2022. március 7-én este hat órakor a budapesti Kelet Kávézó és Galériában kettős bemutatóját tartották Zelei Dávid (Post)Boom. Kritikák és esszék a 20–21. századi spanyol-amerikai irodalomról és Hegedüs Vera Ostoba című kötetének, melyeket 2021 végén, a Műút-könyvek sorozatában adtak ki.
Vásári Melinda, a Műút irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat kritika-esszé rovatának, és a (Post)Boom kötetnek a szerkesztője köszöntötte az egybegyűlteket, majd átadta a szót a rendezvény első egységében beszélgető Zelei Dávidnak, Károlyi Csabának és Urbán Bálintnak. Károlyi először is arra volt kíváncsi, hogy áll a (Post)boom borítóján zajló bokszmérkőzés. Zelei szerint nézőpont kérdése, hogy a spanyol-amerikai irodalom két jelentős képviselője, Roberto Bolaño és Gabriel García Márquez közül ki áll nyerésre, ugyanis egyre nagyobb figyelem irányul a Kelet-Európában többéves, évtizedes késéssel megjelenő, de frissnek számító Bolaño-címekre, ám a mai napig Márquez az, aki egy háztartásból sem hiányozhat. Az Urbán által „ütősnek” nevezett borító ötlete – mely abból az esetből ered, amikor Mario Vargas Llosa behúzott egyet Márqueznek, amiért a férfi túlságosan lelkesen vigasztalta az ő feleségét – már tíz éve felmerült Zeleiben; ez kapcsolódott össze a képregények stílusával Nagy-Balogh Györgyi borítótervében. A „baráti minőségében” jelenlevő Urbán szerint a könyv külseje kifejezi Zelei jellegzetes stílusát, mely nincs híján humornak. Az öt fejezetből álló kötet a szerző 2009 és 2021 között különböző folyóiratokban, portálokon megjelent, a spanyol-amerikai irodalomról (mely – nem győzték hangsúlyozni – nem azonos sem a spanyollal, sem a latin-amerikaival) szóló kritikáit és esszéit gyűjtötte össze – a koncepció nem a legjobbnak ítélt írások összeválogatása volt, sokkal inkább a homogenitásra, a kronológiai sorrendben történő irodalomtörténeti áttekintésre törekedtek.
Szó esett arról, hogy mi teszi az esszéistát esszéistává, miért szükséges nagyobb távlatokban gondolkodni, mozgásteret hagyni, és miért jó, ha az, amit az ember ír, vitatható, illetve hogy hogyan hatott Zelei kritikusi munkájára, hogy egy idő után a „másik oldalon”, szerkesztőként, kontrollszerkesztőként is tevékenykedett. Belelátni a könyvkiadás gyakorlatába gazdagító tapasztalat, mely empatikusabbá tesz – vélekedett Zelei. A kiadókkal való együttműködése során például fény derült arra, a jó címek mellett miért publikálnak kevésbé jókat is: a kiadók gyakran csak csomagokban tudják megvásárolni a jogokat, tekintettel kell lenniük anyagi szempontokra is. Zelei megemlékezett azokról az időkről is, amikor szinte csak ő foglalkozott spanyol-amerikai irodalmi alkotásokkal, ezért előfordult, hogy több helyről kértek tőle ugyanarról a műről kritikát – a kritikus ugyanis felkérésre dolgozik, nem szokása a fióknak írni.
Nem kerülhették meg a fordítás kérdését sem; ezzel kapcsolatban Zelei arra vonatkozó kívánságát fejezte ki, hogy váljon elterjedtté az a gyakorlat, hogy a kiadók és/vagy a megbízást adó lapok, portálok a kritikus rendelkezésére bocsátják az eredeti szöveget is, hogy lehetőség nyíljon a fordítás színvonalának, pontosságának értékelésére is. Károlyi és Urbán kérdései nyomán Zelei beavatta a közönséget a boom, a postboom és a mágikus realizmus „címkéin” keresztül abba, hogy milyen Latin-Amerika irodalmának a hangja, felhívva a figyelmet a tévutakra – a fogalmak pontatlan használatára, leegyszerűsítésekre, hangsúlyeltolódásokra –, amelyekre a marketing a nemzetközi és hazai megítélést vezetheti. A beszélgetés vége felé Zeleinek válaszolnia kellett arra a kérdésre, amely alighanem minden olvasni szerető ember rémálma: ha akkor és ott egyetlen könyvet nevezhet meg a kedvenceként, melyik lenne az? A válasz pedig nem más volt, mint Michael Chabon Fenegyerekekje.
