Bíró Tímeának a harmadik kötete jelent meg 2024-ben az újvidéki Forum Kiadónál. Hiába, hogy a két verseskötetet követő új alkotás műfaji megjelölése kisregény, a Moldva nagyon sok szempontot kínál (követel) közelebbi vizsgálatra, ami pedig egyszerre erénye a műnek, ugyanakkor a problematikusságának is köszönhető.
A Moldva nemhogy megidézi a szerző első, 2017-ben megjelent A pusztítás reggelei című verseskötetét, de mintha egyenesen annak prózai tovább- vagy túláradása lenne. Nem csoda, hogy a párhuzamra Berényi Emőke is felhívja a figyelmet a kötetbemutatókról készült tudósítások tanúsága szerint. Valamint Kelemen Emese is említi ezt a Moldvához írt ajánlójában: „Bíró Tímea első verseskötetének fülszövegében ezt írta Patócs László: »Milyen egy jó anyavers? Érzelmi hullámvasút.« A Moldva is egy érzelmi hullámvasút.”
A két kötetben a közeg és az alaphelyzet azonosnak tűnik: mélyszegénységben élő diszfunkcionális család, alkoholista apa, beteg, bántalmazott és bántalmazó anya, szenvedő gyerekek. Még (a) kiskutyák is szerepelnek mindkét kiadványban. Semmiképp sem szeretném autofikciós irányból láttatni egyik kötet anyagát sem – leginkább azért, mert nem érzem, hogy ez a bulvárszempont bármit is hozzáadna vagy elvenne az értékelhetőségükből –, de az ilyen mértékű világegyezés mégis mintha arra mutatna, hogy a szerző ugyanabból az élményanyagból dolgozott.
Ami főként érdekes, hogy a két szöveg között felfedezhetők formai és képi egyezések is. A Moldva visszatérő szövegegységei az egy-egy oldal alján zárójelbe tett „anyadefiníciók”, melyek többnyire egy-egy rövid mondattal kezdődnek. Például: „Anyám vérfolt a padlón.” (19) „Anyám egy rozsdás vagon.” (40) „Anyám egy teherszállító hajó.” (15) Nos, a harmadik példa Bíró első kötetének Anya-hajó című darabjából származik… Szinte szó szerint egyező momentum továbbá a saját (női) testtel való viaskodás és az arra érkező külső reflexió. „Naptármódszer. A test megfigyelése, a test hibáztatása. […] [P]szichológus, jóga, ne görcsölj rá, cink, magának gyönyörű a méhe […].” – így a Moldva. A pusztítás reggelei kötet Fűtés című versében pedig: „minden olyan bizonytalan / a havi ciklus is / a nőgyógyász csak néz hogy / tudom fejből a test kudarcát / hogy nem képes rendszeresen / de ő megnyugtat hogy nagyon / szép a méhem”. A műfaj kérdése tette számomra indokolttá felhívni a figyelmet ezekre a szorosan futó párhuzamosokra. Máris kifejtem, miért.
A Moldva kisregénymivolta önmagában kérdőjeles, ahogy erre ugyancsak érkeznek reflexiók a kötetbemutatókon is. A szöveg szokatlanul fragmentált: a folyószöveg mellett, amelyből egy monologizáló hangot hallani ki, megtalálhatók a már említett, lap alji, zárójelek közé illesztett anyadefiníciók, olvasható egyoldalnyi, más szereplő által közvetített szöveg, valamint hat cím nélküli klasszikus vers is helyet kapott a kötetben. Formai értelemben patchwork kötet a Moldva. Az irodalmi kategóriát firtató kérdésekre a szerző rendre elmondja, hogy a könyv szerkesztője, Bakos Petra meglátása szerint a Moldva hangsúlyosan lírai próza. S ezzel csak egyetérteni tudok. E szöveg líraiságát véleményem szerint nem lehet elég vastagon aláhúzni. Nem szeretnék beleveszni a „mi a próza (vagy épp líra)?” már-már filozofikus távlatokat sejtető kérdés megválaszolásába. Inkább csak úgy fogalmaznék, hogy a Moldva margótól margóig írt líra. Visszautalnék az iménti „magának gyönyörű a méhe”, illetve „ő megnyugtat, hogy / nagyon szép a méhem” fentebb hosszabban idézett szövegrészletekre. A verseskötetből származó megfogalmazás sokkal narráltabb, prózaibb, ha úgy tetszik, mint a Moldva zaklatott szósorolása (amely a kötetben még hosszabban is folyik). Számomra Bíró Tímea, hiába a kötetbe is beleírt kisregény műfajmeghatározás, nem tudott kibújni lírikusi bőréből. S ez nem is lenne baj, ha mindezt az élményanyagot nem adta volna már közre egyszer verssorokba tördelt klasszikus lírai formában is. Az első kötettel való összevetésből (amelyet az életművön belüli hang- és világismétlés tesz indokolttá) azért jön ki rosszul a Moldva, mert épp a műfajiságot tekintve tűnik kihagyott ziccernek vagy meg nem oldott vállalásnak. A szerző mintha nem használná a prózai eszköztárat.
