Hol fényből, hol olajból élnek.
Ismétlik magukat és átírják.
Van öltözék elég és alkalmi ruhát
a parti nádak adják.
Mintha rájuk öntenék,
belebújnak a változatokba,
miként a pontba a pont,
a cipőbe kavics és cipőtörés.
Személytelenek.
Kék húsukat az ínak és csontozat,
lényeg a tételt, a közöny járja át,
szájban a nyelv forgatja önmagát.
Nem állít egyik se egyebet,
csak azt, ami saját.
A lomha naphalon közönnyel gördülnek át,
a peremek éleit lekapva zúdulnak sziklákon,
mindegyikkel meghasítva mind önmagát.
Szaladnak a csónak után, színt váltva,
vak vezér talpnyomában a képlékeny tömeg.
Visszaomlanak a mélybe,
tükörképet hátukra nem véve.
És jönnek a végtelenek.
Érkeznek hosszú szabadvers-sorokban,
jambusok rajzanak a partra.
