Bevezetés
A modernizmus diskurzusa az egyre nagyobbra növő városok legendáját meséli el. De vajon csakugyan halálra ítélte-e a történetileg állítólag meghatározott fejlődés a kis- és közepes méretű városokat? Az alábbiakban a kisváros dicséretét szeretném megfogalmazni egy herceg, egy építész és egy filozófus segítségével.
„A város helyes formája a helyes léptékben rejlik.”[1] Ezt a tételt Léon Krier luxemburgi származású építész-építészetteoretikus fogalmazta meg valamikor a huszadik század hetvenes éveiben. Szerinte ugyanis a városok nagysága, nagyságrendje nem technológiai kérdés. Nem, ennél sokkal szigorúbb korlátai vannak a városok növekedésének. „Az elfáradás természetes határt szab annak, hogy az emberi lény mennyit hajlandó sétálni naponta, és ez a korlát végig a történelem során rávezette az emberiséget a vidéki és városi közösségek megfelelő méretére.”[2] Vagyis: az emberi természet határozza meg városaink kívánatos nagyságát, a megfelelő léptéket. Ez a szabály érvényes volt a történelmi múltban, s amíg ember az ember, érvényes marad a jelenben és a jövőben is.
Ez a gondolat persze nem új. Olvasható már Arisztotelésznél is, aki a kor egyik meghatározó városállamában, az antik Athénban tanított. A görög filozófus azt írta: „a városállam (polisz) nagyságának is van egy bizonyos határa, mint minden más egyébnek: állatnak, növénynek s mindenféle eszköznek; ezeknek egyike sem tartja meg a maga lényegét, ha túlságos kicsivé vagy túlságos naggyá lesz, hanem egyáltalában kivetkőzik a természetből, vagy elsatnyul…”[3] Nem idézi tőle Krier, de kicsivel az idézett részlet előtt kimondja Arisztotelész: „Ezért szükségszerűen az a városállam a legszebb, ahol a nagyság az említett mértékkel van megszabva...”[4] Vagyis már Arisztotelész is jelezte: a léptékhelyesség egyszerre esztétikai és etikai kategória, amelynek alapja a természet törvénye.
A városi növekedésnek a társadalomszervezés, a gazdaság, végső soron a technika amúgy is sokáig gátat szabott. Krier szerint a reneszánsz idején Európa legnagyobb központjai – Párizs, Milánó és Velence – 100 000 lakosú városok, s a 150 legerősebb és legtekintélyesebb német város (Köln kivételével) 1800 előtt nem haladta meg a 35 ezres lakosságszámot. De a 18. századra magasabb sebességfokozatba kapcsolt kapitalizmussal, majd a 19. század első harmadára lezajló ipari forradalommal a városiasodás átlépte a természetesnek tűnő határokat. Az ipari léptékű városfejlesztés modelljéért Krier a kommunistabarát Bauhaust, a Deutscher Werkbundot, a nemzeti szocialista Deutsche Arbeits Frontot (DAF) kárhoztatja. Tény, hogy a második világháború után korábban ritkán látott léptékű – még Haussmann báró párizsi beavatkozásainál is önkényesebb –, brutális, államilag irányított beavatkozás történt az európai városok történelmi városszövetébe, s olyan mértékű lakosságrobbanás, ami nyilván kezelhetetlenné tette a nagyvárosokat – keleten és nyugaton egyaránt. A mi történetünk itt kezdődik.
A herceg
Valamikor a nyolcvanas évek végén határozta el a brit trónörökös, Károly herceg, és Léon Krier az együttműködést. Arra szerződtek, hogy egy új városnegyedet építenek fel, Poundbury néven, Dorchester város külvárosaként. Ahogy 1989-ben kiadott könyvében – A Vision of Britain – a walesi herceg írta, az általa vallott építészeti elveket szeretné a gyakorlatban is viszontlátni. Ezért állt össze Léon Krierrel, aki addigra már híressé-hírhedtté vált a modernista városépítészettel szemben megfogalmazott kritikájával. Ő ugyanis a léptéktévesztett modern metropolisszal szemben hirdette elképzeléseit, melyek a klasszikus aránytan jegyében álltak. Krier a hagyományos európai városok tipikus jegyeit leíró és népszerűsítő előadásainak, valamint rajzainak és terveinek jelentős szerepe volt az új urbanisztika mozgalmának elindításában. Ez az irányzat elsősorban Amerikában szerzett magának híveket, de Poundbury épp e kísérletek európai megfelelőjeként vált példaértékűvé.
Cornwall hercegnőjének földterületén ugyanis egy olyan kísérlet bontakozott ki, amely sok szempontból rácáfolt a kétkedők aggodalmaira. Pedig Angliában korábban is számos kísérletről tudunk, amelyeknek célja a meglévő gyakorlat kritikája, s egy újabb elképzelés gyakorlati felhasználhatóságának igazolása. Károly herceg és az építész Krier szövetsége nem utópista álmodozásra irányult, hanem gyakorlati cselekvésre. Tervük meglepően ütőképesnek bizonyult. Ennek magyarázata lehet, hogy nem volt megalapozatlan a kísérlet. Ahogy könyve is igazolja, maga a herceg is beleásta magát az urbanisztika modern kori vitakérdéseibe, s meglehetősen jellegzetes véleményt fogalmazott meg ennek alapján. Lássunk néhány gondolatot, s lássuk azt a tíz elvet, melyek elképzelése hátterében meghúzódtak. Károly herceg szerint „úgy tűnik, elfelejtettünk néhány, az építészetet a görögök óta meghatározó alapelvet”.[5] Márpedig szerinte bizony vannak olyan értékek és elvek, melyek örök érvényűek, legalábbis az emberiség horizontján belül. Ezt pedig az magyarázza, hogy „ha technológiánk gyorsan változik, nem jelenti azt, hogy a lelkünk vagy alapvető pszichológiai reakcióink szintén megváltoznának”.[6]
A technológia mindent eluraló hatalmának tudja be Károly herceg annak a középszerű építészetnek az elterjedését, amely egyfajta szintetikus, nemzetközi stílusnyelvet beszél, pontosabban, amelynek nincs saját, felismerhető nyelve.
