„Hazának mindig olyankor nevezi magát az állam, amikor tömegmészárlásra készül.” E gondolatot kritikus helyzetben osztja meg a kiváló svájci drámaíró, Friedrich Dürrenmatt Nagy Romulus című remekművének címszereplője leányával, Reával.
A dráma hőse, akinek személyiségét természetesen szabadon kezelve formázta meg Dürrenmatt, sokkal inkább szeretett tyúkjai tenyésztésével óhajtana foglalkozni, mintsem a végveszélyben levő birodalom gondjaival. Amikor Róma bukása küszöbön áll, akkor osztja meg lányával fenti gondolatait. Mindez, az ókori viszonyok közé helyezett dráma bizonyos értelemben reflektál a 19. század egyik máig ható, óriási eszméjére, a hazát mindenek fölé helyező patriotizmusra, illetve ennek révén az azzal együtt izmosodó nacionalizmusra. Mindez a gondolatsor pedig sajnos hatékonyan fedi el, hogy a szívdobogtatóan szépnek ható gondolat, miszerint a hazáért bármit meg lehet és kell is tenni, mit is jelenthetett a háborús hétköznapok szürke és romantikától mentes – nem attól megfosztott, hisz sosem volt része – valóságában.
Ékesen példázza ezt Jászai Mari sorsa. A szegény sorsú családból származó lány (születési nevén Krippel/Kripl Mária) 1850-ben született. Később a magyar színjátszás egyik koronázatlan királynőjeként tisztelték, de az 1866. évi porosz–osztrák háborút lényegében eldöntő königgrätzi csatában a tizenéves lány markotányosnőként teljesített szolgálatot. Helytállásáért és bátorságáért oklevéllel és 300 forinttal jutalmazták, aminek tudatában akár magasztos gondolatokkal övezve is folytathatnánk jelen gondolatsort, rámutatva, hogy a nők is kibontakozhattak vészterhes időkben is, szerepvállalásukat pedig az állam – a haza – nem mulasztotta el meghálálni.
Ám az akkor 16 éves Jászai Mari egy roppant súlyos traumát cipelt magával ezt követően élete végéig. Saját szavaival elmesélve a következő történt vele: „Egy magyar markotányos vett pártfogásba. Azaz: fölfogadott segítségül. […] Hogy mi óvott meg a legelején ezer meg ezer katona között, akikkel hónapokig éjjel-nappal együtt voltam, most már tudom. Rögtön rám tette a kezét egy őrmester, Solymosi Károly. A magáénak tekintett és én is magamat az övének. Elvezetett jó messzire a tábortól; szörnyen féltem tőle, de a világért sem mertem ellenkezni, oly hatalmasnak képzeltem azt a szép őrmestert. Ledobott a földre és olyan iszonyú, éles fájdalmat okozott, hogy ma is hallom a sikoltásom abban a borzasztó éjszakában. Befogta a számat és dühösen csitított. Ez volt az én nászéjszakám.”
A későbbi ünnepelt színésznő tehát úgy veszítette el szüzességét, hogy erőszakot követtek el rajta. Mégpedig nem az ellenséges porosz sereg valamelyik zabolátlan katonája, hanem a sajátjai közül egy őrmester. Emlékiratai bő fél évszázad elteltével is súlyos poszttraumás stresszről tanúskodnak: „Ez maradt a legutálatosabb, legtitkoltabb emlékem egész életemből. Arról, hogy cseléd voltam, évtizedek múltán csak beszéltem. […] A hadjáratban való részvételemről azonban hallgattam, mint valami halálos bűnről. Mintha én tehettem volna róla! […] Sem a markotányost, sem azt a félelmetes őrmestert ekkor már nem láttam többé. Ó, ez még sokáig kísértett! Mindig attól féltem, hogy meglát valahol a színpadon, előttem terem és magának követel. És elmondja, hogy én vagyok a Krippel Mari, a markotányosnő! […] Folyton arra gondoltam, hogy senkisem hinné el, hogy én nem voltam azoké a katonáké, valamennyié.”
