekből saját maga is levonhatja a tanulságot, miszerint kitartás és eltökéltség nélkül nem teljesülhet a vágya. Az illusztrátorok azonban egyéb tanácsokat is adtak a saját tapasztalataik alapján: sokat és gyorsan kell rajzolni, saját produktumot kell létrehozni, érdemes jelen lenni a közösségi oldalakon (a legtöbb megkeresés ezeken a felületeken keresztül érkezik), és ajánlott kapcsolatokat építeni is. Előkerült annak kérdése is, hogy könnyebb-e férfiként elhelyezkedni a szakmában, a résztvevők azonban ennek megválaszolását meghagyták a későbbi beszélgetőknek – Bayer Antal a beszélgetés végén ezt a felvetést azzal egészítette ki, hogy a férfi-nő arány nagyon is függ attól, hogy milyen jellegű képregényről van szó.
Utolsó kérdésként felmerült a „kiszervezés” problémája is. Kránitz Péter Pál arra volt kíváncsi, hogy a beszélgetőtársai nem érzik-e, hogy a nagy cégek a kelet-közép-európai, olcsóbb munkaerőt igyekeznek megszerezni akkor, amikor magyar illusztrátorokat foglalkoztatnak. Farkas Lajos meglátása szerint, ha ez így lenne, akkor jóval több kelet-európai illusztrátort ismerne a világ, a közösségi oldalaknak hála pedig az alkotók pontosan tisztában vannak az oldalárakkal is.
A második beszélgetés témája a képregénykiadás volt, amely a beharangozó szöveg szerint az egyik legbiztosabban veszteséges vállalkozás Magyarországon. A szakértő résztvevőket, Bayer Antalt, Lakatos Istvánt és Mészáros Jánost Szekeres Nikoletta kérdezte. A kezdetekről, a képregényhez fűződő viszonyáról elsőként Bayer Antal mesélt, aki már 60 éve a műfaj szerelmese, a szakdolgozatát is képregényes témából írta, de a kiadó megalapítása előtt még dolgozott szerkesztőként és műfordítóként is. A kiadó ötlete 2004 végén kezdte el igazán foglalkoztatni, azt gondolta, hogy 50. születésnapjára igazán jó ajándék lenne saját maga számára, ha csinálna egy képregénykiadót. Meglehetősen más irányból érkezett a képregénykiadásba Mészáros János, és a társa, Németh Levente, mivel ők sokkal inkább vállalkozásként tekintettek a kiadó megalapítására – kíváncsiak voltak arra, hogy lehet-e egy ennyire kis piacon terméket elhelyezni úgy, hogy az olvasóikat szinte személyesen ismerik. Lakatos István pedig valahol a kettő között helyezkedik el, egyszerre tekint szerelemként a képregényekre – olvasóként kezdte, de ő maga is ír, rajzol –, és foglalkoztatja annak gondolata, hogy hogyan lehet a semmiből kiadót alapítani. Gyerekképregények keresése közben ismerte fel, hogy érdemes lenne megalapítani saját kiadóját, és ekkor jött rá arra is, hogy egyszerűen imád könyvekkel foglalkozni.
Hogy milyen típusú kiadókról van szó, arról Szekeres Niki felvetése szerint a kiadók nevei is árulkodnak. A Képes Krónikák névvel Mészárosék egyrészt a fő profilukra, a történelmi képregényekre utalnak, másrészt pedig meg akarták szólítani az olyan olvasókat, akik elsősorban nem képregényeket olvasnak. Nero Blanco eredetileg egy képregény figura volt, egy metroszexuális, hazaköltöző, magyar származású fiatalember, aki megütközik azon, hogy mik történnek Magyarországon. A Nimue névnek viszont Lakatos István elmondása szerint semmilyen jelentősége nincsen, az Artúr-legendában szereplő tó hölgyének neve csak azért lett a kiadó neve, mert ez kevésbé hangzott rosszul, mint az összes többi ötlet.
Mészáros János a névválasztás kapcsán azt is megemlítette, hogy eredeti célcsoportjuk a fiatal, 20 év alatti korosztály volt, applikációt is készítettek, hogy még több fiatalt bevonzzanak, de az elképzelésük nem a tervek szerint alakult. A Képes Krónikák képregényei a 40 év feletti, történelemért rajongó férfiakat érdekli igazán. A folytatást is ennek megfelelően tervezik, a Királyok és keresztek lassan a végéhez ér, „tatáros” történetek követik majd, emellett pedig kiadnak egy történelmi antológiát is Hősök tere címmel, amelyben ismert magyar alkotók rajzolnak meg egy-egy történelmi hőst. Bayer Antal egyszemélyes kiadóként jelenleg egy képregénytörténeti mű kiadását tervezi, de a jövőben már csak a személyes kapcsolatokra alapozva ad ki képregényeket, és igyekszik átadni a helyét a fiataloknak. Lakatos István határozottan állította, hogy a kiadójának nem lesz egyetlen profilja, első megjelenései között az olasz Zerocalcare Torokszorítósdi című képregénye és Tove Jansson Múminja szerepel majd, a jövőben pedig európai alkotók képregényeit szeretné kiadni.