A regionális stílusokból és egyéni karakterjegyekből álló saját hagyományunkat elnyelte ez a lopakodó rák, és bizony úgy vélem, eljött az idő, hogy építészeti múltunk különleges gazdagságát ismét felfedezzük, azon alapelvekkel együtt, amelyek egykor lehetővé tették, hogy olyannyira szeretett városaink és falvaink kifejlődjenek.[7]
Még azt is hozzáfűzi ehhez, hogy ha a hagyományos eljárások és szemléletmód felé fordul az építészet, azzal nem jár szükségszerűen együtt a korszerűtlenség; szerinte ugyanis így is lehetséges modernnek, korszerűnek és kortársnak maradni.[8]
És most lássuk, az egyszerűség kedvéért táblázatba foglalva, a herceg 10 építészeti princípiumát, először az elv kulcsfogalmát, majd az általa kiválasztott, szépirodalmi eszközöket alkalmazó mottókat, vagy inkább elgondolkodtatónak szánt urbanisztikai aforizmákat, melyek az adott elvet kifejtik:
|
1. A hely |
„Ne erőszakold meg a tájképet!” |
|
2. Hierarchia |
„Ha egy épület nem tudja kifejezni magát, hogy tudnánk megérteni?” |
|
3. Lépték |
„A kevés több lehet; a túl sok viszont nem elég.” |
|
4. Harmónia |
„A kórussal együtt énekelj, ne azzal szemben!” |
|
5. Elkerített terület (enclosure) |
„Adj teret, ahol a gyermekek játszhatnak, s a szél valahol máshol játsszon!” |
|
6. Anyagok |
„Az épület helye határozza meg, miből épüljön!” |
|
7. Díszítés |
„Az egyszerű körvonal nem elég; szükségünk van a részletekre is.” |
|
8. Művészet |
„Michelangelo nagyon kevés olyan megbízást fogadott el, amely egy, az előcsarnokban, szabadon álló, elvont szoborra vonatkozott.” |
|
9. Jelek és fények |
„Ne fess durva jeleket a közterekre.” |
|
10. Közösség |
„Engedd, hogy azok irányítsák kezedet, akiknek együtt kell majd élniük épületeddel.”[9] |
Ezek az elvek persze meglehetősen általánosak. De kihallható belőlük egyfajta kultúrkritikai, antimodernista, antiglobalista hangoltság, s a közösségi építészet eszményét is osztani látszik.
Ami még csak vízió volt Károly herceg könyvében, az nagyon is gyakorlatias módon egyszer csak elkezdett megvalósulni – mivel Károly hercegnek az Egyesült Királyságon belül elfoglalt sajátos helyzete, udvari méltósága erős támogatást adott a projekt tényleges kivitelezéséhez, beleértve az anyagi áldozatvállalást is. E tekintetben persze a brit uralkodócsalád tagja nem az első azok közül, akik hatalmi helyzetbe születve az építészeti megbízó szerepkörét magukra vették. Az európai történelemben számos példát látunk arra, hogy az uralkodói reprezentáció érdekében az építészeti megrendelés fegyverét alkalmazták. Persze Károly esetében – nyilván nem függetlenül a megváltozott társadalmi környezettől sem – nem arról van szó, hogy az uralkodói dicsőség alátámasztására parkokkal körülölelt palotát kívánt építtetni magának, hanem épp ellenkezőleg: a hatalmi arroganciával fellépő modernista urbanisztikával szemben kívánt egy nagyon is demokratikus fogantatású alternatívának lehetőséget biztosítani a bizonyításra. És számunkra épp itt válik érdekessé a történet. Hiszen a városépítészetről lehet érdekes gondolatokat lejegyezni, de más a státusza azoknak az elképzeléseknek, amelyek aztán meg is valósulhatnak.
Az építész
Márpedig hála Károly herceg támogatásának, Léon Krier mesterterve alapján csakugyan elindult egy tradicionalista kereteket felvállaló, ám sok tekintetben innovatív és újszerű városépítési kísérlet: Poundbury építése. Ez a kisváros (Krier jobban kedveli a történelmi hangzású városnegyed megnevezést, mivel egy nagyobb közigazgatási egység sok tekintetben autonóm részeként tervezte Poundburyt) épp azokra a problémákra keresi a gyógyírt, amelyekkel írásomban foglalkozom. Az alábbiakban azokra az elvi jelentőségű felvetésekre összpontosítok, melyek Krier, mint (város)építész-építészetteoretikus, és Roger Scruton, mint az építészettel esztétikai nézőpontból, tehát filozófiai igénnyel foglalkozó szerző fogalmazott meg a modernista városépítészetet kritizálva, s korábbi korok városépítési szépségeszményeit felelevenítve.
A Város a városban című, először 1977-ben közölt tanulmányában Krier a következőképp határozza meg a városnegyed (quarter) fogalmát.[10] Minden bizonyos nagyságot meghaladó város városnegyedekből áll. Aztán továbbfűzi a sort: „Minden negyednek szükségszerűen van centruma, perifériája és határa.”[11] A negyed képes a városi élet mindennapi funkcióját biztosítani (beleértve a lakhatást, a munkahelyet és a kikapcsolódás tevékenységi formáinak kiszolgálását is). Területének is szigorú korlátai vannak: a sétáló ember lépteihez igazodik, nem haladhatja meg a 35 hektár földet és a 15 000 fős lakosságszámot.[12] A városnegyed utcákból és terekből épül fel, melyeknek ismerős karakterét az adja, hogy építésük során a helyi hagyományokat messzemenően betartották.[13]
Krier antropológiai adottságokra hivatkozva állapítja meg az emberi települések rangsorát. Ha a városnegyed utcákból és terekből épül fel, a városnegyedekből város épül, a városokból pedig metropolis. Ám ezek méretezése kapcsán Krier látszólag nagyon vaskalapos – igen pontos, számszerű kritériumokat próbál megadni nagyságrendjük meghatározásához. Azt állítja például, hogy egy 50 ezer főt meghaladó népességű város nem fogja tudni eltartani magát az őt körülvevő földek terméséből. Vagyis: „ahogy egy fa vagy egy ember, úgy az emberi közösség sem nőhet bizonyos dimenzión túl, mert akkor szörnyeteggé válik.”[14] Ő maga is tudatában van annak, hogy nyelve az organikus, természetes fejlődés nyelve. De nem csak a lakosok, a városnegyedek számát is korlátozza: azt állítja, hogy legfeljebb négy városnegyed „fér el” egy városban. Minden városnegyed végső határát az adja, hogy minden pontjáról tíz perc alatt elérhető legyen minden olyan cél, amely a hétköznapi életvezetésünkhöz (napi és heti szinten) szükséges. Mivel a városnegyednek gondoskodnia kell arról, hogy lakói mindennapi szükségleteit kielégítse, s hogy e leggyakrabban elérendő célpontok gyalogosan elérhetők legyenek. Ha a célkitűzést siker koronázza, a városnegyedekből lassan fölépülő város sokkal kisebb közlekedési terhelést kap. A városi szövet kialakulásáról írva előkerül a sugárút és a körút fogalma is, mint amelyek ezt a fejlődési modellt jól jellemzik, összekötve a városnegyedeket, helyet adva a bevásárlóközpontoknak és a parkoknak, s kijelölve a város határait is. Mivel a városnegyedeken belül lebonyolíthatóak az élet legfontosabb, ismétlődő cselekvéssorai, Krier szerint egy ily módon szervezett város képes lesz lényegesebb terhelésnövekedés nélkül üzemelni és fejlődni.
