Előszó
Fogytán fogy a fényed.
A többi már bent ég –
Te pazarló gazda,
Vendégek közt vendég!
Fogytán fogy italod,
Mosolyod is fogy tán:
Maradj álmaiddal
Asztal alá rogyván.
Szép lakomák tűntén
Tenyészhet a szemét –
Szegény magyar költő,
Mire virradsz te még?
Mire virradsz, vendég,
Te tékozló gazda?
Ki másoknak boldog
Lelkét borul adta:
Fordulhat, mint a föld
Szent András havában,
Setét borulatba…[1]
A tanulmánykötet címét Kovács András Ferenc Vörösmarty visszahangján című verséből kölcsönöztük. A verset a szerző a magyar költészet kitűnő ismerőjének, Szigeti Csaba irodalomtörténésznek ajánlotta, és a címhez kapcsolt jelzéssel a Téli prézlit záró „Kilenc jegyzet” közül sorszám szerint a hatodikhoz irányítja az olvasót, tulajdonképpen még a vers szövegének az elolvasása előtt. A verseskötet egyes szövegeihez fűzött, az olvasót a versek keletkezési körülményeiről, illetve forrásairól informáló rövid kommentárok közül a „Fogytán fogy a fényed…” kezdetű vershez mindössze a pretextust adja meg a kötet: „Vö. Vörösmarty: (Fogytán van a napod…)”.
A verseskötetekben talán szokatlan filológiai utalás, és az ezt kiszolgáló rövidítés arra utasítja az olvasót, hogy a szöveget egy másik, klasszikus szöveggel vesse össze. Amikor a jegyzet a Fogytán van a’ napod… címen számontartott Vörösmarty-verset megnevezi, tulajdonképpen azt juttatja kifejezésre, hogy a kortárs szerző nem hagyatkozhat az olvasó szövegemlékezetére. Nem reménykedhet abban: a vers címe (Vörösmarty visszhangján) és a felütés („Fogytán van”) elégséges információ az utolsó versnek tekintett, 1855-re datált Vörösmarty-szöveg azonosításához, újrafelismeréséhez, szövegszerű felidézéséhez. KAF költői gesztusa azért érdemel figyelmet, mert a Kilenc jegyzetben idézett régi, kevéssé ismert Berzsenyi- és Horatius-szövegekhez képest a Vörösmarty-korpuszt – pontosabban: annak egy részhalmazát, a Vörösmarty-lírát − az irodalmi közgondolkodás még ma is a megkérdőjelezhetetlen státusú szövegegyüttesek közé sorolja. Vagyis olyasfajta élő szöveghagyomány részének tekinti, amelyik nem szorulna rá ilyesfajta külső „támogatásra”. Pedig a tapasztalat azt mutatja, hogy igencsak rászorul. A Vörösmarty lírai teljesítményét övező konszenzus a Szózat költőjének szól, és miközben senki nem vonja kétségbe irodalomtörténeti jelentőségét, a költői életműből egyre kevesebb darab bízhat abban, hogy a művelt olvasó egyetlen sora alapján felismeri.
Miközben a kritikai „közbeszédben” − amennyiben a mai, mediatizált nyilvánosságban még van létjogosultsága ilyesmiről beszélni − egyre kevesebb szó esik Vörösmarty Mihály költészetéről, és tágabban értve, munkásságának egészéről, a magyar költészetben aligha akad olyan 19. századi költő, és talán 20. századi is kevés, akinek a hatása ennyire kézzelfogható, meghatározó volna a modern magyar költészet alakulására. Ha végigtekintünk csupán az elmúlt bő három évtized irodalmi termésén, meglepően hosszúnak tetszik a Vörösmartyt lírában, prózában vagy drámában megidézők névsora. A teljesség igénye nélkül: Baka István, Géczi János, Határ Győző, Kovács András Ferenc, Kukorelly Endre, Páskándi Géza, Prágai Tamás, Szabó Magda, Szabó T. Anna, Tornai József, Tóth Krisztina, Vitéz György műveiben egyaránt felbukkan Vörösmarty alakja, költészetének poétikai és szellemi öröksége. Ha csupán az iménti példákat vesszük szemügyre, akkor is világossá válik, hogy Vörösmarty költői, drámaírói – sőt, műfordítói! – öröksége is az élő magyar irodalom egymástól igen különböző esztétikai és poétikai törekvéseit inspirálta.
