(Mózes, I. 6-9.)
I.
Az Úr így szólt, ekkor még csak magában:
„Hát ez nem az lett, amit kitaláltam!
Milyen világ ez, s benne milyen ember?
Mikor babrált a váltón a gazember,
mikor történt, hogy vakvágányra tévedt?
Most újra fogom gyúrni az egészet!
A földet és a földi vizeket,
s a vizeket a ’mennyezet felett’,
amely eddig úgy védte a sugártól
a lelkes lényt, hogy megélhessen bárhol:
a sarkokon s a két félgömb felett
egyforma volt az éltető meleg. –
Ez szédítette meg, ettől lett öntelt?
Hát elpusztítok benne minden embert,
és újakat teremtek majd helyükbe,
akik az életért jobban küszködve
erényesebbek lesznek, mint e csürhe,
a moslékos vödröt is megbecsülve!”
Ezt gondolta az Úr, s cselekedett:
A sarkokra tett nagy jéghegyeket,
a félgömbök közé sivatagot,
mely nappal izzott, éjjel megfagyott.
Aztán a sarkokat csak megolvasztva
a földet vízzel majd így elárasztja,
ezt gondolta. – De Ő is érző lélek,
az emberekre még egyszer lenézett,
s azt látta, hogy Noé, meg szűk családja
erényesebb. – Kijár nekik a bárka.
És szólt az Úr, ekkor direkt Noénak:
„Az emberek már egyre csak romolnak,
erőszakoskodnak, meg fennhéjáznak,
nyomokban sincs meg bennük az alázat.
Elsöpröm őket egy szálig a földről,
te meg csinálj egy bárkát nyers fenyőből.
Azért nyersből, mert amíg friss a gyanta,
a deszka réseit jól betapasztja,
hogy száraz lábbal jöhess ki belőle,
mert özönvizet bocsájtok a földre.
A bárka hossza háromszáz könyök
(száznegyven méter, testvérek között),
ötven könyök a szélessége, és
harminc könyök magas lesz, mire kész.
És legyen benne három emelet,
hogy minden állat elférhessen benne,
meg kamra is kell, mert mindegyik enne.
Az állatokból egy hím és egy nőstény,
hogy fennmaradhasson a faj, kijővén,
és még fajonként hét állat lehet, –
azoknak mindegy, milyen neműek.
És ne feledjem, gyűjts be eleséget,
aztán menjen föl veled feleséged,
meg három fiad és három menyed,
de úgy siess, hogy kapsz rá egy hetet!”
II.
Hanem Noé magát csak tette-vette:
A tervet Isten írta meg helyette,
de úgy tett, mintha ötletgazda volna,
leskiccelvén a vázlatát a porba.
Hát még mikor a friss fenyőgerendák
megérkeztek (a „fuharosok” hozták),
kérdezgették, ezekből mit faragsz?
Előbb azt mondta: Okosabb maradsz
ha nem tudod meg! Majd kibökte: Bárka.
Ettől fakadtak mind nagy kacagásra:
„Hogy bárka, itt, hol se folyó, se tenger?”
Ebből is látszott, mily romlott az ember.
Noét viszont ez cseppet sem zavarta,
csak háza népét munkára zavarta,
s azon töprengett, hogy az Úr minek
mondta, hogy fönt még hét állat lehet,
s azoknak mindegy, hím és nőstény pár-e?
Akkor hogyan lesz vemhes szegény pára?
Noé ezen oly hosszan elmerengett,
hogy végtére a magyarázat meglett:
„Ja, persze! Ha csak két szúnyogom lenne,
a két tenyészbékám akkor mit enne,
s ha nem volna több, csak az a két béka,
a gólyáknak se lenne tápláléka,
és így tovább. – Az Úr-parancs világos,
a tigris már nem vegetáriánus.”
Közben, már harmadnapra, készen állva,
csak behajózására várt a bárka.
A szomszédok röhögtek: „Jaj, ne mondd már!
Hogy bárka? Ez? Csak egy ormótlan hombár!
Az Isten őrizzen, hogy vízre engedd!
A szérűdet képzelted tengereknek?”
Noé most ezzel sem törődhetett,
mert mindenféle állat érkezett,
sok furcsaság, amit még sose látott,
zsiráfok és gömbölyded elefántok, –
a világ egyik végéből a pandák,
a másikból meg erszényükben hozták
a kis kandit, – ki látott még ilyet?