A két kötet között eltelt idő bizonyos értelemben tükröződik a – nevezzük így: – lírai elbeszélő életkorán: míg A pusztítás reggeleiben főként gyerekként van jelen, addig az új kiadványban már ő maga is anya. A gyerekként elszenvedett traumák azonban még aktívak a mostani kötetben is. A Moldva azt a helyzetet mutatja meg, amikor a gyerekvállalás a traumafeldolgozás helyébe lép. „Ha már ép lelket nem tudunk, akkor mutassunk fel gyerekeket” (18). Az új kötet elbeszélője egy fiatal nő, aki saját anyává válása révén szembesül korábbi, tudatosított, de még fel nem dolgozott gyerekkori traumáival. Ezt, vagyis a feldolgozatlanságot bizonyítja az is, hogy az elbeszélés módja nem változott a traumák elszenvedésének idejéhez képest: az elbeszélő a Moldvában is metaforákban beszél a tapasztalatairól és az életét meghatározó szereplőkről, s magáról mint áldozatról gondolkodik. Nem tudok tehát egyetérteni a bemutatókról készült tudósítások azon megállapításával, miszerint Bíró Tímea szövege szókimondó lenne. Odáig az elbeszélő még nem jutott el ebben a műben (sem). Ami, pedig azért kár, mert így az állandó szorongás tematizálása és az elszenvedett sérelmek, traumák ismételt felemlegetése egyhelyben toporgást eredményez, a szöveg nem nagyon jut előbbre. Ebben lehetett volna a szerző segítségére a prózai művek egyik klasszikus eleme, a cselekmény vagy belső dinamika, ami a valahonnan valahová eljutást közvetítené az olvasó számára. Hiába, hogy a legutolsó mondat így szól: „A pusztulásból jöttem, és élet növekszik bennem.” (95), az ezt megelőző oldalon még ez olvasható: „Kifésülöm a szüleim átkozódásait, a káromkodásokat, a cigifüstöt, a penész és a rothadó fogak szagát. Elhiszem, hogy tisztább vagyok, mint ők […]” (94). Meddig produktív, akár a vélt vagy valós traumafeldolgozás szempontjából meddig segítő a traumát okozók kizárása, megtagadása? A Moldva elbeszélője az utolsó oldalakig dacos, s nincs nyoma annak, hogy törekedne megérteni a bántalmazó szülő élethelyzetét vagy elfogadni az ő szülői szerepüket, ami pedig a traumafeldolgozás felé mutathatna. Az utolsó mondat mintha ilyesfajta ívet igyekezne lezárni, de ezt felépíteni mégsem sikerült.
Az olyan részletek, mint az, hogy „[a]pám nem érintette meg a [terhes] hasát, helyette egyre gyakrabban markolta meg a sörös üveget” (22) vagy „apám egyre többet ivott, így anyámnak nem volt ereje főzni, hisz törött bordával vagy vérző orral nem lehet főzéssel foglalkozni” (36), vagy „amikor anyám a fejemet verte a falba / maradandó sérülést okoztam a házfalnak” (80) épp a bennük rejlő fájdalmas irónia miatt nem érik el azt a szenvtelenség okozta erős hatást, amelyet a naturális „szókimondás” eredményezhetne. E szempontból érdekes, hogy ahol valóban testi, biológiai traumáról esik szó, amelyet sokkal nehezebb líraizálni, az elbeszélő hangja valóban naturálissá válik, s azt közli, ami történik, ítélkezés nélkül: „A kilencedik héten kellett a terhességet megszakítani, ami nem is volt igazi, mert a petezsákban nem volt embrió. […] Az orvos szerint két menstruáció után ismét lehet próbálkozni, és azt olvastam, hogy egy ilyen műtéti beavatkozás során a szövetek felfrissülnek, mert eltávolítják a felső, elöregedett hámréteget.” (78). Számomra ezek a Moldva legerősebb, közhelyeket elkerülő részei.
