A Vaszary Galéria idén, 2020-ban ünnepli megnyílásának tizedik évfordulóját. A 10 éves Vaszary Galéria nem csak a számokban rejlő játék hívásának engedett, amikor évadnyitó kiállításaként megrendezte a TOP 10 – magyar kortárs című tárlatot, amelynek koncepciója Beke László fejéből pattant ki. Nem valószínű, hogy teljes fegyverzetben pattant ki, mint Athéné Zeusz fejéből, hanem inkább az utóbbi évtized művészeti közéletének, Beke oktatói tapasztalatának, kíváncsiságának és humorérzékének metszetében érlelődött.
A kiállítás címe provokatív: miért pont tíz, és mit is értünk a top fogalma alatt, illetve milyen mértékegységekkel mérve kaptuk meg ezt a tízet? Vannak területek, ahol mi sem természetesebb, mint hogy minőségi vagy mennyiségi sorrendeket állítanak fel. A gazdaság, illetve a sport területén egzakt mérőszámokkal dolgoznak, és a számok egyértelmű sorrendeket állítanak fel a szereplők között: gond nélkül szűrhető az első tíz vagy első három, ugyanígy akár az utolsó három.
A képzőművészet azonban intuícióból születik, érzékek és ösztönök formálják és nem pusztán törvények és képletek. Részben a transzcendens világába tartozik – legyen annak médiuma akár a metafizika, az érzelmi vagy intellektuális érzékenység. Még ha keresünk is egy megrögzött anyagelvű alkotót, akit csak az anyag és a megmunkálás lehetőségei foglalkoztatnak, a műalkotását ő maga sem váltaná át pusztán anyagárra és munkadíjra, mint egy bútorlap-szabász. Elég problémás lenne tehát objektív mérési szempontokat találni a hiteles rangsoroláshoz.
Mi mérhető a képzőművészetben? Mérhető a termelékenység, azaz például méret és darabszám alapján átlagolható, hogy egy festőművész vagy grafikus adott idő alatt átlagosan hány négyzetméter műalkotást készít. Szándékosan írtam termelékenységet és nem termékenységet. A termelékenység a mennyiségre vonatkozik, a termékenység fogalma olyan további fogalmak felé nyit asszociációt, mint az érés, ami pedig a munka gyümölcsének minőségét is jelöli. Egy műalkotásban öröm meglátni, ha érett munka. A műalkotás mögötti szellemi teljesítmény és ennek a technikai előállítással való bonthatatlan kapcsolata nem váltható át mértékegységre és optimális darabszámra.
Mi mérhető még? Mérhető még a gazdasági sikeresség. Ebből a szempontból átlagolható például, hogy négyzetméterre vagy köbcentire (médiaművészeknél esetleg filmhosszra vagy kódsorra) leosztva mennyi pénzt adnak a munkáiért, illetve, hogy a megtermelt és eladott művek milyen arányosságban vannak egymással. Lám, a műkereskedelem területére érkeztünk. És ha a műkereskedelem, akkor a galériák világába jutunk, ahol az árcédulák mögött előfordul, hogy kevésbé egzakt jelenségekbe botlunk, de ez már igen távol áll attól, ami a műben szellemi. Kétségtelenül értéket képviselő dolgok és az értékre mutató aspektusok mellett átmeneti és virtuális tényezők is akadnak. Mi az, ami számít? – például nagyon is számíthat a kapcsolati háló, és számíthat az, ha egy művész nem ellensége saját magának (értsd: tud nyomulni). Nagyon is számíthat a galéria és a galerista. Számíthat az, hogy a képzőművész alkotásai mennyire illeszkednek a gyűjtésbe befektetők irányelveihez (nem biztos, hogy ízléséhez), mennyire divatos, kapós az, amit csinál és mennyire értékálló? Egy híres galériának, jó nevű galeristának tekintélye van, a képviselete, tanácsa referencia értékű, tehát kihat a gyűjtők döntéseire és – mint ismeretes – a gyűjtői érdekek is visszahathatnak a galéria kommunikációjára. Ez a világ tökéletes terepe a tőzsdei jellegű vagyongyarapításnak, és éppen ezért ez a megközelítés például igencsak motivált a rangsorolásban.
