Az esti meséből sohasem elég: a „csak még egy mesét” és a „még egy, és ígérem, alszom” mondatok ismerősen hangozhatnak a szülőknek. Ilyenkor szabadul el a felnőttek fantáziája, és születnek meg a rövidre kanyarított, rögtönzött mesék. Tóth Gyula Gábort is ezek a lefekvéskor elmondott, összecsapott ráadásmesék ihlették és ösztönözték a Mese a mindenről, a semmiről és más furcsa mesék (Csimota Kiadó, 2021) című kötet megírására, ahogyan azt a borító hátulján elárulja. Ha fokozni szeretném az érdeklődést, feltétlenül meg kell jegyeznem, hogy 2022-ben Nagy Norbert – a mesekönyv illusztrátora – elnyerte Az Év Illusztrátora Díjat a könyvben szereplő, álomszerű rajzaiért, így a kötet bekerült a HUBBY Magyar Gyerekkönyv Fórum és a Libri által szervezett Az Év Gyermekkönyve díjazottjai közé.
Mese a mindenről, a semmiről és más furcsa mesék, ígéri nekünk a cím, és az első két, a kötet címét viselő mesében meg is kapjuk a történetünket a semmiről, amiben tényleg, de tényleg nem történik SEMMI, és a mindenről, amiben „ha hiszed, ha nem, MINDEN benne volt. Benne voltál te is! Benne voltam én is. Sőt! Mindenki más is.” (6.) Ha önmagukban szerepelnének ezek a rövid, cselekmény és szereplő nélküli, szinte felsorolásból álló sorok, nem biztos, hogy megértek volna egy önálló kötetet. Első olvasásra meg is hökkenünk, és sokan gondolhatják: ilyet bárki tud írni.
Ez a megállapítás viszont nem igazán közelíti meg a valóságot, ugyanis Tóth Gyula Gábor szövegei egyfelől megidézik a lefekvés-szertartás elengedhetetlen napi rutinját, és parodisztikusan tartanak tükröt a szülők és véges türelmük elé. A történetek nem a teljességre törekednek, hiszen nem hasonlítanak a megszokott mesékhez, altatókhoz, hanem egy játékos, a mesélés alól kibúvó szülő számára könnyen átérezhető élethelyzetet mintáznak, amelyet a gyermek is élvez. Ugyanakkor a szerző kísérletezik a modern és a klasszikus mesei hagyományok vegyítésével is, mind a szerkezetet, mind a funkciót vagy tartalmat tekintve. Meséibe beemeli az oralitáshoz tartozó elemeket: a közös mesélés élményét és a hallgató bevonását. Minden mese egy lehetséges, itt-és-most párbeszéd szituációt generál a történetek végén szereplő, nyomtatásban meg nem válaszolt kérdésekkel (például:„Szerinted mi nem volt még ebben a semmiben? Van valamilyen ötleted, hogyan hosszabbítsuk meg ezt a mesét?) A közös mesélés leveszi a szülő válláról a terhet, hiszen a gyermek kiegészítéseivel, kérdéseivel, megjegyzéseivel formálódnak a történetek.
A hétköznapi köntösbe bújtatott mesék a gyermeket körülvevő világból táplálkoznak, és a színterek, tárgyak sosem mutatnak túl az otthon képein: mézes pirítós, csíkos kispárna, bilibe pisilés, anyák napi virággyűjtés. Ezek a mindennapi szituációk egy olyan mesei álvalóságba emelkednek, amelyek a gyermek számára könnyen elképzelhetők, de mégis varázslatosak. A meséknek sokszor nincsenek szereplőik (Mese a semmiről, Mese a mindenről), inkább láncszerű felsorolások, amelyeket a gyermek mantraként tud a szülővel ismételni, vagy éppen folytatni.
Ugyanakkor találhatunk olyan meséket is, amelyekben mégis felbukkan egy-egy szereplő (Mese az anyókáról meg a bárányról). Ezeknek a történeteknek a karaktertára visszanyúlik olyan sztenderd alakokhoz, mint a sárkány, anyóka, (gyöngy)halász, vagy éppen magát a gyermeket és mesét olvasó felnőttet elevenítik meg, mint a Mese a kisfiúról, akit nem hagyott aludni a pizsamájacímű mesében.
