Alena, Ön nyelvtanár és műfordító, 50 évesen publikálta első regényét, amelyet azonnal a Cseh Könyvdíjra jelöltek. Ma Ön az egyik legelismertebb, legnépszerűbb és a legtöbb legrangosabb díjat elnyert kortárs cseh írónő. Annak ellenére, hogy majdnem szomszédos országban élünk, elég keveset tudunk a kortárs cseh irodalomról. Jelenleg milyen trendek uralják? Mi népszerűbb, a líra vagy a próza?Én, mivel prózaíró vagyok, természetesen inkább a prózát figyelem. De távolról figyelem a költészetet is, úgyhogy tudom, hogy ott is vannak elég erős, jellegzetes hangok. És mind a két területen most egyre jobban a női hangok kerülnek előtérbe. Ha tematikailag kellene megosztanom – és most mégis inkább a prózáról beszélek, amiről többet tudok, vagy amiben jobban otthon vagyok –, akkor egyrészt az olvasók érdeklődése alapján, másrészt az író korától függően is megoszthatnánk a kortárs cseh prózát. Azt mondanám, hogy egy idézőjelben haladóbb nemzedék, amihez már én is tartozom, olyan prózákat ír, amelyeket leginkább a 20. század második fele ihlette. A szocializmus ideje, kora, amire mi még személyesen emlékszünk. És családregényekkel foglalkozunk, vagy a történelem elmesélésével. Ilyen a Hana című könyvem is. Aztán egy másik szárny, főleg fiatal nők, mondhatni intimebb, intim prózát írnak, amely a belső érzelmeiket tükrözi inkább, vagy az ő belső kapcsolatukat a világgal. Ez természetesen csak egy durva összegzés, mert ezenkívül természetesen más hangok is megjelennek; mondhatnánk, hogy mindenki azt írja, ami a legközelebb áll hozzá és amit a legjobban tud. A kritika szempontjából, amit a recenziókban lehet olvasni, az pedig az, hogy talán inkább kéne mindenféle kortárs problémákat megjeleníteni, és például szociális problémákkal is foglalkozni a kortárs prózában. Ha pedig magamról beszélnék, én egy történelmi regényt írtam, amit úgy jellemeznék, hogy egy alternatív történelem.
Viszonylag érett korban jelent meg az első regénye; korábban publikált már saját szövegeket, vagy ez volt az első saját szöveg, ami megjelent és ami nem műfordítás?Én ugyan csak 2013-ban adtam ki az első regényemet, viszont már 2000-ben elkezdtem írni.
Ez volt a Vaktérkép, ugye? Slepá mapa.
Igen. De tulajdonképpen egész életemben ott volt bennem az, hogy szeretnék írni. Tehát az írói szándék benne volt, az elejétől fogva. De mivel az élet nem mindig olyan utakon jár, amit mi elképzelünk, csak kicsit később értem az íráshoz. Sok más szakmát próbáltam ki addig, voltam tanár, voltam műfordító, de főleg családanya voltam. Kettőezerben pedig úgy döntöttem, hogy felmondok, hogy tovább nem tanítok, hogy írni kezdek és kezdtem is. Mert úgy gondolom, hogyha az ember nagyon kíván valamit az életében, akkor meg kell, hogy próbálja.A mai beszélgetésünket a Hana című regényének magyar nyelvű megjelenése ihlette. A kötet a Csirimojó kiadó gondozásában jelent meg. Ez az első kötet, ami magyar nyelven megjelent?
Igen, magyarul ez volt az első, de egyébként a harmadik regényem, amit írtam.
Ahogy mondta, ez egy családtörténet, közelről két generációnak a történetébe nyerünk bepillantást, kicsit távolabbról nézve pedig még plusz két generációéba, tehát egy egészen nagy ívű történetet jár körül. Mennyire személyes emlékek és élmények alapján íródott a történet?
