Egy lehengerlő irodalmi alak nevével fémjelzett zenekar énekeseként vált ismertté a magyar zenehallgatók között, ám már egész fiatalon írt dalszövegeket veszprémi zenekarának. Bodor Áronnal beszélgettünk irodalomról, zenéről, alkotásról és új kétfős akusztikus formációjáról.
A magyar irodalom egyik meghatározó alakjának nevét viseli a zenekar, melyben énekelsz. Neked milyen kapcsolatod van az irodalommal?
Magyar-angol tanárnak készültem, az alapszakot el is végeztem a Pannon Egyetemen. Igaz, hogy amikor a dékán, Horváth Géza meglátott öltönyben a záróvizsgázók között, azt mondta, hogy „nagy nap ez a mai, hogy maga eljutott idáig”. Szerintem az ő hibája, csütörtök reggel 8-kor tartotta az irodalomtudományi iskolák előadást, eléggé jakobinus elvárás volt, hogy bejárjak. Úgyhogy nem engedett vizsgázni, a következő félévben megtartotta az órát az irodájában, csak nekem. Megbuktam, nem tanultam semmit. A kötelező dolgok ellen sajnos mindig harcolt a szervezetem. Pedig talán olvasni szeretek a legjobban a világon. Géczi János miatt is csúsztam egy-két félévet, hasonló hibát követett el (be kellett járni), ráadásul minden előadáson(!) röpdolgozatot íratott a kötelező olvasmányokból. Persze remekül tette, kizárólag csodás dolgokat adott fel.
A dalszövegeidet versként is lehet értelmezni? Gondolkoztál már versíráson?
Középiskolában írogattam rossz verseket, amíg nem volt ilyen közeli kapcsolatom a zenével. De a zene mindig magasabb polcon volt, amikor megtanultam pár akkordot gitáron, rögtön dallammal együtt szólalt meg a szöveg a fejemben. Megnyugvást jelentett a szabadság, amit a zene keretei nyújtanak. Talán most tartok ott technikai tudásban, hogy meg merjem próbálni a versírást, de a költők nagyon nagy embereknek tűnnek, és nem vagyok elég frusztrált, hogy nagy ember akarjak lenni.
Vissza szoktad olvasni a szövegeidet? Át szoktad őket írni?
Néha visszahallgatom a dalokat, amiket akár 5–10 évvel kevesebb tapasztalattal írtam, és az akkori tudásom alapján tudok büszke lenni rájuk. Lenyomata az akkori énemnek, közvetlen kapcsolat hozzá, fel tudom mérni, hogy mennyit fejlődtem. Korábban egy-két évvel korábban írt szövegemmel is tudtam elégedetlenkedni, jó megerősítés, hogy egyre több évnek kell eltelnie ehhez. A hibák lehetőségek, hogy jobb lehessek, úgyhogy próbálok szigorúan szembenézni velük, és egyébként sincs annyi közöm az öt évvel ezelőtti énem gondolataihoz, hogy bele akarjak dumálni. Szinte közös sejtünk sincs azóta.
Van olyan, amit esetleg most már átírnál?
Most, hogy játszani készülök a Buszon című dalomat, már nem azt fogom énekelni, hogy „az agyamat verdesi”, hanem azt, hogy „az agyamban verdes”. Szerintem ez minden. Ennyi okoskodást talán a Sántakutya közönsége és az akkori énem is elnézne nekem.
Vannak visszatérő motívumaid?
Hajaj! Igyekszem figyelni, hogy ne használjam túl őket, és szerintem bocsánatos bűn, hogy az idő például gyakran előkerül. Vagy a víz, a sodrás, ami szintén hozzátartozik. Aztán a csend, a busz (Sántakutya: Buszon és Esti Kornél: Téren, ami egyébként ugyanaz a busz; Esti Kornél: Léptek hangja). Meg persze az éjszaka, de ha mond nekem valaki egy sejtelmesebb és ennél fogva inspirálóbb napszakot, akkor majd írok helyette arról. A szívről próbálok leszokni.
Milyen a te alkotói folyamatod? Hogy zajlik ez nálad?
A séta a termékenység legjobb barátja, a legtöbb ötlet ilyenkor jut eszembe. Ha teljesen új gondolat, akkor zenével együtt szólal meg a fejemben, érdemes nem rögtön telefonért nyúlkálni, hogy leírjam, mert attól el tud szállni az ihlet. Hagyom szólni magamban, továbbgondolom. Ha érdemes a lejegyzésre, akkor meg fogja várni, hogy csak előrehaladottabb formában legyen belőle jegyzet. Az Esti Kornélban általában a zenei alap születik meg először, ilyenkor ezt hallgatom meg sokszor, ez vonzza be a szöveget. Fontos, hogy ne én akarjam megírni, várni kell, hogy kész mondatokat kapjak a tudatalattimtól. Vagy – spirituálisabb gondolkodással – fentről, ahogy tetszik. Ahogy könnyebb fogadni. Az ihletett alapanyag még lehet esetlen, a technikai tudás feladata, hogy később szerkesszem, és hogy csak annyit szerkesszem, amivel a lényegét nem herélem ki.
Fotó: sincojim
Bodor Áron: A csendesebb részem címmel indítottál szólóprodukciót. Honnan jött az elhatározás? Miben más, mint az Esti Kornélban lévő működésed?
Mindig izgalmasnak tartottam a szellősebb hangszerelést, amikor a csend is eszköz ahhoz, hogy érzelmeket váltsak ki a közönségből. Az Esti Kornéllal mindig szerettem akusztikusan játszani, a második müpás koncertünk a mai napig meghatározó élmény. De a bogarat az ültette el a fülemben, amikor közel tíz éve csináltunk egy szerzői estet az akkor még létező Sántakutya zenekar tagjaival, ahol olyan dalokat játszottunk, amikben társdalszerző vagyok, EK-dalokat is. És ez új oldalamnak adott teret. A „rendes” koncerteknek feszes a tempója, a konferálás sokszor inkább hergelést kíván, ami mindig nagy kihívás volt, mert nem érdekel, hogy szinte búcsús módszerekkel „spanoljam” a közönséget – hála (Lázár) Dodinak, hogy tapsoltatni például régóta nem enged. Olyankor nincs idő annyit beszélni a dalokról, hogy tartalmas legyen a végeredmény. Az intimebb közegnek viszont jól állnak a szabadon engedett gondolatok, ezt is keresem ebben a formációban. Amit egyébként Dobosi Gergővel, a Sántakutya gitárosával építgetünk, akivel közel tíz évet zenéltünk együtt, és nagyon jó barátom is amellett, hogy kiváló gitáros, Fontosnak tartom megemlíteni Ballouk Olivér barátomat is, a Csendesebb részem nulladik gitárosát, aki nélkül ez most nem létezhetne. De a szerzői estből végül több lesz, dalok is elkezdtek kibontakozni a közös gondolkodásból. A világ legjobb menedzsere, Koncz Balázs vállalt el minket, Egyedi Peti lesz a producerünk, hamarosan stúdiózunk és forgatjuk az első klipet Rohonczi Anitával. Nagyon várom, hogy megjelenjen, ha minden igaz, márciusban.
Címlapfotó: Festy Anita
