Nemrég furcsán néztek rám, amikor elővettem egy Hamvas-könyvet. A rendszerváltoztatás-kori Hamvas Béla-divatnak vége. Szükség volt Hamvas-reneszánszra, de most már az elmélyülésnek és a hasznosulásnak van itt az ideje. Jó, ha néhány sorát vagy tanulmányát kedveljük; de az alaposabb megértéshez elmélyült olvasásra, Hamvas egyéni univerzumának felismerésére van szükség. Mivel Hamvas „magyar filozófus”, igazából átélni alighanem csak magyarok tudják, de legalábbis nekünk egyszerűbb. A kizárólag európai kultúrán nevelkedettek számára látásmódja szokatlan és talán riasztó. Könnyebben azonosulnak vele azok, akik közelebb állnak a hagyományhoz, benne a Kelet (vagy éppen az indiánok) világához. Hamvas olvasása, értelmezése pedig azért szükséges, mert általa lehetőséget kapunk az „élettervezés művészetére”: belső énünk, világunk jobb megértésére, egészen egyszerűen: boldogulásunkra.
Az isteni eredet tudata (Hamvas Béla hagyományai) című tanulmánygyűjtemény (Horváth Róbert és Stamler Ábel szerk., 2024) az eddigi legsokoldalúbb elemzés Hamvas Béla életművéről. A szerkesztők és a szerzők munkáját megnehezíti, hogy nincs (teljes) Hamvas-életműkiadás, alapos szövegkritikai munka sincs; viszont van Hamvas-reneszánsz, Hamvas-reflexió, tehát van mire építeni.
Hamvas Béláról még alapos ismerői is ellentmondásosan nyilatkoznak, hol tudósnak, hol művésznek (írónak) tartják. Ha tudós, akkor filozófus, esztéta, esetleg művelődéstörténész, vagy mégsem: „írásai minden partikuláris ellentmondás ellenére egységes világképet mutatnak, de nem alkot koherens tudományos vagy filozófiai rendszert, és nem követi mindenben korának tudományos – általa szcientifizmusként kárhozhatott – szemléletét” (László András, 212)[1]. Pedig, ha a gyökereket tekintjük, nincs ellentmondás tudomány és művészet között, és a jövő szempontjából sem: mert ahol végetér a tudomány (és bizony mindig végetér valahol), ott egyedül a vallás és a belőle, illetve vele fejlődött művészet marad, mint metafizikus megközelítés és magyarázat. Ez Hamvas világának a lényege. Ezért baj, ha szembeállítjuk a tudományt és a művészetet. Nem egy nagy tudóstól halljuk, hogy gondolkodását mennyire gazdagította a zene, az irodalom, a képzőművészet. Elegendő talán csak Péter Rózsa matematikust idézni: „a matematika egyik forrása az ember játékos természete, és éppen ezért nemcsak tudomány a matematika, hanem művészet is… az, hogy a matematika képein keresztül lehet közeledni egy verssor értelméhez, talán már maga is rávilágít arra, hogy matematika és művészet – nem két ellentétes pólus” (URL 1). Hamvas egyenesen tiltakozna, hogy a tudomány egyszer magyarázatot ad mindenre. Mert nem ad.
Hamvas valószínűleg bölcselőnek (filozófusnak) tartotta magát. Visszatért a filozófia gyökereihez, amikor a filozófia még művészet, „lelkigyakorlat” volt (343). Kedvenc műfaja az esszé, az ókorban is használt formulával: a tizedik múzsa, „a művészet kiterjesztésének metaforája” (348). Mai kategóriánk szerint ezért besorolhatatlan. Hamvas Béla megértéséhez valószínűleg átélés, empátia, egyfajta sajátos katarzis megtalálása kell. Akinek sikerül, bevonódik a világába. A bevonódáshoz olvasni kell őt. De olvasni sem könnyű. Részben azért, mert sokszor maga az író is elidegenít: nem mindig tudni, hogy mit gondol komolyan, mikor ironizál, humorizál, ne adj’ Isten megtréfálja olvasóját, ráadásul sokszor, sok változatban elmondja ugyanazt.
