A Tempevölgy folyóirat a tavalyi Tersánszky-konferencia után most az Ady-centenárium alkalmából rendezett tudományos ülést Balatonfüreden. A cél többek között olyan fontos kérdések tisztázása volt, mint Ady romantikához és modernséghez való viszonya, valamint a „szimbolista” (Horváth János) és az „esztéta modern” (Király István) Ady-kép árnyalása. A konferencia résztvevői kísérletet tettek azoknak a lehetséges kapcsolódási pontoknak a feltérképezésére is, amelyek Ady költészetétől a mai magyar költészetig vezethetnek el.
Az Ady halálának századik évfordulója alkalmából rendezett emlék- és tudományos konferenciát november 15–16-án tartották Balatonfüreden. Tóbiás Krisztián, a Tempevölgyfőszerkesztője – mint a konferencia szervezője – bevezetőjében ironikusan megjegyezte: „Füreden a konferenciaszervezés körülbelül annyi, hogy kétszer felvesszük a telefont, és már minden tökéletesen működik.” Hansági Ágnes is ejtett néhány szót a konferenciaszervezés „gördülékenységéről”, majd reményét fejezte ki az összejövetel eredményességével kapcsolatban. Véleményem szerint ez az elvárás teljes mértékben megvalósult az előadások színvonalát és a termékeny vitát tekintve, ráadásul a Tempevölgy folyóirat az elhangzott előadásokból egy konferenciakötetet is ki fog adni.
A nap első előadójaként Eisemann György beszélt a vazuli szerep kérdéseiről, annak kapcsán a vizualitás és a hangzás kapcsolatáról az Ady-lírában. A Góg és Magóg fia vagyok én…című költeményt olyan versnek tartja, mely nem illeszkedik a Gutenberg-galaxisba: hiszen a Kosztolányi Dezső által „írástudatlan beszélőnek” nevezett Vazul nem akar papírból megszólalni. A lírai én az oralitás híve, így kerül ellentétbe Szent István országának új világrendjével, ahol a túlélés kulcsa az írásbeliség felvétele. A Vereckei-hágón át érkező magyarok szimbolikus utat járnak be Dévényig, de Vazul ütközik a nyugati irodalomszemlélettel. Eisemann rámutatott arra, hogy Ady kései költészetében már az impresszionizmus és az avantgárd jegyei figyelhetők meg. A költő a versek egyenetlen minőségével a népköltészetet imitálja, és tréfásan megjegyezte, hogy természetesen Ady neoszentimentális költészetének termékeiben, a 19. századi intimitásformákat felidéző Csinszka-versekben már nem Vazul beszél.
Herczeg Ákos a csalás esztétikáját vizsgálta az Elbocsátó szép üzenet című versben. Rámutatott, hogy általában ezt a művet a szakítás felől szokták megközelíteni, azonban ezzel csak egyféleképpen dekódoljuk a mű üzenetét, túlságosan szűkre szabva az értelmezést. Herczeg szerint a vers inkább az önrendelkezés lehetőségéről szól, mint az Ady-Léda kapcsolat belső hierarchiájáról, ugyanis a birtoklás illúziója mögött a versbeszélő rejtett lényegének kifejeződése áll. A lírai én által teremtett mitikus nőalak hallgatásával jelzi fölényét, uralma alá hajtva a beszélőt. Ady egzisztenciális kételyei fejeződnek ki a műben: „Mennyire ismerhető meg az én, és ezáltal a másik fél?”
Ezt követően az Ady-korpusz és a zsoltárok közötti párhuzamokról kaptunk képet Lapis József előadásában. A zsoltárok interpretációs lehetőségeiről tartott bevezetője után Ady – a már szóba kerülő vazuli szerep melletti – másik alakmásáról, a zsoltárköltő Dávid figurájáról beszélt. Az istenes verskorpusz gazdag teológiai értelmezéséből két mozzanatot emelt ki: a spekulatív megtérés narratíváját (a hit átélésének élményeit), illetve az egyéni és közösségi jelleg egymás mellé helyezését. Az utóbbi szövegcsoportra jellemző, hogy az elbeszélő a közösség nevében személyes hangnemben szólal meg. Hasonlóan a Herczeg Ákos előadásában megjelenő identitáskérdéshez, Ady az Istenhez fordulással, az Úr megszólításával az én létezését teremti meg. Lapis szerint az isteni hatalom fejeződik ki ezekben a versekben, ugyanis az elbeszélő megtörése, meghajlása mindig Isten felé irányuló.
