Különböző sorsok, történetek, életutak. A közös pont, hogy mindegyik főszereplő nő. Ughy Szabinával Az átlátszó nő című novelláskötete kapcsán beszélgettünk. 16 nő, novella és sors, különböző élethelyzetek és megélések. Változás előtt állnak.
A kötetet indító novella egyben az egész könyv címadója. A középkorú nő belső gondolatai egy budapesti buszon utazva egy külföldi férfi miatt kerülnek megfogalmazásra. Ezt a történetet tartod a kötet kiemelt történetének?
A kötet címét Péczely Dóra szerkesztőm javasolta, és ezért nagyon hálás vagyok neki. Én az „Én vagyok az a nő” munkacímet javasoltam még a könyv elején, de azt hiszem, ez egy jóval erősebb, nagyobb kíváncsiságot kiváltó cím. Többen jelezték már, hogy a könyvet a címe miatt vették meg, hiszen sokan azonosulnak a jelentéktelenség, az átlátszóság érzésével.
Egy novellát sem tudnék kiemelni, mindegyik más miatt fontos.
Van missziója a kötetnek? Hallatni az átlátszó nők hangját?
Sosem éreztem küldetéstudatot. Ennél jóval önzőbb vagyok az írásban. Az irodalomterápia során tudom inkább megélni azt, hogy másokért cselekszem, ott viszont maximálisan. A kötet írása egyáltalán nem volt tudatos. Még majdnem egy évvel ezelőtt sem voltam biztos benne, hogy valaha is születik-e újabb könyvem. Az egyetlen motivációm az volt, hogy az a komoly önismereti munka, amelyet elkezdtem, azt valahogy írásos formában is „letegyem”. Az írott válasz a megnyugtató számomra, ott érzem, hogy a szenvedésben található katarzist – vagy annak a lehetőségét – teljes egészében körbe tudom járni, be tudom mutatni egy olyan végponttal, ami mindenképp elmozdulást jelent a korábbi állapothoz képest.
Ennek ellenére, hogy ilyen önző vagyok, borzasztóan örülök azoknak a visszajelzéseknek, amelyek arról szólnak, hogy az olvasók magukra ismertek a történetekben, hogy mennyi mindent kaptak az olvasottaktól.
Milyen üzeneteket szeretnél átadni az olvasóknak ezen a novellásköteten keresztül?
Kicsit ódzkodom attól, hogy konkrét üzenetet, tanácsot adjak bárkinek is. Mindannyian annyira különbözőek vagyunk, annyira más helyzetekben élünk, teljesen eltérő adottságokkal, személyiséggel. Az én élettapasztalataim eddigi fontos felismerése az, hogy a szabadság minden olyan helyzetnél fontosabb, ami ugyan biztonságot, kényelmet, vagy akár időnként örömet is okoz, de mégis inkább hazugságra épül. A szabadság ezzel szemben egy minden irányba nyitott állapot, és ebből fakadóan sokszor nagyon szorongató, nehéz és félelmetes. Én mégis azt vallom, hogy inkább ez, mint bármi más, ami arra kényszerít, hogy hazudjak magamnak.
Kaptál már visszajelzést, hogy a könyv hatására valaki ráébredt, hogy változásra van szüksége?
Rengeteg pozitív visszajelzést kaptam, ami óriási öröm, ugyanakkor teher is. Sokak részéről érzem azt, hogy van bennük egy ráismerés a saját krízishelyzetükre, amit egy író-olvasó találkozón váltott beszélgetéssel, vagy egy levélváltás során nem lehet megoldani. A ráébredés még csak a kezdet. Egy terapeuta rengeteget segíthet nekünk, ha rászánjuk magunkat, hogy elindulunk a szembesülés útján, de az biztos, hogy egy terápia minden, csak nem kellemes. Én mégis mindenkit erre bíztatok, hogy induljon el ezen az úton. Ha nem is van lehetősége terápiára, akkor legalább próbáljon meg őszinte lenni magával. Ebben a tükörbe nézésben az írás például nagy segítség tud lenni.
Mi volt a fő motivációd és inspirációd a különböző karakterek és történetek megalkotásában?
Egyrészt a megértés szándéka vezérelt. Meg akartam érteni, és ezzel együtt elfogadni az összes szereplő jelenlegi állapotát. A terápiás munkámból tudom, hogy a velünk történtek megosztása vagy épp a másik történetének megismerése mennyire szépen ki tudja simítani a másik iránt érzett ellenszenvünket, ellenérzésünket vagy akár dühünket is. Bár azt hittem, ismerem ezeket a nőket és férfiakat, a karakterük megalkotása közben ismertem és szerettem meg őket igazán, én pedig csak olyan karakterekkel szeretek foglalkozni, akiket szeretek. A másik motivációm pedig a remény volt. Remény nélkül nem tudok írni. Mélyen hiszem, hogy mindig lehet tenni azért, hogy egy kicsit is jobb legyen.
Néhány novelládban megjelenik a Bakony térsége, Ajka városa és a Somló-hegy is. Ezek a helyszínek milyen jelentőséggel bírnak az életedben?
Ajkán születtem, ott élt az apai nagymamám, a szülői ház pedig Somlóvásárhelyen van, néhány éve pedig lett egy kis présházam a Somlón, ahová gyakran járok, mert a világ legbékésebb helye.
Miért tartottad fontosnak, hogy ezek megjelenjenek a történetekben? Miért pont azokban?
Csak olyan helyekről, helyzetekről, emberekről tudok írni, amikkel, akikkel van kötődésem. Nagyon jól ismerem a vidék valóságát, ezért azt hiszem, hogy hitelesen tudom megjeleníteni.
Mennyire személyesek vagy relevánsak számodra a kötetben szereplő témák és karakterek?
Ahogy az interjú elején említettem, a kötet eredeti címe az lett volna, hogy „Én vagyok az a nő”. Ezzel sugallva azt, hogy az aktuális én (az író, az olvasó) is lehetne az a nő, akiről éppen olvas. Az én-be való belebújásnál pedig azt hiszem, nincs személyesebb.
A Pillangó című novella egy kimondottan személyes írás. Mesélnél róla, hogy miért?
A saját betegségem történetét írtam meg, és bár a rövidebb írások közé tartozik, mégis rengeteg év munkája van benne. Nagy félelmem az érzelgősség, márpedig egy betegség alapvetően nagy érzelmeket megmozgató téma, sokakban az együttérzés vagy a sajnálat érzését váltja ki. Vékony a határ a kettő között, és engem ez utóbbi kifejezetten taszít, és a mai napig dühvel tölt el. Szóval a sajnálattól való félelem is sokáig gátolt. Ugyanakkor meg egy nagyon fontos felismerés volt az életemben: ha nincs ez a gyerekkori betegség, akkor valószínűleg soha nem kezdek el írni, és soha nem tapasztalom meg, hogy milyen transzformáló ereje van a szavaknak.