Meglátásom szerint Hamvasnak következetes és egész művészi (irodalmi és esszéírói) munkásságán végigvonuló egységes, világos művészetfilozófiai rendszere van. Minden gondolata az ember és a művészet lényege körül mozog; rendszere pedig akár művészetpedagógiai vagy haszonelvű világunkban életmódjavító törekvésnek is tekinthető: amire olyan nagy szüksége lenne a mentális problémákban bővelkedő 21. századi társadalomnak.
Mivel életének egy nagy szakaszában (1948—1968) a történelmi korszak adta szűk keretek között nyilvános tevékenysége nem bontakozhatott ki, megteremtette saját világát, ehhez igazította életmódját és az ezt értelmező filozófiáját. Utóbbi útmutatóul, vezérelvül szolgálhat a 20–21. századi magányos „világba vetett embernek”, Ady szavaival az „értelmes szomorúaknak”; és mindenkinek, aki válaszokat keres bármely korban a válságba került ember, különösen saját maga életének értelmére. Hamvas útkeresése nyomán egyértelmű és mindenkinek megnyugtatónak szánható válaszra lelt: a belső utak segítségével lehet helyreállítani a „létromlás” következtében előállt helyzetet; ez materiálisan nem, csak metafizikusan lehetséges, és erre alkalmas a nagybetűs, azaz általánosítható Hagyományból levonható közös tanulság. Miért is? Mert az archaikus időkben megvolt az embernek az emberfölötti (transzcendens) létszférák felé való nyíltsága (422). Hamvas ezt a feladatot nevezte „szellemi realizációnak”. Aki ezt az utat megtalálja, a leglehetetlenebb történelmi körülmények között is élhet értelmes (teljes, boldog) életet. Éppen ezért az egyik legalapvetőbb hamvasi kérdés: a boldogság (másként: az emberi élet értelmének keresése). Az életprogram, a cél tehát ez: merthogy a lét „mindenki számára teljes egészében esedékes…”, viszont „a realizálás következtében mégis valamely rejtélyes többlet keletkezik” és a „lehetséges lét valóságos létté válik” (425). Ebben a valóságos létben létezik az életöröm, amelynek jellemző formája a katarzis: „Az élet magasabb körében tulajdonképpen mindig eksztatikus, vagyis mámor, a művészeti alkotás, a gondolkodás, a műalkotás átélése, az olvasás, a tanulás, a gyönyörködés, a tánc, a zene, az utazás, az ima” (96). A katarzis az emberi létszint pillanatnyi felemelése abba az állapotba, aminek részese volt a létromlás előtt. Önmagán túlemelő gondolkodás, egyetemes, mások által is követhető lelkigyakorlat: „katartikus meditáció” (347); „önmagunk önmagunk fölé való újjáalkotása, vita nuova” (443).
Hamvas értelmezéséhez nagy segítséget nyújt a most megjelent Az isteni eredet tudata című Hamvas-elemzésekkel, alapos magyarázatokkal szolgáló kötet. A két szerkesztő, Horváth Róbert és Stamler Ábel (2024), valamint munkatársaik Hamvas központi gondolatát, a (a fogalommá növelt) nagybetűs Hagyományt járják körül. Buji Ferenc hívja fel a figyelmet arra, hogy „a tradicionalitás a hamvasi életmű szíve, s ugyanakkor váza” (5), a könyv szerkesztői ezt megerősítik: „ez tartja össze az egészet. Ez az idea a Hagyomány, ideértve a hagyományok, a hagyományos vallások, metafizikák, tradicionális tanítások teljes körét” (5—6). Tizenegy (és még néhány) hagyománykör, nagy tradíció bukkan föl Hamvasnál: görögség, kínai (taoizmus, kunfucianizmus), tibeti (bön és buddhista), ind-hindú (védikus), buddhizmus (indiai, tibeti, japán), zsidó (judaizmus, haszidizmus), iszlám (szúfizmus), észak-, közép- és dél-amerikai indián, egyiptomi (halottaskönyv), hermetikai (Tabula smaragdina), keresztény (katolikus és protestáns) hagyomány; valamint alkalmilag zoroasztrianizmus, samanizmus… Evola, Guénon , Ziegler és más tradicionalista szerzők munkásságát folytatva „arra a következtetésre jutott, hogy van egy egyetemes szellemi hagyomány, mely a történet előtti időkbe, pontosabban az időtlenségbe nyúlik vissza” (Uherkovich László, 114). Kiváló szakembereket találtak a szerkesztők az egyes hagyományokhoz és tudományterületekhez: Edl András (kínai vallások), Laki András (az Egy, a hinduizmus), Uherkovich László (buddhizmus), Jász Attila (indiánok), Gődény Jonatán (judaizmus, kabbala), Horváth Balázs (klasszikus antikvitás), Virág László (hermetika), Horváth Róbert (kereszténység), Kulcsár Géza (isteni egység Böhmétől Hamvasig), Kondor Attila (Hamvas művészetfilozófiája), Kocsi Lajos (tradicionális kultúra), Fehér István (irodalomszemlélet).
