A MáraiKult márciusban egész hónapos programsorozattal ünnepelte a hölgyeket: színházi előadás, koncert, kiállítás, filmklub, bábszínház és beszélgetés is szerepel a nőhónapi programok között. A különböző események különböző helyszíneken látogathatók; a Márai Sándor Művelődési Házba, a Virág Benedek Házba, a Jókai Anna Szalonba és a Tér-Kép Galériába is érdemes ellátogatni – nem csak nőknek.
A Jókai Anna Szalonban megrendezett Előre lányok, előre! – beszélgetés nőművészekkel című eseményen Szekeres Nikoletta Gesztelyi Nagy Zsuzsannát, Pátkai Rozinát és Szécsi Noémit többek között saját alkotói pályájukról, a pálya „fenntarthatóságáról”, a nőiségről és példaképekről is kérdezte.
Pátkai Rozina egyik projektjével (Minka X Bernáthy X Honvéd Férfikar) hangolódott a közönség a közel másfél órás beszélgetésre, amelynek első állomása természetesen nem más volt, mint a gyerekkor, és annak kérdése, hogy ez az időszak, illetve a család mennyiben határozta meg az alkotók mai tevékenységét.
Szécsi Noémi boldog, vidéki gyermekkorból és dolgozó nők családjából érkezett. Elmondása szerint a környezetében minden nő azon igyekezett, hogy mind a korábbi, mind pedig a 20. század által a nőknek adományozott szerepekben megfelelően teljesítsen. Az egyik nagymamája benzinkutasként dolgozott, amire ő is különösen büszke volt, hiszen míg mások nagymamái lekvárt főztek és kötögettek, addig az ő nagymamája piros Ladával „repesztett” és kamionosokkal „seftelt” a benzinkúton. Az emancipált nagymama és a többi dolgozó nő is fontos mintaként szolgáltak Szécsi életében.
Gesztelyi Nagy Zsuzsanna édesanyja elsőként lett a családban „értelmiségi”, ami azért is meglepő számára a mai napig, mivel anyai ágon a nagyszülei földművesek voltak. Édesanyja saját magának fedezte fel többek között Simone de Beauvoir-t is, és ennek köszönhetően ő maga már ebben a kulturális közegben nevelkedhetett. Mielőtt édesanyjával és nővérével Budapestre költöztek volna, Debrecenben telt a gyerekkora, szocreál épületek között (ez festészetére is nagy hatással volt).
Pátkai Rozina meglátása szerint az ő előélete kevésbé izgalmas; budai lányként nevelkedett és a pasaréti kertvárosban „zsiványkodott”. Nagymamája szőnyegeket szőtt és bridzsezett, ez utóbbit Pátkainak is lehetősége volt megtanulni a hosszú évek alatt, és ezért a mai napig hálás. A gimnáziumi éveknek köszönhetően Buda után Pestre került, így onnantól kezdve már „egész Budapest a zsebében volt”.
A gyerekkor felidézése után az alkotói pálya kezdeteiről is szó esett. Gesztelyit az édesanyja mindenben támogatta, ugyanis már 5 éves korában teljesen egyértelművé tette, hogy mivel is szeretne foglalkozni: Michelangelo kifesti a Sixtus-kápolnátcímmel alkotott egy sorozatot, amelyet a weboldalán is meg lehet tekinteni. Azzal, hogy Gesztelyi végül valóban képzőművészettel foglalkozik, valamelyest a nagymamája és az édesanyja álmát is megvalósítja, mivel az ő idejükben még nem volt lehetőségük ezzel foglalkozni, sőt mi több, a nagymamának a férje tiltotta is, hogy erre szánjon időt. A Képzőművészeti Egyetem előtt Gesztelyi Berlinben élt, majd hazaköltözött, és egy magániskola elvégzése után (ahol Baksai József és Szurcsik József voltak a mesterei) sikerült felvételt nyernie oda, ahol életének legfényesebb időszakát töltötte.
Pátkai hasonlóan nyilatkozott a „képzős” évekről, 38 évesen felvételizett, és az intermédia szaknak köszönhetően újjászületett. Kezdetben a zene számára gyógyír volt, a bossa nova stílusra is véletlenül talált rá, de az igazi zenei útjához az intermédia szak vezette el: „aki bossa novát énekelt portugálul, az most artikulálatlanul üvölt a mikrofonba Karinthy-verseket”.
Szécsi Noémi pedagógus édesanyja szintén már gyerekkorától kezdve támogatta a lányát, elsőként azzal, hogy beíratta a könyvtárba óvodás korában. Ezzel meg is alapozta Szécsi érdeklődését, aki sokáig történésznek készült, de aztán végül nyelvszakon végzett. Különösen hálás a szüleinek azért is, hogy amikor Finnországban a szakdolgozatát kellett volna írnia, és ő helyette egy regénnyel tért haza, akkor is megértéssel fordultak hozzá (és a testvéréhez is, aki festő lett) – azért is csodálkozik ezen a mérhetetlen megértésen és türelmen, amit a szüleitől kapott, mert a saját 19 éves lányáért ő folyamatosan aggódik. A kéziratát 2 év után fedezték fel, de Szécsi végig hitt benne, hogy fel fogják fedezni, és mindez csak idő kérdése. Itt említette meg azt is, hogy milyen nagy jelentősége van a kapcsolatoknak a mai világban, nemcsak képzőművészeti körökben, hanem az irodalomban is.