Nagyon személyesek. A legeslegelején egy tífuszjárványt akartam leírni, ami valóban megtörtént a városomban 1954-ben. Mert ugyanis egy furcsa dolog történt. Annak ellenére, hogy ebben a járványban több száz ember betegedett meg, és több tíz ember meghalt, mintha elfelejtenék azóta ezeket az eseményeket, ezt a járványt.
Én tudtam a járványról, mert az én nagymamám is beteg lett akkor, és amikor elszállították a kórházba, ő ott bolyongott a folyosókon lázas állapotban, és kiesett az ablakon. Ami a könyvben lévő egyik jelenet is. És aztán idősebb korában azok a régi sérülések visszhangoztak vagy visszajöttek, és mindenki a családban azt mondta ilyenkor, hogy hát ez annak a nyoma, amikor akkor, a tífuszjárvány idején, kiesett Nagymama az ablakon. És én, mivel kíváncsi vagyok és sokat kérdeztem, hogy mi volt, mi történt, nagyon sok dolgot tudtam meg, amit úgy gondoltam, érdekes lenne leírni egy könyv formájában.
A regény legelején ott szerepel az a valódi jelenet, amely azt ábrázolja, hogy annak idején valóban a város főterén a hangosbemondóval jelentették be a betegek állapotát, hogy mennyire javult vagy éppen romlott az állapotuk, meg azt is bemondták a hangosbemondóval a főtéren, hogy ki halt meg esetleg.
Merthogy nyilván látogatási tilalom volt érvényben.Igen, ez így volt, mivel ez egy fertőző betegség, akkor látogatási tilalom volt, telefonok pedig nem voltak, és én úgy találtam, hogy borzasztó az, hogy egy közeli rokon vagy közeli személy halálát valaki úgy tudja meg, hogy ott áll a főtéren a tömegben. Megvolt a téma és mivel leginkább a családi kapcsolatok és a családi viszonyok foglalkoztatnak engem, erről írok leginkább, ehhez találtam ki két különböző nőnek a történetét, akiknek meg kell találniuk az utat egymáshoz, hogy együtt tudjanak élni. Az egyik nő egy fiatal lány volt, aki árva lett a járvány idején, ami valóban megtörtént Meziříčíben, a másik pedig egy furcsa néni. Történetesen nagynéni. Mert a nagynénje volt.
Még visszatérünk erre a nagynénire, de előbb kapcsolódnék ahhoz, amit az imént mondott a mai kortárs cseh irodalomban jelenlévő női hangokról; feltűnő volt, hogy korábban a regényekben általában egy férfiközpontú szemléletmódot lehetett felfedezni, és még ha családtörténetekről van szó, akkor is inkább ilyen apa–fiú viszonylatokban nézzük meg értelmezzük a szöveget, és abban is íródnak. És hogy az utóbbi időben egy kicsit kezd kiegyenlítődni ez a helyzet, ez világszerte jellemző tendenciának tűnik, hogy a megközelítésmód és a szemléletmód is női központú, és hogy előtérbe kerülnek olyan problémák, amik ezzel együtt járnak. És a Hanacímű regény is éppen a család két nőtagjáról szól, és az ő kettejük történetét meséli el, az egymásra találásukat és az ő különleges kapcsolatukat. Mennyire nehéz bemutatni egy család történetét a nőkön keresztül?
Számomra egyáltalán nem volt nehéz.
Az előzményekre gondolok, hogy általában a férfiakról tudunk, a férfi–férfi után az apa–fiú vonalat követjük, és most meg, hogy a nőkön keresztül megy a történet. Nem sok példa mutat ilyet.
Ilyen módon én egyáltalán nem gondolkodtam ezen, és mivel én is nő vagyok, számomra könnyebb is volt női perspektívából leírni a dolgokat. Másrészt pedig rengeteg a férfi főhős az irodalomban, tehát én tudtam, hogy én pedig érdekes női hősöket akarok alkotni.