Eddig nem őrzött ő csak tehenet,
a makrancost nevén nógatva, szidva,
zsiráfnak mondja, hogy: helyedre, Riska!?
De ösztökélni nem is kellett őket,
az ismeretlen helyről érkezőket,
mert tülekedtek befelé, rohanvást,
nem bánták, hogy megfertőzhetik egymást.
Noé tudta, nem lesz jó vége ennek.
Az Úrhoz fordult, hogy csinálna rendet,
és lett: A medve, farkas, szöcske, bolha
szelíden rendeződött libasorba.
Csak hát ettől nagyon lelassult minden.
A három fia mind a három szinten
a barmokat fajonként terelgette,
hogy mindnek más-más istállója lenne.
És hetednapra ők is bevonultak.
Elgyötrötten pokrócok alá bújtak,
Noé dúdolt csak elalvás előtt
egy régi slágert: „Add már az esőt!”
III.
A slágert Isten vagy nem ismerhette,
vagy ismerte, csak nem nagyon szerette;
elég az hozzá, még esőt nem küldött,
ijesztgetett csak; villámlott, meg dörgött.
Mert azt gondolta: „Hátha mégse kéne
a vízözön, de kapjanak csak észbe!
Csak érezzék, oly rontás készül itten,
hogy fenekestől felfordulhat minden!
Ettől magukba szállnak, én pedig
megengedem, hogy éljen mindenik,
s tiltó jelként maradhat itt a bárka!”
Egy hétig erre várt. – Hiába várta.
Közben Noét is elfogta a kétség:
„Az Úrral, persze, szép, szép a Szövetség,
kiválasztottnak lenni sem akármi, –
de nem lehetett volna kitalálni,
hogy így, vagy úgy, ne egymagam maradjak
ezer családfő közt egyetlen magnak?
Milyen mag, és miket fog az csírázni,
ha itt hagyok mindenkit holtra ázni?”
E gondolatra átizzadt egészen,
nem bírta már a „levegőtlen présben”,
rohant a tatra, hogy frissebbet szívjon,
megnézze még, hogy mi történik ITTHON.
A fél falu a bárkát körbeállta,
felnőtt nevette, gyermek megcsodálta,
s mikor Noét meglátták, úgy huhogtak,
ahogy majomcsordát üldözni szoktak.
A többi meg, az elhagyatott porta
Noé volt udvarán egymást tiporta,
vitték, mi még a házban bent maradt,
egy-két cserépedényt, fakanalat,
kerítésből kirángatták a deszkát,
tető alól a bambusznád csatornát, –
s ekkor Noé egy pillantás alatt
feledte el, amiért kiszaladt;
egy pillantásra megtörő varázs
a lelkiismereti furdalás.
„Pusztuljanak csak, jól beszélt az Úr!
’Az ember sárkányfog’, sosem tanul.
Fulladjanak meg összelopkodott
kacatjaik közt, már a holnapot
se érje meg az érdemetlen banda,
csapjon le rájuk most az Úr haragja!”
„És elkezdett az eső cseperészni”,
aztán zuhogni, már öröm volt nézni,
majd mintha csak dézsából öntenék,
s rengett a föld és felmordult az ég.
Noé azt látta még, hogy szétszalad
a csőcselék; a nők szoknyájukat
fejükre húzva, mindent szétdobálva
süllyednek mellükig a sárga sárba.
A férfiak meg, minthogy erősebbek
(a nők kimentésére nem siettek),
a háztetőkre mászva várta mind,
a víz felérjen már a szájakig,
s akkor könnyen kiúszva, kiabálva
fedélzetén mentőjük lesz a bárka.
Noé még ott a bárka-hídon állt,
mikor felé sok ember kiabált:
„Emlékezz csak, mi jó komátok voltunk!”
„Gyerekként is már együtt kóboroltunk!”
„Én kölcsön adtam egyszer egy kaszát…”
Noé bement, és mindent jól bezárt,
mert ennyi már elég is volt neki,
s eszébe sem jutott segíteni.
IV.
A bárka földszintjére (föld, ha lenne!)
a nagytestű vadak voltak helyezve,
mert súlyuktól a létra leszakadna,
nem is mehettek volna magasabbra.