Visszatekintve az is belátható, hogy a mindenkori élő irodalom érdeklődése az elmúlt 180 évben töretlen maradt a Vörösmarty-életmű iránt. Hatása a mindenkori új irodalomra folytonos, megszakítások nélküli; szövegei az egymást követő generációk számára mindig újra és újra kihívásként, a poétikai önértelmezés meghatározó viszonyítási pontjaként jelentek meg. Még akkor is így van ez, ha az irodalomkritika és az irodalomtörténetírás ezt a „töretlen” érdeklődést nemhogy nem követte, de sokszor még az érzékeléséig sem jutott el. Babits nem véletlenül ezt a reflexiót, az értelmező, kritikai szövegeket, pontosabban azt kérte számon a magyar irodalmi életen, hogy ilyen szövegek nem születtek meg. A Vörösmarty-életmű Nyugat utáni történetét a kritikai nyilvánosságban a csendes jelenlét, az igazán nagy és látványos viták elmaradása írhatja le. Fókuszba kerülni a Vörösmarty-szövegek csak a nagy évfordulók kapcsán tudtak, ám ahogyan a centenáriumnak, a bicentenárium megélénkülő és termékeny kutatási időszakának is elmaradt a folytatása. Ez különösen a huszadik század első felének irodalomtudományos érdeklődésével összevetve szembeötlő. A Horváth Károly, Lukácsy Sándor és Szörényi László által jegyzett „Ragyognak tettei...”: Tanulmányok Vörösmartyról című kötet 1975-ös megjelenése után,[2] Vörösmarty születésének kétszázadik évfordulóján két olyan tanulmánykötetet is megjelent, Egyed Emese, illetve Takáts József szerkesztésében, amelyek fontos és aktuális kérdések sorát tematizálták.[3]
Az 1975-ös tanulmánykötethez hasonlóan ezek a gyűjtemények sem tudták tartósan a kritikai figyelem fókuszába állítani az életművet, annak ellenére sem, hogy e két kötet számos írása ma is érvényes kérdéseket fogalmazott meg, nem vesztve aktualitásából. A Vörösmarty-korpusz kutatásában ráadásul a „Ragyognak tettei...” óta mintha inkább az epika felé tolódott volna a hangsúly. A deKON-KÖNYVek sorozatában 2003-ban napvilágot látott A Rom egyetlen verses epikai művet állított a középpontba[4]; Gere Zsolt kitűnő monográfiája is az életmű epikus rétegeivel foglalkozik.[5] A Szózat születésének 180. évfordulója ennyiben akár fordulatnak is volna tekinthető, ám ebben az esetben megint csak nem a lírai életmű, hanem egy fontos, szimbolikus funkciót betöltő, használati szöveg került az érdeklődés homlokterébe.[6] S. Varga Pál Az újraszőtt háló: Kulturális mintázatok szerepe a felvilágosodás utáni magyar irodalomban című kötetében[7] két fejezetben is foglalkozik a lírikus Vörösmartyval, egyfelől a mítosz funkcionalitása kapcsán Szajbély Mihály,[8] másfelől a költői nyelv önértelmezése, a nyelvkérdés szempontjából Zentai Mária koncepciójával[9] kezdeményezve párbeszédet. Talán nem túlzott ambíciónk azt remélni, hogy az ilyen és ehhez hasonló szellemiségű dialógusok folytatását és diszkusszióvá szélesítését is ösztönözheti a jelen tanulmánykötet és az itt közreadott tizennégy tanulmány.