Hamvas világának megértéséhez érdemes felvázolni a Hamvas-univerzumot. Számomra az első megragadó élmény ez volt: Hamvasnál minden fordítva van. Hamvas elutasítja a fejlődést, a fejlődéselméletet (a társadalomban, művészetben egyaránt). Az európaiak a világnézetét erősen meghatározza a 19. századi evolucionizmus, a kezdetlegestől a fejlettebb felé tartó folyamatos (ráadásul gyorsuló) fejlődés. Hamvas ennek a fordítottját állítja: az egykori aranykorból az apokalipszis felé tartó, hagyományvesztő, csökevényesedő folyamatban élünk, ez visszafejlődés (involúció). Hamvas egy egykori (társadalmi és egyéni születéskori) egységből (Egy-ség) indul ki, amelyben ember és ember, ember és táj között (és nyilván az emberen belül) harmónia volt. Ez az Egy-ség hasonlít a különböző mitológiákban megjelenő aranykor- vagy paradicsom-elképzelésekre. Az egységet a „létromlás” tönkretette, ennek jellemző megnevezései: korrupció, ontikus romlottság, ősrongáltság, megjelenési formái: tévút, krízis, bürokrácia, scientizmus. Ennek fölismerése a krízistudat. Hamvas emiatt tekinthető krizeológus (krízuskutató) társadalombölcselőnek (Békés 2007). Hamvas válasza a létromlása a minden kultúrában megjelenő, és sok tekintetben Kelettől Nyugatig, a keleti filozófiáktól az iszlámon, kereszténységen át az amerikai indián kultúrákig hasonló jegyeket hordozó (nagybetűs) Hagyomány. Az isteni eredet tudata című könyv szerzői tehát 11+ hagyományt említenek és elemeznek Hamvas életművében. Hamvas programja a létrontással szembeállított hagyományélesztés (másként: léttöbblet). Ennek pillérei: a szépség, a művészet (játék, humor), a katarzis-tapasztalat, és az ebből következő szellemi realizáció: beavatás, entuziazmus[2], „a szent elragadtatás legmagasabb állapota”, metapoiézisz[3], a boldogság, és végül a szeretet, ami egyénileg megteremthető („alkotás magam fölé”, s ha máshol nem, a személyiségen belül visszavezethet bennünket az egykori (isteni) egységhez, harmóniához. Ehhez kínál szellemi táplálékot, ehhez mutat utat Hamvas.
Mindazonáltal Hamvas olvasása (befogadása) nem mindig könnyű. Stílusa lehet vonzó, egyszersmind taszító; olvasói között egyaránt vannak rajongók és fanyalgók. A teljes életműre jellemző a humor, az (ön)irónia. Az olvasó nem mindig tudja, hogy pontosan mit gondol komolyan, mikor tréfál. Esetleg „ellenszenves lesz a számára az a határozottság, amellyel Hamvas a pozitív útkeresésekre és megoldásokra rámutat” (Virág László, 231). Ezért olvasásához, befogadásához ráhangolódásra van szükség. A humorosnak, viccesnek szánt megjegyzései kinyilatkoztatásnak tűnnek (Jász Attila, 166), bizonyos nézeteket predikátumként ír elő számunkra (Kondor Attila, 349). De figyelmeztet is, hogy ne legyünk önteltek: „Ismert történetünk úgyis tojáshéj az egész tojás ismeretlenjével szemben.” (452) Tanács Hamvas olvasásához: „Ha katartikus meditációként olvassuk e szövegeket, egészen más befogadói helyzetben találjuk magunkat…” (Kondor Attila, 349) Felismerjük, hogy életünk megértéséhez, megéléséhez a legtöbb, amit az ember tehet, hogy folyamatos „lelkigyakorlatot” végez.
