Az az olvasó, aki Péntek Imre költészetén kívül a szerző szerkesztői és publicisztikai munkásságát is ismeri, bizonyára nem lepődik meg, hogy 2021-ben a Széphalom Könyvműhely gondozásában megjelent Lírai kaleidoszkóp című kötet rendkívül heterogén szövegeket tartalmaz. Ennek a válogatásnak az igényét, ami egyben a koncepció alapja is, a könyv alcíme is egyértelműen jelzi: Tanulmányok, esszék, kritikák. Péntek Imre, aki az egykori Kilencek költőcsoport egyik tagja, az elmúlt évtizedben ugyanis több olyan könyv szerzőjeként is ismertté vált, amely nem csupán verseket – vagy tágabban értve: szépirodalmi szövegeket – tartalmaz. Most elég csak a Vizuális kalandozások. Tárlatszemlék, portrék, elméleti írások és a Megviselt papírmúzeum című kötetekre, vagy akár az MMA Kiadónál megjelent Német János keramikusművészről készített könyvre gondolni. Ezek a kötetek nemcsak a szerző szerteágazó érdeklődéséről és összművészeti tájékozódásáról tanúskodnak, hanem arról is, milyen viszonyban áll az őt körülvevő, hangsúlyosan alakulásban lévő kultúrával.
A Lírai kaleidoszkóp ebben az értelemben egyszerre el- és visszafordulás, ugyanis sem Péntek Imre versei, sem pedig a képzőművészetről és vizuális kultúráról szóló írásai nem képezik a kötet anyagát, mindemellett mégis visszafordulás, hiszen itt Péntek Imre reflexiói, irodalmi művekről írt szövegei, kritikái és esszéi kaptak helyet – végső soron mégis a költészethez történő odatartozás szép példáját nyújtva ezzel.
A szerző közel ötven cikke szerepel csaknem négyszáz oldalon, amit hagyományos előszó helyett egy, A titkokról című írás nyit meg. A Hamvas Béla és Várkonyi Nándor előtt tisztelgő írás nemcsak a szerző említett nevekhez és azok életművéhez való viszonyát jelöli ki, hanem az egész kötet hangvételét, kritikai perspektíváját is meghatározza, amely a különböző kultúrkritikai fejtegetések beszédmódjára is hatással van. Ez a következő fejezetben már meg is mutatkozik, ugyanis az az irodalmi folyóiratokkal, főként azok financiális helyzetével, súlyával, végső soron az irodalmi intézményrendszer dilemmáival vet számot. Péntek érvvezetése alapján az is megkockáztatható, hogy a folyóiratkultúra híre és története egyszerre elfedi és fenntartja a problémákat, amelyeket a szöveg a „folyóirat-hierarchia”, a figyelemfelkeltés és a „kanonizációs erő” fogalmai alapján magyaráz. Az NKA és az MMA működése, valamint a regionális lapok helyzete és sokfélesége éppúgy e problémakomplexum részét képezi, mint az: a rendszerváltást követően milyen identitásmegtartó és identitáslétesítő szerepe marad(t) a hazai folyóiratkultúrának. Ezt a kérdést azonban csak részben hagyja megválaszolatlanul a szerző, ő ugyanis kérlelhetetlenül az online és nyomtatott folyóiratkultúra (minden mennyiségi és minőségi fenntartás ellenére) mellett áll.
Az ilyen gyűjteményes köteteknek azonban mindig van egy leküzdhetetlen hátránya. Rendszerint az, hogy az egyes fejezetek nem kapcsolódnak szorosan egymáshoz, ezért az olvasóra hárul az a döntés, hogy az egyes szövegek összetartottságában felfedezett hiányok és lehetőségek fölött eltekint-e. A Lírai kaleidoszkóp ebből a szempontból egészen jól teljesít, az azonban bizonyos, hogy „A szó útja” a folyóiratokban című – imént tárgyalt –, második esszé rontja az összképet. (Fontos ismét hangsúlyozni, hogy a kötetkompozíció által létrehozott összefüggésekről van szó.) Másfelől azonban azokat a lehetőségeket is érdemes megemlíteni, amelyek olvasás közben sajátos „bejáratokat” biztosítanak a szövegekhez. Péntek Imre kötetének esetében egészen pontosan arról van szó, hogy az alcím – hagyományosan – orientáló funkciója mellett létezik egy teljesen más kapcsolati háló, amely az egyes szövegek közötti koherenciát biztosítja. Ennek a koherenciának az alapja József Attila, az ún. emigráns irodalom és a különböző életutak. Azért József Attila, mert a szerző lépten-nyomon hivatkozik költészetére, egy-egy sorát számos írásban megjeleníti, még a legelső A titkokról című szövegben is. A Duna-versek – régen és ma ilyen szempontból kézenfekvő, persze ez egy nagyívű áttekintés Teleki Páltól Kosztolányin és Petrin keresztül egészen Szálinger Balázs költészetéig. A Közelítések egy fordulóponthoz. Az a bizonyos 1931-es év József Attila életében és pályáján már az alcímben is jelzi ezt az odafordulást. Ebben az esetben Péntek Imre filológiailag vezérelt olvasással közelít a Sarló és Kalapács 1931. júniusi száma nyomán kibontakozó „vitairathoz” és történésekhez, amelyből a költészet és élet összefüggéseit mutatja fel. Az utalások szintjén előfordul továbbá – a teljesség igény nélkül – a Tunyogi Csapó Gáborról és Kabdebó Tamásról, Kiss Benedekről vagy akár a Bence Lajosról szóló fejezetekben. Azt tehát mindenesetre biztosan állapíthatja meg a kötet bármely olvasója, hogy József Attila költészete rendkívül fontos Péntek Imre számára, költészetének hatása pedig végigvonul az egész köteten – hol kifejezetten hangsúlyos módon, hol csak lappangó formában.