Messzire tévedtünk a művészettől magától, és egyre beljebb jutunk a mocsárba. Ugyanakkor egyre közelebb jutunk abbéli kérdésünkhöz, hogy milyen szempontok szerint számszerűsíthető és rangsorolható, illetve milyen szempontok szerint számszerűsítik és rangsorolják aktuálisan a művészetet? – nem esztétikai és nem művészeti szempontok szerint.
Hogy a ranglistázásnak van-e helye a képzőművészet területén? Erre a személyes válaszom: nincs. Azonban az intellektuális kíváncsiság nem éri be kategorikus kijelentésekkel, örökérvényű igazságokkal, zsigeri kinyilatkoztatással. Gondolkodjunk el hát azon, mit keres a csizma az asztalon; hogy került 10 kortárs magyar képzőművész abba a furcsa felemelő és részben kínos helyzetbe, hogy 2020 márciusában ő lett a tíz legfontosabb kortárs képzőművész, míg több tucat más hasonlóképp legjobb és legfontosabb képzőművész abba a dühítő helyzetbe, hogy nem lett tagja a tíz legjelentősebb magyar képzőművésznek?! Álljunk meg egy pillanatra, tegyük fel magunk a csizmát az asztalra, és nézzük meg innen is és onnan is, lehetőleg különböző szögekből és játsszunk a megvilágítással is. Adjunk keretet a látványnak úgy, hogy belenézünk a fényképezőgépünk keresőjébe, és talán nem is rossz, amit látunk, egészen érdekes: a látvány képpé válik. Valahogy így kell fejben a gondolatainkat rendeznünk és megközelítéseket kipróbálnunk, hogy meglássuk azt, hogy a TOP 10 nem felkiáltójel, hanem egy hatalmas kérdőjel, a kinyilatkoztatás pedig voltaképpen diskurzus.
Miért tíz és miért top? Talán mert szép kerek szám – azokhoz mindig a teljesség érzete kötődik. A superlativus sármja pedig régóta a gyors és fájdalommentes beavatás lehetőségével kecsegteteti a laikusokat. A nyilvánosság általános ismeretterjesztéssel, félprofi szakmázgatással foglalkozó médiumai ki – tudja mióta – évről évre tálcán kínálják a szakértői véleményeket a 10 legjobb erről s arról. Például könyvről. Elvégre kinek van ideje elolvasni mindet és levonni a konzekvenciákat? Ezt kevesen akarják. Legtöbben inkább azt, hogy legyen meg a csatornája annak, hogy olyanok, akik hívatásukból fakadóan jobban értenek hozzá, adják át nekünk a címlistát; mi érdemes az időnkre és mit kerüljünk. Ugyanígy állunk a művészettel is, évente jelennek meg listák a legjobb galériákról, a legjobb kiállításokról, a leg meghatározóbb emberekről (Műértő – Power 50), vagy a legbefolyásosabb nőkről a kultúra terén (Forbes). Szórakoztató kaland volt Beke Lászlóval belenézni ebbe a feneketlen kútba; szemezgetni a tárgyilagosság köntösébe bújtatott szubjektív és bombasztikus levonatokon. Kiemelném az atfacts.com felületét, amely (vélhetően szakmai közegnek nyújtana professzionális segítséget) bűbájos természetességgel előfizetéses szolgáltatásként kínálja a nemzetközi szintű adatbázisból történő rangsorolást szűrési szempontok csilliárdjai szerint, pompás kis grafikonokkal és diagramokkal illusztrálva.