Ez a két női főszereplő, Mira és Hana, mindkettő rettenetes tragédiát él meg; a kislány egy tífuszjárványban gyakorlatilag elveszíti az egész közeli családját, a szüleit és a testvéreit, Hana pedig 23 és 26 éves kora között tulajdonképpen megéli és túléli a holokausztot. Viszont míg Mira egy ártatlan áldozatnak tekinthető, mert ő egy kislány és nem ő tehet a járványról, azért lehet, hogy Hana nem véletlenül okolja magát a történtekért. Ellenszegül anyja kívánságának, és ahelyett, hogy továbbítaná postán a húgának az iratait ahhoz, hogy megkapják a vízumot, hogy Angliába tudjanak menekülni a háború és az üldöztetés elől, egy férfi szerelme miatt inkább ezt visszatartja. Eldugja a papírokat, és aztán innen már elkerülhetetlenné válik, hogy gyakorlatilag az egész családját elhurcolják először Terezínbe, egy gyűjtőtáborba, és onnan Auschwitzba. Így ő lesz az egyedüli túlélő. Kivéve ugye a húga, akit az édesanyjuk elbújtat a legjobb barátnőjénél. Nagyon sok szál van a történetben, majd visszatérek arra is, hogy mitől ilyen a szerkezete. Mind a ketten egy rettenetes tragédiát élnek át, és ez a furcsa Hana nem véletlenül furcsa. Tehát, hogy ez a lelkiismeret furdalás, meg a sok minden átélt történet következtében ilyen, amilyen, és ők egymásra találnak. Mitől olyan különleges a kapcsolatuk?Ez sok kérdés volt egyszerre. Én még egy kicsit a bűnről szeretnék beszélni. A könyvnek az a címe, hogy Hana, nemcsak azért, mert a Hana egy név, hanem mert a cseh nyelvben a hana szó jelentése: bűn. De nekem persze az én főhősnőmnek a pártjára kell állnom, mellé kell állnom. Természetesen a mi szempontunkból úgy néz ki, hogy ő bűnös valamiért. Valamit tett. Mert mi tudjuk, mi tudjuk már előre, hogy mi történt utána, mi következett. Mi ezzel tisztában voltunk mint olvasók. De mi mindannyian életünk minden pillanatában döntünk, döntést hozunk. És soha nem tudhatjuk, hogy ezeknek a döntéseknek az adott pillanatban, amikor meghoztuk őket, és amikor akármilyen jelentéktelennek tűntek, hogy mi lesz a következményük, mennyire súlyosak lesznek ezek a következmények. Abban a pillanatban, amikor Hana úgy döntött, hogy a levelet küldi-e vagy mégsem, az tulajdonképpen lényegtelen döntésnek tűnt. Ő nem tudhatta, hogy hogy alakul a helyzet és a nagy történelemnek merre vezet majd az útja. Igaz az is, hogy visszanézve később ezt szemére hányta saját magának is. Tehát ő olyan bűnt érzett saját magában és saját magán, ami szerintem nem is az övé volt. És én nagyon igazságtalannak érzem, nemcsak Hanát tekintve, hanem sok-sok más, a többi holokauszt túlélőt nézve, hogy ők olyan bűnt éltek meg, vagy olyan bűntudattal éltek a későbbiekben, amiről nem tehettek. Miközben sokan azok közül, akik valóban okozták a tragédiát, nem érezték magukat bűnösnek. Mondjuk, ha a mai valóságba fordítanám át ezt a dolgot, akkor szerintem Putyin sem érzi magát bűnösnek a sok elveszett életért.
És hogy miért volt olyan különleges a kapcsolat? Ez azért volt különleges vagy furcsa, mert Mira egy élettel teli kislány volt, Hana viszont pont ellenkezőleg, olyan figura volt, akiben alig maradt élet. És erről szól szerintem ez a könyv; arról, hogy minden élet, akkor is, ha fölöslegesnek vagy szerencsétlennek tűnik, hogy minden életnek a végén kiderül, hogy mennyire van értelme. Mert ugye végül kiderül, hogy maga Hana is Mirának, a kislánynak olyan családi hátteret tudott adni, amiről ő maga sem gondolta volna, hogy képes lesz rá valaha.
Igen, Mira valahogy visszarángatta az életbe, visszahúzta.
Igen, ez egy reményről szóló könyv tulajdonképpen.