A tanulmánygyűjtemény reménybeli célja, hogy számot vessen Vörösmarty romantikus költői örökségével, Vörösmarty szövegein keresztül „újragondolja” a magyar romantikát és hozzásegítse a ma olvasóját Vörösmarty műveinek és hatásának megértéséhez: miért és hogyan volt képes megőrizni és áthagyományozni a Vörösmarty-életmű − inspiráló, megszólító és továbbírható szövegvilágként – a mindenkori élő irodalom számára közlőképességét. A tanulmányok ugyanakkor arra a kérdésre is választ adhatnak, mi okozta a Vörösmarty-recepció szakadásait, mi vezethetett az átöröklődő félreértésekhez. Zentai Mária tanulmánya Vörösmarty műveinek zenei és zenés színpadi feldolgozásait veszi számba, a Szép Ilonka adaptációit pedig a mű értelmezésére tett olyan hatékony javaslatokként tárgyalja, amelyek éppen a zenei feldolgozások szélesebb közönsége miatt óhatatlanul is visszahatottak az irodalmi szövegek értelmezésére. Bár a 19. századi zenei feldolgozások nagy száma is a meglepetés erejével hathat a mai olvasóra, az a tény azonban, hogy ezek a megzenésítések a kultúra valamennyi regiszterében megjelentek a klasszikus zenétől az operán át a cigányzenéig és a verbunkosig, a klasszikusok kultúrában betöltött szerepéről kialakult sztereotípiák felülvizsgálatát is elodázhatatlannak mutatja. A Szép Ilonka, amely hosszú évtizedeken át, generációk sora számára volt Vörösmarty „legszebb”, de bizonyosan a legkedveltebb költeménye, Vaderna Gábor elemzése nyomán olyan nyitott szövegként tárul fel, amelynek éppen elliptikus szerkesztése ássa alá a „liliomhullás” metaforájának egyértelmű feloldását− a közkeletű értelmezés szerint „liliomtiprásként”. A bűn és bűnhődés kérdését egy kiseposzban, a Széplakban vizsgálja Szajbély Mihály tanulmánya, azt követve nyomon, hogy az eset és az emlékállítás egyszerű formáinak művészi formává alakítása során miként válik a történetben a valótlan valószerűvé, a valóságos látszólag valótlanná. Az érzéki észlelet és a szó, a kommunikáció szétválása, széttartása okozza Ugod tragédiáját, vagyis a romantika egyik legfontosabb (nyelv)filozófiai problémáját viszi színre a verses elbeszélés, amennyiben a főhős tragikus vétsége az, hogy az érzéki észleletet a nyelv fölé helyezi: inkább hisz az észlelésnek, mint a fogalmi nyelvnek, a szavaknak.
Csonki Árpád tanulmányának egyik legfontosabb tézise, amely szerint az „epüllion” a magyar romantika reprezentatív műfaja, a Széplak invenciózus olvasata nyomán is igazolást nyer. Csonki alapos műfajtörténeti áttekintése az általában mitológiai tárgyú, ám „kis” történetet elbeszélő hexameteres versről nemcsak a műfaji diskurzus utóbbi években tapasztalható megélénkülésével szembesít, hanem azzal a műfaji kommunikációs rétegzettséggel, sokféleséggel is, ami a Vörösmarty-életmű hozzáférhetőségének sokszor inkább a gátja volt. Hermann Zoltán szintén egy epüllion, a Csák kapcsán mutat rá a műfaji kommunikációt vezérlő szabályrendek „korfüggőségére”. Babarczi Schwartzer Ottó elmeorvos, a jogi kar Igazságügyi Orvostani Tanszékének alapítója 1889-es Vörösmarty-emlékbeszédében „balladaként” értelmezte a Csákot, amelynek karaktereit, azok viselkedését és akcióit összefüggésbe hozta Vörösmarty „kedélybetegségének” kórisméjével. A tanulmány ennek kapcsán világít rá arra, hogy a 19. század magyar emlékezetkultúrájába nem épült be a mentális betegségek és a művészi alkotótevékenység összekapcsolásának romantikus, hölderlini képlete.
