„Valamilyen ulyssesi hazatérés illúziója. Az óceánban minden benne van, a haza is” - írja Márai Sándor a naplójában 1984. július 30-án, a Csendes-óceán partján, San Diegóban.
Tavaly novemberben New York-ban jártam, Bajdázó nevű zenekarunkkal adtunk egy koncertet a Magyar Házban. Ami a városból a leginkább megmaradt, az az Atlanti-óceán Coney Islandnél. Nyilván hülyeség ezt így leírni, mert hát mi köze is lehetne New York-nak az Atlanti-óceánhoz. De mégis köze van, mert Coney Islandre metróval ki lehet utazni. Olyan, mintha az ember leszállna Budapesten a metróról Kőbánya-Kispesten és gyalogolna kétszáz métert az óceánig. Lepukkant metróállomás, körben bérházak, pizzériák, kínai üzletek és egy hatalmas, túlvilági vidámpark. Engem a városok sosem érdekeltek igazán, néhány nap után borzalmasan unom az úgynevezett látnivalókat, legyenek bármilyen impozánsak is. Lehet, hogy valamiféle tévedés áldozata vagyok, de mindig úgy voltam vele, hogy a városokból záros határidőn belül menekülnöm kell. És nem is feltétlenül a tömeg és a zaj miatt, bár elmondhatatlanul gyűlölöm a tömeget és a zajt, hanem inkább azért, mert nem találok fogást rajtuk, semmi közöm hozzájuk. A közöny talán a legpontosabb szó. Miközben azért látom, hogy mi az, aminek meg kellene érintenie. Láttam Rómában, láttam Isztambulban, de láttam Bukarestben vagy Varsóban is. Látom és részben értem is, még sincs közöm hozzá és meg sem próbálok úgy tenni, mintha lenne. Mintha lehetne. A benyomások olyan tömegével szembesülök ilyenkor, amivel egyszerűen nem tudok mit kezdeni. Ez a rám zúduló benyomás-áradat először zaklatottá, aztán hirtelen fásulttá tesz. Ilyenkor kell menekülőre fognom. Ha nem így teszek, végem. Coney Island nem egy turisztikai attrakció. Egy irgalmatlanul hosszú óceánparti sétány büfékkel és egy mólóval. Egyáltalán nem szép, bármit is értsünk ezalatt, sokkal inkább világvégi hely, ezt viszont akár szó szerint is lehet érteni. A grandiózus vidámparkkal és az itt már magasvasútként közlekedő metróval a háttérben egészen szürreális látvány. Van egy réges-régi versem, a címe Oostende, abban szerepel ez a pár sor: „Egy Jarmusch-film szereplőjének érzem magam a homokdűnék közti műterem-fényben. Mint azok a lassú, gyönyörű és kilátástalan képek.” Húsz évvel ezelőtt írtam. Mozgássérült gyerekekkel utaztunk ki a belgiumi Wetterenbe 2001-ben egy sportversenyre. Egyik nap házigazdáink levittek minket az Északi-tengerhez, Oostendébe. Volt a csoportban egy fiú, a Siketh Zoli. Hajdúnánási cigánygyerek volt, izomsorvadásos. Ez a betegség a végtagok folyamatos gyengülésével jár, miközben az izomszövetek zsírszövetté alakulnak át. A folyamat vége általában az, hogy miután a szívizmok és a bordaközi izmok is elzsírosodnak, a szív és/vagy a tüdő egyszer csak leáll. Zoli elektromos tolókocsival közlekedett már régóta. Az ujjait is alig tudta mozgatni. A tengerpart Oostendénél egy körülbelül kétszáz méter széles, süppedős homoksáv. A járóképes gyerekek valahogy lebotorkáltak a vízig, Zoli viszont, aki eleve kövér volt és az elektromos kocsijával együtt lehetett vagy száz kiló, azonnal belesüppedt a homokba. Úgy belelógatnám a lábamat a vízbe – mondta lemondó hangon és hozzátette, hogy boldogan halna meg, ha megtehetné. Zoli pontosan tudta, hogy hamarosan meg fog halni, hogy legfeljebb két-három éve van hátra, ennek ellenére életvidám, nagypofájú, remek humorú gyerek volt. Az iskolai szünidőket általában azzal töltötte, hogy egy kanapén ülve egész nap tévét nézett vagy aludt, mivel a panelház harmadik emeletére, ahol éltek, nem tudták felvinni a szülei az elektromos kocsit. A nyári szünet két és fél hónapjában a lakásba volt bezárva, miközben az elektromos kocsijával a ház előtt a testvérei furikáztak. Erős szél fújt, a látóhatár peremén látni lehetett az angliai Dover nevezetes fehér szikláit. Nekiálltam kiszerelni Zoli kocsijának aljából az akkumulátort. Az akkumulátortól megszabadított kocsit legalább már le tudtam tolni valahogy a vízig. Így sem volt egy leányálom, de azt gondoltam, ez a legkevesebb, amit Zoli megérdemel. Soha nem felejtem el azt a képet, ahogy ül a kocsijában a tengerparton, lögyböli a vizet a lábfejével és közben szótlanul nézi a tengert.
Zoli régóta halott, legalább tizenöt éve már. Nem is tudom, miért jutott eszembe mindez. Talán azért, mert ott, Coney Islanden, az óceánparti fényekről eszembe jutottak az oostendei fények és az, amikor az egyik belga kísérőnk azt mondta, hogy az bajunk nekünk, magyaroknak, hogy nincs tengerünk. Semmi gúny vagy fölény nem volt a szavaiban, inkább szomorúan mondta, mint aki sajnál minket ezért. Zolinak arra a pár percre volt tengere és Coney Islanden, azon a szeles, hideg délelőttön valahogy úgy tűnt, hogy az előttem csillogó Atlanti-óceánban ott van Zoli is húsz évvel ezelőttről, aki az elektromos kocsiját végleg maga mögött hagyva azóta már súlytalanul és szabadon ott lehet mindenben. Az óceánban is.
Az óceánban tényleg minden benne van, csak azt nem könnyű megérteni, mi az a minden. Mert a mindenben olyasmi is benne van, amiről semmit sem tudok. Csak a valóságát érzem anélkül, hogy ismerném. Érthető, hogy Márai a felesége halála után többször is beszámol arról, hogy félálomban hallja L. hangját, aki mintha az óceánból beszélne hozzá a „hot-line”-on keresztül. Ezt mondja például: „Az Isten nagyon jó. De erről nem szabad beszélni. Csend van itt, nagy csend. Semmi nem fáj, nincsenek vágyak.”
Erről tényleg nem szabad beszélni. De nem is lehet. Az óceán partján állva egyszerre tapasztaltam meg a saját végességemet és határtalanságomat. Ahogy az óceán is úgy véges, hogy közben határtalan.