A képregénykiadás, és maga a képregény mindhármuk szerint akkor kerülhet ki a „veszteséges” vállalkozások közül, ha átkerül a könyvek kategóriájába. Lakatos István humorosan, mégis elég pontosan leírta, hogy mi is a képregények megítélése Magyarországon: „minthogyha a képregény az valamilyen fura lény lenne.” Arra célzott ezzel, hogy például Szerbiában hatalmas pavilonokon sorakoznak a képregények, míg itthon a könyvvásárokról szinte teljesen kiszorulnak, és a könyvesboltokban is csak elvétve találkozni velük.
A harmadik beszélgetés a Nők a magyar képregényművészetben címet kapta, Kleinheincz Csilla szerkesztőt, Szép Eszter képregénykutatót, és Tondora Judit képregényalkotót szintén Szekeres Nikoletta kérdezte. Elsőként a női képregényekről alkotott benyomásokat járták körbe, és kiemelték, hogy sok más műfajhoz hasonlóan, itt is a férfitekintet az uralkodó: a nők főként szexuális tárgyakként, esetleg istennőkként jelentek meg a képregények oldalain, de soha nem önálló szereplőkként – mindig valamilyen férfival álltak kapcsolatban. Meglehet, hogy a Bechdel-teszten (ami azt vizsgálja, hogy egy műben szerepel-e két nő, akik egymással beszélgetnek, és nem egy férfiról) még elég sok képregény megbukna, de mint ahogy annak Tondora Judit is hangot adott, a női alkotók már ezt megelőzően is, napjainkban pedig még inkább elhatárolódnak a női szereplők túlszexualizálásától. Az ábrázoláson kívül lényeges változás történt a megrajzolt témákban is, és különösen érdekes volt hallgatni, ahogyan a résztvevők teljes összhangban, egymás mondatait kiegészítve gyűjtötték össze ezeket. Új témaként jelent meg a képregények oldalain a női barátság, a testvéri összetartás, a kamaszkori problémák bemutatása és maga a felnövés. Példaként említették erre Raina Telgemeier Mosoly és Görcs című képregényeit, de közös kedvencként került elő a The Best We Could Docímű könyv is, amely a kisebbségi női történetek egyik kimagasló alkotása. Szép Eszter azt is megosztotta a hallgatósággal, hogy mi az oka annak, hogy hosszú idő után a nők is önálló szerephez jutottak: egész egyszerűen Amerikában rájöttek arra, hogy a népesség fele nő, és valahogyan őket is meg lehet, és meg is kell szólítani. A Me Too után pedig még inkább elfogadottá vált az a jelenség is, hogy nem feltétlenül egy fiúnak/férfinak kell főszerepben lennie, hiszen az ember képességei nemtől függetlenek.
Szekeres Nikoletta természetesen a magyar helyzetről is kérdezte az résztvevőket, ennek kapcsán került szóba az Alfabéta-díj, amelyet már több alkalommal is női alkotó nyert el, valamint egy Szép Eszter által szerkesztett katalógus is, amelyben jelentős magyar női illusztrátorok is szerepelnek (Benczédi Anna Júlia és Marjai Petra Lilla). Arra a kérdésre azonban, hogy hol vannak a női alkotók a kortárs magyar képregényes közegben, nem érkezett kielégítő válasz. Ezen a ponton fejtették ki a megkerülhetetlen női szempontokat a résztvevők, előkerültek a gender problémák, annak ténye, hogy a képregényalkotásból önmagában nagyon nehéz megélni, hogy az alkotáshoz biztos háttérrel kell rendelkezni, és hogy a nők csak nagyon nehezen tudnak időt szakítani erre a tevékenységre a mindennapi feladataik mellett. A beszélgetőpartnerek azonban bizakodva tekintenek a jövőbe, mivel végre olyan képregények is rendelkezésre állnak, amellyel a vizuális kultúrát tanítani lehet (Anne Frank naplója a Park Kiadó gondozásában képregényként). Néhány könyvkiadó is egyre nyitottabb a képregényekre, Tondora Judit sikeres pályafutása pedig önmagában is ösztönzőleg hathat bárkire.
A három beszélgetés három órája alatt a hallgatók képregények iránt érdeklődő személyekből könnyen képregényekért rajongó személyekké válhattak, de legalábbis ráléphettek a rajongáshoz vezető útra. Az elmélyedés meghosszabbításaként pedig az érdeklődők a Pintér Galériában megtekinthetik a Kép-regény-KOCKÁK című kiállítást is, amely műfaji és esztétikai korlátok nélkül enged bepillantást a mai magyar-, és lengyel képregényművészetbe (a kiállítás október 8-ig lesz látogatható).
