Kemény Zsófi generációjának szócsöveként mutatja be különböző műfajokon átívelve és összefonódva, hogy hogyan éljük a mindennapokat. Beszélgettünk alkotásról, tervekről és látásmódokról is.
Kemény Zsófi író, költő, slammer, forgatókönyvíró. Hány kalapod van?
Kettő, egy piros meg egy fekete, de ritkán merem őket hordani. De ha azokra a műfajokra érted, amikbe időnként belekontárkodom, akkor legalább hét. Költőként indultam, aztán slammer lettem, majd regényíró, közben zenéltem a nővéremmel a Kisszínes duóban, később a Klasszik Lasszó nevű beatzenekarban, aztán elvégeztem az SZFE-n a filmdramaturg szakot és írtam egy nagyfilmet (Cicaverzum), de a színház is erősen vonz, folyamatosan próbálkozom különféle darabokkal.
Lehet a szerepek között egyértelmű határokat húzni?
Szerintem nem, de nem is kell. Az a jó, ha összekeverednek, és erősítik egymást.
Van olyan kalapod, amit már nem viselsz, vagy már nem úgy? Megférnek ezek egymás mellett?
Már nem írok slameket, legalábbis versenyen már nem indulok új, aktuális szövegekkel. Ennek a helyére lépett be a színház, azt hiszem. Ahelyett, hogy én magam állnék színpadra az introvertált alkatommal a szövegeimmel, már jobban szeretem, ha színészek mondják őket, én meg a nézőtérről drukkolok.
Zenés esteken is részt veszel. Mesélnél a koncepcióról? Hogy fér ez meg a többi projekt mellett?
Itt élem ki a színpadi énemet. Pár évvel ezelőtt kitaláltam, hogy rapper leszek, és Sophie Hard néven kiadtam egy albumot Hard Day’s Hard címmel, amit utólag inkább spokenwordnek neveznék, mint rapnek, de arra tökéletesen megfelelnek ezek a számok, hogy egy felolvasáson vagy slam-esten kisszínesként legyen zene a szövegek között. Mostanában új számokat is írunk a társammal, Konsiczky Dáviddal (aki a Csak Neked Kislány zeneszerzője is), kicsit elmentünk az elektropop irányába, mert már nemcsak szöveget mondani merek a mikrofonba, hanem kicsit énekelni is.
Fotó: Németh Botond
Korábban nyilatkoztad már, hogy mostanában jobban foglalkoztat a képiség. Ez mennyire van hatással az írásaidra? Miben nyilvánul meg?
Régebben általában verssorok jutottak eszembe, és azokból kalapáltam ki a verseket, mostanában meg egyre gyakrabban képek jelennek meg a szemem előtt, amiket megpróbálok minél pontosabban körülírni, láthatóvá tenni. De azért szerencsés esetben ez nem vagy-vagy, hanem is-is.
Az írásaid többsége a máról szól. Mit gondolsz, ezek a szövegek 50 év múlva is aktuálisak lehetnek? Célod, hogy örökérvényű legyél?
Őszintén remélem, hogy 50 év múlva is fogják olvasni őket, mert persze, hogy szeretnék örökérvényű lenni. De van egy kis kordokumentum-jellegük is. De hát ez mindig így van. A történelmi regények is a mindenkori máról szólnak.
Sokat írsz a generációd nevében. Mik azok a témák, amik szerinted ebben a témakörben foglalkoztatják az olvasókat és a nézőket? Miért tartod fontosnak, hogy ezzel foglalkozz?
A generációm világvége-tudattal él. Miközben éljük ezt a pörgős, haláltáncszerű életet, és minden pillanatát élvezzük, mégis komolyan vesszük, hogy kábé harminc év múlva bolygószinten vége lesz annak az életnek, amit ma ismerünk. Úgy éljük meg a mindennapokat, hogy a mai nap életünk legjobb napja, mert innentől minden rosszabb lesz: még több méreg a földben és a levegőben, még nagyobb igazságtalanság az elosztásban, még kevesebb tér a szabad gondolatnak és cselekvésnek.
Van olyan motívum, ami a kezdetektől kíséri a munkásságodat? Melyik az, és miért? Ha nincs, akkor miért hagysz hátra ilyen gondolatokat?
Az első regényem 19 éves koromban jelent meg, az első verseskötetem idején sem voltam még húsz, vagyis a pályám elején még igazi kamasz voltam, kamaszgondolatokkal. Azóta eltelt tíz év, és azt a gondtalanságot és töretlen hitet a jövőben sajnos tényleg hátrahagytam. De van egy motívum, ami engem is meglepett, hogy milyen erősen jelen van az azóta írt dolgaimban: a láthatatlanságtól való rettegés.
Min dolgozol mostanában? Milyen terveid vannak a közeljövőre?
Egy regényt írok, amit remélem, hamarosan be is fejezek, és a főszereplője szintén retteg a láthatatlanságtól, attól, hogy nem hagy nyomot a kortársaiban és a jövőnek. A regény helyszíne a Szexművészeti Egyetem, és tartok tőle, hogy csak lefóliázva lehet majd árulni.
Címlapfotó: Hajas Orsolya