Vörösmarty költészetének romantikához való viszonyát a lírai művekkel foglalkozó tanulmányok a nyelv, illetve a hang, az érzéki észleletek között „elkerülhetetlen” hangzás összefüggésrendszerében tárgyalják. Fried István Vörösmarty költői nyelvének zeneiségét tárgyalva Szabó Magda méltatlanul elfelejtett Vörösmarty-olvasatát is új megvilágításba helyezi. A „biedermeier atonalitás”, amelyet Szabó Magda Vörösmarty egyes szövegeiben felismer, Fried István szerint Vörösmarty költészetének az európai kortársakhoz és a magyar, jobbára huszadik századi költőutódokhoz való erős kapcsolódási pontokra világít rá. A zenei és poétikai párhuzamokkal nemcsak azt támasztja alá, hogy Vörösmarty az európai romantika költői élvonalába tartozott, de arra is rámutat, miként válhatott a modern magyar költészet számára Vörösmarty költői nyelve egyfajta elrugaszkodási ponttá, amelyhez képest a modern poétikai szótára is értelmezhető. Vörösmarty költészetének romantikáját nagyon gyakran − a még gyakrabban félreértett – „látomásos” jelzővel írják le a tankönyvek is. Lőrincz Csongor erről a Vörösmartyval kapcsolatos sztereotípiáról bizonyítja be, hogy a lírai életművet alaposan szemügyre véve nincs valódi alapja: Vörösmarty poétikájának domináns mintázatai nem a vizuális képzelőerő, hanem sokkal inkább az akusztikus észlelés, a hallás színrevitelére vezethetőek vissza. Lőrincz Csongor tanulmánya számtalan szövegpéldán keresztül bizonyítja, miként válik Vörösmarty költészetének meghatározójává a hanggal kapcsolatos imagináció nyelvi-retorikai színrevitele. Olyan kanonikus versek példáin is, mint az Előszó vagy A’ vén czigány mutatja be, hogy a versben az embert körülvevő világ vagy környezet elsődlegesen hangkörnyezet, soundscape, amelynek akusztikus komplexitását nem képes uralni, amellyel szemben teljesen kiszolgáltatott.
Ahogyan Lőrincz Csongor tanulmánya, Hansági Ágnesé is abból a Barta Jánosnál és Horváth Jánosnál egyaránt felmerülő megkülönböztetésből indult ki, amelyik Vörösmarty lírai verseit az alanyi költészet Petőfihez és Aranyhoz is köthető hagyományvonalával állította szembe, amennyiben Vörösmartynál jellegadó a versbeszéd alapszituációjaként, hogy a lírai hang nem a maga nevében beszél. Hansági három lírai vers elemzésén keresztül mutatja be a Vörösmarty költészetében meghatározó jelentőségű retorikai polifónia jelenségét, azt az eljárást, amikor a lírai beszéd a drámai dialógushoz hasonlóan, a versbeszélő fölérendelt szólamának kiiktatásával egymástól világosan elkülöníthető hangokat, szólamokat léptet párbeszédbe. Ebből kiindulva a lírai versek kanonikus korpuszának bővítésére, reviziójára tesz javaslatot.