Azokra Sém nevű fia ügyelt,
elválasztva, hogy melyik vad legelt
s melyik falt fel korábban őzbakot,
ezeknek vitt dögöt vagy abrakot.
Noé lement s a víz szintjén meglátta,
(a szeme ezzel volt egy magasságba’)
hogy kint egy-két szomszéd remélve még
veri a bárka ablaküvegét.
Gyorsan fölment a másik bárka-szintre,
ott Khám nevű fiának volt a tiszte
a háziállatoknak gondozása,
az almozás, a birkáknak nyírása.
Onnan kinézve már csak holtakat
látott a vízben, felpuffadtakat,
de ezt se bírta nézni. Émelyegve
kapaszkodott a felsőbb emeletre,
ahol Jáfet a szárnyas állatok
minden fajából kettőt gondozott.
Remélte, innen nem lát holtakat,
s nem is látszottak, csak fényes halak,
rajokban jöttek, aztán látható lett
a körbefickándozott szürke holttest.
Noé megszédült és öklendezett:
„Halat nem ettem, sohase eszek!” –
hörögte sápadtan, s megbánta, hogy
a bárkájába halat is hozott.
„Mindet kivágom!” – ezt akarta Nóé,
(s most azt se tudnánk, milyen a halászlé).
Ezek csupán az első rossz napok
voltak, mióta összezáratott
a szűk családdal és az állatokkal,
menyekkel és a már felnőtt fiúkkal,
akik, mert meg volt külön mindenük,
külön élték a saját életük,
saját tempó lefekvés, ébredés,
nem kellett semmilyen egyeztetés.
Most meg, ugye, egymásra tekintettel,
mindenkinél egyszerre jön a reggel.
A nők először ezt még jobban tűrték,
akárha vendégségben: kicserélték
szabásmintáikat, receptjüket. –
Csak később lett egy kis mosolyszünet,
mert félhomályban ülnek napra nap,
az eső meg vigasztalan szakad.
Vigasztalódni régen volt napokra
emlékeztek, hogy milyen vidám volt a
leánytársakkal együtt a fonóban,
s a sok leány most vajon merre, hol van?
Anyósuk közben azon sírogat,
hogy az a jó kis olló lenn maradt,
amit Noé hozott vagy ötven éve, –
s hogy úgy rávágyott egy kis derelyére.
Noé tudta, hogy ebből semmi jó
nem származik, ha kisolló, fonó,
és minden múlt eszükbe jut, ezért hát
egy játékot talált ki, csak hogy játsszák:
tanítgassák a papagájt beszélni,
s a karantént az Úrral megbeszéli.
És tényleg. Éppen negyven napra, reggel,
velük az izzó égitest is felkel,
világos van, az eső nem zuhog,
a bárka játékhullámon kotyog,
s a szürke égen dereng egy szivárvány. –
Noé meg hálát mondott, térden állván.
V.
Imádságtól ki régen elszokott,
könyörgés közben olykor felzokog,
talán mert meghatódik önmagától,
az ártatlan gyerekkor még sincs távol, –
egy mozdulat: az összetett kezek
ugratnak vissza évtizedeket.
Noé, kinek már éppen negyven napja
az Úrral nem volt túl sok gondolatja,
mert csak dühöngött, félt, ökrendezett,
szorongott – elmúlnak-e mindezek? –
kitörve most, a felgyűjtött feszültség
préselte torkából a hüppögését.
Noé még mit sem sejtő házanépe
kitódult most e szaggatott beszédre,
de senki nem Noén csodálkozott,
hanem hogy fönn a nap megint ragyog,
és tenger foglalta el a világot
(ilyet korábban egyikük se látott):
se ház, se fa, se egy ember, se állat!
Helyét keresték, házuk ahol állott,
mert el se tudták képzelni a mélység
irdatlan méretét, tömör sötétjét,
hisz két méterre alattuk, a furcsa
fehér vonal a föld legfelsőbb csúcsa.
Kérdezgették, meddig kell még itt lenni,
a szűk bárkában egymást elviselni?
S Noé felelt: „Ha tudtok vízen járni,
vízen vetni és vízen boronálni,
tőlem mehettek, akár ma, vagy holnap,
az Úr nem tiltja meg, van itt egy csolnak.
