EZ A NAP
Ötkor keltem, kivittem Villőt az állomásra,
a sorompó sokáig le volt engedve,
majdnem lekéste a vonat miatt a vonatot,
otthon visszafeküdtem, talán tizenegyig aludtam,
ebédre borscs volt szárított kaporral, lassú tűzön,
hosszan figyeltem a fazék sötétlila gőzét,
próbáltam dolgozni később, levelek, néhány telefon,
de vártam a meccset, nem tudtam figyelni,
ment a zizegés egész nap, fölálltam,
fölsöpörtem a nappalit, csoszogtam, visszaültem,
megnéztem, ott van-e még az a veréb,
amit nem volt erőm bedobni a holtágba,
végre elvitte a macska vagy a karvaly a teraszról,
aztán eleredt az eső, és eszembe jutottak a deszkák,
összeírtam, mi minden miatt szorongok,
romlandó tárgyak főleg, közepes mulasztások,
leírtam azt is, régen hosszabb volt a lista,
aztán elvittem csellóra Kendét, hazahoztam Álmost,
a sorompónál megint húsz percet álltunk,
este nem bírtam végig nézni a meccset,
rohangásztam, a gyerekek mondták be az eredményt,
ideges voltam, korán elmentem aludni,
hogy ma már ne gondoljak többet semmire,
most itt fekszem, ebben az ágyban, tejszagú a bőröm,
és azon gondolkodom, hova tűnt el ez a nap,
hova tűnhetett el ilyen gyorsan.
A karmester eltöri pálcáját
A kis karmester fényesre borotvált tarkóján
kidagadnak az erek, fújtat, mint a kerti sündisznók,
toppant és szökell, a lábtechnikája lenyűgöző,
ahogy az Opera másnapos közönségnek elrugózza
a Kilencedik Szimfóniát, a negyedig tételnél,
sajnos csak akkor veszem észre,
addig a karmester súlypontemelkedését méricskélem,
csak az utolsó tételnél, allegro assai,
lendül ki balra a szem függőónja,
aztán egyre többször csúszik a tekintet
arra a két hatalmas, fekete combra,
csúszok én is diszkréten a székben félrebillent fejjel,
mintha csak az őrült csellistát fixálnám a szélen,
vonójával mikor döfi át a japán hegedűslányt,
közben a fényes combok is persze megérzik,
valaki oldalról épp megdugja őket a szemével,
csipke szegély a szoknyán, allegro assai,
berántanak a fénylő, fekete combok,
a totális köszépponthoz vezető combok,
allegro assai, a pinához vezető vesszőfutások,
mint amikor műbőr térdcsizmáid
becsattogtak hozzám a rendház folyosóján
halványkék miniszoknyában,
mint amikor kamaszkorunkban a sok kiéhezett
kollégista közt bevonultál az életembe,
öt gyerek, holtág, lakáshitel,
és akkor egyszer csak, recitativo,
a kopasz, kis karmester az állványon eltöri a pálcát,
és ott, az újévi koncerten, recitativo, fölfénylenek előttem,
fellángolnak szívemben szőke combjaid.
CELOFÁN
Hamvas Béla Karneválját olvastam,
amikor elment a látásom, és az orvosok nem értették,
mit jelent, hogy elment, ha mégsem –
miért nem látok, ha mégis.
Csillogott a szemem, ma azt mondanám,
nem tudtam fókuszálni, de akkor úgy magyaráztam,
egy fénylő celofán lebeg előttem.
Nem olvastam évekig, nem írtam.
Az agyam képtelen volt összerakni a látványt –
kín volt a lakásból kimenni, kín az emberekkel beszélni.
Hiába vizsgáltak. Szemész, belgyógyász, neurológus,
háziorvos. A szemem jó volt, az apám agytumorban
halt meg fiatalon, nálam nem volt elváltozás.
Otthon a húgom MR felvétele mellé tettem az enyémet,
néztem az agyunkat, szikrázó szemmel keresetem
mi a különbség közöttünk.
Meg voltam pörkölődve,
mint Toporján történetében Episztemon úr,
aki egyik napról a másikra megsüketült,
olyan süket lett, amilyen süket csak a szimuláns lehet.
Celofán, magyaráztam egy újabb szemorvosnak,
értse meg, csillogó celofán lebeg a szemem előtt.
Celofán, bólintott, magának másmilyen orvosra van szüksége –
a másmilyen szót szakszerűen megnyomta.
Miután megszületett a lányom, eltűnt a celofán.
A Karnevált azóta sem olvastam végig,
nem tudom, mi lett Toporjánnal meg Episztemon úrral,
de az orvosi szobában és a versben azóta is
szakszerűen kerülöm a metaforákat.
Anyu egy Marquis de Sade regényben
Anyut a Jóisten úgy cibálja végig az életen,
akár Sophie-t Sade márki a Justine,
avagy az erény meghurcoltatása című regényben.
Anyu sír, temet, sír, cibálódik, temet,
aztán fölhív, azt mondja, nyugodjak meg,
a Jósten majd úgyis mindent megold.
Mintha nem ismerné, nem tudná, milyen –
mégis Sade márki Jóistenre bízza magát,
az meg élvezettel cibálja őt tovább, én így képzelem.
Anyu Jóistennek hívja a jóistent, amikor baj van,
különben nem gondol rá, nem emlegeti,
én meg Anyunak hívom anyut, és nem gondolok rá,
ha nincsen baj.
