Vajon látássérültként, vakként hogyan jellemeznénk egy-egy ismeretlen tárgyat vagy élőlényt? Hogyan tudnánk leírni, milyen tapintása van? Ha az érintés alapján hasonlít valamire, akkor egyenlőségjelet tehetünk hasonlító és hasonlított közé? Vajon egy közösség bölcsei ismerik ezt a fajta igazságot? A vakok és az elefánt című hindu mese ezeket a kérdéseket feszegeti, mely 2020-ban a Csimota kiadásában papírszínházként is elérhetővé vált. A kiadványt Grela Alexandra illusztrálta.
Mivel a papírszínház egy performatív, interaktív, komplex műfaj, ahol a mesélő a gyerek(ek)kel együttműködik a képek és a szöveg összekapcsolásában, illetve a közös dramatizálásban, így A vakok és az elefánt is erre a közös munkára és felfedezésre épít. A képek remek példái annak, hogy a befogadó korábbi tapasztalata és a képzettársítás hogyan dúsíthat fel egy viszonylag egyszerű történetet. A sztori szerint elefántháton egy utazó érkezik a vakok falvába, ahol a helyi bölcsek tapintás alapján próbálják megfogalmazni, milyen az elefánt, majd az eltérő vélemények miatt összeverekednek. A kiadvány tizenhárom képen keresztül dolgozza fel a cselekmény egyes elemeit; a papírszínházi formát remekül kiaknázza, hogy az utolsó kép a korábbi tizenkettő összeillesztéséből jön létre, és láthatóvá válik, hogy mindegyiken meghúzódott az állat testének egy-egy részlete.
Mivel egy olyan nép meséjéről van szó, amelyet általában természetközelinek tekintünk, akár azt is gondolhatnánk, hogy az eredeti történet vagy legalább a papírszínházas feldolgozás a közbeszédben tematizált ökológiai kérdéseket is beemeli a fókuszába. A papírszínház ehhez képest elveti ezt a problémát, nem engedi, hogy az ökokritika eluralkodjon a mesén más, a társadalmat vagy egyént érintő témákhoz képest. A vakok és az elefánt olyan univerzálisabb kérdéseket feszeget, amelyek elsajátítása nemcsak az ökológiai kérdések iránt érzékenyít, hanem alapvetően az együttélést, a másik, az idegen megismerését emeli fókuszba: hogyan érzékeljük a környezetet, képesek vagyunk-e nézőpontot váltani, más igazságát meghallani és ezáltal a teljes igazsághoz közelebb lépni. Ezeket a problémákat Grela Alexandra illusztrációi remek érzékkel modellezik. Teret nyitnak annak, hogy egy-egy képen egy típusú nézőpont érvényesüljön, viszont minden újabb ábrán újabb szemszögből tekintsen az állat testére a befogadó. Éppen ezért a történet végére a néző/hallgató minden, a mesében megjelenő horizontot megismer, és képes szintetizálni az elefánt sokféleségét.
Az első képen az elefánt teljes egészében kivehető, szürke, vagyis a konvencionális ábrázolást követi. A második képen is hasonló illusztrálást láthatunk, viszont a negyediken, ahol ismét feltűnik az elefánt, némi elmozdulás figyelhető meg. Az állat testének csupán egy szürke, redőzött, fejjel lefelé elhelyezkedő része tűnik fel. Ez a kép megalapozza a további reprezentációt, hiszen az elefánt testrésze jól kivehetően, darabokban, pirosas, narancssárgás színekben tobzódik, így egyszerre idézi fel a tüzet és a napfelkeltét is az ábrázolás. Az elefánt szürkéje, vagy tágabb értelemben a fakó, szürkülő színek azoknak a tárgyaknak, dolgoknak a megjelenítésére szolgálnak, amelyeket a vak bölcsek az elefántra emlékeztetőnek tartanak: a fül mint levél vagy mozgó gyapjúszőnyeg; az agyar mint dárda; az orr, akár az óriáskígyó tűnik fel. Grela képei finoman és érzékenyen bontják szét az elefánt testét egyrészt darabjaira, másrészt a testrészek és a felidézett dolgok kapcsolatára.