A városnegyedekből további lakosságszám növekedéssel létrejön a város, ám a városnegyed továbbra is megőriz bizonyos fokú autonómiát, város marad a városban. Ha megnézzük Poundburyt, hogy milyen viszony fűzi Dorchesterhez, amelyhez hozzánőtt, akkor azt találjuk, hogy pont a városnegyed és a város viszonyának megfelelően alakult e két település kapcsolata. Mivel a legtöbb gyakran használt szolgáltatás elérhető lesz Poundburyn belül, a Dorchesterrre háruló lakossági nyomás nem fog jelentősen tovább növekedni az új városnegyed benépesülése után sem, mert nagy lesz a lakosságmegtartó ereje a hétköznapi közlekedés tekintetében is.
A városszépítő bizottság
Ha Krier gondolatait Károly herceg felkérése és megbízása alakíthatta valósággá, ugyanezt az esélyt adja Scrutonnak az a kormányzati felkérés, amelynek már a neve is élénk vitákat váltott ki. A szépség ugyanis, ahogy erre a filozófus Szépről című,[15]magyarra is lefordított kötetében utal, ijesztővé és nemkívánatossá vált sokak számára a 20. században. Pedig a városszépítés a 19. században nagyon is köztiszteletben álló közösségi tevékenykedési forma volt, többek között Budapesten is. A Building Better, Building Beautiful Commission (Jobbat Építeni, Szépet Építeni Bizottság) nem véletlenül a konzervatív kormányzat alatt jött létre az Egyesült Királyságban. A bizottságot az illetékes miniszter (ő felel az építésügyért, a közösségekért és az önkormányzatokért) állította fel 2018 végén, s a következő év januárjától dolgozik. A vezetésével Sir Roger Scrutont bízta meg – igaz, közben a filozófusnak egy időre le kellett mondania a bizottság vezetéséről, így épp nem ő volt a „chair”, amikor kijött a bizottság beszámolója (Interim Report), 2019. július 9-én.[16] A Helyet teremteni a szépségnek címet viselő dokumentum így is láthatóan magán viseli Scruton gondolkodásának nyomát, amit a szöveg bevezetője el is ismer: „A Bizottság szeretne köszönetet mondani Sir Roger Scrutonnak, aki 2019 áprilisáig volt a Bizottság vezetője, és akinek a munkája tükröződik ebben a köztes beszámolóban.”[17]
Az egyéves feladatvégzésre vállalkozó testület célját az alapító a következőképpen határozta meg:[18] „a testület tanácsokat fogalmaz meg a kormány számára arra nézve, hogy miként lehet támogatni és növelni azon vállalkozások számát, amelyek kimagasló színvonalú design alkalmazásával építenek új otthonokat és egész szomszédságokat.”[19] Amikor részletesebben különbözteti meg a bizottság három feladatát, a minisztérium a következőképp osztályoz: a bizottság feladata, hogy olyan házak és településrészek építését támogassa, melyek felépítése során nem fenyeget az a veszély, hogy a kivitelező figyelmen kívül hagyja a helyi építészeti hagyományokat és a helyi közösségek ezekkel összhangban lévő igényeit. Ennek megfelelően a bizottság arra is felkérést kapott, hogy dolgozzon ki javaslatokat arra, hogyan lehet a településfejlesztéshez a közösségek támogatását megnyerni. Továbbá azt a témát is körül kell járniuk, miként támogathatja jobban a tervezési rendszer azt, hogy jó és stílusos tervek szülessenek.
Ha belepillantunk az e célokra létrehozott bizottság frissen közzétett jelentésébe, ott csakugyan merész fogalmazásmóddal találkozunk. A majd’ százoldalas dokumentumban tényleg kiemelt szerepet játszik a szépség fogalma, rendszeresen visszatér, és szövegszervező erőként is működik. Mindjárt az elején, a bizottság javaslatai között, a tipográfiában is kiemelve, három szinten jelenik meg a fogalom. A bizottság szerint ugyanis mindenkinek részesülnie kell a szépségből, ráadásul három szinten: szép épületek, szép helyek és szépen elhelyezett épületek is a megvalósítandó célok között vannak.[20] Az épületek szépségével kapcsolatban a szöveg már itt kiemeli a homlokzati nyílások, a párkánymagasság, a térhasználat és az anyagminőség szerepét. A szép helyek kifejezés a következő közterekre vonatkozik: utcák, terek és parkok. Mindezekkel kapcsolatba hozza a „hely szelleme” kifejezést is. Végül az épületek elhelyezésének szépsége kapcsán a fenntartható településminták kerülnek elő, melyek beleülnek a tájképbe.