A regényben váltakoznak az idősíkok, oda-visszaugrálunk a szereplők között, a történetek között, és ez kicsit megnehezíti az olvasást. Miért volt szükséges ez a nem lineáris szerkesztés?
Én kifejezetten intuitív módon írok, zsigeri módon. Természetesen, amikor nekiállok az írásnak, akkor megvan a téma, és tudom, hogy mihez, hogy hová szeretnék eljutni, és tudom nagyjából az útját is ennek, hogy merre. És el is jutok rendszerint az adott végéhez, de soha nem azon az úton, amit korábban kitűztem magamnak. És ez történt meg velem a Hana írása közben is, amikor az első rész írása közben az jutott eszembe, hogy többet kéne írnom a család múltjáról is, a zsidóság múltjáról. Egy olyan családról van szó ugyanis, amely nem is tartotta magát zsidónak, vagy alig tudta magáról, hogy mi az, hogy zsidó, tehát ők nem voltak izraelita hívő család, hanem egyszerűen csak egy zsidó származású család. Én azt akartam megmutatni, hogy ezek az emberek tulajdonképpen teljesen beilleszkedtek a mi közösségünkbe, a városunkba, tehát homogén része voltak, semmivel sem lógtak ki belőle, és ennek ellenére 1942. szeptember 14-én föl kellett szállnia mind a 200 embernek a vonatra, és nem tértek soha vissza. És erre leginkább akkor lettem figyelmes, amikor anyagokat kerestem a városi levéltárban, és azt kértem a levéltárostól, hogy tudna-e rendelkezésemre bocsátani valami anyagot a meziříčí-i zsidó közösségről, és ő teljesen idegesen azt mondta nekem, hogy a zsidók, mindig a zsidók, miért mindig a zsidókról írnak, és miért nem például az ellenállókról, a második világháborús ellenállásról. És én azt mondtam, hogy azért, mert az ellenállásban, pont azért, hogy ellenállás volt vagy ellenállók voltak, ott azért talán logikai módon érthetően van némi oka annak, hogy miért üldözték őket, vagy miért jártak el így velük, de ebben a csoportban egyszerűen nincsen semmi, nem volt semmi oka. És ki a következő a soron? Majd a szőkék? Így jött létre a regény középső része, amikor olyan közösségnek a történetét akartam leírni, amely valóban nem volt semmiben más, és nem lógott ki semmivel, és mégis megszűnésre volt ítélve. És a harmadik rész pedig maga Hana elbeszélése, amikor egyszerűen azt akartam, hogy ő is hangot kapjon, és azt gondoltam eredetileg, hogy ez körülbelül egy fejezet lesz majd, de gyakorlatilag kinőtte magát a könyv harmadává. Tehát a könyv bonyolult szerkezete így jött létre.
Olvasás közben az volt még feltűnő, hogy ez a két női szereplő, ahogy beszél, annyira személyes, hogy az volt a benyomásom, hogy az írónő maga mesél, ezért is kérdeztem, hogy személyes élmények alapján, meg emlékek alapján írta-e, mert ha most azt mondaná, hogy igen, ez az én történetem, én vagyok, nem tudom, Mira, akkor teljesen hiteles lenne számomra a könyv olvasása után, mert annyira személyes a hangvétel. Másrészt van egyfajta távolságtartás, egyfajta elkülönülés az író és a történet között. És számomra ez a női perspektíva, ez a nem lineáris szerkezet és ez az oda-vissza ugrálás mellett pont ez a kettősség volt az, ami a leginkább megfogott ebben a könyvben. Azon tűnődtem, hogy hogyan lehet egyszerre belülről és kívülről nézve írni. Hogy tudta magát belülre és kívülre helyezni egyszerre?Én amikor azokat a jeleneteket írom, ahol szerepelnek ezek a főszereplők, akkor gyakorlatilag velük vagyok benne a jelenetben. Százszázalékos nyugalomra van szükségem mindig írás közben, mert én belépek a hősökbe. Minden alakba, akár a jóba, akár a rosszba is, mert egyikük sem fekete-fehér. