Lassulás 

 

Ad notam: 

John Mayall: If I Don’t Get Home

 

Súlyos derékfájással indultam vidékre. 

Az M7-esen mentem, száztízzel, a külső sávban. 

Amikor késztetést éreztem volna, hogy gyorsítsak

vagy odalépjek kicsit, 

akkor se tettem. 

Csak szép lassan eregéltem. 

 

Az út előtt még vacilláltam:

menjek gyorsan, 

hogy hamarabb megérkezzem és kinyújtózhassam, 

vagy inkább lassan, hogy… 

nem is tudom, miért. 

Talán hogy üzemanyagot spóroljak? 

Hogy tovább éljek? 

Na de ezzel a fájdalommal? 

(Kerülni kell a hosszas ülést, 

a tartós rázkódást, 

vibrációt, így az orvos.) 

Végül úgy döntöttem, lassan megyek. 

Sose tettem még ilyet, 

általában 

én 

haladok

legelöl. 

 

Fura tapasztalat volt 

nézni és látni, 

ahogy felebarátaim őrülten rohannak. 

Szinte mindenki 

messze túllépte a 

megengedett sebességhatárt. 

 

Diadalittas Suzukik, Opelek és Daciák előztek meg, 

volt, aki még be is intett. 

De én igyekeztem nem törődni velük, 

csak mentem, 

mentem a magam útján. 

 

Azon töprengtem, hogy 

vajon akik így rohannak, 

gondolnak-e a derekukra. 

Fáj-e nekik? 

Esetleg épp azért rohannak, mert fáj? 

 

Aztán arra jutottam, 

hogy valószínűleg 

egy nagy 

lófaszt. 

 

Nem gondolnak ezek semmire, 

csak zúznak, hogy hamarabb ott legyenek. 

De hol? 

A saját testük, a saját kínjak és végzetük elől 

úgysem futhatnak el. 

 

Így menegettem, 

egészen a célig. 

Kiszállni is alig tudtam, 

de egyben voltam. 

 

Ajánlom mindenkinek a lassú haladást – 

nagy önismereti utazás: 

végignézni, ahogy mindenki elhúz melletted. 

 

Épen, 

egészségesen, 

száguldva a fájdalmak elől, 

száguldva a halál és a kínok felé. 

Úton lenni boldogság, megérkezni a halál?*

 

* Jack Kerouac: Úton - Az eredeti tekercs. Európa Kiadó, Bp., 2011, fülszöveg – kivéve a kérdőjel. (NKZs)

 

 

Miután már minden elhangzott

 

Mottó: 

Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek, 

túl sok káromlásban van újabban rész’tek. 

 

Miután már minden elhangzott, 

baszhatjátok. 

Olyan sosem lesz, mint volt. 

Visszacsinálni – nyilván – nem lehet. 

Egyetlen kérdés marad: 

kaput nyitott-e a 

minden szitkok és káromlások 

elhangzása

valami súlyosabbnak – 

mondjuk a gyilkosságnak –, 

vagy marad minden ezen a

nyomorult, 

szomorú, 

lassan égő, 

nehezen telő 

szinten. 

Valószínűleg az utóbbi. 

Ha újrakezded valaha, 

figyelj rá, hogy mindig 

hagyj csúnya dolgokat 

későbbre is. 

 

 

Kívánatos szemérem

– mérgezett egek – 

 

– Itt vagyunk az Üllői úton

kameránkkal, 

és random járókelőket

faggatunk politikai 

preferenciáikról. 

Forog, Józsi? 

Akkor lássuk! 

Jó napot kívánok, 

tisztelt uram, 

elárulná a 

televízió

nézőinek, 

hogy kire 

szavaz(ott) a 

következő/legutóbbi

országgyűlési 

választáson? 

 

– Kérem. 

Feleségemmel átlagban

hetente 

háromszor 

szeretkezünk. 

 

– Nem ez volt a… 

 

–  Mindenféle disznóságot 

kipróbáltunk már, 

és szeretjük: 

ő az én fenekembe nyúlt, 

én az övébe, 

takony- 

és vérfétis, 

kakiszex, 

megvolt minden, de tényleg.  

Mégis legjobban azt szeretem, 

ha kikötöz és megver,

miközben persze megdug, 

vagy ha téphetem a haját, 

miközben persze hátulról

teszem magamévá. 

 

– …a kérdés… 

 

–  Én ugyan nem szeretek enni

szex előtt

már órákkal, 

mert akkor, már bocsánat a kifejezésért, 

finganom kell, 

de azt nagyon bírom,

ha ő szellent: 

valósággal 

megvadít. 

 

– Visszatérve az eredeti kérdésre, 

tudniillik a szavazásra… 

 

–  Ennyit szerettem 

volna mondani, 

a politikai 

preferenciám 

nem közügy. 

Köszönöm 

az érdeklődést.