A bevezető szöveg nyolc pontban összegezi a szépséggel kapcsolatos legfontosabb instrukcióit. Ezt is táblázatba foglalva közlöm, először a szövegben vastagbetűvel szedett címszavakat adom meg, majd a magyarázó szöveget jellemzem röviden:
|
A szépség az első |
Legyen a szépség és a hely megalkotása közösségi törekvés […], amely a fenntartható fejlődést kiegészíti! |
|
A helyek nem pusztán házak |
Igazi településeket kell építeni, és a gyalogosok által is birtokba vehető „vegyes használatú” helyeket, a mindennapi szükségletek kielégítésére. |
|
Megújító (regenerative) városfejlesztés |
Tegyék a fejlesztések a meglévő helyeket jobbá, ne csak a károk csökkentésére törekedjenek. |
|
Korai együttműködést az ütközések helyett |
A digitális korszakban sokkal könnyebb a közösség bevonása. Különösen érdemes bevonni a lakosokat azzal kapcsolatban, hogyan tegyük vonzóvá a közös városi tereket. |
|
A pálya kiegyenlítése |
Tegyük lehetővé kis cégek, a maguknak építők, a közösségi építtetők bekapcsolódását a várostervezésbe. |
|
Hogyan lehet szépen növekedni? |
Az állami hatóságok és a helyi közösség együttműködésével kell biztosítani, hogy szembenézzünk olyan kérdésekkel, mint az autók uralma, a közösségi közlekedés fogyatékossága vagy a parkolás megoldatlansága. |
|
Tanuljunk együtt! |
Jobban kell értenünk, hogyan lehet helyeket létrehozni, s ehhez az építészet és a dizájn történetére, valamint a jóllét és az egészség összefüggéseire is támaszkodnunk kell. |
|
Legyen fontos szempont a szépség! |
Az autóutak, a lakásépítés és a tervezési munka mércéjeként szolgáljon a jóllét, a közegészségügy, a természet megóvása és a szépség. |
A jelentés ezen elvek kibontását tartalmazza. Kiindulópontja az a felismerés, amely a bizottság létrehozására ösztökélte a kormányzatot, s amely úgy foglalható össze, hogy „figyelemre méltó megegyezés tapasztalható azzal kapcsolatban, hogy a szépség igenis számít, s hogy legyen a szépség egyik célja társadalmunk közös erőfeszítéseinek”.[21] A jelentés három részből áll össze e célkitűzés pontosabb meghatározására. Először is a kihívásokat veszi sorra, a lakásépítési szükségletektől a fenntarthatóságig és a közösségi részvétel akadályaiig. A második rész a bizottság tapasztalatait összegzi, vagyis mintegy 100 interjú és kerekasztal-beszélgetés eredményeit, és azon, szám szerint 17 helyszíni terepszemlére is utal, amelyet a bizottság programjába illesztett. A jelentés olyan kérdésekre kereste a választ, mint hogy miért ellenzik az emberek a városi fejlesztéseket, mit szeretnének, és mely fejlesztések tekinthetők jó gyakorlatnak. Végül a jelentés harmadik része javaslatokat fogalmaz meg arra nézve, hogyan lehet a szépség igényét érvényre juttatni a létező településeken az új fejlesztések során, a főutcákban és a beépíthető területek és infrastruktúrájuk vonatkozásában. Mindehhez a szöveg Clough William-Ellis 1928-as vitairatából veszi a muníciót: „Ez a könyv a szépség közös hátterét tűzi zászlajára és azt védelmezi.”[22] Jelen írás keretei nem teszik lehetővé e részletes jelentés tanulságainak összefoglalását. Az azonban figyelemre méltó, hogy a brit kormányzat létrehozta e bizottságot, annak vezetésével egy filozófust bízott meg, s hogy a bizottság a modernizmus funkcionalista és technológia-középpontú beszédmódja helyett egy szépségeszményt megcélzó, országos szintű fejlesztési keretrendszer kidolgozására tesz javaslatot, összefüggésbe hozva a tervezési folyamat demokratizálását és helyi szintre kerülését a fenntarthatóság követelményeivel és a szépségeszménynek a modernizmus által háttérbe szorított hagyományos ismérveivel.
A dolgozat második felében arra vállalkozom, hogy a Károly herceg és Léon Krier építész által elkezdett gyakorlati program filozófiai összefüggéseiről ejtsek szót, a bizottságot vezető filozófus, Sir Roger Scruton vonatkozó saját elképzeléseire támaszkodva, kitérve a felvetődő további, vizsgálandó elméleti kérdésekre is.
A filozófus
Hogy Sir Roger Scruton milyen élénken és milyen filozófiai megalapozottsággal érdeklődik a Károly herceg-féle Poundbury projekt, és ennek kapcsán a kortárs városépítészet kihívásai iránt, azt egy 2008 tavaszán közzétett dolgozatával érzékeltethetjük. Az Élhető városok (Cities for Living) címet viselő tanulmány a City Journal fórumán jelent meg, s mint ilyen, nyilvánvalóan polemikus célzatú volt.[23] Scruton már itt beleállt az urbanisztikai elvekről folyó vitába, mégpedig egyértelműen Krier mellett téve le saját voksát. Ehhez Kier 1998-ban megjelent könyvére támaszkodott.[24] Kiindulópontja az a meggyőződés, hogy az európai társadalomfejlődés egyik legfontosabb koronája a város, mint tárgyi együttes és mint együttélési forma:
semmi nem értékesebb a nyugati hagyományban […], mint Európa városai, melyek a civilizált emberiség győzelméről adnak hírt, s nemcsak rendezett utcáikkal, lenyűgöző homlokzataikkal, és köztéri emlékműveikkel, hanem legapróbb építészeti részleteikkel, s a fény bonyolult játékával párkányaikon és ablaknyílásaikon is.[25]
Ezért találja megbocsájthatatlan bűnnek a Le Corbusier és Walter Gropius által meghirdetett totalitárius törekvést, amely a háború után nem a rekonstrukciót tűzte ki célul, hanem a „nyomornegyedek” (slums) felszámolását. Sir Roger szerint maga a megnevezés is félreérthető s politikai célzatú volt, mert ezzel a fogalommal azt a városközpontokban fekvő városi szövetet ítélték lerombolásra ezek az építészet-ideológusok, amely hagyományosan „elérhető házakból álló klasszikus utcákból, a helyi iparűzés létesítményeiből, sarki élelmiszerüzletekből, iskolákból és istentiszteleti helyekből” állt. Scruton beszámol arról az ellenállásról, amely e rombolással szemben bontakozott ki az építészek között, s kiemeli közülük Kriert, akinek írásai döntő mértékben járultak hozzá egy antimodernista kiáltvány megszületéséhez. A brit filozófus szerint a luxemburgi építész egyben filozófusnak is számít. Krier véleménye szerint az antimodernista városrombolás a kommunista diktatúrák politikai gondolkodásához hasonlatos – mindkettő egyetemes kulcsot kínált a hagyományos megoldások helyettesítésére, sőt kizárására. Mindkét gondolkodásmódot elvont ideológiai elvek vezérlik, s fittyet hány a valóságra, a tényleges körülmények mit sem számítanak számukra, amikor legradikálisabb elképzeléseik előkészítésére rombolásba fognak. Bár Scruton éles kritikát fogalmaz meg az épületekkel kapcsolatos modernista nézetekkel és gyakorlattal kapcsolatban is, valamint a technológiaközpontúságát is elítéli, számunkra most az a legfontosabb, amit városépítészeti oldalról nehezményez a második világháború utáni építészeti felfogásban. Jane Jacobsszal egyetértve kritizálja a város funkcionális zónáinak elkülönítését.[26] Scruton egyetértőleg utal Krier álláspontjára, aki e modernista elképzelés helyett a policentrikus város modelljét ajánlotta. Eszerint a város több, önálló életet élő város(negyed) együttese – Scruton szerint erre lehet példa Poundbury viszonya Dorchersterhez, ahogy London is számos önálló városrészből (például a City-ből, a Westminster, a Chelsea, a Kensington, a Bloomsbury, vagy mondjuk a Whitechapel városnegyedéből) épül fel.[27]
Az ilyen típusú fejlődéshez, vagyis hogy ne alakuljanak ki az amerikai várostörténetből ismert alvóvárosok és végtelen szuburbánus övezetek sem, arra van szükség, hogy a városfejlődés szigorú keretek között bontakozhasson ki. Krier mestertervet készített, mielőtt elindult volna a Poundbury kísérlet, beleértve az utcahálózat tervét, és bizonyos szabályokat is lefektetett az épületek kialakításával kapcsolatban. Ide tartoznak a telkek kialakítására vonatkozó, a házak magasságát meghatározó, és a felhasználható anyagokat és technológiákat tisztázó rendelkezések – mindazt, amit korábban az általános rendezési tervek is tartalmaztak.