A „vonatos” szekciót Kovács Krisztina indította, aki a köztesség poétikáját vizsgálta Ady szépirodalom és publicisztika határmezsgyéjén mozgó novelláiban. Előadásából megtudtuk, hogy a vonat mint a modernség szimbóluma jelenik meg ezekben a szecessziós stílust magukon viselő írásokban. A mitikussá váló közlekedési eszköz nemcsak az utazás szabadságát jelenítette meg, hanem a korabeli társadalom veszélyforrásként is tekintett ezekre a közlekedési eszközökre. Az utazás során ugyanis az utas (aki foglalkozását tekintve legtöbbször újságíró) kiszakad a komfortzónájából, és furcsa határhelyzetbe kerül a megérkezésig. A vonaton utazók kiszolgáltatottsága a többi utas felé, illetve az intim szféra szűkülése vagy akár eltűnése jelenik meg az Ady-szövegek mozgatórugójaként. Előadásának végén a vonat és a halál kapcsolatára tért ki, utalva a „halál kocsisa” középkori legendára és a halált okozó gép motívumára. Ezt a félelmet tetten érhetjük a vizuális tömegkultúra termékeiben: például az 1910-es évek némafilmjei is feldolgozták az elszabaduló gép problematikáját.
Szántai Márk arra hívta fel a figyelmet, hogy Ady novellisztikájáról még nem született átfogó írás. Ezek a kisprózai művek lírai témákat ragadnak meg sűrített módon, vagyis ahogyan Hansági Ágnes hozzátette: Ady prózája ugyanazokat a struktúrákat hozza létre, mint az elismertebb Ady-líra. Szántai a vidék–város oppozíciót és az elvágyódás motívumát vizsgálta a vonat heterotópiájában, de célul tűzte ki az utazás-toposz árnyalását. Megtudtuk, hogy a Csókok a karszton című művet Ady név nélkül adta ki a szöveg gyengesége miatt, de a rövidtörténet esztétikai értékétől eltekintve érdemes foglalkozni a művel: a vasút színházként jelenik meg benne, melynek szereplőivé az utasok válnak. A Szaffó a vonatonegy párizsi út története, ahol a főszereplő az utazás szabadságában vár ihletet. A Juliette Firenzébe megy című kisprózában a vasút az akadályok legyőzésének eszköze és Juli metamorfózisának színhelye. Megjelenik a céltalan utazgató példája Rudolf személyében, aki felkínálja úticélként az európai értékeket képviselő Firenzét a „magyar ugar” ellenében, így Juli esetében a vonat az eltérítés szimbólumává válik. Az Orient-Express hercegnője a legendaképződés témáját járja körül, a Tíz Forint vőlegénye című novellában pedig a vidék–nagyváros szembeállítása során az otthonmaradás válik bűnné. A vonat tematikáján kívül beszélt a bérkocsik megjelenéséről is, melyek eltávolítják az utasokat a külső környezettől, vagyis – a vonattal ellentétben – az önmegismerés szimbólumává válnak.
A harmadik szekciót Pataky Adrienn kezdte az „Amit adtam, örökség s nem divat” főcímet viselő előadásával. Patakyt nem a mikroelemzések motiválták, hanem deskriptív jelleggel igyekezett minél több kapcsolódási pontot feltárni az Ady-líra és annak kortárs recepciója között. Ahogyan fogalmazott: „A névsorolvasás mellett az a célom, hogy a közelmúlt költészetének sokszínűségére rámutassak.” Az előadót az a kérdés foglalkoztatta, hogy mitől válhat egy népszerű költő zárvánnyá vagy pedig hogyan tud aktuális, folytatható maradni? A korabeli fogadtatás bemutatása után a költő utóéletéről beszélt, melynek központi motívuma: képtelenség Adyhoz hasonló nóvumot felmutatni. Az 1970-es években meghonosodott nézőpont szerint azért nem jöhetett létre a tisztánlátáshoz szükséges Ady-kritika, mert a kortársak nem tartották „illendőnek” Ady nagyságát kérdőre vonni. Tehát a folytathatóság mellett a költő kanonizációjának folyamata is szóba került. Pataky problémaként vetette fel Király István Ady-képét, mely rányomta bélyegét az Ady-értésre. A második világháború utáni Ady-recepciót kronologikusan ismertette: Nemes-Nagy Ágnes, Weöres Sándor és Pilinszky János erős hatásúnak vélte a költőt, sőt a népnemzeti irányzat is lelkesedett Adyért. A Lukács György-féle irányvonal Ady Endrét Petőfi Sándor és József Attila mellé helyezte. Ameddig Illyés Gyula, Nagy László és Juhász Ferenc lelkesedtek a nagy költőelődért, és művészetükben rendre találhatóak „Ady-nyomok”, addig Petri György – akire szintén hatással volt Ady – már nem váteszként tekintett a költőre, művészetét nem tartotta folytathatónak. Tandori Dezső és Orbán Ottó mellett Takács Zsuzsa, Parti Nagy Lajos, Térey János és Kemény István is dialógusba lépnek Adyval. Végül megtudhattuk az előadásból, hogy az évfordulók miként ösztönzik az Ady-parafrázisok megszületését.