De azt üzente, nagy, forró szelet
csinál, felszárítja a vizeket,
csak ehhez még neki is kell idő,
nyolc-tíz hónap, míg minden rendbe jő.”
Na, jó, azért így csak könnyebb ellenni,
a fedélzetre gyakran ki-kimenni,
s a nyirkos ólakat mert alig bírják:
megsétáltatni egy-egy nagyobb macskát.
Aztán érezni kezdték a szelet,
látták, apadnak lassan a vizek,
s egy hónap múlva, hirtelen, a ködből
előttük egy nagy fehér hegy meredt föl.
„Mont Blanc!” – lelkendezett Noé ilyenképp –
„nézzétek, milyen páratlan jelenség!”
De senki nem érthette körülötte,
hogy mit jelent, s miért hogy Mont Blanc lenne.
A szárító szél, mely a vizet itta,
a bárkát egyre messzebb taszította,
most újabb hegycsúcs tornyosult előtte,
és egyre több rész látszott ki belőle,
hegyoldal, fák, hol sok madártetem
bomlott, bűzlött a kopár ághegyen,
meg mások is, a lankáikon ember, –
hevertek, mint kit kivetett a tenger.
Noé egész családja kint tolongott
a korlátnál, ezért adott parancsot:
„A maszkokat fel! Mert a tetemek
a bűz mellett mást is terjesztenek,
s ahogy jutunk mind közelebb a földhöz
a volt világ megannyi bűze üldöz,
az összehordott szennyvízes iszap
rejtőzik itt-ott még a víz alatt.”
Aztán, hetedfél hónapjukban járva
súrló zajjal feneklett meg a bárka,
Noé kinézett, s mondta: „Nincs tovább,
alighanem ez lesz az Ararát.”
Az Ararát! Mindenki úgy kiáltoz,
mint amikor közel az állomáshoz
kezdik kapkodni csomagjaikat, –
Noé lehűtötte az ifjakat:
„ Én még maradnék, ami engem illet,
nézzétek csak, hajónk hegyormon billeg,
negyven nap kell, amíg minden kiszárad,
amíg a galamb hoz egy gyenge ágat.
Inkább most azon gondolkozzatok,
hogy innen majd lejussunk valahogy,
gyalog, persze, mert tudható, a bárka
nem feltétlen hegyre van kitalálva.”
VI.
Negyven nap múlva tényleg kipakoltak.
Kemény nap volt ez a családtagoknak:
kiválogatni, mi kell, mi marad
a bárkában, – a sok felgyűlt kacat
között kapkodva, vagy bénázva hosszan,
végül mind, mind bent volt a csomagokban.
Az állatokból, szelídet, vadat,
fajták szerint külön választanak,
s az összes vadat szabadon eresztve
a háziállatokat szedik rendbe.
De még mielőtt leereszkednének
keresni egy jó, legeltető rétet,
a bárkából oltárt építenek,
hogy megköszönjék túlélésüket.
Azt tudni kell, hogy várva itt, bezártan,
megtörtént minden, mint a Bibliában:
Noé előbb egy hollót röptetett,
hogy körbenézzen víz és föld felett,
de az leszállni nem tudott sehol még,
a föld csupán iszap, vagy csupa zsombék.
Aztán galambbal kísérletezett,
de az se lelt még leszállóhelyet,
s egy hét után, hogy megint visszaküldte,
olajfaággal már körülrepülte.
Majd elkészült az oltár bárkafából,
(vegye ki részét a hálaadásból!)
akkor Noé háznépe megfogott
minden fajból egy tisztaállatot,
s Noé a vérüket jól kicsorgatva
az égőáldozatot bemutatta.
Az Úrnak tetszett ez az áldozat,
orrában érzett jó illatokat,
leszólt a felhők fodros magasából:
„Noé háznépe! Éljetek már bárhol,
tiétek lesz a föld egésze, s benne
az állatok, növények mindörökre.
És fiaitoknak is megbocsátok,
több vízözönt a földre nem bocsájtok,
csak sokasodjatok meg, évről évre,
szivárványom pecsét a szövetségre!”