A megrendítő vallomás bizonyos mértékig általánosabb tanulságok levonására és súlyos kérdések feltevésére is ösztönző textus. Egyfelől ritka kivételnek tekinthető, hiszen a pályája alkonyán levő ünnepelt művésznő megrendítő soraival megtette azt, ami ma is számos esetben szinte lehetetlen: áttörte a hallgatás falát. Drámai szavai persze némiképp más értelmezést is nyerhetnek, ha elolvassuk emlékiratai egészét, amelyből kiderül, hogy gyerekként is roppant nehéz sorsa volt, és a későbbiekben is szinte lehetetlen volt elnyerni bizalmát. Összességében az egész szöveget igen komor, néhol már-már a 19. század ma már regényesnek ható szövegezései között is hatásvadásznak érződő, esetenként szenvelgő hangnem jellemzi.
Nyilván nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy a szöveget eleve közönségnek írta, így ez a tónus, hangütés egyfajta érzelmi hatást gyakorló eszközként is felfogható. De ezzel együtt azt példázza ékesen Jászai Mari esete, hogy egy fiatal, kiszolgáltatott, magányos lány, aki a társadalmi ranglétra aljára szorult, milyen könnyen eshetett áldozatául nemi erőszaknak egy fegyveres férfiak, harcra kész katonák dominálta, szükségszerűen durva közegben. Egy olyan közegben, ahol idővel számára is egyértelművé vált, hogy csak azért nem esett áldozatául többek kéjvágyának, mert „pártfogója” nyújtott számára „védelmet”. Miközben a kívülállók közül vélhetően sokan természetesnek tekintették, hogy egy fiatal lánynak számos katonával van viszonya – önkéntes vagy nem önkéntes módon.
„A nők elleni erőszak transzhisztorikus (történelmi korokon átívelő), és annak ellenére, hogy »gyakoriság és keménység szempontjából a kultúrák igen változatosak«, (néhány kisebb matriarchális törzset leszámítva) transzkulturális (kultúrákon átívelő) jelenség” – szögezte le Antoni Judit egy bő fél évtizede megjelent írásában (Antoni Judit, A nők elleni erőszak és a családon belüli erőszak = Bevezetés a gendertanulmányokba, szerk. Bolemant Lilla, Szapu Marianna, Pozsony–Nyitra, Phoenix Polgári Társulás, 2015, 169–193.). A jogász Peggy Kuo kifejezetten a háborúkban elkövetett nemi erőszak kapcsán jutott az alábbi következtetésre: „A háború idején elkövetett nemi erőszak ugyanolyan idős, mint maga a háború, ahogy a szexuális rabszolgaság is, aminek jegyében a nőket háborús zsákmányként kezelték.” (Peggy Kuo, Prosecuting Crimes of Sexual Violence in an International Tribunal, Case Western Reserve Journal of International Law, 2002/3, 305–321.) Lipták Zita hasonló módon foglalt állást: „A szexuális erőszak – többek között a nemi erőszak, a szexuális rabszolgaság és a prostitúcióra való kényszerítés – gyakorlata végigkíséri a háborúk történetét, sőt kis túlzással azt is állíthatjuk, hogy egyik (vagyis a háború) nem is létezett a másik (vagyis a szexuális erőszak) nélkül. A tömeges nemi erőszak jelensége, mint a zsidók és ellenségeik közötti háborúskodás eleme már a Biblia Ótestamentumában is megjelenik. Az irodalom- és művészettörténetben olyan ismert művek, mint Homérosz Iliásza vagy a szabin nők elrablásának mitológiai története, illetve az ez utóbbit ábrázoló képzőművészeti alkotások, szintén a háborús nemi erőszak időtlen jellegét illusztrálják.” (Lipták Zita, Háborús stratégia? Nők elleni erőszak a Kongói Demokratikus Köztársaságban, Szakdolgozat, Budapesti Corvinus Egyetem Nemzetközi Tanulmányok Intézete, 2010, Grotius E-könyvtár) Hans Peter Duerr szerint pedig a hadszíntereken elkövetett szexuális bűnök, az asszonyok meggyalázása, illetve a férfiak kiherélése, felnyársalása stb. minden korban előfordult (Hans Peter Duerr, Obszönität und gewalt. Der Mythos vom Zivilisationsprozeß, Band 3, Frankfurt am Main, Suhrkamp–Taschenbuch, 1993).