A soron következő két előadás Kovács András Ferenc költészete köré rendeződött. Mészáros Márton felhívta figyelmünket a feltűnően gyakori Ady-intertextusokra KAF költészetében, melyek a politikai, közéleti verseiben megjelennek. Lehetséges kapcsolódási pontként mutatott rá a pátosz iránti vonzalomra, az archaizálásra, a szerkezeti rájátszásokra (grammatikai többértelműség a központozás hiánya miatt) és a háromszavas címekre. Mészáros az Új magyar Messiások című parafrázist elemezte, mely bár a hasonló hangzás miatt felidézi a kanonikus szöveget, de jelentésben különbözik az eredetitől. (Ezt a retorikai jelenséget „palimpszesztikus paronomáziának” nevezte el.) A Csucsai fénykép: Ady-zsoltárcímű verset az aktuálpolitikai olvasat mellett mediális szempontból is izgalmasnak tartja, ugyanis a verset az Ady utolsó fényképe című fotó ihlette. Mészáros rávilágított a kettős címadásra: az ekphraszisz (a fénykép leírása) és a hangzó szöveg (zsoltár) oximoronjára. Mészáros a fotót Roland Barthes elméleti megközelítésével vizsgálta: „studium”-nak Ady halálának a néző által ismert időpontját jelölte meg, „punctum”-nak pedig az ennek ellentmondó képjellemzőket tartja. Az előadó szerint a KAF-szöveg hatást gyakorol a képre: animálja, mozgásba hozza azt.
Rálik Alexandra a már tárgyalt Kovács András Ferenc-életművön túl Baka Istvánnal foglalkozott. Közös központi elemként az imitáció, a hommage és a szerepjáték jelenségére hívta fel a figyelmet, melyekkel a két költő Adyhoz kapcsolható. Az előadás fő irányvonalát az istenes versek vizsgálata jelentette. Rálik szerint Baka István újragondolja az Istenhez való viszonyt, és a Tűzbe vetett evangélium című versében Istent érzékszervekkel fel nem foghatónak mutatja be. A Háborús téli éjszaka című költeményben éppen a látás megakadályozása az, ami végül láthatóvá teszi a versbeszélő számára a láthatatlant. Rálik is kitért a Csucsai fénykép: Ady-zsoltár című munkára, melyben a lírai én közvetetten szólítja meg Istent különböző tárgyakon keresztül, ám a felhívás válasz nélkül marad. A Húsvéti ikonosztázionban Isten láthatatlan és néma szereplőként jelenik meg, KAF egyenesen ördögi karakternek állítja be. Az előadó rámutatott arra, hogy hasonlóan Ady szerelmes verseihez, ha Istent (vagy a szerelmet) nem lehet megszólítani, akkor a költő kénytelen egy általa teremtett múzsához fordulni.
A szombati nap első előadója, Bednanics Gábor popkulturális párhuzamokkal vezette be az előadását a Mocsári szörny karakterének létrejöttéről szóló bevezetőjében. Bednanics azzal folytatta, hogy Ady költészetének kapcsán gyakran használt kifejezések némelyike igen ártalmas, verseinek olvasása évtizedeken keresztül problémás volt. Rávilágított például, hogy „költői vízió” helyett érdemesebb lenne „vizionált költői játéktérről” beszélni. Mivel az elemzők általában a hangzás alapján vizsgálják a költő szövegeit, ezért ő a vizualitás szemszögéből közelített a három kiemelt vershez, hiszen Ady bőséges vizuális metaforikával dolgozott. Annak a Horváth Jánosnak a szerepéről is beszélt, aki 1910-ben megírta az első Adyról szóló könyvet, ezzel lefektetve az értelmezés alapjait. A verselemzések kapcsán visszatértünk a már elfeledett mocsári szörnyhöz, és Bednanics mindenki ámulatára sikeresen összekapcsolta a Mocsári szörnyet Ady verseivel – bár őszintén szólva, arra már én sem emlékszem, hogy ez hogyan sikerült. A vers kapcsán olyan képekről beszélt, melyek elősegítik az énstabilizációt és a költői én szereplehetőségeiben kialakított távlatokat. A vers kapcsán felhívta a figyelmet a tájleírások újszerűségére is. Az ős Kaján című költemény után Az eltévedt lovas című versre tért rá, melynek hívószavai – hasonlóan a másik két említett vershez – a kísértetiesség. A versben sok esetben olyan hanghatások lépnek a vizualitás helyébe, amelyek valamilyen hiányként tapasztalhatók.
