A könyvtárba megyek, az egyetem mellé. De olyan, mintha Topolyán lennék, és csak az emeletek, az üvegfelületek, a fényes, mahagóni polcok, a szürke padlószőnyeg (mi tepiszonnak mondjuk) miatt gondolnám, hogy ez a szegedi épület.
Író-olvasó találkozó van, arra sietek, viszem, cipelem magammal a Fogságot meg a Messiásokat. Az egyik 770 oldal, a másik 646: mindez tízszer több, mint amennyit én és az összes felmenőm magáról az évszázadok során elbeszéltünk. Anyám nem jön, akár Szerbiában vagyok, akár Magyarországon, nekem kell dedikáltatnom neki, helyette a könyveket. Nem is értem, soha nem mondta, hogy olyan nagyon szeretné vagy olvasná Spirót. Jó, nyilván a Csirkefejen kívül. Tudom, hogy néz ki Spiró, láttam már élőben, váltottunk pár mondatot. Szimpatikus ember: nem olyan, mint egy író. Nincs Beckett- vagy Mészöly-feje. Inkább a tata kollégája lehetne a községházán. Vagy a mamáé az Umetnostban, a könyvelőségen. Tud szerbül, elég sokat tud a történelmünkről, de a jelenünkről is, szóval feltalálná magát Szerbiában. Nem biztos, hogy jól érezné magát, de nem veszne el. Nem szorongana jobban, mint Magyarországon. Mindig busszal utazna, baloldalt, rögtön a vezető mögötti ülésen. A füle mellett ordítana a národnyák, vagy ahogy a magyarországiak mondják, a turbó folk. Az egész testét körbelengené a félrevezető szürkeség, a sofőr cigarettájának fullasztó füstgomolyaga. Egy másik élet megvalósulásának ködfelhője. Ölében aktatáska vagy műbőr autóstáska pihenne. Benne sok formanyomtatvány, megszámlálhatatlan, kitöltésre váró papírlap, Pelikán töltőtoll. A penkala, ahogy a tata mondja. Nem messze tőlük a maszatos ablaküveg: azon túl pedig az elsuhanó táj, a változó semmi, egy újabb formanyomtatvány.
Késve érkezek, sajnos már vége az egész beszélgetésnek, de az asztalnál még sorban áll vagy tizenöt ember: dedikáltatnak. Kitakarják az írót, de a kezét és benne a mozgó penkalát látom. Szép, öreg kéz, szép, aranyszínű penkala. Mindkettő, akárcsak a tatáé. Nem szégyenkezek, 1416 oldallal enyhén baloldal felől előretörök. Hallom a felszisszenéseket, az elégedetlenkedést: nem különösebben érdekel, én a Kárpát-medencébe a Balkánról hozom a boldogulási és túlélési stratégiáimat. Az író felnéz, őszesbarna apródfrizurája van, fekete garbója és nem visel szemüveget. Hát szia, bukik ki belőlem, te nem haltál meg? Nem, mondja halkan Benes József, majd hozzáteszi, de inkognitóban vagyok itt.Látom, mondom, azért én csak felismertelek. De most már mindegy, tudom, vége a rejtőzködésnek, vége a dedikálásnak, az aranyszínű penkalának és Spirónak, a másik életnek. Benessel együtt, kapkodva távozunk, ez már biztos nem Topolya, csakis Szeged lehet, hiszen most hagytuk el a Petőfi Sándor sugárúti tízemeletest. Benes életkorát meghazudtoló módon fut, szedi a lábát velem a sínek mellett, de ugyanilyen őrült tempóval hatolunk be a hosszú Szivárvány utcába is. Az világos, hogy mindketten paranoidok vagyunk, csak az nem, hogy kik üldöznek minket. A migránsok? De hát mi is azok vagyunk! A határőrség? A rendőrség? Az adóhatóság? A politikusok? A szélső jobboldaliak? A terroristák? A cenzorok? Benes szerint az élőhalottak. Én ezt a meglátását kritikával fogadom, jóllehet szeretem a képeit és a gondolkodásmódját is. Szimpatikus, mint Spiró, habár Benes kevésbé lenne a tata vagy a mama munkatársa. Ha találkozna a buszon az egy másik életbe burkolózó íróval, beülne mellé a szürke felhőbe. Be a fullasztó cigifüstbe. Kinyitná Spiró aktatáskáját vagy műbőr autóstáskáját, és a benne lapuló formanyomtatványokra összekötözött, tehetetlen alakokat meg galandférgeket rajzolna. Az aranyszínű penkalával a nyomtatott betűk és rubrikák dróthálója fölé, Spiró csendes örömére, vakrepülő angyalokat pingálna.
Sűrűn szedjük a lábunkat, a Katona József utca 57. a vágyott célunk: a februári városon keresztül érkezünk, oda futunk be. Amint becsukom magunk mögött a kaput, rögtön jelez a wifire kapcsolódott telefonom. Apám a Messengeren írja, felgyújtották az Umetnostot. Leégtek az irodahelyiségek, ahol a mama, egy másik Spiróval szomszédos asztalnál vagy negyven éven át a béreket könyvelte. Fotókat is küld, nézzem meg, mi maradt a gyárból. Lássam, hol élünk. Mutatnám Benesnek, de nem figyel, megbabonázva áll oldalt a kapubejáróban. Térségünk egyik legjobb festője, az antilop, akivel rettegve trappoltam hazáig, szótlanul nézi a kopottas, sárgára mázolt falakat. A kiállítóterünket, aminek a kurátora István, az alsó szomszéd. Az Angliából hazaköltözött Gastarbeiter, az építőmunkás, akinek a kérésére tavaly mindenki adott valamit a közösbe. A süketnéma Munkácsy Honfoglalásának a repróját, Margit, az öregasszony egy szalmaképet, az unokája egy saját készítésű tűzzománcot, az IKV-s lakásban élő pasas meg az élettársa egy lomtalanításból megmentett csendéletet, az alkoholista egy Antarktisz-fotót, Tóni egy orvosköpenyben pózoló manöken fotóját, a tolószékes Salvador Dali Az emlékezet állandóságának repróját, én pedig Benes egyik bordó printjét, aminek az aljára 2014. március 31-én ceruzával apró betűkkel a nevemet írta. És ki nyitotta meg?, kérdezi végül, de hát persze tudja, és nem is vár választ, miközben mosolyogva az Édesmindegy pirospöttyös bugyijáról, oltári nagy valagáról, rám tekint.