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy én azonosulok vagy azonos vagyok velük. Ez azt jelenti, hogy én csak próbálom elképzelni, hogy az adott pillanatban mit láthat, mit érezhet, mit él meg az adott alak. Ez a bizonyos távolságtartás, amiről beszélt, az ugye leginkább talán a középső részben vehető észre. Amit eredetileg a főtéren álló régi ház mesélt. Nekem egyszerűen tetszett annak az ellentétje, amikor a fiatal kislány, Mira mesél és egy régi, főtéren álló ház. A kiadó kérésére végül nem a házat meséltettem vagy hagytam mesélni ebben a passzusban, hanem Mira folytatja a mesélést, de érezhető a távolságtartás. És azt kell mondanom, hogy egyébként a mai napig nem vagyok ezzel a változással megbékülve, mert a figyelmes olvasó biztos észreveszi a középső részben, hogy Mira olyan dolgokat is elmesél, amiket nem tudhat. Amit nem élt meg, meg mesélésből se ismerheti, mert nincs aki elmesélje neki. Vagy elmesélte volna. Én ezt fölvetettem egyébként a kiadómnak annak idején, de a kiadóm azt mondta, hogy ez szépirodalom, a papír meg kibírja. És ezután megjelentek az első recenziók, és bennük természetesen az, hogy honnan tudhatja ő, a Mira. Én pedig otthon rohangáltam a nappaliban és azt kiabáltam, hogy kérdezzék meg a kiadót. És van egy olyan kis kívánságom, hogy egyszer talán megjelenik az eredeti formájában a könyv, mert szerintem jobb lenne.
Úgy éreztem olvasás közben, hogy valahogy én is részesévé válok a történetnek, és mintha a történettel meg az íróval együtt fejteném vissza ezeket az ok-okozati összefüggéseket, hogy mi honnan, hová vezetett el, melyik döntés milyen következménnyel járt. Volt ilyen szándék, ennyire belevonni az olvasót történetbe?
Igen. Én amikor írom a történetet, soha nem úgy látom, mint ahogy egyszer majd az olvasó fogja látni, mert én tudom, hogy mihez akarok eljutni a végén. Hát Önök most már tudják, hogy itt a holokausztról lesz szó a könyvben, de amikor a legeslegelső olvasó vette a kezébe a regényt, akkor fogalma sem volt, hogy a Hana néni miért ilyen? Mi változtatta meg. Mert a könyv első harmadában, sőt lehet, hogy az első felében szó nincs a vészkorszakról. Természetesen vannak ott olyan jelek, ami alapján az olvasó azt gondolja, hogy ez talán ezért lesz, vagy azért lesz, és ez az, ami tovább hajtja, tovább mozgatja az olvasót, hogy továbbmenjen, olvasson és fejtse ki.
Ahogy Ivanaék története kibomlott, az egészen elképesztő volt, hogy hozzájuk kerül Mira, pont azokhoz az emberekhez, akik talán a legjobban megbántották. És hogy ez mennyivel később derült ki, hogy ezek ugyanazok az emberek!
Igen, igen, ez így van, és ez az, amit én úgy mondván összeszövök a regényben, de csak az első olvasóktól tudhatom meg, tudom meg, hogy ez mennyire sikerült, vagy nem volt-e túl szövevényes, túl bonyolult, vagy érthető volt-e. Igen, tehát arról van szó ugyanis, hogyha „enyhén” megjelenik egy-egy hős vagy alak a könyv első harmadában, tehát csak szóba kerül, vagy megjelenik, de nincs főszerepben, akkor biztosak lehetünk százszázalékosan abban, hogy később előtérbe kerül ez a hős, megtudjuk az ő történetét is, és annak is a magyarázatát, hogy az első harmadában, az első részben mit csinált, tehát mik voltak tulajdonképpen következményei annak, amit majd megtudunk. Tehát a motívumait később tudjuk meg.
