(nem napló, nem levél: öröktél)
A Gólya utca 7. kisszobájában olvastam először Michel Houellebecqet, egész nap az ágyamban fekve, vastagon felöltözve a nagy, csíkos paplan alatt, miközben a fejem fölé függesztett Jézus Krisztus-képen (nem saját tulajdon) végérvényesen kifakultak az ezeréves olajfák. Huzatos volt a lakás, az ablakok és az ajtók résein is kiszökött a konvektor száraz melege, mégsem akartam a megfelelő helyekre ruhákat (a mama és a tata rongyait, a legvalósabb Tolnai-féle rongyikákat) tömni. Már akkor sem csökkentettem a veszteségeket.
A könyvet Ramona hozta ki a könyvtárból, mert a Gyimesi-féle francia szemináriumának az olvasmánylistáján szerepelt. Azóta tizenegy év telt el: kilenc éve nem lakunk együtt, hét éve nem él Magyarországon, két éve gyerekeknek tanít franciát a Váratlan utazásból vágyott Prince Edward szigeten. Az egy sziget lehetősége: ez volt az első Houellebecq-regényem, a Szerotonin pedig az utolsó. Egy két utcával arrébb levő, másik ágyban dühít fel a nem várt középszerűség, a korábbi sablonok otthonos, mégsem jóleső unalma. Az én életem. Nem írom meg Ramonának, mert ritkán beszélünk: provokálni, megbotránkoztatni, kizökkenteni se képes, újabb veszteség. Nem írom meg, mert abban bízom, van fontosabb dolga, mint hogy az én leveleimet olvassa. Például készülni egy nehéz öröktélre, amiben minden dokumentum, írás vagy videóhívás csak további hó és jégpáncél közé zár. A tékozló élet helyett elvonulni múlhatatlan, tudott hónapokra, és a szürkület beállta előtt elsétálni a világítótoronyhoz, ahol az ő Gus Pike kiborgja él. Ahhoz a világítótoronyhoz, amit először Gádoroson, egy Magyarországon hagyott mamánál (az Anyánál) látott. Ahhoz a világítótoronyhoz, amit én először Topolyán, a már nem létező Jugoszláviában láttam.
A kétségbeesés: jegesen sötét, feneketlen szakadék, elviselhetetlen magány. A kétségbeesés bűne, amelyet a papok emlegetnek: hideg bűn – abban áll, hogy az ember elvágja magát minden emberi, meleg és élő kapcsolattól. De ez nem a Szerotonin, és nem is a Csúcson, hanem A völgy, csak Houellebecq idézi Agatha Christie-t. A völgy a sziget, a világítótorony, a lakás, ahol most élek. A Katona József utca 57., egy újabb hely, amit Ramonától örököltem. A bútorok, az ágy matracának a devalválódása, a penész, a doh, a vízkő: az ő valóságának a nyomait őrzik. A lefolyótisztító, aminek a szavatossága még 2013-ban lejárt, és az arclemosó (Neutrogena DEEP CLEAN), ami meg 2014 novemberében, én mégis örök lakótársammá fogadtam őket. Itt folyton nap van és napsütötte temető. Agatha Christie azt írná: egy lassan áramló, mély vízben állt. Meg azt, hogy nem jutott messze a Gólya utcától. Az ágyamban fekszem, a rések, repedések között átfúj a szél, fújja a kis papírhajókat, amik a fejem fölött úsznak le a Tiszán (saját tulajdon). A folyó vize egy Tolnai-versnek a szavait mossa tisztára, a párnán Daniela Mamužić beteg, szürke kislányalakja, szürke kombinéjáról, fehér gyerekírásáról megállíthatatlanul csöpög le rám a festék. Szerbül van az írás és Szerbiába áramlik minden. Lefelé, dél felé úszik Michel, Agatha, Ramona, Gus Pike kiborgja, Daniela és én. Kraj, együtt betűzzük ki, de nem együtt készülünk rá.
Apám egy hónapja megvette a Katona József utcai lakást. Komoly mulatság, férfimunka vár rám, mégis hagyok mindent ugyanúgy. A veszteségek többletek: a penész, a doh, a vízkő, a por, a repedés, az újabb és újabb lyuk. Abban bízom, hogy a rések évgyűrűk, de van-e jelentősége annak, ha közöttük felsejlik a le nem írt levél vagy napló? Az alsó szomszéd nyár végére kifestette a kapubejárót, ő így készült az öröktélre. Egy hatalmas, bogárürülékkel továbbinterpretált képet akasztott a sárga, egyenetlen falra. Jézus Krisztus a Getszemáni kertben. Vajon hányszor találkozom még ugyanezzel a képpel? De két hét múlva már csak az üresség fogad, így rákeresek a Jófogáson és a Vaterán. Tizenkét találat, a legolcsóbb ajánlat: hétezer forint.
A boldogtalan Florent-Claude szerint Isten törődik velünk. Az öngyilkossága előtt azt írja, most már nagyon is átérzi Krisztus lelkiállapotát. Meg azt, tényleg az kell, hogy ráadásképp az életét adja ezekért a szánalmas alakokért? Úgy tűnik, igen. De olyan lényegtelen, hogy ez a Szerotonin végének a spoilere.