Az egyik legerősebben kanonizált vers, A’ merengőhöz újraolvasására, újfajta értelmezésére vállalkozott Gere Zsolt tanulmánya. Vörösmarty lírai életművén belül ez a vers több szempontból is kitüntetett helyet foglal el. A magyar költészet egyik legszebbként számontartott „szerelmesverse” a képzési kánonban szereplő politikai, filozófiai „nagy” versektől erősen különbözve szinte az egyetlen olyan Vörösmarty-vers, amelyik népszerű antológiákban is szerepel, amelynek első két sora és tizenegyedik sora is szállóigévé lett. A tizenegyedik sor, amely az egyetemes magyar költészet bizonyosan legismertebb sorainak egyike, számos irodalomtörténeti vitának volt már a tárgya. Máig legelfogadottabb, Martinkó Andrástól származó értelmezését meggyőzően cáfolja meg Gere olvasata, amely ugyanakkor arra is rávilágít, miként határozták meg az életrajzzal kapcsolatos tabuk és félreértések a kanonikus szövegek olvasatát. Gere Zsolt gazdag filológiai anyagot mozgató tanulmánya világossá teszi, mennyire fontos volna egy megbízható kritikai életrajz, amely Gyulai mai napig „tényszerűként” kezelt elbeszélését, tulajdonképpen életregényét végérvényesen leválthatná. A vágy, a hiány és a keresés hármas problematikájának antropológiai hátterét a keresztény üdvtörténetet szekularizáló Elveszett paradicsom Vörösmartyra gyakorolt hatásából vezeti le Milbacher Róbert. Értelmezésében Milton műve olyan mesternarratívaként fogható fel, amely az angol romantikusokhoz hasonlóan Vörösmarty romantikájára is döntő hatást gyakorolt.
Az automata, a lélek nélküli „gépember” szintén a filozófiai-antropológiai reflexió végsőkig vitelének a lehetősége okán válhatott a romantika kedvelt témájává. Szilágyi Márton az Örök zsidó címen számontartott, töredékes szövegegyüttes sokrétű bibliai, mitológiai és világirodalmi motívumrendszerét feltárva világít rá Vörösmarty romantikus filozófiai érdeklődésének egy olyan területére, amelyről eddig alig vagy semmit sem tudtunk. A Vörösmartyt több mint egy évtizeden át foglalkoztató drámatervből mindössze két cselekményvázlat és rövid verses töredék maradt az utókorra. Az egyik cselekményvázlatban a Halál mellett két másodlagos teremtő, „a gépeket emberré teremteni” képes bukott angyal, illetve a még meg nem született, mozgatható bábokat építeni tudó lélek szerepelt volna. Szilágyi Márton tanulmánya azt bizonyítja, hogy Kleisthoz hasonlóan Vörösmarty számára is inspiráló tapasztatot jelentett a marionettszínház. Összehasonlítva az Árpád ébredése című prológussal, amelyet Szalisznyó Lilla írása a színrevitel spektakularitásának szempontjából tárgyal, nemcsak azt sajnálhatjuk, hogy Vörösmarty ez utóbbi művét megvalósította, míg ez előbbi csupán terv maradt, de annak az érvényét is kiterjeszti, tulajdonképpen az egész életműre, amit Szajbély Mihály a lírai versek kapcsán állapított meg: „Az a Vörösmarty, aki nem is volt, csak lehetett volna talán − ha nem vágyott volna reformkori értelemben vett modern költővé lenni.”[10]