Igen. Ez a regényben nagyon különleges, mondjuk különleges élethelyzetekkel találkozunk. Generációról generációra hatnak a döntések és a következmények, pont erről beszélünk, hogy később kiderülnek ezek a régi dolgok. És hogyha most megnézzük ezt a mi életünket, ami talán nem olyan terhelt, mint mondjuk a múlt század húszas, harmincas, negyvenes, ötvenes évei, vagy másképp terhelt, vajon most is ugyanilyen hatással vannak a mi jelenlegi életünkre az, hogy a szüleink anno, vagy a nagyszüleink döntései milyen következményekkel járnak? Van olyan hatása, mint ami a regényben megjelenik?Természetesen igen, persze, mert nemcsak az egyéneknek, egy-egy embereknek a tettei, a cselekményei, hanem az egész nemzedékeknek a cselekményei. Tehát az előző nemzedékeknek a tettei. Igen, ha csak a cseh történelmet nézem, a 48-ast, a 68-ast, a 89-est, igen, tehát ezek mind olyan dolgok, amik hihetetlen módon, képen befolyásolnak minket is ma. De egyébként mi is a mi magánszintünkön minden nap döntünk, és minden nap hozunk olyan döntéseket, amik, ahogy mondtam már, jelentéktelennek tűnhetnek abban az adott pillanatban, de mondjuk, ha nem jobbra fordulunk a sarkon, hanem balra, és elüt egy autó, akkor egy olyan kicsinyes, jelentéktelen döntésnek mekkora következménye lehet. Az én döntésem is, az, hogy író legyek, befolyásolta nagyban, nagy mértékben a férjem, a gyerekeim életét is, tehát mi tulajdonképpen erősen egymást befolyásoljuk folyamatosan. Valaki sorsnak nevezi, valaki véletlennek, én pedig életnek mondom.Meg kell említenünk a kötetben szereplő illusztrációkat, amik Deli Dorka munkái. Ezek az illusztrációk nagyon letisztultak, kicsit emlékeztetnek a gyerekrajzokra, de jelzés értékűek, és rendkívül jól megfognak egy-egy gondolatkört vagy egy-egy problémát. Hogy esett a választás épp Deli Dorkára? Ez az ön választása volt, vagy a kiadóé? Az eredetiben is szerepeltek illusztrációk?
Ezt inkább a magyar kiadóktól kellene megkérdezni. De én azt mondhatom, hogy el vagyok ragadtatva tőlük. Meg a borítótól is. Mert a könyv vagy 16 országban jelent meg. És van olyan borító is, ami már az első látásra elárulja, hogy miről szól a könyv. És az az, amit én nem akarok. Kiváló például a cseh borító, amit bizonyos kiadók átvettek. Mert az első látásra nagyon nem szembetűnő, nagyon szerény. És ennek a jelentését csak akkor fogja föl, érti meg az olvasó, amikor elolvassa a könyvet. Mert csak amikor elolvassa az ember a könyvet, akkor érti meg, hogy ez a krémes sütemény, ez a habos sütemény, ami látható a borítón, az volt tulajdonképpen oka a tífuszjárványnak; és azok a halványszürke csíkok pedig a börtönruhát jelképezik. Ahogy mondtam, a Hana név főnévként, nem tulajdonnévként, csehül azt jelenti, hogy bűn. És a sütemény körül négy olyan halvány betűvel íródott felkiáltás található, ami nagybetűvel kezdődik. Ezeket a nagybetűket óra irányában olvassák, akkor az jön ki, hogy MIRA. Tehát így tulajdonképpen sikerült a borítóra rácsempésznem a másik hősnőnek a nevét is. Sajnos ezt nagyon kevesen veszik észre, ezért leginkább ilyen jellegű beszélgetéseken szóba hozom mindig. Tehát ez egy olyan borító, amin rajta van minden, de elrejtve, mint ahogy a könyvben is. A magyar borítón festői kis házak talán láthatóak, ami szintén nem árul el semmit, úgyhogy elégedett vagyok. Szemben az angol borítóval, amin Dávid csillag szerepel, és egyből szembetűnő és világos, hogy miről fog szólni.