Az a csábító ezekben a listákban, hogy mindig van alapjuk. Általában kétségtelen, hogy az első tíz az élvonalba tartozik, de három szakember három különböző listát készítene – és ha meglátnák egymás listáit, rögtön módosítanák véleményüket és keletkezne még három. Azonban még mindig nem vágtuk át a gordiuszi csomót: ha már muszáj, hogy lehet azt a döntést meghozni, hogy az aktuálisan mondjuk 150 legfontosabb képzőművészből ki legyen a top 10? Ennek egyik leg humánusabb módja, ha demokratikus elvekkel leosztjuk a felelősséget mondjuk 130 szakemberre. Ez történt 2015-ben, amikor az Edge Communications szervezésében a művészeti közélet prominens figurái állítottak össze egy top 10-es listát. Ledényi Attila, az Art Market és az Edge igazgatója a lista bemutatásakor a tíz művészt sztároknak titulálta, akik voltaképpen az önmegvalósítás hősei és érdemesek arra, hogy mindenki az eszébe vésse a neveiket. Ez utóbbival vitatkozni nem lehet, és azt gondolom, hogy a sztár mint kategória beemelése mögött az az igény áll, ami sokunk vágya, hogy bizony jó lenne, ha a társadalom nagyobb érzékenységgel és tudatossággal fordulna a képzőművészet felé, illetve voltaképpen egy olyan egzisztenciális habitus és gondolkodáskultúra megléte, amelyből az iménti egyenesen következik. Az viszont kérdéseket vet fel, hogy képzőművészeket szabad-e, érdemes-e sztárolni és celebesíteni? Kétségtelen, hogy az adott művész gazdasági és média portfóliója ettől fejlődik, de kérdéses számomra, hogy ekkor még a művészről és a műalkotásról beszélünk vagy idolról és médiatermékről?
Beke László meglátta ezt a közéleti diskurzusban is megjelenő mintát és megtalálta hozzá az egyik adekvát módot, amellyel finoman és némi humorral reflektálhat erre a jelenségre: Beke négy éven keresztül a Magyar Képzőművészeti Egyetemen minden óráját azzal a játékkal kezdte, hogy az első éves hallgatóival felíratott egy cédulára tíz nevet; hogy aktuálisan kit tartanak a legfontosabb kortárs magyar képzőművésznek. Művészeti szakemberek helyett azoknak a fiatal embereknek a véleményéből jött létre a kiállítás tíz alkotóját tartalmazó lista, akik annak idején maguk is a művészeti világ szereplőivé válnak. Biztos vagyok benne, hogy oktatóként és tudósként is rendkívül inspiráló volt ez a kutatás, amely során kirajzolódott egyfajta elmozdulás a hallgatók tudatában. Mert ha még nem is feltétlenül van rálátásuk és finom érzékük a kortárs képzőművészet rezdüléseire, ez a feladat motivációt ad, hogy kifejlődjön és csiszolódjon az.
A hallgatói top 10 sok meglepetést voltaképpen nem hozott. A négy évet felölelő periódus eredménye nem megy ellene annak, amit eddig is gondolunk: szép számmal ott vannak azok, akiket nagy öregekként tart számon a köztudat, akik már több vagy közel fél évszázada a pályán vannak és így életművük már a 20. század képzőművészettörténet-írás részét képezi. Ők Bak Imre, Birkás Ákos, Bukta Imre, Fehér László, Keserü Ilona, Lakner László és Maurer Dóra. A ’90 után kibontakozó művészek közül Kis Varsó és Szűcs Attila a fent említett 2015-ös toplistán is szerepelt. A diák-listának azonban megvan a maga különleges karaktere, ugyanis legfiatalabb művészként szerepel rajta Szöllősi Géza, aki egyedi médiumokon keresztül fogalmaz meg igazi 21. századi problémákat.
Arra a kérdésre, hogy ez az egyetemi hallgatókkal végzett feladat elegendő alapot ad-e egy kiállításhoz, azt mondom: igen. A gondolatmenet szempontjából legfontosabb ok talán, hogy a hallgatók véleményének ilyen formában történő felemelése példának okáért csillapító erővel hathat azáltal, hogy jóindulatúan reflektál arra a tudatosan vagy kevésbé tudatosan végbemenő jelenségre, amely látható módon ilyen listákkal, szükségszerűen szubjektív, és esetleges szempontok szerint kánonformálást is végez. Ezen felül és az előbbi kontextusában pedig, szembe állítva a szakma tekintélyes kinyilatkoztatásaival, az egésznek úgy van egyfajta karneváli hangulata, hogy az a kiállítók méltóságát nem kezdi ki, hanem megjelenik benne az irántuk érzett tisztelet.