Noé három fia, meg felesége
buzgón biccentett az Úr beszédére,
de a Teremtő kezdetektől tudta,
az ember szíve vágyik a gonoszra,
s az egyezséget időnként kijátszván
pecsétnek nem lesz elég a szivárvány,
amelyre – s bárhogy színes a szalagja –
csupán eső után hivatkozhatna.
Ezért leküldött még egy szózatot:
„Kaptok tőlem Hét Parancsolatot,
később ezekből Törvény lesz, ha én nem
intézkedhetek minden nyomon-lépten.
Írd! – mint mondok?! – Még nem tudhatsz írni,
majd szépunokád fogja kőbe vésni,
most csak jegyezd meg, s add tovább fiadnak,
mert ezt betartva emberek maradnak.
Tehát az első: Bálványt ne imádjál!
A második: Istent ne káromoljál!
A harmadik: Embert tilos gyilkolni!
A negyedik: Tilos lopni, rabolni!
Az ötödik: Tilos rokont elvenned!
A hatodik: Tilos élő húst enned!
A hetedik – majd ez lesz fontosabb – :
Állíttassál fel bíróságokat!
Mert új Világ jön ezután és új Rend.
A régiből eltöröltettem mindent,
de születik majd néhány nemzedék,
mely úgy hallgatja, mint gyerekmesét,
hogy vízözön, hogy büntetés, hogy bűnös…
Oly mérleg kell, mi nem billen a bűnhöz!”
VII.
NOÉ ÁLMA
(Mózes, I. 28-29)
Noé pedig háromszázötven évet
élt még aztán, hogy szárazfölre lépett,
így összesen kilencszázötvenet
számlálhatott, míg bevégeztetett.
Mindez leírva áll a Bibliában,
s az is, hogy épp hatszáz éves korában
építették, s foglalták el a bárkát,
ahol a karantént végigcsinálták.
Jó, kicsit sok, tudjuk. Tízzel osztva
majdnem reális lesz az élethossza:
Harmincöt évig látta még az új rend
lakóit, akik elfeledtek mindent,
hogy honnan jöttek, s milyen lehetőség
kínálkozott, midőn újrakezdhették.
És vénülőben attól rettegett,
az Úr megint küld egy nagy felleget,
s akkor majd lesz-e túlélője annak,
vagy mindenestől semmibe zuhannak.
Az Úr pediglen, hiszen megígérte,
több vízözönt nem küld Noé földjére,
talán majd mást, még nem tudja, lehet.
Most megsajnálta csak az öreget,
elannyira, hogy vigasztaló álmot
Noé könnyedző szemére bocsájtott.
Noé az álmot – míg az Úr engedte –
családi körben gyakran emlegette:
„Egy végtelenbe tűnő vizet láttam,
s én hol bárkán, hol sziklatömbön álltam.
A bárka külső pallóján tolongva
nyolc-tíz ember gyürkőzött, hogy bejutna.
Az egyik létrát döntött az eresznek,
másik bárddal esett a többieknek, –
s én elfordulva álltam, egymagamban
az emeleti szélső ablakomban.
Tetőkalitkában fehér galamb
a jelre várt, hogy szétnézzen alant.
A bárka és a part között egy csónak.
Abban megint reménykedők hajóztak,
s hogy néhányukat bizton befogadják,
a társakat kegyetlen ritkították.
Mert azt vallották, ne mentse a bárka,
kinek nem így buzgó a hitvallása!
A sziklatömbön, szinte partközelben
vihar szaggatta sátor szárnya lebben.
Szorongtunk benne, s kívül térden állva
egy nő, meg egy agg (mellig ért szakálla),
karjuk kinyújtva rémülettel féltik
a partra tartó tagbaszakadt férfit.
Mert az halott embert vitt, átkarolva:
Mintha az Úr, és mintha Ádám volna.
De karnyújtásra tőlük smaragd partok!
Feléjük elszánt, erős csapat tartott.
A bárkának úgy fordítottak hátat,
hogy tudhatták, biztos földet találtak.
Mert ott a barna, ágas-bogas fánál
egy asszony és két kisgyermeke fenn áll,
s a fán az izmos és szelíd kerubnak
testén a kékes gyolcsok úgy lobogtak
miként ifjonti álmaim, és lassan
terültek szét az ünnepi magasban.”
Kelt: Karantén, 2020. március 18. – április 3.