A kötet szövegei különböző készségeket, képességeket erősítenek. Egyrészt a szociális kommunikációs készséget, a már említett kérdés-válasz struktúrájú szövegeknek köszönhetően, másrészt pedig fejlesztik a kognitív képességeket is. A mesélő szerepébe belekóstoló gyermek lehetőséget kap saját gondolatai kifejezésére, míg az absztrakt fogalmakról (mint a semmiről, a mindenről, a bármiről vagy a lehetetlenről) való elmélkedés az elvont gondolkodást hozza előtérbe. A furcsa mesék feszegetik a jó és rossz kérdéskörét: a történetekben burkoltan megjelenik a ’mit nem szabad’ és következményei (Varázsajtó – nem szabad az ajtót csapkodni), ezzel terelve a hallgatót a helyes viselkedés irányába. Ugyanakkor nem idealizálja a felnőttet, és nem jelöli ki követendő példaként, hiszen ők is hibázhatnak a nevelés során, így értük is eljöhet az apukabosszantó manó, ha túlzásba viszik a fenyegetőzést (Manómese), vagy elaludhatnak mesélés közben (Az utolsó mese).
A Mese az A betűről és a Mese a radírról, amelyik nem szerette az A betűt című történetek az ábécét veszik alapul. Előbbiben a szerző az a betűvel kezdődő szavakat gyűjti össze, míg utóbbi megcseréli a szavakban a betűket: anyu-ányu, bab-báb. A kötet történeteit 4 éves kortól ajánlják, viszont ez a két mese olyan ismeretek előhívására kényszeríti a hallgatót, amivel egy óvodás korú gyermek nem rendelkezik, ezért kétséges, hogy az előbb említett két mese ennél a korosztálynál is be tudja-e tölteni szórakoztató funkcióját.
A 18 rövid történetet különös borítóba csomagolja Nagy Norbert: már az okkersárga színválasztás is odavonzza a tekintetet a könyvespolcra, jelzi, hogy itt valami egészen furcsa mesekönyvről van szó. A pizsamás macskától a buborékokon át, a háttérben megbúvó, felfújt békafejeket formáló léggömbökig – a borító képei mind-mind csiklandozzák az ingereket. A kötet rajzai sajátosak, gondolok itt az álomképekhez hasonlítható, sokszor össze nem illő társításokra, mint a sárkánynak hegedülő macska, a bicikliző medve, vagy a markolóval játszó óriás nyúl. A rajzok főszereplő állatai olyanok, akár az álomvilágban életre kelt plüssfigurák, amelyeket a gyermeki képzelet hoz létre. A kaotikus képek dinamikusak, bár néhol már túlzsúfoltnak hatnak a pársoros mesék mellett, ezért különösen jólesik a szemnek, mikor elérünk a Mese az A betűről, vagy a Mese a RADÍRRÓL, amelyik nem szereti az A betűt című történethez, hiszen ezekhez a mesékhez nem tartozik illusztráció, mintha kiradírozták volna azokat is. A kusza rajzok nem mindig kapcsolódnak direkten a hozzájuk tartozó szövegekhez, inkább csak egyes elemeiben utalnak a történetekre. A világ leghosszabb meséje mellett például egy megnyúlt tacskó mosolyog ránk, aki olyan hosszú, hogy két lapot is kitölt a teste, vagy a Befejezetlen mesénél a sárkány egyik fele maradt befejezetlenül.
Nagy Norbert igazán megérdemelte a diákzsűri döntését, hiszen ahogy Kollár Árpád Milyen madár (2014) című kötetének színvonalát is emelik rajzai, úgy illeszkednek ezek a szokatlan illusztrációk Tóth Gyula Gábor Mese a mindenről, a semmiről és más furcsa mesék kötetének hangulatához. A képeken, csakúgy, mint a mesékben, nagy hangsúlyt kap a minden és a semmi kettőssége, a lehetetlen és a lehetséges párhuzama, ami elmossa a határt a valóság és a képzelet szüleményei között. Tóth nagyszerűen ötvözi a felnőtt és a naiv gyermeki tapasztalást, ezzel megalkotva egy páratlan kötetet, ami megengedi, hogy a gyermek is mesemondóvá váljon, és megoszthassa saját gondolatait egy számára teljesen új kontextusban.