Scruton szerint két, filozófiai jelentőségű belátás is támogatja Krier normativista városépítészetét. Az egyik az, hogy az építészetnek, minden más emberi kommunikációs formához hasonlóan, szüksége van szótárra és nyelvtanra. A modernista építészet felszabadította magát ezek hatálya alól, ezért értelmezhetetlenné vált közönsége, a városi polgárok számára. Krier újból érvénybe kívánja léptetni az építészet szótár- és nyelvtanalapú modelljét – ehhez pedig elkerülhetetlenek a szabályok. A másik megfontolás pedig az, hogy a város nemcsak fizikai épületállomány és infrastruktúra, hanem közösség is. Márpedig a közösség működése elképzelhetetlen szabályok nélkül – pontosabban az éppen az önkény melegágya lenne. Scruton Kriert idézi, amikor e zsarnoki viszony helyett a szabályok (a törvény) uralmát javasolja: „A város építészete és a köztér mindenki közös ügye, éppannyira, mint a törvények és a nyelv – mindezek a polgári viselkedésmód (civility) és a civilizáltság (civilization) alapjait jelentik.”[28]
Scruton nem moralizál e kérdés kapcsán. Inkább egyszerűen visszautal a város és polgárai hagyományos viszonyára Európában. Ez a viszony a közjó fogalma körül kristályosodott ki: a város polgárai egymás segítségére szorultak, s ezért megtanultak áldozatot hozni a köz érdekében, s összehangolni álláspontjaikat az alapvető kérdésekben.[29] Scruton az európai polgárnak a közjóval kapcsolatos gondolkodásával indokolja, hogy miért olyan fontos Krier számára, hogy Poundbury lényegét tekintve folyamatos köztérként fejlődik ki, a város(negyed)háza funkciójú épület körül, s hogy minden új épület részt vállal a közös távlatok kiépítésében. Másrészt visszautal az építész jellemére is. Megpróbálja értelmezni az építész alkatát. Azt állítja róla, hogy a szerénység és a konszenzuskeresés meghatározó elemei ennek a karakternek. Ebből az emberi tulajdonságegyüttesből kiindulva a városnak az emberi jellemhez kötöttségével fejezi be tanulmányát, ismét Kriert idézve: „Városokat alkotva magunkat is megalkotjuk.”[30]
A filozófus és az építészetkritikus
Talán még a fenti dolgozatánál is közvetlenebbül kapcsolódik Sir Roger Károly herceg és Krier alkotópárosához abban az előadásában, melyet Colin Amery emlékére tartott a Policy Exchange nevű politikai agytröszt vendégeként, a kritikusról elnevezett emlékelőadás-sorozat keretében.[31] Amery (1944–2018) építészettörténész és aktivista volt, s maga is tanácsadóként támogatta Károly herceg építészeti törekvéseit. Scruton megemlíti e dolgozatában egy korábbi jelentését, amelyet Sir Robin Walesszel pont a Policy Exchange felkérésére készített. Ebben a dolgozatban azt mutatták be, hogy a hagyományos építészeti tervezés támogatottsága az alacsonyabb jövedelmű csoportoknál a legmagasabb.[32] Másfelől Amery működésének egy korábbi termésére is utal, az 1975-ben megjelent The Rape of Britain című kötetre, melynek társszerzője Dan Crickshank volt.[33] A kötet arra hívta fel a figyelmet, hogy miközben a brit természeti környezetet sikeresen óvta meg az 1946-os Town and Country Planning Act (Város- és térségtervezési törvény), addig maguk a városok áldozatul estek a háború előtti avantgarde hagyományából kifejlődött, embertelen elveket érvényesítő, modernista elkötelezettségű építészeti szemléletnek. A Mark Girouard mellé felcsatlakozó Amery „hősies polgári ellenforradalmat” vezetett e tendenciákkal szemben.
Scruton maga is e harc kései támogatójaként lép fel, s egy olyan filozófiai esztétika kidolgozására törekszik, amely az Amery által vallott elvekhez áll közel: „Colin folyamatosan emlékeztetett bennünket arra, hogy a város egy olyan fejlődő szövet (evolving fabric), amelyen belül a régi és az új összetartozik, a régi fegyelmezi az újat, s közben maga is alkalmazkodik hozzá.”[34] A műemlékvédelem célja az kell hogy legyen, hogy „élő közösségként megőrizze identitását”.[35] A háború utáni fejlesztések hibája az, hogy az újonnan épült település(rész)ek jellegtelenek, üresek és szétesnek, szemben a policentrikus város Krier által megfogalmazott elképzelésével. Másfelől az új beépítések inkább kiugrani akarnak környezetükből ahelyett, hogy beilleszkednének abba. Scruton szerint mindkét tévedés az esztétika területéről javítható.