Az általunk ismert történelemben (mert bizony van általunk nem ismert történelem is) Kr. e. 700—600 körül szakadás történt, amikor a közösségből kiszakadt az egyes ember, amikor a görögöknél megjelenik az idill és az agón (verseny, viaskodás, harc) örök küzdelme: „az emberi történet a sötét korszak végső szakaszába lépett. A lét elveszett; ami maradt, csak az élet” (114); megszakadt a Hagyomány. Az elemző kötet kulcsszava a Hagyomány, ami az állandóság, a spirituális erő, az isten és ember közötti kapocs; univerzális segítség az értelmes élethez; a hagyomány a teremtő szellem: „minden szellem forrása, eleje és kezdete – őstanítás a létről, a rendről, az emberről, a társadalomról, a történetről, a vallásról, az életről” (Kocsi Lajos, 384); „a hagyomány a szellem időfeletti jelenléte” (Virág László, 230). A Hagyományt a nagy tanítók és vallások megpróbálták helyreállítani, de csak részlegesen sikerült. A 20. század azonban olyan eseményekkel szolgált, amelyek egyértelművé tették a hagyományvesztést (gondoljunk csak az ember alkotta technológiákra, a világháborúkra, és ezek összes következményére).
A hagyománnyal szemben áll a (túltolt) tudomány, a kizárólagos tudományelvűség (szcientizmus): „ami a világot pusztán tárgyi valóságnak képes látni”, és ezért „tekinthető joggal a tudatlanság és az Istentől való elfordulás kifejeződésének, mely összeegyeztethetelen a hagyományok létfelfogásával” (Laki Zoltán, 77). A hagyományvesztés leginkább az európai kultúrában ragadható meg: „Vallásom azóta kezd erősödni, amióta felismertem az európai hűtlenségét saját isteneihez és Istenéhez” (267). „Mit jelent az, hogy európai? Azt, hogy az emberiség a kínai, az egyiptomi, a hindu, a héber, az asszír, az iráni, a tibeti szellem örököse, de még egy lépcsővel feljebb tudott lépni: keresztény tudott lenni. A kereszténység nem könnyű és vidám életfilozófia, nem úgynevezett világszemlélet és megoldás. A kereszténység teljesíthetetlen feladat, halálos kötelesség, valami, a mi az életet derékban kettétöri. Ami összemorzsol, mint malomkő a búzát. A kereszténység a földi lét legyőzése és a lélek tökéletes felszabadítása. Nincs ember, aki el tudná viselni. De amióta kereszténység van, senki rajta kívül emberi életet élni nem tud és nem tudhat.” (269) (A kérdéshez lásd: Balázs 2025.)
A keleti gondolkodás nem analitikus, hanem intuitív: „megtanultam tisztelni azt, akinek az egészről sejtelme sincs, viszont a részletekben világosan lát” (189) A hagyomány legmélyén van az egység ideálja: minden Egy, vagyis a lét egységének és oszthatatlanságának gondolata (az életmű egyik leggyakrabban idézett mondata) a hérakleitosi hen panta einai (Horváth Balázs, 221); valamint a nemkettős metafizika (Laki Zoltán, 61) és az újplatonikus henósis(egyesülés, egyesítés) (Horváth Balázs, 221). Hamvas egyik elemzője ebben a gondolatban látja a sajátos szemléletet: „Ami lent van, ugyanaz, ami fönt van… ez radikális váltás ahhoz képest, hogy az az európai filozófiában minden a kettős póluson nyugszik. Ez a mondat teljesen megváltoztatta a gondolkodását többünknek, és innentől kezdve sok minden érthetőbbé válik a létezéssel kapcsolatban, illetve a művészet tevékenységével vagy funkciójával kapcsolatban” (Winkler Nóra, 367).
