Ki az, aki gyerekként ne akart volna néha világgá menni, új világokat megismerni, kalandokba keveredni? A szürke hétköznapoktól könnyebben meg lehet szabadulni, mint gondolnánk – elég, ha a szobánkat űrhajóvá alakítjuk. Legalábbis így tett Gavarin, Laboda Kornél legújabb könyvének, a Gavarin és az álomantennának a hőse. A regény irodalmi sikeréről árulkodik, hogy a Pagony kiadó által elindított, 9–12 éveseknek szánt Abszolút könyvek sorozat legújabb darabjaként megjelent műért a szerző 2022-ben elnyerte az Év Gyerekkönyv Írója Díjat.
Mikor kinyitjuk a könyvet, egy előszóval találkozunk, melyben az író az egyértelműen fiktívnek tekinthető történet valódiságát hirdeti, és pont ettől az ambivalenciától válik bizonytalanná, egyszerre igazzá és hamissá az elbeszélés. Előre utalást kapunk a regénybéli világra, olyan speciális kifejezésekkel találkozunk, melyek csak a későbbi fejezetekben kapnak jelentést. Az előszó egyedüli hátrányaként csak a kötet egyik tanulságának túl korai ismertetését emelném ki, de szerencsére nem húzza el túlságosan és nem válik szájbarágóssá a mondanivaló.
Két fő részből áll a történet, továbbá kilenc fejezet és több alfejezet osztja részekre a regényt. Ezek a határvonalak snittenként vágják el magukat egymástól, ezt erősíti a fejezetek rövidsége is. A fő fejezetcímek utáni zárójeles összefoglalók segítik felidézni a következő fejezetek cselekményét. A szakaszcímek külalakja Jásdi Juli keze munkáját dicséri, a vastag, nagybetűvel szedett címek letisztultnak, a betűk méretkülönbségei játékosan hatnak. Jásdi illusztrációi magukkal ragadóak (csakúgy, mint a tavalyi Év Gyerekkönyve díjas Csak neked akartunk jót esetében), a szabadon kezelt térábrázolás absztrakt, álomszerű jelleget kölcsönöz nekik. A fél-, de akár kétoldalas képeknél érdemes megállni és megfigyelni a részleteit, például a 102. oldal ábrájánál a szereplők méreteivel történő játék ad mélyebb jelentést a rajznak. Többször előfordul, hogy az illusztrációk nem egy-egy konkrét részletet ábrázolnak, hanem egy eseménysort sűrítenek össze egy oldalra, így olyan érzésünk lesz tőle, mint mikor ébredés után próbáljuk felidézni az álmunkat. Sok apró részletből állnak össze a képek és lesznek egyedi hangulatúak. A kötet borítója is kifejező: a gyerekkönyvekre kimondottan jellemző, hogy színes borítóval jelennek meg, ezzel szemben a Gavarin és az álomantenna fekete-fehér borítót kapott, egy csipetnyi zölddel feldobva, így a fekete-fehérség rejtelmessége testközelbe hozza a világűr hangulatát.
„Nincs kedvem iskolába járni, és felnőni se.” (16.) Ezt üzeni Gavarin a szüleinek, miután rádöbben, hogy csak egy kiút van a mókuskerékből. Szobáját űrhajóvá alakítva elhagyja a Földet. Összebarátkozik Makszimovval és Z-vel, akik a legénységévé válnak, az álomenergia meghajtású hajójukkal pedig újabb és újabb kalandokba keverednek, például az álmok eltűnésével egy diktatórikus rendszert kell megdönteniük. A három karakter egymástól jól elkülöníthető jellemmel bír, mindannyian nagyon szerethetőek, és hasznosnak bizonyulnak a cselekmény különböző pontjain, viszont Z a többiekhez képest sokkal kevesebbet szerepel és a történetre sincs akkora ráhatása, mint társainak. Gavarin a nézőpontkarakter, így ő megy át a legnagyobb fejlődésen, hozzá kezdünk el a legjobban kötődni. Az olvasó nem látja a folyamatot, ami alatt összekovácsolódik a csapat, ugyanis a szerző nagy időugrásokkal operál, így néhány bevezető fejezet után már a főszál veszi kezdetét, az addig átélt kalandokat retrospektíven, felsorolás formájában ismerjük meg. Ez néhány olvasóban hagyhat hiányérzetet, de az tény, hogy ha ezek mind kifejtésre kerültek volna, egy sokkal hosszabb és dekoncentráltabb könyv lenne most a kezünkben.
Laboda egy végtelen utazásra hív minket – a műre mágikus időkezelés jellemző. A kalandok közt eltelt időt nem ismerjük, viszont a szereplők nem öregednek, ezért csak érezzük, hogy Gavarin már hosszú ideje eljött otthonról, és sok időt töltött más helyszíneken is. „Nem tudta, mennyi ideje indult útnak, csak azt tudta, hogy nagyon-nagyon régen.” (24.) Hasonló időkezelés jellemzi a beavatás-témájú műveket, ezért is sorolnám többek között ebbe a kategóriába a regényt, hiszen ahogy Gavarin legutolsó monológja bizonyítja, a fiú igazán nagyívű fejlődésen megy keresztül: „Az igazi rendben mindennek és mindenkinek megvan a helye és szerepe. Még akkor is, ha valaki, mondjuk, nem tudja magáról, hogy mi is az ő helye vagy szerepe.” (197.)