A kötet olvashatóságának másik alternatív módját, ha úgy tetszik, tematikus csomópontját az emigráns irodalom kérdése képezi. Ez ráadásul már kevésbé rejtett, mint a József Attila-i költészethez való viszony, sőt: központi szerepet kap a kötetben. A Püski Sándorról és kiadójáról szóló fejezet már megelőlegezi az emigráció kérdéskörét, ugyanis – legalábbis Péntek Imre emellett érvel – a kiadó egyik fő tevékenysége a rendszerváltás előtt elérhetetlen, mert emigrációban élő szerzők könyveinek megjelentetése volt. A Keresztury Dezsőről szóló fejezetben – pedig itt főként a lírikus Kereszturyról van szó – is helyet kap a kérdéskör, ahogyan Az emigráns tudat alakváltozásai Major-Zala Lajos költészetében című fejezet már egyértelműen az emigráció jelenségére fókuszál. Az emigráns irodalom meghatározását is azért gondolja újra, hogy láthatóvá tegye, mennyire kiesett a külföldön élő, magyar nyelven alkotó szerzők irodalmi munkássága az irodalmi nyilvánosságból. Ennek az elfeledettségnek a rendszerváltást megelőző időszakban nyilvánvalóan politikai okai voltak, mégpedig azért, mert az emigrációról való beszéd egyszerűen tiltás alá esett. Az irodalomtörténet-írás számára ez egyszerre tehertételt jelent és feladatot is ró, hiszen, amennyiben igaza van Péntek Imrének, ugyanúgy tisztázni és definiálni kellene a fogalomhasználatot, amelyet „nyugati magyar irodalom”-nak (83.) is neveznek, mint a vajdasági vagy akár az erdélyi magyar irodalom terminusainak esetében. A kötet azonban nem annyira ezt a feladatot tűzi ki maga elé, hanem sokkal inkább az emigrációban született művek visszacsatolását. Az ezt követő írás is ennek a feladatnak a vállalásából bontakozik ki, hiszen Máté Imre egy kötetének értelmezését vagy inkább értelmező bemutatását hajtja végre. Ennek a „visszacsatolási” törekvésnek többek között az az érdeme, s ezt a Máté-kötet példája jól mutatja, hogy a szerelmi költészet beszédmódjának megújítására az emigráns irodalom termése közül meglepő kezdeményezéseket is lehet találni az 1960–1970-es évek költészetében – Weöres Sándor és Lator László líráján kívül.
Az emigráns irodalommal kapcsolatban ez az attitűd vonul végig és jellemzi a kötet első harmadát. Az említett fejezeteken kívül Tunyogi Csapó Gáborról, Kabdebó Tamásról, Pék Pálról, Göncz Lászlóról és főleg Bence Lajosról szóló fejezetek azok, amelyek alapvetően a tárgyalt problémakomplexumról szólnak. Bence Lajos szerepére, költészetére és a szlovéniai magyar kisebbség kulturális életében betöltött pozíciójára kiemelt figyelmet fordít a kötet, ugyanis három írás is a szerző kiterjedt kulturális viszonyrendszerével (legyen az írás vagy irodalomszervezés) foglalkozik. Annyi azonban kritikailag, a kötet szerkesztésére nézve mindenképpen elmondható, hogy érdemes lett volna az emigráns irodalomról szóló részek bevezetőit egy önálló esszévé vagy tanulmánnyá alakítani, ugyanis így elkerülhető lett volna az adott probléma újbóli bemutatása, ami így sok esetben ismétlésként hatott. Nyilvánvaló, hogy ez már némileg felül is írta volna az összegyűjtésre épülő kötetkoncepciót, azonban legalább egyes szövegrészek áthelyezése sokkal láthatóbbá tette volna az emigráns irodalom dilemmáival foglalkozó fejezetek összetartozását.