Alighanem lehetetlen tehát érdemben vitatni, hogy a háborúban elkövetett szexuális erőszak végigkísérte-e az emberiség történetét. Nem kivétel ez alól a sokszor oly romantikusnak látott 19. század sem. Az 1800-as évek világához sokszor regények, de elsősorban filmes adaptációk nyomán gyakorta teljesen vagy legalábbis részben téves elképzelések láncolata tapad, nem egyszer a véresnek minősített 20. század pozitív ellenpontjaként. A már idézett Peggy Kuót citálva: „A nemi erőszakot évszázadok óta nemcsak a háború természetes részének, hanem egyes esetekben a háború romantizált változatának tekintették.”
Mindennek gyökere az, hogy a háború szükségszerűen jár együtt a hétköznapi, civil erkölcs meglazulásával, majd szinte teljes összeomlásával. Alapvető eszköze a (fegyveres) erőszak. A háború tudományának klasszikusát, Carl von Clausewitzet idézve: „A háború tehát erőszak alkalmazása, hogy ellenfelünket akaratunk teljesítésére kényszerítsük.” (Carl von Clausewitz, A háborúról, Bp., Zrínyi, 2013)
Amit tehát a békés időszakban a modern állam a törvények és szabályok erejével, szükség esetén maga is erőszakkal, az erőszak monopóliumának birtokában akadályoz, a hétköznapi erkölcs pedig alapvetően gátol, az a háborús időkben nem normaszegő, hanem normakövető magatartás. Az erőszak jószerivel minden formája elfogadott eszköz, a siker záloga, sőt dicsérendő cselekedet. Forrai Juditot idézve: „Ugyanígy gondolták, hogy egy utolsó, szexuális aktusra szükségük van, tehát biztosítani kell számukra ahhoz, hogy a harcban »sikeresek« legyenek, vagy jobb kondícióban tudjanak harcolni – hiszen ez az egyetlen célja a hadvezetésnek, s ennek a célnak mindent alávetnek. Ha túlélték valamelyik ütközetet, akkor meg örömükben, vagy a sikeres hódítás után »jár« nekik, sőt, feladatuk – ami nem esik nehezükre sokaknak – az ellenséges lakosok fizikai, erkölcsi megsemmisítése, nők megerőszakolása, rablás, gyilkolás; s ezek keveredése elvárt természetes cselekedetük.” (Forrai Judit, Militarizált szex: katonák, prostitúció, nemi betegségek a Nagy Háborúban, Per Aspera ad Astra, 2018/2, 93–114.)
Fentiekre is figyelemmel aligha vitatható, hogy számos aspektus, amelyek Jászai Mari visszaemlékezésének soraiban visszaköszön, tágabb horizonton is értelmezhető. Így az, amire talán kevésbé vetül figyelem, hogy a katonaság egyes képviselői sokkal inkább a saját hazájuk/állomáshelyük, tehát közvetlen fizikai környezetük civil lakosságára jelentettek veszélyt békeidőben is. Nem véletlenül épültek idővel laktanyák, hogy a beszállásolásokat ily módon lehessen kiváltani. Az ilyen esetek pedig sajátos módon talán jobban megragadhatóak források révén is, mint ha a hadsereg katonáinak idegenben elkövetett erőszakos cselekedeteit akarjuk vizsgálni. Hiszen hazai viszonyok közt, saját polgárok sérelmére, a jogi eljárásokra legalábbis lehetőséget teremtve mentek végbe ezek, ezért valamivel talán könnyebb dokumentált nyomát lelni a nemi erőszaknak, mint amikor a magyar katonák idegenben, a helyi civil lakosság ellen léptek fel erőszakosan. Ezek forrásai, ha elérhetőek is, értelemszerűen más országok levéltáraiban lelhetőek fel.
De nyilván ezekre az estekre is igaz: a helyi hatóságoknak nem volt módjuk a megszálló katonaság ellen eljárni, illetve a nemi erőszak elszenvedői sokszor életüket is veszítették, ha pedig nem, akkor hallgatásba burkolóztak, nehogy szégyenben kelljen élniük, és megvetés övezze őket az áldozathibáztatás szégyenletes hagyománya mentén. A forrásadottság tehát nem mondható bőségesnek. Mindez együttes eredőjeként a háborúban vagy békében katonák által elkövetett nemi erőszak eseteit konkrétan meglehetősen nehézkes feltárni. A már érett személyiséggel rendelkező, életére visszatekintő Jászai Mari egodokumentuma ritka kivételként fogható fel, fellebbentve a függönyt egy mérhetetlenül fájdalmas jelenségről – s ezúttal nem a színpad függönyét.