Kantra támaszkodva olyan elveket ajánl, amelyek segíthetnek az említett problémák kezelésében. Kantiánus alapon igazolja például, hogy hétköznapi tevékenységeink esztétikai törekvéseinek természetes célkitűzése az, hogy úgy rendezzük el és be a körülöttünk lévő tárgyi világot, hogy az egy olyan rendet alkosson, amely az általunk elképzelt közösség tetszését elnyerheti. Vagyis szemben azzal a modernista elképzeléssel, hogy az esztétikai ítélet szubjektív, tehát döntéseink során nem hivatkozhatunk semmilyen közös mércére, a kantiánus, s azt megelőző paradigmában az illő valójában a közösség szélesebb tapasztalati horizontjába illeszkedik. Esztétikai elvárásainknak a többiekhez való alkalmazkodása révén felvetődik e döntések társas-morális dimenziója is. A „manners” fogalma,[36] érvel Scruton, épp azt jelenti, hogy az emberek tapasztalataik alapján megtanulják viselkedésüket ráhangolni mások követeléseire és elvárásaira. Így alakulnak ki a civilizált társadalmak egyezményei, szokásai és kölcsönös engedményei (conventions, customs and concessions).[37] A jólneveltség, kifinomult erkölcsi szokások (good manners) azt feltételezik, hogy „alkalmazkodunk a többiekhez, és egyenlő partnerként válaszolunk nekik közösségi életünkben”.[38] Az erkölcsi szokások kialakulásának az a feltétele, hogy folyamatosan és kölcsönösen keressük a megegyezés, de legalábbis a kompromisszum lehetőségeit. Ugyanezt a beilleszkedési vágyat és képességet terjesztjük ki a tárgyi világra, ez magyarázza a többség igényét a hagyományos tervezési módokra és az emberi mértékre is. Az építészet ugyanis beleilleszkedik közösségi (civic) életünkbe, és alkotásaival kapcsolatos természetes ítéletünk a társadalmilag kialakított esztétikai érzékünk függvénye.[39]
Ennek megfelelően a városépítészetnek figyelemmel kell lennie, mondja Scruton, a kompozícióalkotás hagyományos technikáira, például hogy a rend fogalmát egy meghatározott nézőpont szervezi. Az épületeknek tehát legyen utcára néző homlokzata, amely kijelöli ezt a közös nézőpontot, és legyenek közös határaik, amelyek a beilleszkedést lehetővé teszik. A városképet az egymás mellé húzott házak alkotják így, egyfajta csoportképként. Minden háznak van egy, a közösség felé fordított „arca”. Ez az arcuk tehát legyen értelmezhető, kommunikáljon – amihez építészeti szótárra és nyelvtanra is szükség van. Scruton itt egyenesen Vitruviusig vezeti vissza az olvasót – ami talán egy kicsit túlzott követelésnek tűnik. Hiszen ahogy többféle természetes nyelv és szótár van, úgy feltételezhetően sokféle építészeti szótárra és nyelvtanra is épülhetne értelmes építészeti nyelv. Scruton és építésztársa, Krier talán ott megy egy kicsit túl messzire, és kerül önmagával is ellentétbe, amikor csak a klasszikus szótárt és grammatikát tartja elfogadhatónak – miközben a „vernacular”, tehát a mindenkori helyben szokásos, tradicionálisan kialakult építészeti módokat is támogatják, s a két stílusirány jól megfér egymás mellett, például az épületek funkciói szerint különböztetve. Scruton is utal rá, hogy a középületek nyelve szokásosan a klasszikus, míg a magánházak gyakrabban követik a vernakuláris nyelvet. Míg Scrutonék meggyőzően érvelnek az esztétikai érzék jelentősége mellett és a modernista építészet szépségkerülő és a múltat lerombolni törekvő divatjai ellen, kevésbé tűnik meggyőzőnek érvelésük, amikor a klasszicista stíluseszmény kizárólagossága, de legalábbis középítészeti dominanciája mellett teszik le a voksukat. Érthető mindez persze, a Palladio nevével jellemezhető brit építészeti hagyomány, a palladianizmus 17–18. századtól kibontakozó divatja fényében. Nyilvánvaló, hogy a 19. századi Magyarország építészetében is jelentős szerepet töltött be az, amit itt klasszicizmusként, neo-klasszicizmusként emlegetnek. Ám például templomépítészetünk, sőt jelentős városaink történeti utcaképe is mutatja, hogy a barokk építészeti nyelv is döntő jelentőségű volt ebben a régióban. Ez pedig azt bizonyítja, hogy amikor Scruton a klasszikus építészeti rendek dominanciája mellett érvel, saját kulturális hagyománya befolyása alatt áll. Nem kétséges, hogy ez a klasszikus építészeti nyelv döntő befolyással volt a nyugati világban. Ám azáltal, hogy a legtöbb történeti építészeti „stílus” vagy nyelv beemelt bizonyos elemeket saját beszédmódjába e nagyon befolyásos közös múltból, már csak ezért sem lehet szembeállítani a klasszikus építészet elveit az újabbakkal. Hiszen maga Scruton is utal rá, hogy bizony még a toronyház-építészet 20. századi nyelvében is fel-feltűnik e nyelvhasználat némely eleme.
Hogy a klasszikus és a helyi hagyomány közötti összefüggés problémája mennyire összetett, azt egy másik művészeti ágból vett példával tudjuk érzékeltetni. Egy olyan példával ráadásul, amely Scruton szívéhez is közel állna. A modern angol nyelvű költészet egyik legmeghatározóbb alakja Eliot volt.[40] Az az Eliot, aki amerikai létére Angliába költözött, ezzel is kifejezve elkötelezettségét a hagyományok mellett. Áttért az anglikán hitre, ráadásul annak anglo-katolikus szárnyához tartozott. Saját bevallása szerint irodalmi ízlését tekintve klasszicista, politikai krédóját tekintve rojalista, míg vallását tekintve anglo-katolikus volt.[41] Tudjuk, hogy irodalmi igényű esszéivel Eliot bírálta a romantikát, s kiállt a 17–18. század ízlésvilága mellett. E hagyományelvű összefüggésrendszerrel látszólag nehezen összeegyeztethető, hogy a költő 1948-ban a Nobel-díjat a „jelenkori költészethez való kimagasló, úttörő hozzájárulása” miatt nyeri el.[42] Másfelől nevezetes esszéjében Eliot maga utal arra, hogy a kultúrának fontos, sőt ahogy mondja, „elengedhetetlen” feltétele, hogy „helyi kultúrákra legyen elemezhető: ez utóbbi felveti a »regionalizmus« problémáját.”[43] Eliotnál tehát együtt él a klasszikus, a modern és a helyi hagyományos. Jelen témára átfordítva ezt megállapítható: a klasszikus építészeti nyelv és a (történeti és földrajzi értelemben vett) regionális nyelvek közötti összefüggés valószínűleg összetettebb, mint amit egy egyszerű szembeállítás kifejezhet. S ez igaz kell hogy legyen a modernizmus építészeti „nyelvére” is, amennyiben valószínűleg azt sem lehet egyszerű oppozíciós viszonyba állítani a klasszikus építészeti nyelvhasználattal.