Balogh Gergő a gyakran ismételt interpretációk mellett Ady költészetének messianisztikus vonásaira hívta fel a figyelmet. Miután bevezette a „tragikus messianizmus” fogalmát, rámutatott, hogy A csókok átka című versben „a csók nem korlátozható az emberi szereplehetőségek körére, […] jóval több, mint emberi aktus.” Balogh oppozícióba állítja a „leglanyhább csókot” (mely konzerválja a fennálló viszonyokat) a „legforróbb csókkal” (mely pedig megtöri a történelem rekurzív szerepét, és biztosítja az esemény eljövetelének lehetőségét). Balogh hasonlóan kimerítő részletességgel elemzett további két művet, a Midász király sarjának zárlatát, ahol performatív erejét vesztett ígéretekkel találkozhatunk, valamint A magyar Messiások című költeményt, melyben a címszereplők nem képesek betartani a megváltás ígéretét, ez a bukás pedig a magyar lét tragikus sorsához kapcsolható.
A második szekció Pataki Viktor előadásával kezdődött, aki a temporalitás és emlékezet összefüggéseit vizsgálta Ady városverseinek metaforikus tereiben; azok jelentésmódosulásait 1910 előtt és utáni időszakra osztotta. Kiemelte, hogy Ady esetében nem tájleírásokról van szó, hiszen a terek szimbolikus reprezentáció vagy metaforikus kiterjesztés útján szerepelnek a versekben. A Költözés Átok-városból című versben Budapest olyan helyszínként jelenik meg, ahol a különféle zajok elnyomják a költői hangot. A költözés aktusa a városból (mely Budapest ekvivalense) a halálba, vagyis értékvesztett tartományba történik. A Délibáb-ősöm Köd-városban című költemény ismét egy Petőfinél megszokott tájat (Hortobágy) helyez új értelmezési keretbe. A lírai én önidentifikációs kísérletei – hasonlóan az első elemzett műhöz – itt is kudarcra vannak ítélve. Az Örömváros volt a hazám kapcsán megtudhattuk, hogy a vers beszélője „nem a bent állapotából beszél, hanem folyamatosan mozgásban van.” A maradandóság városában pedig Ady szokatlan módon nem hagyományújítóként jelenik meg. Pataki értelmezése alapján az „öreg” és a „fiatal” szembeállítása válik láthatóvá, ahol a költő mint a múlandóság jelölője, vagyis a jövő szerepel, szemben Debrecennel, mely a maradandóságot: a múltat képviseli. Pataki kiemelte, hogy 1910 után eltűnik Ady költészetéből a város motívuma.
A konferencia programját Hansági Ágnes zárta. Az előadó rámutatott, hogy léteznek olyan motívumok, amelyek végigvonulnak az egész Ady-lírán. Véleménye szerint az „én kimondhatóságának” kérdése szorosan összekapcsolódik a „mátlanság” problémájával. Hansági foglalkozott azzal a kérdéssel is, hogy a mai olvasókért vívott harcban Ady milyen esélyekkel indul. Szerinte a mai olvasó számára a líraiság a nyelvi lelemény, a humor vagy a költői képalkotás összetettsége révén ragadható meg, Adyt ezzel szemben inkább a megnyilatkozás kommunikatív aktusának értelmében hatékony versbeszéd jellemzi. Hansági kiemelte bevezetőjében, hogy a művészettörténeti korszakok között nincs éles határ vagy „kínai nagy fal”. Ady költészetének megértését is megnehezíti, ha „korszakváltóként”, lírai pozícióját határhelyzetként értelmezzük. Felhívta a figyelmet arra a recepciótörténeti folyamatra, amely során az értelmező közösség címkéket aggat az újonnan fellépő művészre, ezek azonban visszamenőleg, bizonyos időtávlatból megkérdőjelezhetővé vagy ellentmondásossá is válhatnak. Ady befogadása is ezt az utat járta be, hiszen Hansági szerint több köze van a későromantikához és a szecesszióhoz, mint a modernséghez: a „mátlanság” motívuma, az én státuszának elbizonytalanítása is a szecessziós szövegkorpuszban érhető tetten.
A kollegiális légkörben zajló konferencia arra is rávilágított, hogy a középiskolai Ady-oktatásnak is mindig új utakat kell keresnie, szükség lenne a „száraz" tankönyvek szimbolistaként beskatulyázott Ady-képének korrigálására. Leendő magyartanárként égett a papír a tollam alatt, hiszen a sok hasznos információról semmiképpen nem akartam lemaradni. Talán ez a „túlbuzgóság” lehetett az egyik oka annak, hogy hazafelé – Ady szellemében természetesen a vonatot választottuk – már csak arra tudtam gondolni: a MÁV most az utazás-poétika vajon melyik árnyalatát tartogatja számunkra.