A harmadik – már korábban említett – kohéziós kapocs, amely a kötetben a szövegek egy tematikus alapú összefüggését felmutathatja: a különböző életutak megfigyelése és bemutatása. Ez a megfogalmazás nem pontos, mindenesetre azt igyekszik jelölni, ami Péntek Imre érdeklődésébe, költészetről való gondolkodásába beletartozik, s ezek javarészt olyan költői életművek vagy (csak) önálló kötetek, amelyek között nem feltétlenül létesült szoros, poétikailag alátámasztható kapcsolat. Ebben az esetben persze óhatatlan, hogy az egyes kötetekről írt recenziók rendkívül távol állnak egymástól, hiszen például L. Simon László köteteiről három írás is található a Lírai kaleidoszkópban, s ezek mind esszékötetek. (Megjegyzendő, hogy az olvasó bizonyára érdekesen szemlélte volna, hogy a költői szövegek értelmezése miként kapcsolódik össze a kulturális élet egyik meghatározó szereplőjének esszéivel.) Érdekes megfigyelni, ahogyan Péntek Imre ezekben a fejezetekben sokszor inkább vitapartnerként, semmint recenzensként vesz részt, már csak azért is, mert kultúrpolitikával kapcsolatos észrevételei megfontolandók lehetnek, főként akkor, ha a megyék és a vidéki kultúrafinanszírozás helyzetéről van szó. Kár, hogy ez a két másik, szintén L. Simon László kötetét tárgyaló kritikában háttérbe szorul, s inkább az áttekintő jellegű írásmód érvényesül.
A kötet egymástól rendkívül eltérő költői nyelvek és beszédmódok között ingázik, ez mutatja Péntek Imre szerteágazó tájékozódását is. Ezért lehetséges, hogy egymást követi Szálinger Balázs, Agócs Sándor, Turczi István, Lackfi János, Finta Éva egy-egy kötetéről szóló írás. A felsorolás ebben az esetben sem teljeskörű, azonban jól mutatja, hogy Péntek Imre egyszerre válogat a régi pályatársak és a fiatalabb nemzedékek alkotóinak munkái közül. A Múlt és jelen – Helyünk Európában. Nemzeti önazonosságunk kérdései című kötetzáró szöveg két korábbi íráshoz is kapcsolódik. Egyrészt azzal és olyan módon zárja a kötetet, hogy a kötet nyitószövegeivel lép párbeszédbe (az önazonosságot akár újra a folyóiratokon keresztül értve) és ezzel egyfajta keretként is szolgál. Másrészt azzal, hogy az esszé alapja kifejezetten néhány személyes emlék felidézése és annak mai kulturális viszonyokkal történő ütköztetése, ahogyan ez az Utassy-fejezetekben is olvasható volt. Az utolsó szöveg némely állításával lehetne és talán termékeny is volna vitába szállni, azonban ez a kritikai lehetőség jelen írásban inkább annak jelzése, hogy – s ez főként a szerkesztésre vonatkozik – érdemes lett volna az előadásszöveg átdolgozása vagy áthelyezése mellett dönteni. Ahogyan a hosszabb, tanulmányigényű szövegek esetében a láb- vagy végjegyzetek feltüntetését választani, hogy azok megfelelően orientálhassák az érdeklődő olvasót.
Összességében azonban elmondható, hogy a Lírai kaleidoszkóp valóban Péntek Imre szerteágazó érdeklődésének lenyomata. Klasszikus értelemben vett előszó hiányában nem kérhető rajta számon semmilyen kötetkoncepció, ami egyszerre kelt hiányérzetet az olvasóban, másfelől pedig teret enged neki (mint jelen esetben is), hogy a maga olvasástapasztalata alapján hagyja kirajzolódni az összefüggéseket. Az előszó helyett található fejezet viszont valóban titkokban részesíti olvasóját, hiszen megtudhatja, hogyan gondolkodik a költészetről Péntek Imre, mit tart a szerző a legnagyobb titoknak, ha irodalomról és kultúráról van szó.
* A Szerkesztő a mű megírásának idején a Petőfi Irodalmi Múzeum Oláh János-ösztöndíjasa volt.