Hamvas a hagyományhoz való visszatalálás egyik útját a keleti filozófiában és életmódban látja: transzcendens boldogság, idill, derű (Laki Zoltán, 98), amely „utat mutat, hogy földi életünkből visszatalálhatunk a transzcendens valóságba” (Laki Zoltán, 101), a metafizikába. A „Meta ta physika pedig annyit jelent, hogy: túl a természeten. Természetfölötti érzékenység, amely néz és lát és tud olyat is, ami az érzékek számára hozzáférhetetlen” (Uherkovich László, 117). Itt lesz szerepe a hagyománynak: „A hagyományban levő tudás őskori kinyilatkoztatás. Ez az őskori kinyilatkoztatás végtelenül világos és egyszerű: az ember eredete isteni és az emberi sors egyetlen feladata, hogy Istenhez való hasonlóságát megőrizze. Az emberi életnek más feladata nincs.[4] A hagyomány pedig: az emberi és az isteni világ között levő kapcsolat állandóságát tartja fenn” (Stamler Ábel, 18). A hagyomány gyakorlata: másolás, ismétlés, analogikus gondolkodás, kultusz. Karnevál című regényének koncepciója (például Darabos Pál, Nyitrai Tamás szerint): „a Hagyomány ideális valóságának átérzése és továbbadása” (Horváth Róbert, 253). (A regényről lásd még: Balázs 2024a.) „A Hagyomány tulajdonképpen nem beszél másról, mint ember és Isten egységéről. Ugyanakkor elismeri, hogy az emberi állapot felől nézve ennek az egységnek nem tárul fel a magától értetődősége, monádszerűsége” (Kulcsár Géza, 317). A szakrális logika szerint az életfeladat: a Hagyományhoz való eljutás Istenkereséssel, Isten szeretetére való nyitottsággal.
A renormalizálás módszere: múzsai lét, múzsai egzisztencia megteremtése. „A múzsai lét tulajdonképpen nem egyéb, mint az emberi lét legmagasabb színvonala (…) visszamutat az eredetre, amikor az emberben a tolték, a poiétész, a mester még szabadon élt: amikor az élet tánc volt, a beszéd ének, a vallás ünnep, a tevékenység játék (…) a múzsai létből bomlott ki: görög zene, a görög költészet, a görög matematika, a geometria, a görög tragédia, a görög metafizika. (…) Azóta tudjuk, hogy mindaz, amit műveltségnek, technikának, jó nevelésnek, ízlésnek, divatnak, tudománynak, kultúrának nevezünk, az nem egyéb, mint a múzsai létnek részletes áttörése a sűrű szövésű, durva, embertelen megszenteletlen élet rétegein”. (430–431)
A hagyományélesztésben tehát kitüntetett helyen van a szépség, ami „elválaszthatatlan a léttől, a tökéletességtől, az igazságtól: a szépség isteni eredetű és egy műalkotásban is a tökéletesség vonzerejét jeleníti meg” (Kocsi Lajos, 403). A művészet isteni eredetű, de legalábbis az embernek az Istennel való kapcsolatából született: „Merő haszonért való gyakorlati aktivitás az emberi életben nincs… csak az emberi ideálitásban van, valami, ami a természethez képest plusz, mert nem a fizikai világból, hanem azon túlról való (…) és az életet önmagán túlemeli.” (345)
Hamvas megalkotja a metapoiészisz fogalmát (Fehér István, 469): a művészet léttöbblet, „alkotás magam fölé”: metapoiézisz, ami metapoétikus magatartásban (Kondor Attila, 345): „A művészet az, ami képes az életet alkotó erőket, a libidót, az őseredeti bukás által megrontott és „mániákus-démonivá” lett hatalmakat átvilágítani és megtisztítani, visszavezetni az alapállásba. Ezért „a katarzis művészetéből semminek sem szabad hiányoznia” (Kondor Attila, 361). A „művészet (…) a legmagasabb emberi élettechnika, amely festői, faragott, épített, nyelvi, zenei művek készítése által olyan feladatokat tud megoldani, amelyek mindenféle más módon megoldhatatlanok, és olyan létfokozatokat tud megvalósítani, amelyek mindenféle más módon megvalósíthatatlanok…” (361) Hamvas számára a művészet nem pusztán alkotás, hanem jóval több, a programjának választott „szellemi realizáció egyik legfontosabb területe” (Kondor Attila, 344) Másutt: „a művészet az emberi lét legintenzívebb állapota”, mámor, művészet-mánia megszállottság, megtisztulás, libidó-művészet, mámor-addikció (Kondor Attila, 358). Összefoglalva: A művészet kezdetben ars: mesterség, tudomány, alkotás; ősfoglalkozás: asztalos, ács, kőműves, pék, földművelő (Kocsi Lajos, 418). Mára azonban „a művészet is dolog lett, kellék… Ha a művek felét ma elvennék, nem hiányoznának” (Kocsi Lajos, 419). (A kérdéshez lásd: Balázs 2021.)
