Az óriás nyugalom, az üt meg ma is,
hogy érett minden, combnyi gyökerek
feszítik föl a fű közül a félkörös
beton járdaszegélyt (autóbejáró
volt valaha, mondta a kisfiú).
Ha itt nyaralnánk, érett feslett és habos
lennék én is, két presszó, kikötő,
megáll a gyorsvonat, idegesen,
pompás zihálással. Ma is megüt
a szüleim bizonytalan duettje,
hogy idegenek vagyunk, inni kell,
ferdén ülni túlélt nyugágyakon,
meggörbült gerinccel, mint a hiúz.
Nekünk is van — újságolom — tavunk!
A sovány nyakú nők elmosolyodnak,
ferdén tartják öklömnyi fejüket
és szégyentelen vicceket csinálnak.
Irigylem ma is, mint ahogy akármit
— külföldet, műlábat, fiatal szeretőt —:
úgysem fog belém szervülni soha.