Az Árpád ébredése egy mára elhalt műfaj, a drámai prológus példája, vagyis olyan színházi ünnepre szánt, alkalmi színdarab, amely, amint azt Szalisznyó Lilla színházi dokumentumokat és korabeli sajtóközleményeket körültekintően feltáró tanulmánya is bizonyítja, csak a színrevitel multimediális körülményeinek figyelembevételével értelmezhető. Az elemzés módszertani szempontból is fontos tanulságokkal szolgál, amennyiben azt mutatja meg, hogy a drámai prológus mint műfaj leírása az előadások vizualitását rögzítő források feltárása nélkül aligha végezhető el. Hogy Vörösmarty korabeli és későbbi népszerűségéről, ismertségéről a populáris nyilvánosságban képet alkothassunk, Szalisznyó Lilla tanulmánya mellett Pataki Viktor írása szolgál fontos adalékokkal. Vörösmarty ismert, ugyanakkor irodalmi szempontból sokszor erősen bírált novellája, A’ füredi szívhalászat Krúdy Gyulát is inspirálta. A „Balatoni szívhalászat”: Nyári romantika című Krúdy-novella a Balatonhoz és Füredhez kötődő hagyományok közül talán a legismertebbet, a manapság az Anna-bálok tradíciójával összekapcsolt „füredi szívhalászatot” egyenesen Vörösmarty szövegéből eredezteti. A „beszély” ekként a „szívhalászat” ősjelenetét teremti meg, vagyis nem reprezentál, hanem emlékezetet és a praxis, a gyakorlat értelmében vett hagyományt teremt. Krúdy nemcsak az ősjelenetet, hanem Vörösmartynak a beszélyhez, a műfajhoz való viszonyát is saját elbeszélése tárgyává teszi, ami szintén amellett érvel, hogy Vörösmarty novellájának Gyulai óta alig változó megítélése felülvizsgálatra szorul. Vörösmarty hatása nem csak az utána következő írónemzedékeken és kritikai fogadtatásán mérhető. Sziklay Cs. Mónika elemzése Erdélyi János Vörösmarty-kritikáját állítja tágabb, kultúra- és kritikatörténeti horizontba. A tanulmányból az is kiderül, miként inspirálja és erősíti meg Erdélyit a rendszeres és professzionális kritika intézményi feltételeinek megteremtésére irányuló törekvésében Vörösmarty Minden munkáiról írott bírálata. Mert nemcsak a könyveknek, de a kritikáknak és az irodalomtörténeti reflexióknak is megvan a maga sorsa.
[1]Kovács András Ferenc, Vörösmarty visszhangján = Téli prézli: versek 1995−2000, Pécs, Jelenkor, 2001. https://reader.dia.hu/document/Kovacs_Andras_Ferenc-Teli_prezli-468
[2]„Ragyognak tettei...”: Tanulmányok Vörösmartyról, szerk. Horváth Károly, Lukácsy Sándor és Szörényi László, Fejér Megyei Tanács Művelődési Osztálya, Székesfehérvár, 1975.
[3]Vörösmarty és a romantika, szerk. Takáts József, Pécs, Bp., Művészetek Háza, Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, 2001. (Színháztudományi Szemle, 33); Álmodónk, Vörösmarty: Tanulmányok: Az 1999. december 10–11-i kolozsvári konferencia anyaga, szerk. EgyedEmese, Kolozsvár, Erdélyi Múzeum Egyesület, 2001 (Erdélyi Tudományos Füzetek, 238.)
[4]A Rom, szerk. Füzi Izabella, Odorics Ferenc, Bp., Szeged, Gondolat, Pompeji, 2003. (deKON-KÖNYVek, 26)
[5]Gere Zsolt, Szebb idők: Vörösmarty epikus korszakának rétegei, Bp., Argumentum, 2013.
[6]Tiltva, tűrve, imádkozva, énekelve: Tanulmányok a Szózatról, szerk. Szalisznyó Lilla, Bp., reciti, 2017. (Hagyományfrissítés, 5) Hagyományfrissítés 5.: Vörösmarty Mihály: Szózat címmel 2015. tavaszán az MTA BTK ITI rendezett tanácskozást, 2016. novemberében pedig Vörösmarty Mihály hagyatéka címmel nyílt tárlat az MTA könyvtárában.
[7]S. Varga Pál, Az újraszőtt háló: Kulturális mintázatok szerepe a felvilágosodás utáni magyar irodalomban, Bp., Ráció, 2014.
[8]Szajbély Mihály, Délsziget északi fényben: Herder, az új mitológia és Vörösmarty, Tiszatáj, 2000/12, 64–79.
[9]Zentai Mária, Az íbisz legfeketébb tolla: A nyelv hitelvesztésének nyomai Vörösmarty költészetében = Vörösmarty és a romantika, 73–88
[10]Szajbély Mihály, Vörösmarty Mihály elhamvadt versei, Tiszatáj, 1996/3, A Tiszatáj diák-melléklete, 33, 3–16. Itt: 4.
A kötet letöltése epub formátumban: "Vendégek közt vendég"
