annyira Te lennél

 

Ha most védtelen lelkem kiteríteném erre a partra, aztán porig égetném, hogy az utolsó szertefoszló 

mámorát is elfújhassa a szél, te a legkevesebb figyelmet sem szentelnéd neki. Az annyira Te lennél, 

bármennyire megszégyenítő a késztetés, hogy ezt beismerjem már csak önmagam számára is.

 

Sápadt arccal nézel magad elé, amikor ezt a Balaton partján ülve elmondom neked. Még a horizont felett 

átrepülő sirályok is megálltak egy pillanatra szemügyre venni a dermedt tekinteted, amivel hosszasan a 

tóba fojtott lángosdarabot kémleled. Nem számítottál rá, hogy pont egy borfoltos inges lány lesz veled 

életedben először őszinte.

 

Beléd égett a szánalom, felcímkézted magad az olyan kiváltságos jelzőkkel, mint különleges,

rátermett, fontos, vagy éppen a hiányzó láncszem. Pedig te sem vagy több, mint egy vízbe dobott, olajtól 

tocsogó tésztadarab, ami az elkészülés pillanatától kezdve erre a sorsra lett ítélve.

 

Megrettensz a valóságtól, attól puszta aggodalmat kiváltó felismeréstől, hogy rossz vagy. Ezek után

nem meglepő, ha nem akarsz többé sem lángost, sem borfoltos ingeket látni, mert arra emlékeztetnek, 

hogy már nem tudod, hol és mikor, de egyszer a Balaton egyik partján ülve szembetaláltad magad

azzal, hogy elkerülhetetlen a víz felszínén tükröződő világvége, ami visszafordíthatatlanul ki fog hatni az 

állandósult tagadásodra.

 

Legalább a hazugság emlékét is őrzi valami. Ha már a sirályok nem.

 

 

talán-holnap

 

kedvesem, ma ne, csak ma ne próbálj meggyőzni róla, hogy az élet mennyire kurva jó

ma máshogy vagyok, ma hagyd, hogy szomorú legyek, amiért nem tudod kiismerni önmagad 

ma hadd ne figyeljek a galambok csoportosulására, ma nem okoz örömöt

ma hadd ne vegyem fel az elhagyott bontatlan doboz cigarettát, ma nem okoz örömöt

ma hadd ne lássam az apró részleteket, amikben az örökös remény lakozik, ma nem okoz örömöt ma csak áltat

 

ma hadd ne gondoljak rád már nem okoz örömöt

 

 

relatív kötés

 

a vakító sötétben bejött egy fény

már régóta csak az ablak üvegén keresztül integetett halvány képként, de most rám telepedett, arcomra

ült a ragyogás, és azzal ébresztett szerda reggel kilencórahatperckor, hogy sakkozni szeretne – akkor

sem tudtam, mi az a relatív kötés, a relatív kötés tudása nélkül márpedig nem sakkozhatok vele

 

legutóbb Fűzfőn táblát rajzolt a paplanra sugaraival, hogy elmagyarázhassa – az agyam, mint egy 

végstádiumos rákosé, abszurd módon folyton elfelejti ezt az egy dolgot –, a fény pedig minden

alkalommal újra elmeséli, újra emlékeztet rá

 

most arra kérem, hogy játssza le nekem megint: azt feleli, nem teheti, hiszen már ezerszer megtette, és 

ha megint megteszi, nem sakkozhatunk többé egymással, nem lehetünk sem egymás ellenfelei, sem 

partnerei a játékban, elvesznénk a süllyesztőben, ezért elkezdi a játékot

első lépés: e5-re a gyalog

 

én viszont mindvégig tudom, hogy a fény nélkülem is ragyog, bár azt csiripelték a villanydróton a télre 

itt maradt verebek, hogy nem világított így, mióta lehullottak a levelek

 

megkérdezem újra, mire ő csak pakolgatja tovább a bábukat 

nem szól

elvisz egy futót, én viszek egy bástyát, 

dől a gyalog, menekül a király,

majd egy gondosan kiválasztott pillanatban arrébb löki a másik lovát, amivel egészen idáig relatívan 

kötötte át a pályát – szabad mezőnyt adott, hogy a királynőjét tudtom nélkül megszerezzem, ezzel

pedig a fény sakk-matt helyzetbe kerülhessen

 

hosszasan néz rám, ahogy máskor is, tündököl a szobarész – miért hagyta, hogy megtegyem, ha most 

minden eddigi odavész?

de ő csak világít, bearanyozza a levegőt, minden aranysárga és nárciszban ég, majd aztán egyre 

halványabb, feloldódik a párás szobában, és még mindig hitet a páratlan csodákban

 

szűkül a légtér,

én magányos ülök sötétben a tábla felett,

ma is szeretetet kaptam sakkozás helyett.

 

 

(A 2023 évi Pannon UniFest díjazott írásai)