Ahogy az ifjúsági műveknél általában lenni szokott, műfajilag nem lehet egyértelmű típusba sorolni: kalandregény, útikönyv, szerelmes történet, disztópia, mindenekelőtt pedig sci-fi. Mint Gavarin a bolygók, úgy ugrálunk mi a különböző zsánerek között. Az akciójelenetek leírása során olyan érzésünk támad, mintha a szereplőkkel menekülnénk az üldözők elől; Kilenc, a Pángalaktikus serifflány feltűnésével pedig egy szerelmi szál kerül be a történetbe. „A lány folytatta. Kék szeme csak úgy szikrázott. Egészen indulatba jött, miközben beszélt, és Gavarinnak valahogy ez is nagyon tetszett.” (103.) Az érzéseivel ismerkedő Gavarin bizonytalansága néhol esetlen, de őszinte – pont úgy botladozik, ahogy az már csak lenni szokott az első szerelmüket átélő embereknél.
Attól semmiképpen sem kell tartanunk, hogy a kötet bármely pontján unalmassá válna a történet. Mikor már úgy gondolnánk, hogy minden szereplőt és a fő bonyodalmat is ismerjük, a szerző csavar egyet a cselekményen. Nem hagyja, hogy túlságosan megszokjuk a fennálló helyzetet. Ez gyors olvasási tempót eredményez, pedig szívesen elidőznénk egy-egy új helyszínen, vagy jobban belemerülnénk ebbe a világba, ahol a valóság karöltve jár a fantasztikummal. Ebben a világban bármi megtörténhet, tulajdonképpen nincsenek is szabályok. Az egyik szereplő hajója papírrepülő alakú, a legértékesebb fizetőeszköz a pilótakeksz, és létezik egy bolygó, ami 97,67%-ban fánkból áll – ezek mind a gyermeki fantázia szerepét erősítik. A történet végig izgalmas marad, a befejezése kiszámíthatatlan és a szöveg hangulata is hullámzó: a disztópikus bolygó egészen nyomasztó, míg a hajón töltött mindennapok idillikusak.
Az ifjúsági regények esetében nélkülözhetetlen, hogy a mű problémákat vessen fel, a Gavarin és az álomantenna ezt a „követelményt” is maradéktalanul teljesíti. A barátok fontosságának kiemelése szokványos mondanivalója a gyerekkönyveknek, azonban Laboda továbbmegy, és megkérdőjelezi a családi hagyományok szükségességét, bemutatja a családtagok nyomásának toxikusságát, a saját világnézetükben ragadt felnőttek életét. A regény a modern iskolarendszert is bírálja, ami szürke szemű, álmok és önálló gondolatok nélküli emberekké változtatja a gyerekeket. A történet főgonoszaként is egy olyan tanár jelenik meg, aki a pedagógusokra jellemző negatív sztereotípiákat testesíti meg, és a saját elképzelése szerint akarja „rendbe tenni” a világot.
Bár drasztikusan hangzik, de mit sem érnének az eddigi erények, ha a szöveg nyelvezete nem lenne jól követhető, kreatív és humoros: „A kapitány egészen elfehéredett a fekete haragtól.” (163.) De akár a dőlt betűvel beszélő aranyhalak is bizonyítékul szolgálhatnak, mellyel a szerző Terry Pratchett Halál-karakterének sajátosságát idézi fel, aki csak nagybetűkkel kommunikál. A szövegvilágot az olvasó számára idegen, de a karakterek számára mindennapi kifejezések színesítik. Mivel ezeket az ismeretlen szavakat nem mindig követi konkrét definíció, az olvasó képzeletére van bízva a jelentés hozzátársítása is. Negatívumként emelném ki, hogy néhány fejezetet túlzottan hatásvadász mondat zár, ami közhelyessé teszi a befejezést: „Fogalma sem volt arról, hogy mindez milyen végtelenül könnyű volt ahhoz képest, ami odabent vár rá.” (152.)
A Gavarin és az álomantenna nemcsak a sci-fi világába és egyéb zsánerekbe vezeti be a tizenéveseket, hanem több fontos problémát is megismertet velük, még ha nem is fejti ki mindet ugyanolyan mélységben. Gyakori helyszínváltozások, cselekményközpontúság jellemzi. A behatárolt korosztályon felül is maximálisan élvezhető (egy-két momentumot leszámítva, melyekről érződik, hogy kifejezetten a 9–12 éveseknek lett szánva.) Kétségkívül megérdemelten választották 2022-ben Labodát az Év Gyerekkönyv Írójának, azt pedig csak remélni tudjuk, hogy lehetőségünk lesz Gavarin újabb kalandjait is olvasnunk, és még jobban elmerülni a szerző által kreált űruniverzumban.