Az illusztrációk további figyelmet érdemelnek, hiszen a szöveg mondatstruktúráit is leképezik. A hat darab hasonlításból négy az „olyan…, mint” szerkezetre épül, és ebben az esetben az illusztráció is szétválasztja és egymás mellé helyezi az elefánt testét és a hasonlító dolgot. Két esetben teljes (metonimikus) azonosítást mutat be a nyelv („az elefánt egy mozgó hegy”), ekkor Grela képein is metonimikusság figyelhető meg. Az elefánt és óriáskígyó összekapcsolása esetében az elefánt hasi része látható a kép hátterében, és a kígyó erre helyeződik rá. Azt az érzést kelti, mintha nemcsak külső, testi jegyeken alapuló azonosítást láthatnánk, hanem mintha a kígyó vagy az elefánt bendőjében lenne, vagy a bélrendszerét jelképezné. A hegyre épülő képben az emberek felsőteste helyén látható egy hegy. Lábaik hasonló pozícióban tűnnek fel, mint az állat lába, vagyis itt egyszerre jelenik meg a metonímia és a hasonlító szerkezet.
Az utolsó előtti képen egy narancssárgás-pirosas elefántláb látható, illetve a jobb oldalon egy szürke, fekvő elefánt, vagyis a képen egyszerre kap helyet a rész és az egész. Az utolsó, tizenharmadik kép (amelyhez a szöveg pusztán annyi, hogy „…az elefánt”) a korábbi képek összeillesztéséből jön létre. A korábbi illusztrációkon látható, napot idéző színekkel ábrázolt testrészek egymás mellé helyezése egy elefánt sziluettjét rajzolja ki. Grela illusztrációinak már kezdetben élénk színű elemei ezzel az ábrával nyernek új jelentést: a korábban aranyló gabonaföldnek tűnő részlet az elefánt feje, vagyis az utolsó kép ugyancsak a horizontváltást tematizálja, a részigazságok összeillesztéséből megkonstruálódó teljesség lehetőségét. Közben keretbe is foglal, hiszen ahogy a nyitóképeken, itt ugyancsak egy teljes elefánt alakja látható. Az első, vagyis szürke és hétköznapi megjelenéshez képest egy színes, kreatív formákat és figurákat magába záró formáig jutunk el. Ez is jelzi, hogy Grela illusztrációi rendkívül átgondoltak, remekül szemléltetik a mese történeti szintjét, nyelvtani szerkezeteit és üzenetét.
Ahhoz viszont, hogy a képek valóban értelmezhetők legyenek, nem elég a történet gyors felolvasása – hiszen a rövid szövegegységek nem adnak teret a képek kódjainak kibontakozására –, szükség van arra, hogy a közös feldolgozás során időt kapjon a befogadó, hogy az elhangzottakat és a képek által ismerteket mentálisan egymásra vetítse. Az ábrázolás teret ad arra, hogy ne egyszerűen egy levélként ábrázolt fület lássunk, hanem felidézzük ezeket az ismerős tárgyakat, és végiggondoljuk, miért szolgálnak az azonosítás alapjaként. Grela illusztrációi éppen ezért szinte kirakóként működnek, minden egyes képet és a teljes papírszínházat a puzzle elve működteti.
A vakok és az elefánt kreativitásra, performativitásra és összeszerelésre való buzdítása bevonja a befogadót, közös munkára készteti. Párbeszéd alakul ki a történet, a néző, a mesélő és az illusztrációk között. Grela képei kalanddá teszik a rövid történet feldolgozását, és arról tanúskodnak, hogy a képek nem pusztán illusztrációk lehetnek egy szöveg mellett, hanem interpretációk, értelmezési lehetőségek, amelyek az üzenet átadását sokszorozzák meg a mediális rétegek egymásra rakódása és együttélése által.