Scruton elfogultsága a klasszikus építészet kánonja iránt azonban mit sem von le városépítészeti meglátásainak jelentőségéből.
A filozófus és az Isten(ek)
Mint láttuk, Scruton gondolkodásának visszatérő szólama, hogy az élhető város építészei számára a város közösségi hely mivoltából az következik saját tervezési munkájukra vonatkozólag, hogy a cél a beilleszkedés, hogy a házak egymáshoz alkalmazkodjanak, hogy vállt vállnak vetve sorakozzanak fel az utcán, arcukkal forduljanak a nyilvánosság fórumai felé. Scruton szerint Poundbury ennek az elvárásnak is megfelel: „Krier úgy fogta fel a várost (town), amely még mindig épül, mint ami egyetlen, folyamatos köztér, amelyet a városháza köré szerveztek.”[44] Scruton szerint az új városnegyedben van gyár, raktár, hivatal és közigazgatási épület – egyetlen hiányérzetét a templomépítés elmaradása okozza. Scruton megosztja velünk annak a beszélgetésnek a lényegét, amely ez utóbbi épülettípusra vonatkozólag zajlott le közte és az építész között. A filozófus Fustel antik forrásokra épülő történetét elevenítette fel, amelynek lényege, hogy a hagyományos települések, melyeket mindketten annyira csodáltak, úgy születtek, hogy a leendő polgárok kijelölték a megszentelt helyet, s ott templomot emeltek az isteneknek.[45] Ahol Isten (az istenek) otthon van(nak), ott mi is otthon vagyunk, gondolták. Szerinte pont ez a szent felé fordulás hiányzik a modernista városépítészet szemléletmódjából. Krier, az építész, nagyrészt egyetértett vele, ám felhívta a figyelmet arra, hogy az építészet eszközeivel nagyon nehéz jó útra téríteni, egyáltalán befolyásolni az embereket. Ha a hétköznapi polgárokra próbálnánk valamit ráerőltetni, akkor pont azt a hibát követnénk el, amivel a modernistákat vádoljuk.
A vitát gyakorlati szempontból megoldotta, hogy 2018-ban átadták az újonnan létrejött negyed első templomát, a Dorchester Community Churchöt.[46]
De az elméleti dilemma továbbra is fennáll. Hiszen ha elfogadjuk a beavatkozás tilalmának tételét, a divatos tévhiteknek, a népszerű, de értéktagadó irányzatoknak sem tudunk igazán gátat vetni. Egyszerre kell tehát a városépítészet hagyományelvű irányzatainak két irányban harcolniuk. Egyrészt azon tanokat kell bírálat tárgyává tenniük, amelyeket az építész és városépítész elit dolgozott ki a huszadik században. Másrészt azonban világosan kell látniuk, hogy ha a közösség szavára hallgatnak, maguk is ki vannak szolgáltatva a közkeletű tévedéseknek, elvétett ízlésítéleteknek. Ha elvi alapú esztétikai ítéleteket kívánnak hozni, úgy kell kritizálniuk a tömegek ízlését, hogy az ne legyen ellenükre, hanem épp ellenkezőleg, a köznapi racionalitás és a common sense keretei között maradjon. Ez a belső ellentmondás azonban ismerős a filozófus számára: Szókratész példája pont erre a belső feszültségre hívja fel a figyelmet. A bölcs látja a tömeg tévedéseit, de nem vindikálja magának a döntés jogát. A döntés végső soron az isteneké. Vagyis a filozófiai és az építészeti kritika hasonló tanulságokra vezet, az elitizmus és a demokratikus megegyezés iránt elkötelezett gondolkodó helyzetének belső ellentmondásaira világít rá.
Scruton ezen a ponton ismét átadja a szót Kriernek, aki a hiteles építészet és az önismeret, sőt önkritika, az emberi esendőségből fakadó alázat és szerénység közti összefüggésre, végső soron az önfegyelem és önmérséklet szépségére utal:
Városokat alkotva magunkat alkotjuk meg. Amikor kifosztjuk városainkat, magunkat rövidítjük meg. Legféltettebb emlékeink a sajnálkozás mérgét fogják termelni, meg a visszavonhatatlan veszteségét, sőt annak gyűlöletét is eredményezhetik, amit pedig leginkább becsültünk. Így a világ és magunk elől is menekülésre kényszerülünk. Egy szép falu, egy szép ház, egy szép város otthonná válhat mindenki számára, egyetemes otthonná. Ha azonban e célt elveszítjük, akkor saját száműzetésünkön dolgozunk, itt a földön.[47]
[1]Léon Krier, The City Within the City, 2. Ez a tanulmány a Nikos A. Salingaros által működtetett, Léon Krier Architect and Urban Planner című honlapon található: http://zeta.math.utsa.edu/~yxk833/KRIER/city.html Forrásként több kiadást is megadott a honlap működtetője, ezt ld. ott. Sajnos az eredeti kiadásokkal a szöveget nem tudtam összevetni. Én a honlapról letölthető írással dolgoztam, annak oldalszámait használtam.
[2]Uo., 1.
[3]Arisztotelész, Politika, ford. Szabó Miklós, a szöveget az eredetivel egybevetette Horváth Henrik, Bp., Gondolat, (é.n.)2, 7.4. 1326a, 248–249.
[4]Uo., 1326a, 248.
[5]HRH The Prince of Wales, A Vision of Britain. A Personal View of Architecture, London, New York, Doubleday, 1989, 76. [A szerző fordítása.]
[6]Uo.
[7]Uo., 77.
[8]Uo.
[9]Uo., 76–97.
[10]Krier, The City Within the City, i. m., 1.
[11]Uo.
[12]Körmendy Imre hívta fel figyelmemet arra, hogy a társadalomtudósok szerint valójában már ez a nagyságrend sem teszi lehetővé a személyes kapcsolatok kialakulását. Elvileg lehetőség van ennél is kisebb szomszédsági övezetek kialakítására, esetleg spontán kialakulására.