A művészet funkciója: a művészet a vegetatív-szociális világból múzsai világot teremt (Kocsi Lajos 422); a művészet sajátos, minden bizonnyal a legmagasabbrendű élettechnika, amely a legmagasabbrendű életet valósítja meg (Kocsi Lajos, 388). Ehhez szükséges a művész aktivitása, mert „nincsen szilárd világnézet, általános vallás, biztos társadalmi forma, abszolút tudás, amire támaszkodhatna. Mindezt az alkotónak magának kell megkeresnie, sőt részben megteremtenie.” (451) A művészet képes az életet alkotó erőket, a libidót, az őseredeti „bukás” által megrontott és „mániákus-démonivá” tett hatalmakat átvilágítani és megtisztítani, visszavezetni az alapállásba.
A katarzis egyfajta (akár csak egy-egy pillanatig tartó) másállapot, a lélek megtisztulása, fölemelkedése, belső átformálódás. Hamvasnál sajátságosan a krízis felismeréséből, megtapasztalásából fakad, és valamiféle megoldás (szellemi realizáció), esetleg metanoia (megtérés) (Kondor Attila, 345). A katarzis fogalmának kiindulópontja a delphoi jósda felirata, amelynek felszínes értelmezésénél (Gnóthi sauton – Ismerd meg önmagad!) többről van szó: „Katarzissal gyógyítottak Epidauroszban. (…) A katarzis következménye a tudatszerkezet megváltozása. (…) A katarzis megtisztulás olyan értelemben, aki a művészet alkotásait megérti, úgy tapasztalja, hogy azokban a létezés eredeti tisztasága realizálódik. Túl a libidón, túl a mániákus-démoni körön érintést nyer abból a világból, amelyet Empedoklész leírt és amelyről az őskori szentkönyvek beszélnek. (…) Az egzisztenciának gyökeréig ható megrázkódtatásra van szüksége, katarzisra, hogy a tiszta létezést helyre tudja állítani, ha csak egy pillanatra is.” (411) E megtisztító erő a művészet legmagasabb foka. A katarzis az igazi művészet sajátja. De nemcsak a művészet, hanem az élet számos területén felbukkan: „Az élet magasabb körében tulajdonképpen mindig eksztatikus, vagyis mámor, a művészeti alkotás, a gondolkodás, a műalkotás átélése, az olvasás, a tanulás, a gyönyörködés, a tánc, a zene, az utazás, az ima.” (96) A katarzis mibenléte: kilépés a mindennapiságból, extázis, mámor, szakrális ittasság, ájulatszerű önfeledés (Laki Zoltán, 96); máshol létmámor, entuziazmus (432); katarzisban megtapasztalt, eredendően tiszta létállapot (Kondor Attila, 353).
Hamvas művészetfilozófiájának lényege: „a művészet feladata a tudatos megtisztulás e folyamatához konkrét segítséget, támasztékot adni. Az alkotás a metafizikai tudás megvalósításának lehetőségét jelenti. (…) művészet által a kor aktuális, efemer tényezőin túl lehet emelkedni. Hamvas számára az alkotás és a filozófia elsősorban szellemi és lelkigyakorlat, amely az alkotó egész életét transzformálja. Ez a belső átalakulás teszi alkalmassá arra, hogy saját lénye forrásához visszatérjen”. (Kondor Attila, 378)
Mindez azonban csak egy lehetőség. „A lét mindenki számára teljes egészében esedékes, és azt az igényt támasztja, hogy mindenki teljes egészében egyszerre realizálja. A feladat lehetetlen. Miért? Mert az ember léttartalmai, amelyeknek realizálását végre kellene hajtania, maguk sem valóságok, hanem csak lehetőségek.” (425) A legnagyobb művészet, az ars magna (valójában a legmagasabb rendű élet) az egykori teljesség aktív realizálása (megvalósítása), vagyis visszatérés az egykori primordális rendhez, másként: renormalizálás. Hamvas a primordális rendet (az orfikát) Orpheusz hagyományában fedezi föl. (434) A művészet „létmód, amelyben az ember… a végleges életrend megvalósítására” törekszik „a világ és az emberi lét végleges rendjének tudatában”. (435)
A kiharcolt, megküzdött új létállapotban két fogalmat hoz össze Hamvas, és ez mintegy keretezi is az egész életművét: a keleti filozófiák Egy fogalmát, valamint a kereszténység szeretetfogalmát.