Az áldozatszerep erősségét jelzi tehát, hogy az elbeszélő a saját, őt bántalmazó szülei helyzetét (még) nem érti. A Moldva megszólalójának szorongásban és saját szülői alkalmasságának folyamatos megkérdőjelezésében jelentkező szülés utáni depressziója (erre utal a 85. oldalon olvasható jelen idejű mikrotörténet, amelynek középpontjában a gyerek áll) és az anyja hasonló lelki állapota közötti hasonlóságra nem érkezik reflexió az elbeszélő részéről. Ez a szorongás uralja pedig a párkapcsolatát és a gyerekével való kapcsolatát is, az egész létezését. „[A]hogy egyre többet látok a világból, több dolog szül bennem félelmet” (60). Nagyon nehéz azonosulni ilyen elbeszélővel. „Az eső zivatarba fordult, és miután megtömte a zsebeit kövekkel és kagylókkal, utánam szaladt a vízbe, ami még csak a térdeimet nyaldosta. Ebbe akartam belefojtani magam, hogy elvigye a súlyt, amivel nem akarok élni. Nem beszélünk róla. (20)” – olvasható egy nyaralásról, amelyre még csak párként utaztak a férfivel, aki „[ú]gy néz rám. Ez a férfi gyereket akar tőlem” (17).
A traumák fel nem dolgozását jelzi a címbe emelt zenei mű, a Moldva (egyik) funkciója is. A végigszorongott nyaralásról hazafelé tartva a férfi „[a]z autóban bekapcsolta nekem Smetana Moldváját, mert tudta, hogy attól megnyugszom” (20). Az elbeszélőnek tehát még nincs kiforrott belső megküzdési stratégiája, külső eszköz szükséges még. A Moldva másik, kisregénybeli jelentését, jelentőségét a szerző sajnos elmagyarázza ahelyett, hogy időt és terjedelmet rászánva a karakterek megformáltságán keresztül vezetné rá az olvasót. „A víz természete olyan, mint az emberé. A gyöngéd kék és zöld szürkévé, barnává vagy szinte feketévé válik, ha felkavarja a szél. Nem lehet ráismerni, csak a meder ugyanaz.” (26) Ennek megmutatásához különféle interakciók, de legalábbis azok felelevenítése lett volna szükséges a megvalósítottnál hosszabb terjedelemben.
„Nem beszélünk róla.” (17) A Moldva kulcsmondata. A műben nincsenek klasszikus párbeszédek, az olvasó csakis a líra elbeszélő hangját hallja. Egy kivétellel. Egyoldalnyi, kurzívan szedett oldalt olvashatunk az anyától még a kötet legelején. „Fölakasztom a gyerekeket. Már kinéztem a góréban egy gerendát, ami megtartja őket. Ha elkiáltom magam, hogy kuss legyen, akkor elhallgatnak, nem visítanak tovább.” (10) stb. stb. A gyerekek csak egyes, kettes és hármas. Az apa nem szól, az anya hangja közvetíti őt is: „Néha elismerően bólogat, hogy milyen pontosan céloztam, máskor megjegyzi, hogy azért nem kellett volna seprűnyéllel, de sose viszi túlzásba az okoskodást.” (10) A leírás azt sugallja, hogy a gyerekverés ebben a családban mindennapos játék a két, érzéketlenül kegyetlen felnőtt számára. Már-már abszurd hatású a leírás, köszönhetően a szélsőségesen egyoldalú ábrázolásnak.