A kapcsolatok fontosságának felvetése pedig már utat is nyitott a következő kérdésnek: hogyan lehet fenntartani a pályát, és nehezebb-e ezt nőként tenni? A kérdésre üdítően őszinte válaszok érkeztek, Gesztelyinek például „lövése sincs” arról, hogy férfiként máshogyan, esetleg könnyebben alakult volna-e pályájának kezdete, de ő is hangsúlyozta, hogy a kapcsolatok elengedhetetlenül fontosak az érvényesüléshez. Szécsi Noémi éppen egy olyan hét után ült a hallgatóság előtt, amikor egyszerre kellett megküzdenie egy beteg gyerekkel és a határidő szorításával, és egész egyszerűen azt érezte, hogy nőként az alkotásra semmiféle lehetősége nincs. Pátkai Rozina szintén azzal kezdte a válaszát, hogy tettvágy nála is van, de a gyerekek miatt ideje szinte egyáltalán nincs. Meglátása szerint férfiként biztosan könnyebben boldogulna, a különböző koncertekkel kapcsolatos szervezéseket is egyszerűbben lebonyolíthatná.
Szekeres feltette a következő kérdést, amely arra vonatkozott, hogy minden nehézség ellenére hogyan élik meg az alkotók a nőiség kérdéseit, és hogyan jelenítik meg ezeket az alkotásaikban. Gesztelyi Nagy Zsuzsanna Sors című festményét és az Allover rongyhalom-sorozat egy darabját hozta példának, valamint lejátszotta Pátkai Rozina Mammary, nem baj? című projektjét is. A videó után Szekeres elárulta, hogy mindig nevetnie kell a videótól, ugyanakkor összeszorul a gyomra a látottaktól. Pátkai erre reagálva elmesélte, hogy a melleket ábrázoló memóriajáték eredetileg viccnek indult, hiszen köztudott, hogy a nők mellei nem szimmetrikusak. Azonban amikor elkezdte a fotózásokat, rádöbbent, hogy ez nem is annyira humoros, mint ahogy elsőre gondolta: az egyes képek mögött ugyanis megrendítő személyes élettörténetek lapulnak. Számára ez egy nagyon fontos téma, mivel csak pár éve kezdte el igazán érdekelni az, hogy milyen is a női karakter (korábban csak fiúkkal barátkozott, és úgy gondolta, hogy férfiként könnyebb lenne az élete is).
Gesztelyi ezzel szemben azt állítja magáról, hogy ő nem nőművész, abban az értelemben legalábbis biztosan nem, hogy neki nem célja az, hogy a nőiségről bármit is megfogalmazzon, egyszerűen azzal foglalkozik, ami őt érdekli – meglátása szerint mindez a színek, fények, formák, árnyékok köré szerveződik. Amikor azonban Szekeres a rongyhalom-sorozat egyik képéről azt mondta, hogy azzal valószínűleg minden nő együtt tud érezni, rájött, hogy talán valóban, egy férfi soha nem foglalkozott volna ezzel a témával. Ám továbbra is hangsúlyozta, hogy szerinte az ő alkotásaival sokkal nehezebben lehet azonosulni, mint például Fajgerné Dudás Andrea munkáival, aki nők millióit képes megszólítani a képeivel.
Szécsi Noémi a női témával elsőként a tanulmányai során kezdett foglalkozni (gender studies), majd később a készülő regényeihez (Kommunista Monte Cristo, Nyughatatlanok) folytatott kutatásokat a hiteles női szereplők megalkotásához. Ahol nem talált női privát történeteket, ott saját maga kezdett el kutatni, és így jutott el Hugonnai Vilmához, az első magyar orvosnőhöz is, akinek rendelési naplójában pszichológiai, szexológiai és orvosi dolgok egyaránt szerepelnek (a szorongásról például már jóval az előtt szó esik, hogy Freud híres elméletei megszülettek volna).
Az est utolsó kérdése a női példaképekre vonatkozott. Pátkai Rozina Czóbel Minkát emelte ki, aki a 19. század végén, a 20. század elején alkotott elképesztő szabad stílusban, társadalmi elvárásoktól függetlenül – Pátkai az egyik projektjének is a Minka nevet adta. Gesztelyi Nagy Zsuzsa a Bloomsbury-körhöz fűződő „mániájáról” beszélt, arról, hogy mennyire csodálja azokat a nőket, akik szabadon, őszintén és konvenciók nélkül mertek élni – kiemelte Virginia Woolf és Dora Carrington nevét. Szécsi Noémit pedig Kaffka Margit és Rakovszky Zsuzsa inspirálja a leginkább, előbbi azért, mert bármikor újra tudja olvasni bármelyik írását, utóbbi pedig azért, mert csodálja, hogy hogyan képes megjeleníteni a nőket a verseiben.
A program zárásaként elhangzott, hogy ez a beszélgetés éppen azért is volt fontos, hogy az utóbb említett művésznők is kellő figyelmet kapjanak, hiszen a mai napig velünk él a hagyatékuk, és a mai napig inspirációként szolgálnak – annak ellenére is, hogy milyen kevés szó esik róluk az általános és középiskolákban.