Az Egy: „ami lent van, az megfelel annak, ami fent van, és ami fent van, az megfelel annak, ami lent van, hogy az egyetlen varázslatának műveletét végrehajtsd” (235), „ami fönt van, az ugyanaz, ami lent van” (367).
A szeretet is megküzdött másállapot: több, mint egy érzelem, szellemi tartalommal és fölfelé mutató lehetőségekkel bír; a szeretet morális alapállás (Edl András, 53, 55); Hamvasnak (különösen a fordításaiban megjelenő) „szeretet fogalma lehetett olyan mély és gazdag, aminek hála egy magasabb fogalom alá rendezi a már tárgyalt emberségességet, mint a szeretet egy formáját.” (Edl András, 55) Csodálatosan rímelnek ezzel Kövecses Zoltán (2025: 311) gondolatai a szeretet kognitív nyelvi képe (világképe) kapcsán: „Az ember hétköznapi szeretete, szemben Isten szeretetével, korlátozott, vagyis nem tökéletes. Ebből a szempontból a kereszténység elhívása az emberek felé tulajdonképpen az, hogy a nem tökéletes emberi szeretetünket tegyük tökéletessé, és ezáltal hasonuljunk Istenhez. Ez a hasonulás pedig nem más, mint egy Isten által létrehozott fogalmi metafora, az ember Isten felajánlása, amely éles ellentétben áll az ember által létrehozott antropomorf fogalmi metaforával, mely szerint az Isten ember. Az ember Isten metaforát maga Isten kínálja fel az embereknek, és benne arra biztatja őket, hogy az Ő tökéletes szeretetével váltsák fel saját nem tökéletes, korlátozott emberi szeretetüket.”
Szakirodalom:
Czakó Gábor 2001. Szótárkönyv. Hamvas Szótár. Éva Szótár. Magyar-Magyar Nagyszótár.
Boldog Salamon Kör, Budapest. Internetes változat: https://mek.oszk.hu/04000/04082/04082.htm
Balázs Géza 2021. A művészet és a nyelv születése. MNYKNT—IKU, Budapest.
Balázs Géza 2024. Hamvas bábeli szövegzavara (Karnevál). 99—118. Nagy Dániel szerk.: Bábel.
Balázs Géza 2025. Hamvas Béla Európa-kritikája. In: Balázs Géza és Nagy Dániel szerk.: Európa elrablása. Bolyai Műhely Alapítvány, Budapest (megjelenés alatt).
Békés Márton 2007. Határhelyzet. Hamvas Béla mint krizeológus és válságíró. Életünk, 2—3: 120—136.
Kövecses Zoltán 2025. Mi a szeretet? Hétköznapi versus keresztény szeretet. Magyar Nyelvőr 149. 2025: 301–313. DOI: 10.38143/Nyr.2025.3.301
Horváth Rudolf és Stamler Ábel szerk. 2024. Az isteni eredet tudata. Hamvas Béla hagyományai. Hamvas Béla Asztaltársaság, Balatonfüred.
URL 1. Péter Rózsa: „Matematika és művészet – nem két ellentétes pólus”. https://www.ponticulus.hu/rovatok/hidverok/peter-rozsa-matematika-muveszet.html#gsc.tab=0
A szerző:
Balázs Géza, nyelvész, kultúrakutató, a Színház- és Filmművészeti Egyetem Doktori Iskolájának vezetője.
[1] A zárójeles oldalszámok a tárgyalt kötetre vonatkoznak; ahol nincs előtte szerzői név, ott közvetlenül Hamvas-idézetről van szó.
[2] itt: isteni ihletés, lelkesültség; egyébként: elragadtatás, ujjogás, örömmámor
[3] Metapoiézisz alkotás, amiben léttöbblet mutatkozik meg; a metapoiétikus magatartás az egész emberi létnek megkülönböztető jellemvonása; a művészet teremti meg az emberi létnek megfelelő, teljes értékű világot (Czakó 2001)
[4] Ilyen egy tipikus, megkérdőjelezhetetlennek szánt határozott hamvasi mondat.