Nehezen érthető szerzői döntés, miért csak egy ilyen, az anya hangját közvetítő rész szerepel a kötetben, ami ráadásul a lírai elbeszélő által is közvetített képet erősíti. Annál is inkább, mert mintha lenne arra irányuló szándék, hogy ezt a benyomást árnyalja az elbeszélő egy-egy rövid fragmentummal („Anyám menedék. Nemcsak az ütésektől forrósodtak át a kezei, hanem simogatás közben is. Szinte sütött a tenyere, és szerettem, ha beterítette az arcomat. Az ujjpárnákban ott volt a fonott kalács, a hideg vizes borogatás, a vasalt ingek érintése.” [27]). A kisregény felvillantja a szülő kétarcúságának tematikáját, de nem mélyíti el annyira, hogy akár az anya figurája háromdimenzióssá árnyalódjon. A Moldvában nincsenek kidolgozott karakterek. Az elbeszélő traumatizált és szorong – olyannyira egysíkú az ő karaktere is, hogy az sem átérezhető, mit szeret benne a párja, vagy mit tud neki adni ez a mélyen magába fordult nő. A férfiről semmit nem tudunk. Az apa csak alkoholista és bántalmazó. A monologizáló elbeszélő karakterének, hangjának határvonalai nem élesek. Olyan közlései vannak más szereplők belső érzéseiről, amelyeket ő nem is ismerhetne, ha tényleges karakterként lenne megalkotva, nem pedig csak egy tematika szószólójaként. Az anya érzései jelennek meg a lírai megszólaló monológjában: „Anyám bent porosodik a házban, nincs, aki verje, így már nem is érzi, hogy él.” (68) Érdemes lett volna ezt is akár az anya hangján közvetíteni. Az egyik testvérről olvashatunk hasonlóan omnipotens elbeszélőtől származható jellemzést: „A húgom […] a szomszéd utca diófája alatt ülve várta, hogy múljon a gyerekkora.” (28).
Bíró Moldvájának medre nagyon, már-már túl sok mindent fog közre, s a felszín, a sodrás ezért válik sekéllyé. Gyerekkori traumák (alkoholista apa, beteg, gondoskodásra szoruló, bántalmazó, az apa által bántalmazott anya), anyaságra való felkészülés lelki és testi küzdelme, a szülő két- és többarcúsága (embermivolta…), szülés utáni depresszió. Ráadásul az elbeszélőről egy rövid epizódban kiderül, hogy kisebbségiként él egy olyan országban, amelynek nem beszéli a többségi nyelvét. Rendkívül túlterhelt szöveg. Az itt felsorolt élethelyzetek és tapasztalatok önmagukban követelnének egy kisregényi terjedelmet ahhoz, hogy a megérdemelt és az olvasó számára átélhető, megérthető mélységben legyenek tárgyalva. Ha úgy tetszik, a Moldvába sokkal több mindent pakolt a szerzője annál, mint amit aztán érdemben megmutatott. Mintha idő előtt megjelent volna. A kidolgozottság helyébe pedig semmitmondó képek („A sovány térdkalácsokban megköt a szégyen. A lyukas tenyerek koravén üressége szétterül a sötétben.” [70]) és logikátlan mondatkapcsolatok kerülnek („A lábam a féken, de porcelánnak érzem a pedált, ami bármelyik pillanatban széttörhet, mi pedig beleszaladunk a mögöttünk levőbe. Olyan ez, mint amikor a nővér nem találja a vénát, mellészúr, és kék-zöld foltos karral, az egészségügyből kiábrándulva mehetünk haza. Igyekszem nem elveszíteni a kontrollt, uralkodni a testem felett, de úgy érzem, képtelen vagyok irányítani a járművet.” [14]).
Bíró Tímea Moldvája, szerzője első prózájaként, kicsit elsodorta a lírában a második, Hosszú című kötetével nagyot előre lépő költőt. Az ott, a második kötetben tanúsított szigorú tematikus önfegyelem lett volna szükséges ahhoz ezúttal is, hogy egy súlyos témát kellő mélységben mederben tudjon tartani a szerző. A túl széles tematikus merítés abban az esetben nem okozott volna problémát, ha a választott címhez hűen (a Moldva Csehország leghosszabb folyója) Bíró nagyobb – hosszabb – terjedelemben, elmélyültebben beszélt volna mindarról az amúgy finom problémaérzékenységgel megtalált témáról, amelyhez a kisregény műfaja és a líraizált beszédmód túlságosan is szűk keretnek bizonyult.