Az est második felében Nagy Hilda ásott az Ostoba című mű mélyére Hegedüs Verával, akinek ez az első kötete. A keletkezési körülmények feltárásakor megtudtuk, hogy az Ostoba két év hamburgi vendégmunka eredménye, pontosabban két hónap fizetett szabadságé, amit Hegedüs az elbocsátása után kapott. A fejezeteket nem időrendben írta meg, de azt tudta, hogy címeiket az ábécé betűi szerint fogja adni. Az Ostoba középpontjában egy névtelen nő áll, aki narrálja az eseményeket. A szerző elsődleges feladatának a nő hangjának megteremtését tartotta. A regényben – amelyet talán találóbb versesregénynek nevezni a meghatározó líraiság, ritmus miatt – háborús és békeidők váltakoznak, előre- és visszautalások egyaránt szerepelnek, de nem a kontextuson van a hangsúly, hanem a nő karakterén. Nincs utalás nevekre és helyekre – ez intuícióból ered, ahogyan a nagy kezdőbetűk elhagyása is. Hegedüs az alkotás folyamatának, az írói döntéshozatalnak az ösztönösségéről számolt be; nem tudott, nem akart mindent megindokolni, mindenre magyarázatot találni. Nagy és Hegedüs szót ejtett továbbá arról, hogy nem gondolják, hogy az Ostoba az utóbbi időben nagy figyelemben részesülő női traumairodalom műveinek sorába illeszkedne, még ha a Nagy által felolvasott részlet alapján erre is következtethetnénk. Szövegét A szolgálólány meséjéhez is hasonlították, de Hegedüs elárulta, hogy nem szereti Margaret Atwoodot, ahogyan sok más női szerzőt sem; ám olyanokat is említett – többek között Agota Kristofot és Flannery O'Connort –, akik „férfias hangjához” közel érzi magát. A beszélgetés során az egészen személyes is felsejlett: egy szűrőn keresztül, de megjelentek Hegedüs életének bizonyos vonásai a művében, például az a név nélküli nő, akiről a családja közös megegyezéssel hallgat, ő mégis szeretne többet tudni róla vélt hasonlóságuk miatt. Az Ostobában nagyon fontos a hangokhoz, a ritmushoz, a zenéhez fűződő viszony; a főszereplő a fülével tájékozódik – fogalmazta meg a szerző. Továbbá a(z írni, olvasni) tudás jelentősége, a társadalomban, társas kapcsolatokban betöltött szerep, hogy származása, ismeretei, képességei alapján mennyire bizonyul hasznosnak vagy éppen eldobhatónak. Egy író esetében természetesen felvetődik a kérdés, hogy mivel rukkol elő legközelebb. Hegedüs elmondása szerint rengeteg novella hever a fiókjában, és szeretne elmozdulni a zsánerirodalom (sci-fi, horror) irányába; sokra tartja például Brian Evenson írásait. Mindenképpen meg kell említeni a kötetet gazdagító illusztrációkat is, a szerző sajátjait, melyeket ő maga az „ösztönös”, a „stresszlevezető” és a „naiv” szavakkal jellemzett.
A két könyvbemutatót még valami összekötötte: az orosz–ukrán háború témája. Zelei Dávid azzal zárta a beszélgetésüket, hogy a kezében tartott példányt szeretné átadni az egyik kárpátaljai barátjának, aki sajnálatos módon nem lehetett jelen, Hegedüs Vera pedig megrendülve számolt be arról, hogy az Ostoba háborús helyzeteinek megírásakor még nem sejtette, hogy néhány évvel később mindez a szomszédban fog zajlani, és hogy reméli, a háború a lehetőségekhez képest a legjobb szcenárió szerint zárul.