[13]Az utcák, terek, háztömbök léptékéhez természetesen a modernista építészet is hamarosan visszatért a lakótelepek valóságából kiábrándulva.
[14]Krier, The City Within the City, i. m., 3.
[15]Roger Scruton, A szépről, [Budapest], MMA, 2019.
[16]Utóbb az újságíró elismerte, hogy manipulálta Scruton nyilatkozatát a megjelent interjúban, s a lap is bocsánatot kért az interjúalanytól. A teljes történet összefoglalását ld. a BBC cikkében: Sir Roger Scruton returns to government role after magazine row, 2019. július 23., https://www.bbc.com/news/uk-politics-49087682 A happy enddel záruló történetet követően Scruton visszakerült társvezetőként a bizottság élére, Nicholas Boys Smith mellé. Ld. https://www.gov.uk/government/groups/building-better-building-beautiful-commission#commissioners
[17]Creating Space for Beauty. The Interim Report of the Building Better, Building Beautiful Commission, 2019 július, https://assets.publishing.service.gov.uk/government/uploads/system/uploads/attachment_data/file/815493/BBBBC_Commission_Interim_Report.pdf, 6.
[18]Itt és az alábbiakban a testület honlapjának ismertetésére támaszkodom: Building Better, Building Beautiful Commission, https://www.gov.uk/government/groups/building-better-building-beautiful-commission
[19]Uo.
[20]Creating Space for Beauty, i. m., 7.
[21]Uo., 10.
[22]C. William-Ellis, England and the Octopus, London, Geoffrey Bles, 1928/1996, 23.
[23]Roger Scruton, Cities for Living. Antimodernist Léon Krier designs urban environments to human scale, City Journal, Spring 2008, https://www.city-journal.org/html/cities-living-13088.html
[24]Léon Krier, Architecture. Choice or Fate, Andreas Papadakis Publisher, London, 2007.
[25]Scruton, Cities for Living, i. m.
[26]A brit filozófus a nagyhatású építészetteoretikus klasszikus művére utal: Jane Jacobs, The Death and Life of Great American Cities, New York, Random House, 1961.
[27]Scruton, Cities for Living, i. m.
[28]Idézi Scruton, Uo., 8.
[29]A vele folytatott beszélgetésben Hans Maes utal rá, hogy Scruton szerint az építészet hivatása az otthonépítés – nem az én otthonomé, hanem a közösség otthonának megépítése. Hans Maes, Sharing a Home in the World. A conversation with Roger Scruton = Uő, Conversations on Art and Aesthetics, Oxford, Oxford University Press, 2017, 179–203, 200.
[30]Uo., 10.
[31]Roger Scruton, The Fabric of the City, The Colin Amery Memorial Lecture by Sir Roger Scruton for Policy Exchange, 14 November 2018, https://policyexchange.org.uk/wp-content/uploads/2018/11/The-Fabric-of-the-City.pdf
[32]Jack Airey, Sir Roger Scruton, Sir Robin Wales, Building More, Building Beautiful. How design and style can unlock the housing crisis,Foreword by Rt Hon James Brokenshire MP, https://policyexchange.org.uk/wp-content/uploads/2018/06/Building-More-Building-Beautiful.pdf , különösen a 28–36. és a 43–55. oldalak.
[33]Dan Cruickshank, Colin Amery, The Rape of Britain, London, Paul Elek, 1975.
[34]Scruton, The Fabric of the City, i. m., 2.
[35]Uo.
[36]A „manners” nehezen fordítható angol kifejezés, de szokásosan az erkölcsi szokások fordulattal adjuk vissza. Az idetartozó szokásnak van egy esztétikai, egy morális, de ezzel párhuzamosan egy társas-civil dimenziója is.
[37]Scruton, The Fabric of the City, i. m., 4.
[38]Uo.
[39]Az angol civic, civil szó egyszerre utal a városira (civitas, city), sőt politikaira (civitas – polis) és a civilizáltra, műveltre, végső soron a polgárira.
[40]Scruton maga is kulcsszerepet szán Eliotnak, amikor A Political Philosophy című kötetének utolsó esszéjében őt tárgyalja: Roger Scruton, Eliot and Conservatism = Uő, A Political Philosophy, London, New York, Continuum, 2006, 191–208.
[41]E híres önmeghatározásának forrása: Thomas Stearns Eliot, For Lancelot Andrewes, London, Faber and Gwyer, 1928, ix.
[42]The Nobel Prize in Literature 1948. NobelPrize.org. Nobel Media AB 2019. Mon. 21 Oct 2019. https://www.nobelprize.org/prizes/literature/1948/summary/
[43]Thomas Stearns Eliot, A kultúra meghatározása. Jegyzetlapok, ford. Lukácsi Huba, Bp., Szent István Társulat, 2003. E kötettel kapcsolatban nem volt még módom egy tévedésemet beismerni: a magyar kiadáshoz írt Utószóban – ahogy arra a kötet magyar kiadásáról írt kritikájában Beck András felhívta az olvasó figyelmét – félreértettem a kötet címe alatt található meghatározást, mely a meghatározás meghatározása, s nem a kultúráé, ahogy én hittem. Elnézést az olvasótól.
[44]Scruton, Cities for Living, i. m.
[45]Fustel de Coulanges, Az antik városállam. Tanulmány a görög és római vallásról, jogról és intézményekről, a Magyar Tudományos Akadémia 1883-ban Az ókori község címmel megjelent kiadványának hasonmása, az utószót írta Hamza Gábor, Bp., ELTE Eötvös, 2003. Hasonló irányba mutat Pilinszky meglátása: „A magánépületek és középületek közt a templom a mindenségé, ha csak tisztán formailag értékeljük is. Klasszikus értelemben vett város elképzelhetetlen nélküle.” (Pilinszky János, Egy város ürügyén, Új Ember, 1966. június 12.) Köszönöm Körmendy Imrének, hogy felhívta figyelmemet erre az idézetre.
[46]Az információért köszönettel tartozom Körmendy Imrének.
[47]Scruton nem adja meg idézete forrását, de e részlet olvasható a következő, Scruton cikke után megjelent Krier-kötetben is: Léon Krier, The Architecture of Community, eds. Dhiru A. Thadani, Peter J. Hetzel, Washington, London, Island Press, Covelo, 2009, 439.
